Újabb gitármágus varázsolt az A38 hajón - Dan Patlansky koncertje
2017.09.14.
szöveg és fotók: Gróf István
A pesszimista lelkületű rock-blues rajongóknak üzenem,hogy évről –évre szépen szaporodik a műfaj mestereinek bemutatkozási lehetősége kis hazánkban, és ebben persze Budapest jár az élen. Többek között a Muzikum Klub a kamara-jellegű előadások, az Akvárium a befutott világsztárok bulijainak, a Kobuci-kert a nyári szabadtéri rendezvények, míg az A38 hajó a másodvonalból élre törő ifjú tehetségek fellépési területe. Így volt ez a hétvégén is, amikor a dél-afrikai származású Dan Patlansky gitárfenomén és csapata zenélt a hajó gyomrában. Fellépése abba a tehetséges gitárosokat bemutató sorba illeszthető, melyben tavalyelőtt Ryan McGarvey, tavaly a megújult Ten Years After élén Marcus Bonfanti, vagy az idén a King King-es Alan Nimmo lépett fel.
Az előzenekar a 2014-ben, Kőbányán alakult AMBERJACK együttes volt. Most nyáron piacra dobott nagylemezük, a Storm anyagából mutatott be vagy féltucat szerzeményt a Láng Vince- ének, Haraszti Ádám- dob, Németh Csaba - basszus, Nagy Márk- gitár, Remete Marcell- gitár, Budai Benjamin- billentyűk összeállítású szextett. Zenéjükre a vintage-rock műfaji behatárolás a passzentos, de szerencsére- egyikük nyilatkozatától eltérően-, inkább a King Crimson, mint a Backstreet Boys hatása érvényesült előadásukban. Dallamosabb ének és zene, tiszta, kemény rock, blues-alapon, mint hallhattuk a
Cockroach, vagy az
Anything c. kitűnő (angolul énekelt) dalaikból, de az i-re a pontot ráadás szám, a
White Boy Blues (azonos Martsa Balázs hiába keresett szakkönyvének a címével) tette fel a pontot: bemelegítette a hangulatot. Az énekes előadása, Nagy Márk gitár-, és az új ember, Budai színes billentyűjátéka kiemelendő, Márk Jimmy Page-es gitárbravúrjai, Benjamin Jon Lord-os zongorafutamai révén.
Gyors átszerelés után lépett színpadra Dan Patlansky és bandája. Az 1981-ben Johannesburgban, a Dél- Afrikai Köztársaságban született, és még ma is ott élő fehér zenész tehetsége elég korán megmutatkozott: első kalózfelvételét 18 éves korában készítette, de 2001-től, amikor
Standing in The Station c. nagylemezét kiadatta, meg nem állt az alkotásban: eddig 8 nagylemeze jött ki, köztük a 2012-es
20 Stones című, mellyel a londoni rockzenei körforgásba került be. A 2015-ben megjelent
Dear Silence Thieves meg nagyobbat ütött: egyből a brit blues-albumok top- listájára került fel, és mind blues-rock előadó is az élen végzett vele. Sikertörténete egy tíz országon keresztül megszervezett koncert-turnéval folytatódott, napjaink egyik legünnepeltebb rock- gitárosával, Joe Satriani-val. Tavaly kiadott
Introvertigo c. albumát népszerűsítő ráadás- turnéjának egyik állomására érkezett pénteken a Dunán veszteglő ukrán teherhajó gyomrába.
A színpad bal oldalán éneklő-gitározó vékony, barnahajú, bőrdzsekiben fellépő Dan mellett középen, kissé hátrahúzódva játszott Jonathan Murphy basszeros, a színpad jobb szélén billentyűivel Tom Gatza, míg Felix Dehmel dobszerkójával mögöttük foglalt helyet. Az
Intovertigo c. instrumentálissal kezdtek, hogy egy vadabb számmal, a
Stop The Messin'-nel folytassák, melyet a lemez egyik legpiszkosabb hard-rock nótája, a
Sonnova Faith követett. Már az első hangok hallatán bebizonyosodott, hogy „Patlan" ritka jó gitáros és énekes. Rory Gallagher keménysége, Stevie Ray Vaughan gördülékenysége, Alvin Lee technikája, Jimmy Page ötletgazdagsága tudatában nem csoda, hogy van mersze Jimi Hendix dalaihoz is hozzányúlni. Fehérként hangja pedig elég erőteljes, mély, reszelős, de a dalok refrénjeinek vokáljaiban tud lágy, sima is lenni- azaz tökéletes. A lassú balladákban jött ki a gitártudása igazán: a
Loosen Up The Grip 6/8-os slágeralapra ugyanúgy megdolgoztatta Stratocasterét, mint a Jimi
Little Wing-jének hangszerelését idéző
Bet On Me-ben.
Az egykor fekete szélű, lilás- vörös peremmel ellátott gitártest enyhén szólva elnyűtt állapotban volt: "használt- sárga" szín dominált a lapján, vagy még inkább annak kopása révén a festék alóli natúr fa színe. Egyik azon gitármágusok egyike, akik nem cseréltek hangszert koncertjük alatt, még az akusztikus dalok előadása alkalmából sem, mint a lemezen szereplő
Heartbeat, vagy a
Still Wanna be Your Man. Voltak pillanatok a koncerten, amikor behunyt szemmel hallgatva Dan gitárjátékét, Radics Béla hatalmas tekerései elevenedtek fel lelki szemeim előtt. A műsor második felében már a korábbi albumok termései is előkerültek, így a Ten Years After kőkemény riffjeit idéző hard- rock őrület, a
Backbite az egyel korábbiról, a
Thieves-ről, vagy a
Bring The World még előbbről. A gitáros ekkor egy kis kitérőt tett a bekonferálása során: az afrikai szavannák változatos élővilágát, flórájának-faunájának gazdagságát ecsetelte a messzi tájakon élőknek.
Az utolsó számban mutatták be aztán a kísérőzenészek azt, hogy mit tudtak volna, ha engedik őket muzsikálni. Nos, a pálmát mindenképpen a lelkes, jókedvű orgonista, Tom vitte el, ötletes imprójával, melyet a hangszínekben is variált. A basszeros hozta az elvártat, és a dobos, Dehmel is nehezen állt bele a lendületbe: egyszerű, vaskos négynegyedeiből csak a végére vakaródott ki ötletdúsabb dobszólójával. Ráadásként a
Fetch Your Spade c. Zepes hangszerelésű kőkemény gitárzenével, teljesen hozzápasszított velőtrázó énekkel zártak a fiúk, erős másfél órás koncertjüket befejezve. Szerencsére volt CD vásárlási lehetőség (vannak még ilyenfajta bolondok, akik vásárolnak), és Dan is szívesen dedikálta őket. Dél Afrika aznap este rendesen kiállította verbunkját. Az a Dél- Afrika, ahonnan egyébként egy Manfred Lubowitz nevű zenész is elszármazott: 1963 óta Manfred Mann-nek hívják az illetőt. Patlanskynak volt honnan merítsen...
megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2017. 08.14-én
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése