2017. augusztus 19., szombat

PORTUGÁLIA- ÚTI-ÉLMÉNYEK I.

PORTUGÁLIA-ÚTI-ÉLMÉNYEK I.

2017 májusában 10 napot töltöttünk Luzitániában, ebben a tőlünk viszonylag távol eső európai országban, amely történelme fénykorát,- a mienkhez hasonlóan- évszázadokkal ezelőtt élte, és ahol az előzetes tájékozódás alapján nem a pedáns tisztaságmánia, valamint nem az gazdagok luxusvilága várhatott ránk. A recept a szokásos: fapadossal oda-vissza, kocsi bérlés, az ország becsavargása az ott-lakók kultúrájának, életszokásainak, történelmének felfedezésével.

Furcsaságokkal, érdekességekkel kezdek
1. nyelv. Először azt hittük, amikor bekapcsoltuk a rádiót a kocsiban, hogy az előző,- feltételezhetően lengyel bérlők- hangoltak rá valamilyen hazai állomásra. De amikor mindig ugyanazon a nyelven szólalt meg a rádió, már biztosak voltunk, hogy a portugál nyelv nemhogy az olaszra, de még a spanyolra sem hasonlítható dallamossággal sem bír. Bizony, lengyel, vagy valamilyen szláv befolyást tételezett bennünk, feltehetően a sok ’s’ hang miatt. A coimbriai Fado- koncert e tekintetben azért sokat javított a megítélésükön!
2. Ha már az olasz-spanyol párhuzamnál maradunk, bizony a szép, kreol bőrű lányokat, asszonyokat is hiába kerestük. Konzervatív, a múlt század közepén divatos, fodrászt soha nem látott, hosszú hajú, kampós orrú leány volt az átlagos, mely külső ugyan meghaladta az írországi, vagy angliai átlagot, de csinosaknak bizony, nem voltak mondhatóak. Ugyanez vonatkozott a férfiakra is- legalább feleségem véleménye alapján.
3. Egészen más: A körforgalomban, ha két, netán háromsávos az, nálunk a kikanyarodni szándékozó a külső sávba igyekszik, hogy megkönnyítse a saját, de a többiek dolgát is. Portugáliában nem így van: a legbelsőből lőnek át a forgalmon a legközebbi kijáró irányába indexelés nélkül, és ha te nem így teszel, bizony, megfeddésül, rád dudálnak.
4. Maradva a közlekedésnél. Egyáltalán nem meglepő, mindennapi, sőt, naponta gyakori eset, hogy a tömegközlekedési eszközök, buszok, villamosok nem mennek végig az adott útszakaszukon, hanem előbb leállnak. Ha nincs is szemmel látható oka ennek, akkor is. A vezető lehúzza az áramszedőt, mindenki leszáll, - persze az ottaniak nem szitkozódnak, mérgelődnek- majd érdekes módon öt perc múlva nincs ott a jármű- szerelvény. Akinek vonaljegye van, bizony ráfizet ilyenkor. Mi, Lisszabon- kártyával nem sínylettük meg ezt, de komoly programmódosítást azt eredményezett. Lisszabonban 3 ilyen esetünk volt másfél nap alatt.
5. Nem sok fantáziát mutattak a hirdető-táblák területén. Nálunk sok száz, és nagyon sokféle ilyen van, persze nem csak az óriás-plakátokra, hanem a kisebb városi hirdetőkre is vonatkoztatva. Odaát két plakát uralta az egymilliós fővárost: egy kozmetikai hirdetés, és egy film, a The Son reklámja Pierce Brosnannal a fotókon. Semmi több!
6. Diák hagyományok. Talán egy szó jellemzi legjobban: tradicionális. Még talán az angolok is elbújhatnak mögöttük. Az egyetemisták 35 fokos melegben is fehér ing, nyakkendő, fekete mellény, fekete gyapjúzakó, és szintén fekete pelerin, avagy lepel, fekete zokni, fekete cipő összeállításban járnak, míg a lányok hosszú fekete szoknyát hordanak. Se festett, se fodrász által megnyírt közepes, vagy ne adj’ Isten rövid leányfrizurát nem láttunk, ugyanúgy, festett körmöket sem. Csoportokban járva járják a várost, büszkék diák- mivoltukra, öntudatosan és türelmesen hordják nem túl divatos és rettentően meleg ruháikat, és időnként kisebb bemutatókat tartanak a városok (Coimbrában és Portóban láttunk nagyon sokat belőlük) terein, utcáin, mely a végzős diákok szokásait méltatnak bemutatni.
7. A hét napjainak elnevezésére külön-külön meghatározás a megszokott világszerte. Portugáliában nem! Csak a szombat (sábado) és a vasárnap (domingo) különbözik, a többi számjeggyel határolt. A parkoló-órákon, turisztikai célpontok tábláin fontos, ha tudjuk, hogy az 1-2-3-4-5 a hétköznapokat, a kiírtak a hétvégi napokat jelentik. Segunga- feira, terca-feira, quarta- feira, quinta- feira, sexta- feira a hétfő, kedd, szerda, csütörtök és péntek portugál elnevezése. A feira szó egyébként piacot jelent.

És ezek után következzen a Napló:
1. nap. szombat. Miután a Duty Free-ben a fedélzeti poggyászok miatti folyadékstopot pótlandó, beszereztük a legfontosabbakat, fölszálltunk volna, de fapados gépünkkel műszaki probléma történt: egy vehemens utastársunk olyan vadul dobta csomagját, hogy két oxigén- palack kiszakadt. A mérnökök tehetetlensége után egy utaskísérő srác szigszalaggal többször átkötötte a visszagyömöszölt műszereket, és már indultunk is, de 1/2 óra késéssel. 3 és fél óra repülés után még tűző napsütésben landoltunk Faroban. A Centauro cég, - melynél a legjobb, már-már hihetetlenül olcsó (1400 Ft/nap) kocsi bérlési árajánlatot kaptuk-, kisbusza a közeli telephelyre vitt minket, ahol felvehettük az bérautónkat. Első, de nem utolsó Portugáliai sorban állásunk, ½ óra után a bérelt Fiat 500 helyett egy vadi új kompakt Peugeot 2008 diesel kulcsait kaptunk meg. Mi tagadás, nem ellenkeztünk.
Hamar az Albufeiraban lefoglalt hotelünkhöz érkeztünk, persze már sötétben. A még felcsomagolt szendvicseinket bekapva rögvest az óvárosba vettük az irányt. A domb tetejéről sok-sok lépcsőn, leejtőn értük el azt, ahol az előszezon ellenére elég mozgalmas éjszaka folyt. Az albufeirai belvárost elárasztották angol sportolók és turisták, akik egyen-trikóikba öltözve, igencsak elengedték magukat. Többsége részegen hangoskodott a városka utcáin, de ennek az egyik okát hamarosan felderítettük. Aznap éjszaka volt a Londonban megtartott Klicsko- Joshua profi nehézsúlyú összecsapás, melyet kivetítőkön valamennyi kocsma közvetített. Egy helyi kiskocsmában mi is sört kértünk, majd feleségem lement a tengerpartra, hogy elemlámpa helyett mobilja világításával tengeri kagylókat szedjen. Útja sikeres volt: egy jó tucat méretes kagylóhéjat sikerült összegyűjtenie.
2. nap. vasárnap. Másnap reggel elindultunk nagy portugáliai csavargásunk első célpontjai, a nyugat- algarvei kikötővárosok felfedezése irányában. Portimao kikötője nem volt túl szép, üressége talán a vasárnap reggelnek is köszönhető volt. A modernebb Lagos még hangulatosabbnak is tűnt tengerpartjával, kis belvárosával, talán azért, mert már kisütött a nap a 18 fokos, elég hűvös időszakban. Harmadik állomásunk Sines vára volt. Egy várkörüli sétával fedeztük fel magunknak a nem kihagyható, dombtetőre épült hangulatos, vörös homokkőből épült várat és a mellette épült katedrálist.
