2018. február 22., csütörtök

LADIES AND GENTLEMEN- THE ROLLING STONES

LADIES AND GENTLEMEN- THE ROLLING STONES
Az 1972-es texasi koncertjükről mutattak be filmet Szombathelyen

A ’70 –es évek elején kezdődött a koncertkörutaknak az az új formája- persze a neves, népszerű együttesek esetében-, hogy egy-egy új lemez piacra dobásával, annak promotálása érdekében hangversenykörutat szerveztek egy- egy földrészen. Így történt ez a The Rolling Stones esetében is, amely 1963-65 között a fekete blues-faterok dalainak koppintásának, majd a ’66-67 közötti útkeresés nem túl sikeres periódusa után a legvirágzóbb korszakukban kiadott, sorrendben negyedik korongjuk, az Exile On Main Street népszerűsítésére szerveztek. Az 1968-as Beggar’s Banquet, még Brian Jones szőrmentén való közreműködésével indult be a Jagger- Richards szerzőpáros alkotta blues-alapokra írt kemény rock-hangzású, valamint fülbecsengő akusztikus dalokat megalkotó, őket világsztárra avató harmadik korszakuk. Ebből filmünkbe a Street Figthtin’ Man-t, az azt követő, talán legsikeresebb Rolling albumról, a ’69-es Let It Bleed-ről további négy, míg a ’71-es Sticky Fingers LP-ről szintén három dal vették fel a repertoárba. A ’72-ben a polcokra került vadiúj lemezről 5 dalt bemutatásával lett majdnem teljes a koncert-repertoár.

A szombathelyi Savaria moziban előadott Ladies And Gentleman, - Exile On Main Street c. koncertfilmet Rollin Binzer rendezte, és egyik producere a Rolling Stones Recordsot alapító Marshall Chess volt, akinek apja, Leonard, és nagybátyja, Phil a fekete- blues ismertté tételét országosan felvállalta és elsőként népszerűsítette az akkor a legnagyobb, Chess Records nevű társaságával. A film előnye az volt, hogy nem tarkították interjúk, csak a koncertet dokumentálta. De azért elkelt volna egy kis készülődés-, egy- két városi-, stadion-képsor, környezet-dokumentáció, és bizony, nagyon hiányzott néhány közönség és reakciója- bejátszás. Ami pedig a nemrég látott Stones- koncertfilmekkel összehasonlítva nagyon zavaró volt, az az együttes énekesének túlzott megjelenítése volt. Az időben lett szupersztár Mick Jagger, és talán az ő megjelenésével jött divatba a frontember titulus. De hogy a 80 perces film 80 % -ban csak őt mutassák a kamarák, az azért már túlzás! Az operatőrök azt tették, amit a rendező kiadott: Jagger az isten. Igaz, valóban új rock-sztár született megjelenésével, jellegzetes hangjával, örökké mozgó, vékony figurájával, polgárpukkasztó fintoraival, perverz csípőmozgásával. Azonban sem Martin Scorsese filmjében, de a Hyde Parkiban, és a havannaiban sem kapott ennyire főszerepet Mick, mint ebben a filmben. Az 1972-ben még harmincon javában inneni fiúk az említett filmekben látottakon eltérően szokatlanul fiatalok voltak. Keith Richardsra alig ismertem rá, pedig gitárjátéka, énektudása ugyanaz volt, mint 45 évvel később, de az arcba-vésődött rinocérosz-ráncok még persze nem voltak meg. Ő irányította zenét már most is, Charlie és dobszerkójával szembe állva, hogy a dalrészletek sorrendjét levezényelje. Most is, mint később is, Mick mögött jobbra helyezkedett el, illetve onnan indult és érkezett rövid gitáros kóborlásai után. Talán ami jobban tetszett a fiatal Stonesban, hogy Jaggerrel közösen használták az énekes mikrofonját, amikor Keith kórust énekelt vele. A tercek átütőbbek voltak egymás számára is, mintha azok 10 méterről, a kontroll- hangszóróból jöttek volna vissza. A fiatal új gitáros, Mick Taylor, Brian Jones utóda, még alig töltötte be a húszat, így még nem „szerepelt” a színpadon, „csak” játszott. De nem is akárhogy! A John Mayall Bluesbreakerséből átigazolt zenész, aki ott az Eric Claptont váltó Peter Greent váltotta a szóló-gitáros posztján, újraértelmezte a Stonesban ezt a posztot: ő valóban vezérgitáros volt. Néhány kivétellel minden számban ő játszotta a versek közötti rögtönzéseket. Mint hallhattuk, az egyenrangú gitáros poszt később visszaállt a régi rendbe Ronnie Wood 1974-ös adaptálásával. Jó volt látni ismét az akkor fiatal, most 81 éves Bill Wymant, aki kivált a csúcson a Nagy Bandából, de később még sokáig jó sok ragyogó zenével örvendeztette meg a zenerajongókat Rhythm Kings nevű zenekarával. Zsebkendőnyi területen, mozdulatlanul állt a Kövek között a leginkább kő-arcú a dobostól jobbra, majdnem függőlegesen tartott basszusgitárján azonban parádésan varázsolt. Charlie Watts még hosszú, barna haját lebegtette, de dobjátékának pontossága mit sem változott.
Már akkor is feltűnt néhány session- zenész a kíséretben. A tragikus sorsú Bobby Kays jellegzetesen szárnyaló szaxi- szólóival meg-megbolondította a fémes gitár-hangzás egyhangúságát, de fúvóstársát, Jim Price trombitás- pozanost csak egy pár másodpercig láthattuk a rendező jóvoltából, ugyanúgy, mint Nicky Hopkinst, a zongoristát, akit a banda tagjainak bemutatásakor kapott el 3 másodpercre a kamera. A másiknak, Ian Stewart zongoristának, aki a Bye- Bye Johnnyban verte a billentyűket, még ez sem adatott meg.

