2018. november 14., szerda

EGY HÍJÁN AZ ÖTVENEDIK. A CONFERENCE CALL KONCERTJE A VÁRBAN

Egy híján az ötvenedik – a Conference Call koncertje a várban

2018-11-14.

Maga a főszervező, Markó Péter jelentette be, hogy a 2007 februárjában indult Valami jazz Sárváron sorozat 12 év után megszűnik. A másfél év óta nyugdíjba vonult művelődésszervező a sorozat 49. koncertjét – mintegy összefoglalásképpen –, Sárváron jól ismert jazz-zenészek együttesével hozta tető alá. Sajnálatos, hogy nem lesz folytatása a jazz műfaj sárvári terjesztésének, mivel – mint el is hangzott – az itt lakók közül sokan úgy „tanultak” bele e műfaj szeretetébe, hogy azelőtt nem is hallottak róla. Ahogy azt emlegetni szoktam, a nyájas sznobok és a véletlenszerűen bevetődött átutazókon kívül ők azok, akik a jazzrajongók új táborát alkot(hat)ják. Ez mindenképpen örvendetes, és nemcsak a művelődésszervező eredményes munkáját tekintve.

A Conference Call formáció hét éve, 2011-ben már járt nálunk, de tagjai külön-külön, más projektekben már többször is. Joe Fonda, az örökifjú New York-i bőgős 14. alkalommal lépett fel a díszteremben, gyakori társa, Michael J. Stevens zongorista pedig hatodszor – persze különböző formációkban, ahogyan az a jazzben megszokott és elterjedt. Az időszakosan, egy-egy lemezfelvételre, turnéra összeverbuvált csoport tagja még a német Gebhard Ullmann szaxofonos, klarinétos, valamint az ez alkalommal elsőként bemutatkozó svájci dobos, Dieter Urlich.
A legutóbbi, szeptemberi koncerten az ott fellépő két bandától kapott avantgárd jazz-adagunkat már az idén megkaptuk, ezúttal egy kicsit közérthetőbb muzsikára vágytunk tehát, és ez be is jött. A quartet szólistája, a szaxofonos nagymértékben meghatározza a stílusirányzatot, a dinamikát, a hangzást, így „szerencsénkre”, a korát, 61 évét meghazudtolóan magas, izmos testalkatú, kopasz német emészthető zenét produkált. Az elmúlt három évtizedben a vezetése alatt túl van az 50. megjelentetett CD-jén, a közreműködőként rögzítetteket nem is számítva. Pedig olyan művészekkel játszott, mint Enrico Rava olasz trombitás, Trilok Gurtu indiai ütős, vagy Keith Tippett angol zongorista. A dobos, a hivatását tekintve művészettörténész svájci Dieter előbb a „komolyabb” zongorázással kezdett, majd jött a dobolás, immár profi módon. És persze rajta sem vettük észre, hogy 60 esztendős. A formáció két amerikai tagjáról már korábbi írásainkban mindent elmondtunk, így ezt „átugorva” néhány hangulatot felelevenítek magáról a koncertről.

Ullmann F. J. D. című gyors, pergő ritmusú opusával nyitottak, melyben a szerző a búgó-dörmögő, szellősen megszólaltatott, jellegzetesen „meleg” tenorszaxi hangszínen megszólalt szólóján kívül Stevens akkordfutamokon alapuló zongora, és Fonda vonóval megszólaltatott kortárszenei bőgőetűdjei is odafigyelésre méltók voltak. A lassú Sal’s Song blues sémára írt zongorafelvezetője után ismét Gebhard szellős, „barátságos” tenorszaxi dallamai vidítottak fel bennünket, és a kettők-négyek lábdobogtató ritmusa végre felengedett addigi görcsös koncentrálásunkból. Volt is nagy taps mind a szaxofon, mind a bravúros akkordokra alapozott zongoraimpro után. A számot Urlich jó kis dobszólója zárta. Kár, hogy a zenésztársak bíztatása ellenére rövidebbre fogta még az igazi felpörgés előtt a szólóját a puritán szerkón – a lábdob és a lábcin mellett egy pergő, egy álló-, és egy felső tam, valamint két cin – élvezettel játszó helvét. Izgalmas nyüzsgéssel kezdte Fonda Listen to Dr. Corhell West c. dalát a kíséret, a dob, a bőgő és tömörítő zongora, mire a majd kétméteres basszusklarinétját maga elé vevő fafúvós belekezdett az eddigieknél szabadabb improvizációjába. Alaposan felpörgött a szám, majd néhány perces letisztulás következett a szerző bőgőimprója és ereszkedő hangsorban szép kristálytisztán megszólaltatott, himnikus éneke során, hogy aztán újból visszatörjön a vad, extatikus zene, immár jazz-rockos elemekkel, Joe Zawinulos zongorafutamokkal, Weather Reportos hangzással. A következő szám, a transzatlanti Conference Call együttesének már 2003-ban lemezre vett Ullmann-szerzeménye, a Variations on a Master Plan borongós, félelmetes hangulatot árasztó, erős moll- akkordokkal indult, majd egyre élvezhetőbb lett a muzsika a szaxofonos, majd a dobos ismét fúziós jazz stílusban közvetített szólói után.
Kísérletező, kortárs zenei elemeket beépítő szám, a GS#2 fantáziacímet kapott Fonda-szerzemény ismét elrugaszkodott egy kicsit a szabadabb zene felé, de Fonda is, Stevens is ért ahhoz, hogy a zagyva zenei kavalkádnak hallott összhangzásból kikerekedjen valahol a harmónia.
A meghajlás után Joe Fonda nagyon kedvesen kifejezte azt az óhaját, hogy reméli, hogy nem ez volt az utolsó jazz koncert Sárváron, mivel – ha már ennyire ideszokott, – jönni akar ezután is. Úgy legyen! A ráadásszámot, a hórihorgas Michael szerzette Prism. c számot a szerző vezette fel blues-os akkordjaival, majd Gebhard hozta vissza lelkünkbe a jóleső melegséget dallamos tenorszaxofon-szólójával.
Az élvezhető időtartamra belőtt koncert után a zenészek dedikálták a szép számmal megvásárolható, a Conference Call-on kívül különböző formációkkal is előadott CD-iket, majd, mikor az utolsó hallgató is elhagyta a termet, csomagolni kezdtek. Reméljük, nem utoljára!

Gróf István
Fotók: Dr. Kereszty Gábor
Megjelent a www.sarvarikum.hu portálon 2018.11.14-én

2018. november 12., hétfő

HETVENÉVIG BLUES- DEÁK BILL 70 KONCERT A SPORTARÉNÁBAN

Hetvenévig blues - Deák Bill 70 koncert a Papp László Sportarénában

Gróf István - szöveg és fotók

A péntek esti bulin a 40-60 éves rajongókkal megtelt Aréna tisztelgett a hazai blues nagymestere előtt. Ráhangolásképpen a ’60-as évekből Jimi Hendrix, majd a ’70-esből Rory Gallagher nyüstölő gitárjátéka idézte fel a hangszórókból a blues- rock előzményeket, hogy elérkezzünk azokba a ’80-as évekbe, amikor a világon megindult a blues revival. Ennek elindítója, Stevie Ray Vaughan neve villogott ott Bill kapitány trikóján, amikor a színpadra lépett.

Deák Bill Gyula az általa büszkén emlegetett Kőbányán született épp 70 éve, és gyermekkorában egy elhamarkodott diagnózis folytán bekövetkezett betegsége miatt amputálni kellett bal lábát. Azóta mankóval jár. Neki - ezen sajnálatos fordulat után - nem kellett keresni a többiektől megkülönböztető sajátos imázst: a mankója lett (és persze a hangja!!!), mellyel együtt élve meghódította a hazai blues-rock színpadait.
A korai próbálkozások után 31 éves korában, 1979-ben csatlakozott a hazai blues-revival nagyágyúja, a Hobó Blues Band kötelékébe, ahol országos hírnevet és óriási népszerűséget szerzett. Itt négy nagylemezükön énekelt, amellett '80-ban a híres-hírhedt Fekete bárányok koncerten, '81-ben a Kopaszkutya c. kultuszfilmben szerepelt, majd '83-ban Szörényiék a Táltos szerepet osztották rá az István, a király c. nemzeti rockoperában. A sajátos munkamegosztás folytán Földes László érdeklődési területe - az irodalom- révén az értelmiségieket, Bill pedig a proli-világ életképeit felelevenítve a melósokat, a külvárosiakat szólította meg - sikerrel. 1985-ben Bill kivált a HBB-ből, és előbb a rövid életű Bill és a Box Company, majd 1987-től napjainkig „üzemelő" Deák Bill Blues Band vezetője lett. Az ebben a három évtizedes időszakban kiadott nagylemezei közül kiemelendő a '84-es Rossz vér, a '86-os Mindhalálig blues, és a '99-es Bort bluest, békességet című albumai.

A rövid biográfia után térjünk rá a jubileumi koncertre! Az óriási kivetítőn a visszaszámlálás másodperceit lepergetve, 20.15-kor jelent meg a színpadon a banda. Az óriási placcon szinte elvesztek a zenészek: a szólógitáros, Nagy „Dinike" Dénes a színpad bal oldalát lakta be egymaga, vagy 20 méterre a baloldalon frontálisan elhelyezkedő, soproni billentyűstől, Horváth Zsolttól. Hátul, szokás szerint dobjai mögött Szabó „Csacsika" Csaba ült. Előtte és a billentyűs között mozgott az összekötő szerepet kapott basszusgitáros-vokalista, Takács József, akivel a pódium közepén elől álló énekes menet közben egyeztetett a dalok sorrendjét illetően. Aznap este a hátrafordított baseball sapka volt a „viselet": ötből hárman abban pompáztak, de a többi kettő is hajleszorítót viselt.
Egy 2008-as, a Hatvan csapás albumról Az országút előttem c. dallal kezdtek, majd jöttek a régebbiek: az Édes otthon kemény blues-a, melyben Zsolt megmutatta a Korg SG Pro X-én, hogy lehet Hammond nélkül is jó kis hard-rockot orgonálni. Majd a nemzedéki himnusz, a kőkemény zenéjű, és hasonlóan kendőzetlen kemény szövegű Kopaszkutya c. film dala, a Tetovált lány következett. A közönség hangulatának korbácsolása a megszokott Bill-recept szerinti hey-hey-hey triolákkal, és az ezt hangsúlyozó karrázásokkal történt, és bizony, nem volt hatástalan. Pláne, amikor Kőbánya mellett a Fradi felemlegetése FTC-s törülközőjével következett. Most Dinike mutatta meg azt, hogy nagyon ért a gitározáshoz, hosszú, igényes impróját eleresztve.
A színpad előtti dühöngőben, ahol mi is álltunk, borostás arcú, szakadt posztcsövesek és jól öltözött értelmiségiek együtt énekelték, harsogták egymás után a dalok szövegeit, táncolva, csápolva a királyra vetve tekintetüket.
Háromféle fekete pólót is nyomtak az énekes nevével (lásd a fotókat): ez már igazán a népszerűség csúcsa! A Hosszúlábú asszony megint a külvárosi attitűdök ihlette életkép kegyetlenül őszinte tolmácsolása volt, vad boogie-ritmusban. A szüzesség elvesztése után annak megünneplése jött a Kéne egy üveg borral, amire aztán rábukott a közönség, és skandálni kezdte a Boldog, boldog születésnapot című köszöntőt, melyet a 60-adik születésnapi dalával, a Hatvan csapással köszönt meg a művész.
Az első két vendég Ganxta Zolee és kollégája, Big Daddy Laca volt, akik két dalt, másodikként A jó, a rossz és a Kartel c. híres slágerüket rap-elték el a közönségnek. Más volt a zene, mások a szövegek, más az állandóan elől matató előadói viselkedés-kultúra, de talán a szakadt, csöves életvitel folytatóiként került sor fellépésükre. Ez utóbbi dalban persze Bill turbózta fel a számot a magas hangon énekelt válaszrefrénjeivel. Majd megint az ő percei következtek a Bill Kapitány Blues c. kőkemény nótával, amolyan Deep Purple-s sodrással, lendülettel, és hangszerszólókkal, melyben mind a gitáros, mind az orgonista nagyot alakított. Tipikus Bill-ballada, a Rossz vér következett, sok tízezer gyerek himnusza, amelyben kiderült, hogy semmit sem kopott a jubiláló énekes hangja még a felsőbb regiszterekben sem. A 3.20-as blues, kedvenc hazai bluesdalom ragyogó interpretálását feldobta az a nagyszerű basszusgitár- rögtönzés, melyet Takács Józsika eresztett el, megadva a tiszteletet a dal szerzőjének, és eredeti előadójának, a szintén basszeros Póka Egonnak. A zenekarvezető kedvesen cikiző benyögései, mint „nagy tapsot a fiatal csimaszoknak!", vagy „segítsük tapssal a kicsi macskát!" zenésztársai iránt az énekes őszinte, tiszta lelkét mutatta, ugyanakkor vaskos tréfákkal felszínre juttatva ezt.
A másik, már általam is nagyon várt vendégzenész, Földes László Hobó következett ezután, aki jóval több időt töltött el a színpadon, mint vendégtársai. Először egy képet ajándékozott az ünnepeltnek, majd A kasszafúró balladája c. dalát énekelte el, kihangsúlyozva annak mondanivalóját a „szegény dukát" refrénnel. A 73 éves Hobó fekete nadrágban, trikóban, ha nem is pörgött a színpadon, de fiatalos lendülettel adta elő dalait akár szólóban, akár duettben Billel. A duettben előadott Barbie Baba Blues inkább ironikus Földes szövegével fogott meg, mint a zenéjével. Utalt is rá, miszerint Deák Bill visszautasította egykor ezt a számot, de most csak azért is eléneklik, megmutatva, hogy jó a dal. A Mindenki sztár-t - ötletesen felidézve a korabeli korszakait Csapajevtől Puskás Öcsin keresztül Mick Jaggerig, eltérő példaképekkel - Hobó énekelte el szólóban, majd ehhez hasonlóan az első lemezről szólt kettejük felelgetős énekével az akkor merész politikai szokásrendet ostorozó Országút blues c. nagyszerű dal.
A koncert csúcspontja a híres Hendrix-dal ragyogóan sikerült feldolgozásának, a Hey, Joe-nak jó tízperces felelevenítése volt. A Hobó által talán az eredetinél is több drámaisággal felturbózott szerzemény interpretálása alatt megelevenedett az egykori néger pár történetének szomorú eseménye, az egyes szám első személyben mesélő főszereplő (Bill) és barátjának elbeszélő szálán (Hobó) gombolyítva a történetet. De az igazi fekete blues dal attól lett még igazibb, ahogyan Dinike 3-4 körben olyat improvizált, hogy megkönnyezte még az is, aki nem akarta. Egy gyors számmal, a szintén duóban elénekelt dögös Kopaszkutyával köszönt el Hobó a színpadtól - csak átmenetileg. Ismét felcsattant a Boldog születésnapot- refrén a közönségtől, amit „Nagyon, nagyon szépen köszönömmel" viszonzott Bill, majd pályafutásának csúcsára juttató számait, az István, a királyból két dalt, az Adjatok!, és a Koppány c. betétdalokat énekelte el a közönség, a pirotechnikusok, és a világosítók hathatós segítségével. Lángolt-füstölt a színpad, tűzben jártak a zenészek, a show tökéletesre sikeredett.
A Közép- Európai Hobó Blues III. c. kesernyés, pesszimista ballada, egy igazi hazai bluesremek szövegét ezrek énekelték a Sportarénában, majd a szomorú visszatekintés a zenészkollégák felidézésével folytatódott. A Zöld, a bíbor és a fekete c. közismert nemzedéki himnusszal Radics Bélára, Deák egyik példaképére, Bencsik Samura, az egykori zenésztársára, Tunyogi Péter énekes társára, és a többiekre emlékeztek a DBBB tagjai nagyszerű muzsikájukkal. A ráadás szám előtt egy többgyertyás tortával lepték meg az ünnepeltet a színpadra visszatért vendégénekesek is, és közösen lenyomták a Deák Bill Blues Band mindenkori ráadásszámát, Chuck Berry Johnny B. Goode-ját, nemcsak angolul, hanem magyar szöveggel is. A teltházas Aréna minden hallgatója felállva mozgott az őrjítő rock'n'roll ritmusára, mire, jó két és fél óra folyamatos koncertezés után elengedtük a zenészeket.
Kifelé menet a Bort, bluest, békességet c. Bill nóta emlékeztetett az elmúlt órákra, az elmúlt 40 év munkásságára pedig az a sok lemez, CD, amit az előtérben meg lehetett kapni. További sikeres pályát kívánunk, és persze jó egészséget, Bill Kapitány!

Megjelent a wwww.vaskarika.hu portálon 2018.11.12-én, valamint a www.bluesvan.hu portálon 2018.11.13-án

2018. október 16., kedd

INTERJÚ SÁRVÁRI- KOVÁCS ZSOLTTAL

INTERJÚ SÁRVÁRI-KOVÁCS ZSOLT SÁRVÁRI SZÁRMAZÁSÚ JAZZ DOBOSSAL

Gróf István
Fotók: Dr. Kereszty Gábor

A művésszel a beszélgetésre a Valami jazz Sárváron sorozat keretében megrendezett Ávéd János Quartet koncertjét követően került sor.

Gróf István: Első kérdésem talán szokványos: milyen hátteret, örökséget kaptál a családodtól zenészi pályádra állásodkor?