360 km megtétele várt ránk Lisszabonig, de nem autópályán, mert egyrészt látni akartunk inkább, mint rohanni, másrészt úgy terveztük az utakat, hogy túl nagy távok ne legyenek egy napra. Le is mondtuk a bérlő cégnél az autópálya használatot is. Nos, ez az út ilyen is volt, meg nem is, mivel az IC-1 es 2X2 sávos ingyenes autóút volt, lehetett rajta haladni rendesen. Setubal után azonban, Lisszabontól pár km-re a GPS 160 km-es kerülőt ajánlott, fizetés nélküli variációban. Ez lett volna ez egyetlen lehetőség ily módon. Nos, ez vállalhatatlan volt, így rá kellett mennünk a híres-nevezetes Április 25 hídra, mely az A2 autópálya része. Nálunk is, de Európa nagy részén is a városok körüli kőrgyűrűk, tangenciálok nem fizetősek, de a portugáloknál ez nem így van. A 2200 méter hosszú, a világ 21. leghosszabb függőhídja, valamikor Európa- rekorder műalkotás 6 sávos, a Tejo folyót szeli át, és csodálatos a kilátás róla. A városba beérve aztán a fizetőkapukat megkerülve, a „bérletesek” kapuján távoztunk, vállalva persze az esetleges retorziókat.
Egy jó félórás kóválygás után délután 5-re végre a lefoglalt apartmanunk előtt álltunk. Hiába nyomtuk a kaputelefon gombját, nem vette fel senki. Végül egy kedves, segítőkész sétáló család telefonált a házigazdának, aki hamarosan megérkezett. A 3 szobás Infantaria apartman, mely azért a belvárosban volt, igen hangulatos, jól felszerelt volt, és az ára sem volt sok. Egyedül parkolót nem biztosított, de vasárnap és május 1 ünnepnapja miatt csak egy napot érintett ez minket. Az egyik lakótárssal, egy népszerű holland jóga-edzővel még beszédbe is elegyedtünk. Még mindig az otthoni tartalékokból tellett aznap a kései ebédre, majd nyakunkba vettük a várost. 1 napos korlátlan utazásra jogosító napijegyet vettünk (6.65 Euro volt darabja, azaz nagyon megéri!). Az Estréla városrészből bebuszoztunk az igazi belvárosba, a Baixa- negyedbe, majd rögtön a híres-nevezetes 28-as villamossal beutaztuk a belvárost. Valóságos csoda ez a százéves külsejű, technikailag azonban korszerű járgány: szúk sikátorokon, 5 centivel a házak falától kanyarodik felfelé és lefelé a dombos főváros utcáin. Igazi turistalátványosság!
Felmentünk vele a Szt. György várba is, de a Sét, azaz a székesegyházat már zárva találtuk. Majd a Tajo-part, a Comercio- tér, majd a Rue de Augustán felsétálva a Rossio, Lisszabon főtere jött. Megcsodáltuk a két hatalmas szökőkutat, a Nemzeti Színházat, a teret övező hatalmas bérpalotákat, de a legnagyobb élményt a jellegzetes, optikailag csaló hullámos térkövezés adta, melyen nem győztünk fotókat készíteni.
Európa talán legszebb pályaudvara, a Rossio következett, mely inkább egy színházra, palotára hasonlított, mint vasúti megállóhoz. Nem messze volt tőle a Praca de Restauradores, a szintén hangulatos másik fő-tér, hatalmas emlékművével, a spanyolok leigázását megakadályozó háború megörökítésére.
Egyelőre csak kívülről néztük meg Eiffel- mester lisszaboni remekművét, a Santa Justa- felvonót nagy belvárosi sétánk során, majd egy kiskocsmai sörözés után 1/2 12-kor estünk be szállásunkra.