No, de lássuk, mit játszottak a fiúk texasi Houstonban és Fort Worthban azon a két estén, ahol a koncert felvételeit készítették quadrosound- technikával. Ez a quadrophone hangzás előszele volt, egy jobb, egy bal, egy közép és egy háttér csatornát rögzített a négysávos hangrögzítő. Bizony, néhányszor összeráncolt homlokkal hátrafordultunk a moziban, hogy miért oly hangosan beszélgetnek a hátsó sorokban, mire kiderült, hogy a koncertfilm háttér-csatornája szólt. A Brown Sugar c. őrülettel kezdtek ((1971), majd a Bitch következett ugyanerről a lemezről. A Gimmie Shelter a Bleed-ről (1969) szólt, és ebben már kezdett belemelegedni a banda: Mick Taylor óriási tekeréseit nem hagyhatta ki a kamera sem, ámbár az évtizedekkel későbbi áthangszerelésük színvonalát messze nem érte el az előadás. A Dead Flowers-ben(’71) Mick szólóénekét Keith, a Happy címűben (’72) pedig fordítva, Keith énekét Mick segítette ragyogó vokáljával az említett „közös” mikrofont használva. Az új anyag legsikerültebbnek tűnő dala, a Tumbling Dice már felkorbácsolta a tagok, így a közönség hangulatát is kemény, dögös ritmusával, hogy utána Robert Johnson blues-fater dalát, a Love In Vain-t (’69) adják elő. Szoktam emlegetni, hogy néhány dal az eredetinél jóval színvonalasabban hallható az átdolgozások folytán, így Joe Cocker With a Little Help-je, vagy Wilson Picket Hey, Jude-ja messze túlhaladja az eredetit, és így van ez a Keith Richards gitárfelvezetőjével előadott blues esetében is. A jó öreg Robert mester talán fel sem ismerné dalát, pedig a blues- hagyományokhoz igencsak hűek voltak a fiúk: Taylor első körben slide-ozott, majd az elektromoson is lenyomott egy maradandó rögtönzést, miközben a banda rakta alá a nehéz akkordokat. Akár olcsó slágernek titulálhatnánk a dallamos, countrys könnyedséggel előadott számot, a Sweet Virginia-t, de az még sem volt az, mint pl. a következő évek Angie-je, amely már abba a kategóriába került. Szájharmonika, akusztikus gitárok, hangzatos vokállal énekelt refrén: kellemes szám, 4/5-ös osztályzat. A lemezen és később a koncerteken is nagy kórussal előadott You Can’t Always Get What You Want (’69) ennek hiányában kissé laposra sikeredett, az új lemez All Down The Line-ja (’72) pedig felejthetőnek. Nos, a Midnight Rambler (’69) előadásánál már fordult a kocka: a közös használatra az erősítő tetejére készített négyszögletes bourbon-os üveg alján nem sok maradt már, mikor belevágtak a dalba. Ismét Keith vonta magához a vezető gitáros címet, amikor a ritmus-, és dallamváltásokkal megtűzdelt, az extázisig fokozódó hangulatot indikáló számot előadták. Hát igen, ezt akkor sem, ma sem tudja senki jobban visszaadni, átadni, hangulatát teremteni, csak ők. Még Mick is hatalmasat rögtönzött szájharmonikáján, nem elmaradva Keith gitár-imprója mögött. Az újabb őrület a nagy tanítómester- ifjúkori példakép, Chuck Berry Bye- Bye Johnny-jának letekerése volt, ismét Keith vezényletével. A két kategóriával gyengébb „új dal”, a Rip This Joint után, melyet csak Bobby szaxiszólója mentett meg, a dögös Rolling- nóta, a Jumping Jack Flash követett, ismét Keith milliók által ismert gitár- riffjeivel tetőfokára hevítve a hangulatot. Az akkor még mindig politikai aktualitását őrző Street Fightin’ Man-nel zárták a koncertet, valamely okból kihagyva az azelőtt, és azután mindig minden koncerten bejáratott ráadás- szám, a Satisfaction előadását.

Akár szereti, akár nem a brit szuper-formációt valaki, óriási élményben van része, ha meghallgatja. Nem megismételhető, nem feledhető koncertélményben, akár 1972-ben, akár 2016-ban cseppent bele a Kövek hangversenyeinek egyikébe. Most, visszaforgatva az idő kerekét, egy korai, fiatal Rolling Stonest hallhattunk. És ez is az összkép része.
Gróf István
megjelent kisebb változtatásokkal a www.vaskarika.hu oldalon is 2018.04.04-én