Sárvári-Kovács Zsolt: Semmilyent! Amióta az eszemet tudom, a családban visszamenőleg egyetlen zenész sem volt. Az, hogy én az lettem, az egy csoda, egy isteni ajándék. Kamasz koromban emiatt volt egy kis ellenszél szüleim irányából: ők más pályát szerettek volna nekem, de végül is konokul kitartottam az álmaim megvalósítása mellett, és lám, most itt vagyok, mint ismert zenész. Zeneiskolát az ellenkezés miatt nem végeztem, de már majdnem felnőttként elvégeztem a Zeneakadémia jazz- tanszakát, és…
G. I.: Ekkorát még ne ugorjunk! Hogyan jött a képbe a zene, a zene szeretete? Ennek a korosztálynak általában a Beatles lemezeinek hallgatása adta meg a lökést. Nálad?
S. K. ZS. : Egyértelmű! Persze, hogy a Beatles. 12 éves koromban volt, hogy a pár évvel idősebb unokabátyám lejátszotta magnóján a számaikat. Akkor ez a zenével való kapcsolat bebillent az agyamba, és most is tart. Azóta imádom a zenét! A jazz felé egy Miles Davis lemez, a Kind Of Blue meghallgatása után, még gimnazista koromban fordultam.
G. I.: Győrbe mikor kerültél?
S. K. ZS. :Itt, Sárváron elvégeztem az általános, majd a középiskolát, majd a szombathelyi Főiskola matek- fizika szakára történő sikertelen felvételi utáni évben szüleimmel közösen eldöntöttük azt, hogy mégis a zene közelében leszek akkor, ha elektroműszerésznek tanulok. Az egy éves, képesítés nélküli tanítóságom Sótonyban ez idő közben rádöbbentett arra, hogy nem való nekem a pedagógusi pálya. Győrben indult egy kétéves képzés az érettségizettek számára, és én ezt választottam. A tanárképző Főiskolán nagyon erős jazzélet folyt, így a győri két év éppen arra volt jó, hogy alaposan belezúgjak a jazzbe. Végül is megszereztem az elektroműszerészi vizsgát, a szakmában azonban egy napot sem dolgoztam. Ott, Győrben a Szabados, Dresch, Grencsó-féle magyar avantgarde jazz érintett meg. Ott találkoztam Grencsó Pistivel, Baló Pistivel és azokkal, akikkel gyakorlatilag ma is játszom.
G. I.: Tehát Győrben lettél igazi jazz-rajongó?
S. K. ZS. : Nem, már itthon, Sárváron az lettem, hiszen a Beatles után jött a progresszív rock szeretete, a fúziós jazz, majd a jazz. Akkor már rengeteg ilyen zenét hallgattam és ismertem. Győrben az előbb említett Grencsóék-féle magyar avantgarde vonulatot ismertem és szerettem meg.
G. I.: És jött 1993, amikor 26 éves korodban megkezdted a konziban a tanulmányaidat.
S. K. ZS. : Nem, még nem. Győr után bevonultam katonának, ahol olyan szerencsém volt, hogy több hasonló zenei érdeklődésű sráccal hozott össze a sors, így együtt terveztük a budapesti jazz-tanszakra való beiratkozásunkat. Pestre 1993-ban költöztem. Itt volt egy nagyon jó barátom, akivel együtt laktunk albérletben. Ott, Pesten, az addigi girbe-gurba életpályám szépen kiegyenesedett: a célom a jazz- zenészség felé vezetett. Igazából ’94-ben vettek fel a Főiskolára, ahol ’98-ban végeztem. Akkor már rengeteg zenekarom volt, a tanárainkkal is sokat zenéltünk együtt.
G. I.: Melyek voltak az első zenekaraid?
S. K. ZS. : Elsőként meg kell említeni a Regős Pista bácsit, aki szaxofonos és zongorista volt. Nagyszerű zenész és ember, vagy Borbély Mihályt, akivel már másodikos koromban is játszhattam. És akik még nagyobb karriert futottak be, így Bacsó Kristóf, Palotai Csabi, akikkel az első zenekaromat jegyeztük a most is velem játszó Horváth Balázs bőgőssel együtt. Osztálytársak voltunk. Gadó Gáborral is játszottam sokat, és az ismertek közül Hellinger Tibivel. Geröly Tamás testi-lelki jó barátom volt, apám helyett apám, mivel ő már jóval korábban felkerült Pestre. Sokat jártam vele a Kinizsi-utcai Dresch-klubba, ahol még ő dobolt a Dresch quartetben. Azóta is tart a barátság. Ő az egyetlen vasi származású sorstárs. Mi ketten toljuk a vasiak szekerét.
G. I.: Egy jazz zenész rengeteg zenekarban játszik. Ahogy informálódtam, játszottál az Equinox Quartetben, a Lakatos Ágnes trióval, különböző Grencsó és Dresch projektekben. És a két „nagy” zenekar, ahol 5 évet meghaladóan játszottál, a Borbély Mihály Quartet B. és Váczi Dániel együttese.
S. K. ZS. : Igen, az utóbbiban ma is játszom, az előbbiből azonban kikerültem. Nagy-nagy élmény ezekkel az emberekkel együtt muzsikálni!
G. I.: Egy érdekes megállapítást tehetek? Egy standard jazz trióban általában zongora – bőgő - dob a felállás. Később Sonny Rollins hozta divatba a szaxofon – bőgő - dob összetételű triót. Mintha Te ezt az összeállítást preferálnád? Vagy csak nekem tűnt fel?
S. K. ZS. : Nem, ez véletlenül alakult így. Meg hát, sok a jó szaxofonos Magyarországon. Ezek így alakultak. De sok zenekarom van, ahol a gitáros a trió harmadik tagja: Matthew Mitchell, Hellinger Tibi, Gadó Gábor.
G.I.: Milyen lemezeken szerepelsz?
S. K. ZS.: A Borbély- és a Váczi együttesekkel készült 2-2 lemezem. De Lakatos Ágival is van egy lemezem, az Equnox-szal is és Ágoston Bélával is csináltunk egy lemezt. Hirtelen nem is tudom fejből felsorolni, de még több is van.
G. I.: Az életpályádon van egy furcsa kanyar. 2004 és 2008 közötti négy évben Olaszországban, Rómában éltél, laktál. Hogy jött ez a változás az életedben?
S. K. ZS.: Egyszerűen: szerelmes lettem egy olasz lányba és kimentem hozzá. Nem is 4, hanem 5 év volt 2004 tavaszától 2008 téléig. Szóval kimentem ő utána. Szép lassan, másfél év alatt, azaz nem is olyan lassan megtanultam a nyelvet. Ott is folytathattam a munkámat: zenekarokban játszottam. Az elején eljárogattam jazz klubokba, és azokban sok embert megismerhettem. Ott azért még a kelet-európai zenész unikumnak számított. Én szerencsés ember voltam, mert rajtam kívül nem volt más kelet-európai jazz- zenész Rómában.
G. I.: Mondhatni: felkaptak?
S. K. ZS.: Hát igen, felkaptak. Ott is volt hét, nyolc zenekarom.
G. I.: Feltételezem, ott szerezted be a márkás hangszereidet is.
S. K. ZS.: Nem, nem! Már itthon is minőségi hangszereim voltak. De, amin ma este hallottál játszani, az ottani. Ott ezen játszottam, és amikor hazajöttem, kértem a tulajdonosát, hogyha eladható állapotban lesz a szerkó, szóljon és én megveszem. Így is lett! Egyszer szólt a telefon, hogy eladja. Így került hozzám.
G. I.: Mi a véleményed a hazai jazz életről. Ezt azért kérdezem, mert 35-40 éve, amikor én jazz és progresszív rock koncertekre jártam, Minire, Syriusra, Rákfogóra, volt egy pici jazz klub a fővárosban, meg voltak az alkalmi bulik. Ma Budapesten a BJC, az Opus és az if Café-ban a hét minden napján vannak rendezvények, a hétvégén koncerteket szervező klubok sokaságáról nem is beszélve. És a lemezkiadás is, 4-5 erre (is) szakosodott kiadóval rendesen megindult.
S. K. ZS.: Ez igaz, sok a jazz-klub az országban. Ugyanakkor azokra a fajta, szabadabb zenékre, amit én szeretek játszani, kevésbé nyílnak meg a klubok ajtajai. Az említett klubokban mainstream jazz előadók kapnak fellépési lehetőséget, az Ávéd János Quartet nemigen. Az Opusban ugyan játszottunk már, de a Budapest Jazz Clubban nem. Vagy talán egyszer. És ez a zenekar már megvan 5 éve! De van jazzélet az országban. Vannak jó jazzrock együttesek, a mainstream vonal is megy, a szabad-vonal is. Nagyon sok a jó muzsikus. Széles a paletta is. És nagyon sok a fiatal. Ezt örömmel látom!
G. I.: Valamelyik Veled készült interjúban olvastam, hogy legfőképp három zenei hatás, a népzene, a klasszikus - Bartókkal, Debussyvel - és a New York-i free-jazz befolyásolt munkásságod során ez idáig. Ha azt kérdezem, hogy milyenfajta zene az, amit legszívesebben játszol, az akkor ez a szabad zene lenne?
S. K. ZS.: Igen, ez az avantgarde jazz az, ahol helye van a szabadságnak. Én nem az a fajta sztenderd muzsikus vagyok, aki a jó öreg örökzöldeket eljátszom és azzal jól elvagyok. Mindig is próbáltam valamiféle saját arcot keresni. Igen, a free jazz áll hozzám a legközelebb. Mindig is ezt hallgattam legszívesebben.
G. I.: És a - részint ehhez kapcsolható - Szabados-féle népzenei gyökerekből táplálkozó irányzat, mely már szintén vagy 3 évtizedes, és mely örökséget a Dresch, a Grencsó vagy a Borbély Misi vitt tovább, ezzel azonosulsz?
S. K. ZS.: Persze, persze! Nagyon szeretem ezt! Ha egy embert kellene itthon megjelölni, akkor az a Dresch Misi lenne. Ő a példakép! Én nem is egy dobost jelölnék meg annak, aki a legnagyobb hatással volt rám, hanem Dresch Mihály szaxofonost. Az az irány nekem nagyon tetszik. A (Grencsó-G. I.) Pistivel játszom is, a Dresch Misivel volt egy rövid időszak, amikor játszottam, de most már nem annyira, a Borbéllyal pedig sok-sok évig, pontosan 5 évig, de most valami erőset keres. De mindegy, mindenkinek vannak különböző korszakai.
G. I.: Úgy hallottam, hogy az utóbbi időben hangszerek bőrből készült táskáit, tokjait előszeretettel elkészíted otthon. Ez egy második szerelem?
S. K. ZS.: Igen, csak kissé más megközelítésben. Szerelmi bánatomban fogtam neki, amolyan búfelejtő foglalatosságként. Elkezdtem komolyan bőrözni. Voltak olyan barátnőim, akik ehhez értettek, és náluk szépen megtanultam az első fogásokat. Aztán szép lassan kinőtte magát a dolog. Elkezdtem varrogatni a zenésztársaknak először pici kis táskákat, aztán nagyobbakat, majd jöttek ezek a bőrtokok. Most már egész komoly klientúrám van, Amerikától elkezdve Norvégiáig.
G. I.: Igen? Ez ennyire komolyan megy?
S. K. ZS.: Igen! Nagyon sok világsztárnak varrtam már bőrtokot. Ez egy kis hobbi, amely kiránt engem a zenéből. Persze amikor varrok, akkor is általában zenét hallgatok. Kiteszem a hangfalat, és ez egy jó meditáció nekem.
G. I.: Az utolsó kérdésem pedig a városhoz köt: ha hazajössz Sárvárra, már az ötödik X-et megkezdve, mit jelent Neked a szülővárosod?
S. K. ZS.: Hát, sokat, persze! Ha hazajövök, elmesélik, hogy mi történt a városban. Ha sétálok a parkban, eszembe jutnak az első szerelmek. De most nagyon más lett Sárvár. Ne értsd félre, de nekem ez a város valahogy nagyon steril lett. Nagyon szép, nagyon „puccos”, de talán neked nem is kell ezt ragoznom: a ’70-es, ’80-as években, de amikor én fiatal voltam, a ’90-as években ez egy pezsgő város volt. Amikor bejöttünk a várba egy koncertre, itt hemzsegtek a fiatalok. Ma este egyetlen fiatalt nem láttam. Az átlagéletkor szerintem bőven 50 év fölött volt. És hiába küldözgettem meghívókat a barátaimnak, nem jöttek el. Az én generációm, szerintem, nagyon be van punnyadva. És a fiatalok valahogy már nem találnak ide! Nem tudom, hogy ez miért van így?
G. I.: Hát sokat változott a világ azóta. A technika fejlődése, az internet, az okostelefonok világában a kommunikáció is gyökeresen megváltozott, és ezt tudomásul kell vennünk.
S. K. ZS. : Nekem a Péter (Markó- G. I.) volt az első kultúra nagykövetem. Minden nap itt csüngtem valahol a Várban. Vagy a zenei könyvtárban voltam vagy lenn voltam a művházban. Nekem a Vár az a második otthonom volt. De ma már nem hiszem, hogy van olyan fiatal, aki így jön el ide, hogy minél jobban szívja magába a kultúrát. Ha van, megemelem a kalapom előtte.
G. I.: Én is ’83-ban kerültem Sárvárra, és rögtön ide tapadtam a Vár intézményeihez. Itt voltam én is naponta.
S. K. ZS. : ’83-ban én még csak másodikos gimnazista voltam.
G. I.: Aztán a ’90-es években, vagy még azelőtt, a politikai rendszerváltozás éveiben pedig még jobban idekötöttük magunkat, pláne, hogy magunk is nyakig ugrottunk bele.!
Azzal hadd fejezzem be, hogy nemrégen volt Sárvár várossá újraavatásának 50. évfordulója, amikor két díszpolgári címet is odaajándékoztak. Mindketten itt születtek, és innen induló művészek. Ez azért egy fontos üzenet. Az egyikük ráadásul zenész is.
S. K. ZS. : Ki ő?
G. I.: Rozmán Lajos klarinétművész.
S. K. ZS. : Ó, hát őt ismerem és nagyom szeretem.
G. I.: Remélem, ez a kör még bővülni fog itteni művészemberekkel a közeljövőben. Köszönöm szépen az interjút!
S. K. ZS. : Nagyon szívesen!
Megjelent a www.jazzma.hu portálon 2018.10.14-én, és a sarvarikum.hu portálon 2018.10.16-án