3. nap hétfő. Korai kelés, és gyors pizza reggeli után az itteni 774-es busszal (ezek 15-18 személyes kisbuszok, nem a Pesten megszokott nagy autóbuszok voltak, a zeg-zugos kis utcák miatt is) a belvárosba indultunk, kihasználva a 24 órás bérletünket. A tegnap este látott Praca Comercio és a Tejo- part nappal más volt. I. János király szobrát, és Lisszabon egyik legmonumentálisabb építményét, a Diadalívet így alaposabban szemügyre vehettük, ugyanúgy, mint a Sét, mely most más nyitva volt. A kabátos időszak elmúlt, egyre melegebben sütött a nap, mire a Justa elevátort elértük. Most csak „felülről” néztük meg, de fő célunk a Convento de Carmo templom-romjainak megtekintése volt, melynek a teteje az 1755-ös lisszaboni tűzvészben leégett, de megtartották ebben az állapotában, mementóként. Aki járt Drezdában 1996 előtt, és a Frauenkirche templom romjait látta, tudhatja, hogy milyen megrázó, de felemelő érzés is látni a romokat. Az elegáns is, meg még ódon hangulatú Bairro Alto városnegyed egyik fő látnivalója, a Sao Roque templom május 1-én!! zárva volt. Még sétáltunk volna ebben a gyönyörű városnegyedben, de mennünk kellett: az elvarázsolt kastélyairól híres Sintra városát, és legalább két palotáját vettük tervbe aznap délutánra.
Az aránylag rövid távot több, mint egy óra alatt értük el immár kocsinkkal, és a legérdekesebbnek tűnő Pena palota meglátogatásával kezdtünk volna. ½ 2-től háromszor parkoltunk le, ott vélve a palota parkolóját, - (ki van táblázva, biztosan itt van a közelben?)- de mindig kiderült, hogy még messze van a látnivalónk, így továbbálltunk, hogy közelebb lehessünk. A kitáblázás, az információs táblák hiánya tragikus volt! Negyedszerre gyalog indultunk fel a magas Hold- hegyre, ahová gyönyörű erdőn keresztül vezetett a hangulatos erdei út. Jobbra- balra gyönyörű házak, kastélyok, kerti tavak, díszkertek voltak láthatóak, ezekről híres egyébként Sintra, legalább „előkóstolunk”. 40 perces felfelé gyaloglás után tudtuk meg a szembe jövőktől, hogy a táv harmadán lehetünk. Na, erre rögtön visszafordultunk, be a kocsiba, és délután 4-re „máris” a palota 200 m-re levő parkolójában „termettünk”. Erős fél órás sorban állás következett a jegyekért, újabb 10 perces a kapu előtt a bejutásért, majd, miután már a lábaim kikészültek, még újabb 10 perc a kisbuszért, mely felvitt a romantikus kastélyig. Az extravagáns, okker és vörös színűre festett épületegyüttes csodálatos, kötelező látnivaló Sintrán.
A kívülről történő megtekintés-, és persze újabb negyedórás sorban-állás után, az 1840-es években épült, II. Ferdinánd király és Mária királynő pazarul berendezett rezidenciáját belülről is megtekintettük. Historikus, romantizáló külsejével némi rokonságot véltünk felfedezni a későbbi barcelonai Gaudi építész alkotásaival, de a mi szecessziónkkal is. Fél 6-kor, már igencsak dög fáradtan ültünk vissza a kocsiba, keserűen megállapítva, hogy párom által olyannyira látni vágyott Quinta da Regaleira csodálatos kertjének megtekintéséről le kellett mondanunk. Tanulság: Sintrára egy egész napot kell áldozni!
Cascais felé egy kis faluban egy gyors ebéd, és egy helybeli bolhapiac megtekintése után Cabo de Roca, Portugália, egyben Európa legnyugatibb csúcsa következett az Atlanti óceán partján. Majdnem egy órát eltöltöttünk itt, e csodálatos tengerparton, ahol nem győztünk az óceán hullámzásában gyönyörködni. A hatalmas, haragos hullámokat látva megértettük, hogy Fa Nándor nem hiába tartott jobban az Atlanti óceán hullámaitól, mint az Indiai-, avagy a Csendes- óceánaiaktól. A sziklafok után a tengerparton mentünk vissza Lisszabonba, nyaralóvárosokon keresztül. Egyedül Estorilban álltunk meg, a Horthy Miklós, és más államfők, elűzött királyok menedékhelyeként elhíresült luxus- üdülőhely tengerpartján. Innen már sötétben tértünk haza, és bizony a félórás meleg lábfürdő a kádban elkerülhetetlen volt számomra!
