HANGULATJELENTÉS RYAN MCGARVEY KONCERTJÉRŐL

Ryan tábornok megmentett bennünket – hangulatjelentés Ryan McGarvey koncertjéről

2015-06-12 | kritika

Amikor 1966 őszén az angol-skót Eric Clapton – Jack Bruce – Ginger Baker összeállítású Cream, majd az ír Rory Gallagher vezette Taste, vagy komoly kihívó nélkül a mai napig a Sárgolyó legjobb gitárosa címet utcahosszan vezető néger-indián származású Jimi Hendrix és az Experience átvette a hatalmat a rockzene fővárosában, Londonban, egy új korszak született meg: a blues rock gitárhősök korszaka. Őket az ugyancsak nagy tudású vezető gitáros vezérszerepére építő alakulatok, így a Dave Edmunds irányított Love Sculpture és a David ’Clem’ Clempson által vezetett Bakerloo követte, de bővített bandájával hamarosan megjelent a színen Peter Green a Fleetwood Mac-kel, Stan Webb a Chicken Chack-kel, Kim Simmonds a Savoy Brown-nal, hogy csak a legkorábbi formátumokat említsem. Nos, ebből az 50 évvel ezelőtt divattá vált, de abból soha ki nem ment korszakból idézett meg hangulatokat Ryan McGarvey, a New-Mexico-i születésű amerikai fehér gitáros-énekes a múlt hétvégi budapesti A38 Hajón adott koncertjén.

Ryanről már hallottunk, és nem közlegényként vártuk. A fiatal, idén 30 éves zenész a 2007-ben debütáló, „csak” 200000 példányban eladott albumával, a Foward In Reserve cíművel még nem futott be, de amikor 2010-ben a Clapton által szervezett Crossroads Guitar Festivalon a több mint 4000 versenyző közül Ő győzött, és nyerte el a fesztiválon való bemutatkozás lehetőségét, egyszerre sztár lett. 2012-ben jelent meg második albuma Redefind címmel, 2013-ban a Guitar Player Magazin az év gitáros tehetségének választotta, míg tavaly az European Blues Awardson megkapta a Best Guitarist díjat, az öreg kontinensen tett útjai eredményeképpen. Legfrissebb lemezének, a The Road Chosen-nek a svájci, német, holland, osztrák és cseh városokat érintő bemutatókörútján került sor a budapesti fellépésére. McGarvey-nak nem csak a ’60-as évek közepének „white boys blues” nótái sajátjai, hanem a későbbi heavy metal korszakindító Led Zeppelin kőkemény gitár riffjei is felismerhetők dalaiban, csakúgy mint Stevie Ray Vaughan nyers, tiszta rockhangzása, de Gary Moore-hoz és Joe Bonnamassa-hoz köthető nagy ívű dallamos gitárszólók is visszaköszönnek számaiban.

A trióban fellépő gitáros legújabb lemezéről a ZZ Topos hangzásvilágú Memphis című slágerével kezdett, majd találkozását a műfajjal énekelte meg a Blues Knocking In My Doorban. A Les Paul Gibson keményen hasított a további pár számban is, mint a Down Right Insane, vagy a Goodbye Blues címűekben, majd a csengőbb, élesebb hangszínű Fender Stratocasterre váltott, hogy lassú tizenkettes bluesaival elérzékenyítsen bennünket. Egy folkos hangulatú, Crosby, Stills, Nash and Young típusú dal, a To An End elhangzása után ismét a Gibson percei következtek. Közben többször megrázta magát a fiatal mester, és egy-egy vadabb hard rockot is lenyomott, mint a debütáló lemezéről a koncert standard Texas Specialt, a másodikról a Never Seems To Learnöt, és a legutolsó albumáról a Mean Thinget. Jó volt látni a saját kezűleg a gombokat kapcsolgató zenészt, amint a régi jó Marshall erősítőkön állítgatott. Sehol egy tagbaszakadt road, sehol egy idegesen átszaladó technikus. A ráadás előtt Logan Miles Nix dobos megmutatta a dobolásban való jártasságát szólóban is. Sajnos Sam Miller, a basszeros ezt nem tette meg, túlzottan is csak a kíséretre koncentrált, és a kemény rock világában gyakori, az alsó húron bömböltetett késleltetett futamokat is hiába vártuk tőle. A főnök, McGarvey azonban alaposan kitett magáért. Nemcsak a már beharangozott, biztos, profi tudás birtokában megszólaltatott gitárjátéka volt tökéletes, improvizációi ötletdúsak, és nem öncélúan végnélküliek, hanem meglepően jó énekhangot is produkált az amerikai muzsikus. Utolsó, a Zeppes riffekkel indító Joyride-dal, ráadásszámukkal köszöntek el a koncertnek optimális helyet adó, ez esetben mégis a teltházat messze el nem érő hajó gyomrában tőlünk.

Többünk számára zenéje nem is annyira a Cream, hanem a Taste fantáziadús dallam-, hangszerelés- és ritmusvilágát idézte inkább. A „white boys blues” tengerentúli kiválósága, akinek példaképei között ott vannak a fekete mesterek, Robert Johnson, Muddy Waters, Freddy King, vagy a napokban elhunyt B.B. King, mégis a brit blues vonal mellé fejlődött fel, ugyanúgy, mint sok ottani fehér zenésztársa is. Csak kevesen, mint pl. John Hammond tudják, merik(?), választják a fekete gyökerek eredeti hangzású adaptálását zenéjükben. De ez így van jól, ettől színes az egyébként kötött sémára épülő blues muzsika. Éljen is még sokáig e műfaj, ilyen fiatal tehetségek interpretálásával, mint McGarvey tábornok.

Szöveg: Gróf István, fotó: Császár Márta (Kifra)
megjelent a www.bluesvan.hu portálon