2018. október 8., hétfő

MERÉSZ- SZABAD ZENÉK MEGHÖKKENTŐ CSOMAGOLÁSBAN

Merész és szabad zenék meghökkentő csomagolásban –
Az Ávéd János Quartet és az Escaped Fragments jazzkoncertjei a Nádasdy-vár dísztermében

2018-10-08- Gróf István
Fotók: Dr. Kereszty Gábor

A vasi kisvárosban 2007 óta bejáratott sorozat a Markó Péter (a művelődési központ nyugalmazott igazgatóhelyettese) által szervezett Valami jazz Sárváron. A péntek esti programban egy előre tervezett és egy „hirtelen beugró” együttes adott nem minden nap hallható koncertet. A legkisebb közös többszörös a free-jazz kategóriájába tartozó zenei irányzat volt, melynek alkotásaiban mindkét csoport zenéje fogant.

Ávéd János Quartet

Az Ávéd János szaxofonos által vezetett hazai formáció tagjai elismert zenészek. A már régóta együtt játszó, összeszokott egykori trió felállásban a névadó zenekarvezetőn kívül Horváth Balázs nagybőgőn, valamint a szülővárosában az utóbbi időben nemigen fellépő, ezért muzsikájára kíváncsian váró ittenieknek bemutatkozó Sárvári Kovács Zsolt dobon játszott. 2013-tól hozzájuk csatlakozott az eddig komolyzenei berkekben közismert Fassang László zongorista. A cross over tevékenység zenei körökben nemcsak a zenét, hanem az előadókat is jellemezve közismert: leginkább a folk-, avagy a rock-, és blues-zenészek a jazz műfajában, néha fordítva történő ideiglenes, vagy állandósult elkalandozásai vonatkozásában. De hogy egy a hangversenypódiumokon befutott zongorista, orgonista a jazz felé orientálódjon, az nagyon ritka nálunk. Saját elmondása szerint a művész 90%-ban komolyzenei, 10%-ban jazzmuzsikus.
Ávéd János fiatal kora ellenére sokat kísérletező, sokat dolgozó, sok, más-más hangszer-összetételű együttesben muzsikáló művész. A most bemutatkozó Ávéd János Quarteten kívül az Ávéd János Unity-ban Szabó Dániellel, a most már Amerikában élő zongoristával, a Jelen trióban Hock Ernő bőgőssel, az Ávéd-Csongrádi Quarteteben Csongrádi Gábor gitárossal, az Ávéd János Balance-ban Fenyvesi Márton gitárossal, az Oláh Szabolcs Quintetben a névadó gitárossal, a Váczi Dániel Quintrióban szaxofonos kollégájával lép fel. A blues-soul-jazz határán népszerűséget szerzett Kéknyúl formációban a szintén az ott vendégszereplő jazz-szaxis kollégával, Jász Andrisssal is kirándult. Nos, tehát felcsigázva várta a nem túl nagyszámú publikum az előadást.
A szögben előre tolt zongora mögött Fassang ült a bal oldalunkon, előtte a csoport vezetője, Ávéd tenorjával a nyakában, őmögötte az alacsony termetű bőgős, Horváth Balázs állt, míg a színpad jobb oldalát (a gyönyörű fehér kályha mellett) Sárvári Kovács foglalta el szépszámú ütőseivel. A csoport tavalyelőtt megjelent nagylemeze, a szakmai körökben teljes elismertséget szerző Have News című volt bő egyórás koncertanyaguk alapja. Elsőként mégis a Hadd menjek, Istenem, mindig feléd c. opus átdolgozása hangzott el, mely a Titanic elsüllyedésekor lett a filmen keresztül közismert, de e sorok írója, a református gyülekezet kántora lévén, a 422. ének címen azonosította. A tenorszaxi dallamfelvezetője utáni jazz-zenében bizony rájöttünk, hogy a fiúk szabad zenei kalandozása, elvont asszociációkat inspiráló zenéje bizony nem fülbemászó muzsika. A szaxofon szaggatott, kipréselt, kinyögött hangjai, ahol az akkordfelbontások hírét-hamvát sem sikerült azonosítani, a zongora vég nélküli hömpölygő-áradó, fel-alá hullámzó kísérete, a ritmust leginkább „követő” nagybőgő föntről lefelé cikkázó futamai, a sokrétűen díszített, bonyolult variációkat felvonultató ütős játéka jelezte: az est nem a mainstream jazzt kedvelők alkalma lesz.
Az ezt követő Szentiván éji álom c. kortárszene zongoraszólóval lett átvezetve, hogy a szaxofonra és zongorára megkomponált parlando zenei elbeszélés előbb külön-külön, majd uniszónóban is lekösse érdeklődésünket. Zsolti csak a szám felénél csatlakozott be az örömködésbe, nem úgy, mint a hármas blokk utolsó számában, a Talizmán címűben, ahol a ritmus meghatározó volt. A végre tapsolni engedett közönség pedig várta a folytatást. Az Ajándék (a lemezen The Present címmel feltüntetett) címűben – amolyan latinos ritmuslázzal kísérve – kezdetben ismét a helyi születésű muzsikus irányított, persze Ávéd ezúttal „közérthetőbben” megfújt fúvósdallamai mellett. Dicsérendő volt Horváth Balázs dallamot szövő bőgőimprója is, úgy, hogy a vonót a kezébe sem vette.
A kitűnő barokkorgonista most egészen más oldalról közelített a zenéhez. (Hozzátéve, hogy J.S. Bach és kortársai is kitűnően improvizáltak hangszerükön, sokszor perceken keresztül, amelyek egy része később megjelent a későbbi, megírt darabokban is). A melankolikus, szomorkás moll-futamok egyre erősödtek, morajlottak az alsóbb oktávokon játszva, hogy felfelé törve az extatikus állapot felé tereljék érzékeinket. Érdekes, hogy a bal kéz jellegzetes jazzes akkordbeszúrásai László játékából hiányoztak, mégsem volt kétsége a hallgatónak afelől, hogy egy echte jazzkoncerten van. Az Offset c. kompozíció, mely, mint az előzők is, Ávéd János szerzeménye, egy minden határt leromboló szabad szárnyalás volt. A zenei avantgárd kísérletező zajeffektekkel, a szaxofon sivításaival, teljes kakofóniával jelezte ennek tettenérését. Hát igen, ahogy valahol olvastam zenéjükről: ez a lemez nem az országjáró autózáskor kerül a CD lejátszóba. Ismét zongoraszólóval jött az átmenet a második blokk utolsó számának, a Könyv (a lemezen The Book) címűnek bemutatásához, mely most egy emészthetőbb dal volt: kemény dúrokkal hullámzott Fassang dallamos zongora-hálószövése, a legalsó oktávokat erőteljesen, Lisztes drámaisággal megszólaltatva, míg János fúvósjátéka visszatérés volt a dallamossághoz.
A free jazz eszköztára, a progresszív zenei látásmód, a klasszikus zenei előadásmód átvétele jellemezte zenéjüket, ahol mégsem a disszonáns hanghatások maradtak meg emlékünkben, hanem a letisztult muzsika. És ez nagy érdem!

A svájcisapka reneszánsza – Escaped Fragments Quintet

Alig 20 perc múlva lépett a pódiumra az a nagyon nemzetközi Escaped Fragments (kb. felszabadult törmelékek) nevű alkalmi formáció, mely a közeli osztrák-burgenlandi Chilli Jazzfesztiválra verbuválódott össze. A zenészek egy része különböző free alakulatokban járt már nálunk, így az amerikai trombitás Herb Robertson, vagy főleg az osztrák dobos, Emil Gross<, de az angol bőgős, Paul Rogers is volt tavaly vendégünk. A lengyel Tomek Lés, aki gitáreffekteken játszik, valamint a nagy meglepetésember, az amerikai Tristan Honsinger csellista azonban ismeretlenek voltak számunkra. Hát, mi tagadás, meghökkentő volt látni a 69 éves, igencsak foghíjas, gondozatlan szakállú, lebegő hajú, kidülledt szemű, a nálunk a dicstelen szocializmus-kor proletár kelléktárában megszokott kopott svájcisapkát hordó, már-már rongyokba öltözött csellistát a beállás alatt. De vörös sapkás menedzserük sem nézett ki különben. Na, itt nagy performansz lesz, gondoltuk. Dickens regényeiből ismert XIX. század eleji figurák lepték el csodálatos reneszánsz dísztermet. Mindenki felfokozva várta a fejleményeket: ugyan, mi vár ránk, ha zenélni kezdenek.
És hamarosan el is kezdtek. Művészet, vagy szemfényvesztés? Zene, vagy „így én is tudok zenélni”? Ad hoc meghökkentés, vagy begyakorolt profi show-műsor? – vetődtek fel bennünk a kérdések, amikor a kotta nélkül felálló/ülő zenészek játszani kezdtek. De nézzünk körül!
A színpad bal oldalán ült a minden néző szemét magára vonzó, sok posztpunk zenekarban érdemeket szerző csellista – alaposan elnyűtt hangszerével, még jobban elnyűtt, szálait hullató vonójával. Mögötte, középre helyezkedve a jóképű, majdnem elegáns, fekete ingbe, nadrágba öltözött brit állt. Ami nem mindennapi, az egyrészt a hangszere volt: 7 húros, a szokásos bőgőnél jóval keskenyebb, kisebb hangszerével, másrészt bajsza, szakálla nem lévén, az alsó ajak alatti szőrzetét meghagyva ütött el a szokásostól. Középen a színpad hátulján a Sárvárra hazajáró grazi dobos ült, szintén szokatlan dobszerkója mögött. A lábcin és a lábdob a fele méretű volt a szokásosnál, a pergő és a mélydob is méreten aluli volt. Talán csak a cinek voltak szabványos méretűek, és Emilt ismerve, a környéke tele volt pakolva egyéb percussion-ökkel, ritmushangszerekkel, amelyeket persze gyakorta használt is. A már említett fajansz kályha előtt a szakállas lengyel állt, szokványos gitárjával a nyakában, és egy négyzetméternyi kütyüvel a lába előtt. Mi tagadás, egy normálisan megpengetett gitárhangot a koncert alatt nem hallhattunk, ellenben „jól illeszkedő” effekteket annál többet.
A nagydarab, erős trombitás kissé kihízott kék pulóverjében a múzeumba vezető nagy fehér ajtó mellett telepedett le a hagyományos B-trombitától eltérő, kisméretű piccolo trombitája és egy annál kisebb, játék trombita, valamint egy tüntetést feloszlató megafon társaságában.

Hogy nem voltak nagyon összeszokva, az hamar kiderült: Honsinger csellódallamaira Gross nehézség nélkül csatlakozott, Robertson is bele-belefújt ebbe-abba a hangszerébe, azért a hangnemen belül indítva, Lés alig hallhatóan matatott valamit a gitáron. Úgy tűnt, hogy néha eltalálta a vezérfonalat, és három- négy, odaillő effektet eleresztett. A leginkább kívülálló az a Rogers volt, akinek pedig kézenfekvő lett volna az együttműködése a vermonti csellistával. De az angol ritkán vetette bele magát a zenélésbe, csak mosolygott, bemozgott a ritmusra, (ha volt), de a végén megérezte az amerikai üzenetét: egy szédületes együtt-rögtönzést vágtak le úgy, hogy a Paul bőgőjének felső, szinte cselló, vagy már brácsa magasságra hangolt húrjain megszólaló dallamok méltóan csatlakoztak a csellistáéhoz egy kérdezz-felelek blokk révén.
Tristan azzal a Cecil Taylorral együtt készített lemezeket a ’70-es évektől egészen a ’90-esekig, aki a free-jazzt megvalósító zongoristák úttörője volt. A 69 éves (többnek nézett ki) csellista 8 lemezt adott ki élete folyamán, a legutolsókat már Európában. Itt, a toleráns kontinensen még van fogadó-készség és eladhatóság. Igazából ő vezette a koncertet. Számokról nem beszélhetünk, hiszen egyetlen 50 perces improvizációra épített műalkotás alkotta a műsort. A szakállas szólista gyakorta énekelt is, vékony, nem erős hangján, sőt, volt olyan rész is, ahol egy nő és egy férfi duettjét tolmácsolta egymaga sajátos “operájában”. Hogy tudott bánni hangszerével, azt az bizonyította, hogy hol klasszikus, Mozartos részeket játszott be, hol népdalokat, tengerészdalokat játszott, meglepő hitelességgel.
Grossról tudtuk, hogy ért a ritmizálás mesterfogásaihoz: legalább két tucat kiegészítő „zajkeltővel” színezte a zenét, egyúttal hökkentette meg a hallgatóságot. Figyelmet odavonzó percek voltak azok, amikor a trombitás megafonon keresztül rendőri határozottsággal utasításokat osztott ki a teremben, majd valamelyik instrumentuma szirénákat utánzó hangszínével kötötte le egyáltalán nem lankadó figyelmünket.
Nos, igen: ilyesfélét ritkán hall az ember. Érdemes volt eljönni, meghallgatni. De talán nem túlzás, ha azt mondom: a látvány is legalább ekkora részben hozzájárult az élményhez. Tessék alaposan átnézni a koncerten készült képgalériát is!

Megjelent a www.sarvarikum.hu portálon 2018. 10.08-án, és a www.jazzma.hu portálon 2018.10.09-én

2018. szeptember 28., péntek

SÁRVÁRIAK EZER ARCA címmel életrajz- és szöveggyűjtemény jelent meg Sárváron

SÁRVÁRIAK EZER ARCA címmel életrajz- és szöveggyűjtemény jelent meg Sárváronn

2018. szeptember 29-án délután a sárvári Nádasdy vár Dísztermében tartották azt az ünnepélyes könyvbemutatót, amely a II. Világháborút követő időszakban 122 helyi kötődésű "tollforgatót" mutat be, rövid életrajzukkal, és egy szövegközlésükkel, személyenként 2-3 oldalon.
A kötet főszerkesztője Nagyné Piroska Lilla könyvtáros, a szerkesztőbizottság tagjai: Dr. Desits Imre nyugdíjas gyermekorvos, közíró, V. Molnár Zoltán nyugdíjas könyvtárigazgató, a Sárvári Hírlap volt főszerkesztője és Kondor János festőművész,a helyi Művelődési Központ igazgatóhelyettese. A borító Kondor Tamás munkája. A lexikont kiadta Sárvár Város Önkormányzata Sárvár várossá újraavatásának 50.évfordulójára. Az ajánlást Kondora István polgármester írta.

GRÓF ISTVÁN
(Budapest, 1949-)
agrármérnök, politikus

A fővárosban érettségizett. Keszthelyen az Agrártudományi Egyetemen szerzett diplomát, előbb agrármérnökit, majd agrárgazdaságit. Ezt követően különböző beosztásokban dolgozott. 1994 és 1998 között a Vas megyei Közgyűlés tagja lett. 1998-ban Sárvár Város Képviselő- testületének tagjává, alpolgármesterré választották. A következő két ciklusban az Oktatási, Művelődési és Sportbizottságelnöke és a sárvári Tourinform Iroda menedzsere volt. Nevéhez fűződik a millenniumi emlékév sárvári eseményeinek előkészítése.Ezt követően a nagyszabású, a mintegy másfél évtizedig tartó előadás- sorozat- az Ezredvégi, majd az Évezrednyitó beszélgetések szervezője, házigazdája volt. az elhangzott előadásokból öt kötetet szerkesztett. Az MDF-ben különféle tisztségeket töltött be, volt városi és megyei elnök, megírta a sárvári MDF történetét is. Különböző regionális rádiókban blues- és rocktörténeti adás sorozata van. Agrárgazdasági írásai a Vasi Szemlében és a Vas megye kézikönyve című kiadványban jelentek meg. Több egyesület, szervezet tagja, a sárvári református gyülekezet presbitere és kántora.

Részletek az Ezredvégi beszélgetések című könyv ajánlójából:

"Egyfajta történelemkönyvet tart kezében az olvasó, a magyarság történelemkönyvét. Az "Ezredvégi beszélgetések" 2000 januárjában kezdődött, - a szkíta- hun- avar mondai korszaktól- decemberig, mely napjaink történéséig szólt. 2500 év egy évben. Az ezredvég, mely ezúttal századvég is (Makovecz Imre szerint a "bestiális felejtés százada") visszatekintésre kötelez. Első előadónk, Pap Gábor szavai csengenek vissza: a képzeletbeli távolugró pálya dobbantójától ahhoz, hogy jó messzire el tudjunk ugrani, bizony alapos nekifutás szükséges. Nemzetünknek ahhoz, hogy méltó helyét el tudja foglalni a világ nemzeteinek sorában, bizony ismernie, tudnia, sőt büszkének kell lennie történelmére. Célom ez volt: Hunor- Magyartól Antall Józsefig végigbeszélni történelmünket.
A sumér- szkíta- hun- avar- magyar népkapcsolatok, eredetvilágunk ma is örök vitatéma, még ha egyre halványodni látszik a "szalonképesebbnek" hitt finnugor kapcsolatokra utaló magyarázat. Nemrégen, a millecentenáriumi ünnepségeinkre- nem eléggé- emlékezve tűnt érdekesnek magyarságunk kárpát- medencei megtelepedésének története, a kettős honfoglalásról szóló viták tükrében. és következik a Magyar Millennium ünnepség- sorozatának indítéka, az államalapítás 1000 éves évfordulója.
Hogyan tudjuk belesűríteni ezt és az Árpád-ház történetét egy előadásba, mikor államiságunk jelképéről, a Szent Koronáról előadónk két estét is tudott volna beszélni. Az Anjou- Hunyadi trónlások vasi, vasvári helytörténészi szemüvegen keresztül, a török hódoltság kora pannóniai, sárvári aspektusból szemlélve kerültek előadásra. Ebből az időszakból- a XVI- XVII. század eseményei között- nagyon sokak által érdekesnek tűnő egyháztörténeti korszakról, a reformáció, az ellenreformáció időszakáról hangzott el a következő előadás. Ismét nem történész által tartott beszélgetés hangzott el a XVIII. század magyarországi eseményeiről: irodalomtörténész ismertette azt előadásában. A reformkor, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc: témáját és előadóját tekintve is kihagyhatatlan volt számunkra ugyanúgy, mint a kiegyezést követő dualizmus korszaka. A XX. századi magyar történelem legtragikusabb, nemzeti létünkre máig ható történelmi korszak az I. világháború és az azt követő trianoni békeszerződés eseménysorozata éppúgy számíthatott érdeklődésre, mint a II. világháborút követő kommunista diktatúra, 1956 eseményeivel. A rendszerváltozástól napjainkig tartó korszakunkat természetesen az abban szerepet vállaló politikus tolmácsolta, a lehető legelfogulatlanabb interpretálásban.(...)
És hogy milyen felkészült, sokoldalú előadók voltak ők? A művészettörténész asztrológiáról tartott több mint négy órás érdekfeszítő előadást, a régész nyelvi bizonyítékokkal hozakodott elő álláspontja bizonyítására. Hasonló végzettségű kollégája történészként és művelődéstörténészként nyűgözte le hallgatóságát, a matematika tanár pedig vallástörténeti órát tartott nekünk. Örültünk annak is, hogy történész- politikus előadónk nagyköveti posztjának elfoglalása előtti utolsó napokban még vállalkozott egy kitűnő előadás megtartására. Történész- publicista vendégünk most szociológiával fűszerezte érdekfeszítő előadását. (...)
Es hogy ezeket olvashassuk, és közkinccsé tehessük, határoztuk el 2000 tavaszán, hogy könyv alakban is megjelentetjük az előadásokat.(...)
Az "Ezredvégi beszélgetések" című előadás- sorozat 2000-ben került megrendezésre. 2001 januárjától újabb beszélgetés- sorozat kezdődik "Évezrednyitó beszélgetések" címmel. A vendégek most nem a magyar történelmet követik előadásaikban, hanem ezúttal művészek, tudósok, sportolók vallanak hazáról, nemzetről, kereszténységről, erkölcsről és jövőbeli elképzeléseikről."

(Ezredvégi beszélgetések. Szerk. Gróf István. Sárvár, Sárvár város Önkormányzata, 2001. 7-12.p.)

2018. szeptember 18., kedd

BRIT- NÉMET ROCK-TANDEM AZ A 38 HAJÓN

Kőkemény ritmusözön az A38-on -
A Ben Poole Band és a Henrik Fleischlader Band koncertje

Szöveg és fotók: Gróf István

A kora ősz egyik várt hazai rockeseményére szeptember 12-én került sor a fővárosi A38 hajón. Két európai rock-blues csapat, a brit Ben Poole Band, akik az "Anytime You Need Me" című, és a német Henrik Fleischlader Band a Hands On The Puzzle című, a hetekben a polcokra dobott új albumaik bemutatására vállalkoztak, és a szerencsénknek köszönhetően turnéik csatlakozóvárosa éppen Budapest volt.

A fiatal, 29 éves angol gitáros-énekes, Ben Poole a jövő rock-blues gitárosainak nagy ígérete - a jövő Bonamassája, mondják, aki tavaly nevezést is kapott a legjobb bluesgitáros címre-, 2012-ben lépett ki az ismeretlenség homályából Londonban a Let's Go Upstairs c. nagylemezével, és rögtön magára irányította a szakma figyelmét. Ezt a lemezét pontosan kétévente újabbak követték, így '14-ben egy zenei szentélyben, a Royal Albert Hall-ban tartott koncertjük felvételeit tartalmazó album, '16-ban pedig egy nagysikerű stúdiólemez, a Time Has Gone jött ki az ideit megelőzve.
Szóval a brit új nemzedék kopogtatását vártuk, és nem csalódtunk. A külsőségekre, ha adunk, egyedül a basszeros, Tom Swann idézte fel bennünk a rockzenészi ismertetőjeleket középhosszú, göndör hajával. Sam Wade, a fiatal dobos és Joe Mac billentyűs is rövid hajjal, polgári öltözékben fogadtak bennünket. De a szólista valóban meghökkentett: tarkóig felnyírt hajú rockgitáros-énekest eleddig nem láttam-hallottam.
Mindezen szubjektív elmélkedések persze semmit se számítanak, amikor belecsapnak a zenélésbe: kőkemény ritmusözön rázta meg a hajó egykori rakterét, amikor a legelső lemezük címadó számával, a Let's Go Upstairs c. funkyval elkezdték koncertjüket. A lengőbasszussal kísért Win Your Over S. R. Vaughan-os hangszerelésű számban a billentyűs alakított emlékezeteset, majd a Take it No More következett, már az új lemezről. A fehér Fender ezután a taccsvonalra került, hogy a vörös Gibson percei következzenek Poole-gyerek ujjai között. A Have You Ever Loved A Woman c. klasszikus 12-es blues már megmutatta Ben tehetségét és az ezt kiaknázó tudását is. Freddy King mester örökzöldjét sokan műsorukra tűzték a kezdő John Mayalltól Eric Claptonig, és az angol srác nem maradt el tőlük. Mind énekben, mind gitárrögtönzésében teljesítményével felhívta a figyelmét a söntésben iddogálóknak: az addig félig telt dühöngő ekkor töltődött fel szépen. Egy kemény, hard-rockos, énekstílusában, szerkezetében leginkább Rory Gallagher világát idéző nóta (Further On Down The Line) után a Start The Car c. szaggatott ritmusú, majdnem reggae jött, mindkettő az új lemezről. Ben nem telt, se nem bluesos, se nem hard-rockos hangszíne, semleges, mégis kellemes tenor hangja uralkodott a dalokban. Nem biztos, hogy ennek a közönségnek a refrén tapsgenerálással való énekeltetése lenne a biztos siker, de ő ezzel a gesztussal több dalában is próbálkozott. Mi nem ezektől hangolódunk fel, Benny! De istenigazából élveztük a rákövetkező Zep-riffekhez hasonló indítást, és földbe (vízbe?) döngölő kemény gitárimprovizációt, mely a korai Clapton egymásba fűzött, gördülékeny játékát idézte, ritmusváltásokkal megcifrázva (Anytime You Need Me). Az egyórásra tervezett koncertrész utolsó száma aztán igazán közönségtomboltató volt. A lassú bluesból erős rockba vaduló Stay At Night c. búcsúnótában a csúcson a gitár-orgona kérdez-felel váltásban parádézott egymással, miközben Poole ügyesen belecsempészte a Smoke On The Water dallamát is rögtönzésébe.
A zenekarban a frontemberen kívül a billentyűs zenei teljesítménye volt figyelemreméltó, a ritmusszekció emberei pedig derekasan helytálltak. Érdekes azonban, hogy a néhány hónapja felvett lemezen az akkori három zenésztárs egyetlen tagja sem volt a mostani előadói gárdában. Vagy ennyire nagy a fluktuáció, vagy ennyire elfoglaltak az eredeti zenészek, vagy az alkalmi koncert-körút szervezése ezt kívánta? Nem tudni!

Meghökkentően rövid idő alatt, (magyar rekord?) 15 perc alatt átszerelt a technikus-csapat, és rögtön folytatódhatott a show. Ehhez persze hozzájárult, hogy a dobszerkó és a billentyűk is a háttérben „várakoztak" bevetésükre, míg az előzenekar játszott. Henrik Fleischlader bandája más hangzást hozott a színpadra, mint az előzenekar. A tizenötéves rutin, az eddig kiadott 14 album garancia volt arra, hogy érett muzsikát kaphassunk.
A színpadon a bal oldalon a gitáros-énekes, a jobb szélén Roman Balik billentyűs, mögötte Armin Alic basszeros, hátul Moritz Meinschafer dobos, míg az ötödik zenész, Marco Zügner szaxofonos az orgonista mellett helyezkedett el.
Az első, profin meghangszerelt akkordok elhangzása után beugrott a '70-es évek eleji csodálatos progresszív zenei korszaka a Colosseummal, a Keef Hartley Band-del, a Blodwin Pig-gel.
A frissen megjelent albumuk kezdőszáma, a Community Immunity c. már ezt sugallta, hiszen az egyedüli fúvós, a szaxofon, és a többit ragyogóan pótló orgonatercek nagyszerűen díszítették Fleischlader fajsúlyos, érces énekét, és gördülékeny, szépen kapcsolódó gitárrögtönzéseit. A lemez második dala a koncerten is követte a sort: a Love Straight bluesos kőkemény rock volt, ritmusváltásokkal megvariálva. A harmadik, a Too Cool For Me c. dal már a Get Closer c., egy évtizeddel korábbi CD-jükről szólt. Társaimnak is összevetésként a Colosseum, benne Dick Hextall Smith játéka ugrott be Marco szaxofonázását hallva, de Roman rég nem hallott- használt, de mostanában egyre gyakrabban ismét divatba jövő jazzes e-pianón játszott rögtönzései is komoly zenei teljesítményeket takartak.
Egy reggae-szerű könnyedebb dal után egy Freddy King stílusban előadott lassú, 12-es blues jött Henrik ének, de főleg gitárosi főszerepével. Olyan dallamosan rögtönzött, hogy néha az volt az érzésem, hogy ez is előre megkomponált szólam. Ha azt mondom, hogy a kisujjából rázta ki a '60-as évekbeli nagy brit gitárosokhoz hasonlóan dallamait, akkor nem túlzok. De a java még hátra volt! A Share Your Money c. szintén dögös lassú blues megint az új lemezről lett beválogatva, melyben a többkörös zongoraszóló vitt az extázis felé minket, de az i-re a négy hangszer uniszónója tette fel a pontot a szám vége felé. Balik mester a kórusokban Korg-jával leginkább fúvós, vagy orgonahangzást produkált, az e-piano a rockos számokban, és a rögtönzésekben lett bedobva. Egy csattogó, monoton pergődobra pörgő nóta után, melyben Henrik ismét egy ragyogó rögtönzést vágott ki, egy közepes tempójú 12-es blues követett, ezúttal gördülékeny 6/8-os menetben. Ismét három nóta következett az új lemezről: előbb a Mourful Melody lassú song, igencsak bővelkedve progresszív elemekkel, melyben a főszerepet a gitár és a szaxi kapta. A nyurga német, akinek egyedi ismertetőjele mindig a fejébe húzott simlis sapkája, érzéki gitárszólóit Zügner altójának meleg, bársonyos dallamai váltották, hogy aztán mindkettőjük rendkívül hatásos, jazzes uniszónójával fejezzék be a zenei értekezést. A lírai ballada után az I Don't Work c. lengőbasszussal ritmizált, majd a Winding Stair c. pergős rock'n'roll következett. De szusszanást sem hagyva maguknak folytatódott a hangverseny. A zenészek egyre inkább belemelegedtek: egy 20 perces rock, majd egy legalább 35 perces blues következett, melyek jelezték, hogy Fleischlader úr egyre inkább élvezi a zenélést. Az előbbiben Balik szintén nagyon élvezte a billentyűzést, hiszen vagy 5 kőrben rögtönzött káprázatosan, mígnem a főnök „leváltotta" gitárjával őt. Armin változatos, ötletdús basszusjátéka ugyanúgy hozzájárult a ragyogó összhangzáshoz, mint a mindig mosolygó, a zenekarvezetővel -annak rögtönzéseit gyorsan lereagáló- állandó szemkontaktusban álló dobos, Moritz.
Az Elmore James bluesfater által írt, de Albert King, Stevie Ray Vaughan, legfőképp Gary Moore által sikerre vitt The Sky is Crying c. lassú tizenkettesre bejöttek a vendégek is: az előzenekar gitáros-énekese, Ben Poole és a hazai csodagitáros srác, a 13 éves Fehér Ádám. Henrik gyorsan összedugta a csatlakozókat, és elkezdték az ördögi színjátékot. Előbb ő, majd Ben énekelt és gitározott egy-egy kőrt, majd a bongyorhajú magyar srác jött, aki szépen beilleszkedett a sorba kitűnő rögtönzéseivel. Ez többször ismétlődött a B.B. King-i receptnek megfelelően: a dinamikailag erős kezdés, és a szereplők játéka után pianissimóban muzsikált nekünk (és magának!) a német, hogy aztán extázisban törjön ki fortissimóban mind a 7 muzsikus összjátékával. A nevezetes Showndown szuperlemez, Albert Collins, Robert Cray és Johnny Copeland, a három fekete gitáros-énekes produkciója ugrott be összehasonlításképpen, ahol ők is sorban énekeltek- gitároztak egy-egy számban, megmutatva tudásuk javát, versenyezve egymással.
A koncert már jó másfél órája ment, és azt hittük, ez volt a csúcs. De nem! A magától értetődő visszatapsolás után még két számot nyomtak le immár kvintettben: elsőként egy Johnny Guitar Watson funk-ot szédítően dögösen. Az Ain't That A Bitch legalább olyan jól szólt, mint a mesteré, és keményebben, mint az Aerosmith-féle feldolgozás. A szakállas zenekarvezető nem lankadt, pedig a funky gitárreszelésbe ő is elfáradt, nemcsak mi, akik szék nem lévén, igencsak éreztük lábunkban-derekunkban a közel negyedik órája tartó bulit.
Mind a három szólista alaposan beleadott mindent a számba, Henrik is a monoton akkordozást ötletdús szólókkal váltotta fel a szám közepén. A korai Santana, a példakép, Gary Moore, vagy korunk gitárkirálya, Joe Bonamassa szelleme suhant át az utolsó blues balladában, ahol szinte az egész számot Freischlader gitárjátéka uralta. Alaposan kitett magáért, hogy ne csak a progresszívek, ne csak a blues fanok, hanem az érzékenyebb szívűek is megkapják a maguk élvezetét.
És ez így volt jó, így volt kerek. 200 perc tömény rock-blues hallgatása után egy jó időre feltöltekeztünk Poole és Fleischlader mesterek jóvoltából.

Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2018.09.08-án

2018. szeptember 12., szerda

K UND K ROCK-BLUES SZÓLT A SÁRVÁRI VÁRBAN- A RIPOFF RASKOLNIKOV BAND KONCERTJE AZ AZK KLUBBAN

K und K rock-blues szólt a sárvári várban –
A Ripoff Raskolnikov Band koncertje az AZK-ban

Sűrű volt a hétvége a Nádasdy-várban és környékén: a kisvárosban egymásnak adták át a színpadot, a terepet a különböző művészeti ágak képviselői, mégis a legrangosabbnak az osztrák származású, de évtizedek óta Magyarországon, sőt!, Vas megyében lakó Ripoff Raskolnikov szombat esti szereplése tűnt. Így is lett, hamar megtelt a nem túl tágas pinceklub, a „dühöngőben” is sokan megmutatták magukat a zenét közelebbről élvezők és a fotókon nagyobb eséllyel billegő rajongók.

R. R.-ról már sokan és sokat elmondtak, így csak rövidre fogom a bemutatást. Annyit feltétlenül továbbítanom kell, hogy a hazai blues-rock egyik leghosszabb ideje porondon szereplő gitáros-énekese, aki meglepően jó dalíró képességekkel is rendelkezik. De nemcsak magának, hanem Pribojszki Mátyásnak, Szűcs Gábornak is írt/ír kiváló dalokat. Évtizedek kellettek, mire az Európát, Amerikát végigcsavargó-utcazenélő muzsikus megállapodott, (a célállomás éppen a mi országunk lett), és amire kialakította egyéni zenei stílusát. Mindenképpen a blues zenéjének alapja, és ezt, kitűnő énekhangszínének, hangerejének köszönhetően rászabta arra a folkos, country-s balladaelőadói fazonra, amely a kései Bob Dylan, az aranykorában alkotó Tom Petty, a műfajok határmezsgyéjén éneklő J. J. Cale, a rekedt hangú Tom Waits, vagy egy évtizeddel később a Dire Straits-es Mark Knopfler előadói stílusához hasonlítható. Eddig 13 nagylemeze jelent meg a külsőségekben is egyedi arcát megmutató művész: mint eddig is, most is fekete ingben, fekete, csíkos öltönyben volt,és a szivarzseb felett egy kitűzött rózsaszál jelzi, hogy magát a nagy orosz író regényének főhőséről elnevezett szabadfoglalkozású zenész nem áll be mindenféle sablonok mögé.
A kilenc órára meghirdetett bulin a kicsi, boltíves színpadon nekünk balra ült a zenekarvezető, körülötte 3-4 gitárral. Nem megszokott dolog, ha egy gitáros-énekes nem állva adja elő műsorát akkor, ha fiatal, életerős. Amikor B.B. Kinget hallottam 76 évesen játszani, és kerek pocakjára pakolta kedvenc gitárját, a Lucille-t, vagy amikor csontsoványan, félig betegen tolószékben a B.S.-be betolták Johnny Wintert, ez a lépés érthető volt. Igen, folytathatnám, a gitáros-énekesek ülve muzsikálnak az unplugged műfajában is (Crosby, Stills, Nash & Young, Ütött Kopott Angyal), de rockban ez ritka. Ellenpélda: Fekete Jenő blues-gitáros is „ragaszkodik a székéhez”. Ripofftól jobbra pedig korunk egyik legjobban felkészült blues-zongoristája, Nagy Szabolcs helyezkedett el legalább 7 oktávot felölelő, hosszú billentyűi mögött. Szabolcs háta mögött a Varga Lacát helyettesítő, szintén osztrák Walter „Shakey” Kreinz ült kontyba feltűzött ősz hajával, basszusgitárját markolva. Leghátul – ahogy az legtöbb esetben megszokott – ült a ritmusfelelős, napjaink egyik legtöbbet foglalkoztatott dobosa, Gyenge Lajos. A Deák Ferenc-i kiegyezés tartotta magát 2018 szeptemberében is: a két osztrák a császárra, a két magyar a királyra felesküdve, belecsaptak a húrokba.
A koncert műsora túlnyomó részben a 2016-os Odds and Ends albumukról szólt, de néhány elhangzott az új, ’18-asról, a Lost And Found-ról is, és persze a régebbiekből is. Figyelni kellett a műsort, mert Ripoff – Sebő Feri zenekarvezetési módszerével egyetértésben – sokszor a műsor közben variálja dalait. Az akár Peter Green által is írt Ain’t Nothing Sadder c. lassú blues-zal indítottak, a főnök ragyogó gitárbetétjével a közepén, majd a Virgo Angel c., Bo Diddley ritmusú szerzeménnyel (hát igen, a U2-nek, az InXs-nek is megvoltak a bukott angyalokról szóló dalaik) srófolták egyre feljebb a hangulatot. Ez igazán a következő számnál, a már 30 éve a koncerteken biztos siker, a Strange Ways of Love eljátszásakor jött el. Ripi éneke a példakép Tom Waits-et idézte, de sikeresebb alkalmakkor Kiss Tibivek, a Quimby gitáros-énekesével együtt adják elő. Szabolcs a klaviatúra alján kezdte ördögien tekergő-kígyózó akkordjait fűzni, majd körönként egyre feljebb ment, hogy amolyan knopfleri extázisba görgesse bele a végén a nótát. Vad, Wild Thing-es akkordokkal indult, majd folk-rockos dallá szelídült dal az új lemezről az Early Days, majd Szabi percei jöttek a paksi fesztiválon elhíresült Set Designer Blues-ban. Kár, hogy a 7 oktávos műszerén a felső hármat csak ritkán vetette be az egyébként nem korrektül hangosított zongorarögtönzései alkalmával. Egy pinceklub sötét árnyai uralta koncerten nem ésszerű szólóban pengetett balladákat előhozni, így ezek egy része nem (Train, Odds And Ends), de a Cheep Hotel című azért elhangzott. Itt aztán kiderült az igazság: Ripoff hangja nemhogy Dylanéval, de még Waits-éval is vetekszik, és az sem csoda, hogy az alkalmanként összeverbuvált szupergroupjukkal, a Braindogs-szal, – amelyben az angol Ian Siegel gitáros-énekes a másik ász Raskolnikov mellett – verik az eredeti hangzást. Mint ahogy ez nemrég, a júliusi büki borfesztiválon ki is derült.
Egy lengőbasszussal vezérelt blues (2.2), majd egy slide-gitáros akusztikus másik blues (Evel Hearted Woman) után ismét egy song, az Abalone Earrings következett. Itt az osztrák-magyar már annyira belemelegedett gitárimprójába, hogy nem bírta tovább az ülést, és felpattant egy nagyot tekerni. Egy finom kis boogie az új lemezről, a Kiss Me Conny jött ezután, ismét slide-gitárral megbűvölve azt, majd a buli vége fele egyre dögösebb nóták következtek (Voice In The Wind, Dead End Blues), persze ripoffi igényességgel. Az utóbbiban a szférákban szárnyalt a szólógitár, és mindkét szólista alaposan kihasználta a rögtönzésekre biztosított kereteit. Az It’s Not Easy slágeresebben, countrysabban, rockosabban szólt, ugyanúgy, mint a következő, „darálós” szám is, de a majd kétórás bulit záró vissszatapsolás utáni Never Felt So Good Before megint a songok hangulatát idézte. Az elvártaknak megfelelően nagyszerű bulit csapott a Ripoff Raskolnikov Band. Sokáig emlegetjük még, akik ott voltunk.
Két megjegyzés még ide kívánkozik. Az egyik: Podlovics Péter, a csapat menedzsere – régi hangszer- és lemezgyűjtő, kereskedő-, elmondása szerint a pop műfajában igazgatott bandái jövedelmének egy részét visszaforgatja „szerelemgyerekeibe”, a blues bandáiba. A műfaj nevében itt is köszönjük ezt Neki!
A másik: Benkő Gábornak, a sárvári művelődési központ nemrég más pályára igazolt művelődés-szervezőjének ez a buli volt utolsó leszervezett koncertje. Tizenkét éve vette át a rock- és popműfaj, tágabb relációban az ifjúsági művelődés ügyét a legendás Tóth Ferenc „Virslitől” annak halála után. Elődjétől eltérően, aki karba font kézzel az utolsó sorból kontrollálta rendezvényei folyamatait, a modern kor embere, Gábor az első sorban állva videózta, fényképezte végig rendezvényeit, hogy minél szélesebb körben tudja azokat megismertetni. Lelkiismeretes, precíz, szakmailag hozzáértő, szabadidejét a cél érdekében beáldozó, munkájában gyakorlatot és elméletet kiválóan ötvöző szakembernek ezúton is köszönjük a város kultúrájában végzett munkáját. Reméljük, még találkozunk vele ezen a pályán.

Gróf István
Fotók: Dr. Kereszty Gábor
Megjelent a www.sarvarikum.hu portálon 2018.09.12-én

2018. szeptember 9., vasárnap

A SARVARIKUM FÉNYKÉPEKET TÖLTÖTT FEL LUZSICZA ÁRPÁD TÁRSASÁGÁBAN

A Sarvarikum 36 új képet töltött fel Luzsicza Árpád Lajos társaságában.
A kiállítást Ambrus Lajos író nyitotta meg, a zenei keretet Gróf Istvántól hallottuk, zongorán és szájharmonikán.

A fotókat Dr. Kereszty Gábor készítette.
Megjelent a www.sarvarikum.hu portálon 2018.09.09-én

POSZTHIPPI SZINORGIA- LUZSICZA ÁRPÁD: TÁJAIM-TÁRGYAIM című kiállítása a Galéria Arcisban

Poszthippi színorgia - Luzsicza Árpád: Tájaim-tárgyaim című kiállítása a Galeria Arcisban

2018.09.09. Büki László 'Harlequin'
A negyvenéves múltra visszatekintő Galéria Arcisban nyílt meg szeptember 8-án Luzsicza Árpád Tájaim – Tárgyaim című kiállítása a sárvári Galeria Arcisban. A tárlatot Ambrus Lajos, József Attila-díjas író, szerkesztő nyitotta meg, zongorán közreműködött Gróf István.
Nemcsak azért volt különleges a szombati Luzsicza-tárlat, mert a képek nagy része még a liftbe sem fért be, hanem az időpontjában is: a Galéria Arcis tárlatai rendszeresen vasárnap 11-kor nyílnak. Talán a rendhagyó vizuális élmény miatt, Luzsicza Árpád - aki Lajos - tárlata szombat délután, egy esküvőktől nyüzsgő kellemes délutánon tárult a szépszámú érdeklődő elé. A Nádasdy-vár hídját és belső udvarát megpillantva meglepő, de jóleső érzés futott végig rajtunk az embertömeg láttán, ahogy leparkoltuk az autónkat, de közelebb érve az egy négyzetméterre jutó csokornyakkendők és menyasszonyok aránya már reálisba tolta a tárlatlátogatási intenzitás kérdését.
A galériába érve így is szemnek tetsző volt a részvétel és a kiállított anyag egyaránt. Leginkább a "művészien szertelen" jutott eszünkbe első benyomásként a képek láttán, a fiatalos színvilágú és dinamikus vonalvezetésű festmények szinte "harsogtak" a vásznakról, pedig Luzsicza mester nem mai "gyerek".
Egyhíjánhetven. Üdítő volt a későnyári fényaranyból beszédülni a fehér falú, színorgiával fejbe kólintó galériába, egy valóságos mesevilágba, vagy talán egy meseszerű valóságba?
Utóbbiba először a vernisszázst zongorajátékával előmelegítő Gróf István (aki portálunkon is míves nyomot hagy írásaival!!) zökkentett vissza, aki a Beatles örökbecsűjét, a közös ifjúkor emlékét, a Hey Jude-ot gondolta "tárlatfelütő zenének". A végén azt is megtudtuk, hogy István nemcsak nagyszerű zenei szakíró, hanem Sárvár legjobb kazoo-játékosa. Multiinstrumentális zenészkét bevetette még a pofagyalut és a cajont is élményfokozóként, ahogy az egy igazi bluesman-hez illik.
Luzsicza Árpád alkotásai az élményt adó humor, irónia fontosságáról beszélnek, munkáiból sugárzik a játékosság, a felszabadultság. "Az a világ, ami itt a szemünk elé tárul, egy életvidám, ironikus világ, amibe a nyitózenei is passzol, hiszen egy nemzedéket tartott össze" - összegezte a tárlatnyitó gondolatait Ambrus Lajos író.
"Egy kiállításban az a legfontosabb szempont, hogy a képek világában otthonosan és jól érezzük magunkat, értelmezzük saját belátásunk, fantáziánk szerint" - ajánlotta a látogatók figyelmébe a "háromtermes" tárlatot az író. Mi pedig belevetettük magunkat ebbe a játékos, szemkerekítő-szájgörbítő (felfele!) színorgiába, és ajánljuk melegen a hűvösebb és szürkébb napokra mindenkinek!
A Tatabányán született festő életét már ifjúkorában meghatározta a művészet, édesapja és nővére is festőművész, lánya pedig fotográfus. A prágai Képzőművészeti Akadémia elvégzése után több művészeti ágban, grafikában és szobrászatban is alkot. Aktivitását mutatja, hogy minden évben egyéni kiállítással is jelentkezik a csoportos tárlatokon felül.
megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2018.09.09-én