4. nap, kedd. Reggeli után bevittük a Peugeot-ot egy közeli mélygarázsba, majd egy egynapos Lisszabon Card vásárlása után (19 Euro, ami nemcsak utazásra, hanem múzeumokba, és sok másra is felhasználható!) busszal Praca de Figueria-ra, a város közlekedési csomópontjára mentünk, ahonnan indul a villamos Belém városnegyedbe. Elsőként a Jeromos kolostort fedeztük fel, előbb kívülről, majd belülről. A kétszintes, csupa kőcsipke gótikus ,- itt manuelista- stílusban épültnek hívják- kerengői nemhiába a világ legszebb kerengőinek egyike. Majd a hatalmas templom következett, benne a két nevezetesség, Manuel király és Vasco de Gama síremlékeivel , és a Vár következett, a múzeum megtekintésével összekötve. Kötelező megnézni, kihagyhatatlan!
Az egyre jobban melegedő délelőtt gyalog átsétáltunk a felfedezők emlék- művéhez, a Padrao dos Descobrimentos-hoz. Rövid, 10 perces sorban állás után lifttel felmentünk a hatemeletnyi magasságban kialakított nyitott teraszra, ahonnan az egész városra elképesztően szép kilátás fogadott. Az emlékművet aztán lenről is megcsodáltuk, amelyen Tengerész Henrik, a felfedezéseket szorgalmazó király áll középen, jobb és baloldalán 20-30 alakos, hatalmas kőszobrok elevenítették fel a portugálok aranykorát.
Egy ki pihenő után átsétáltunk a nevezetes Belém- toronyhoz, ahonnan indultak világhódító útjukra a hajók az 1500-as évek legelején. Kemény 70perces sorban állás a tűző napon- ez volt a kezdet. Ezt egyrészt a toronyban benn tartózkodók maximális száma miatt stop, másrészt a több ezer látogatót 1 fő, láthatóan nem túlképzett kiszolgáló pénztáros okozta. A sorban álló nyugat- európai turisták társaink birka- türelemmel viselték ezt, mert ők ezt megszokták otthon. Mi a húsbolt előtti hasonló ténykedéseinket a ’60-as évektől már elfelejtettük. Emlékszem, vártam én is egy órát a vatikáni múzeum előtt, de ott a többezres várakozó szemmel láthatóan szépen haladt előre. A kétségtelenül gyönyörű várban az alagsor, majd az I. emeleti építészeti remekeit sorra vettük, de az emeleten levő múzeumba bejutás ismét félórás sorban-állással lett volna megtekinthető. Ez már sok volt nekünk is, inkább kihagytuk, és nemcsak az indulatok, hanem a nap további programjainak teljesítése voltak ennek indokai. Délután 3-kor kijöttünk, és egy laza, félórai uzsonnázás és sörözés után elhagytuk Belém városrészét, hogy aztán a belvároson keresztül a Tejo- partjának ellenkező irányába, a keletre levő Csempe-múzeumba eljussunk. A villamosvezető azonban a táv felénél elkiabálta magát, hogy „finito”, lehúzta az áramszedőket, és kitessékelt bennünket a járműből. Kiszámoltuk, a méltán világhírű portugál nemzeti sajátosság, a csempefestés fellegvárába a 17 órai zárás előtt nem tudunk eljutni.
Rövid tanakodás után improvizáltunk: egy arra elhaladó busz frontján felfedeztük a VII. Edvárd park úti-célt. Ennek középpontjában áll Probal márki hatalmas, 50 m. magasban álló szobra, aki a nagy tűzvész után megtervezte, modernizálta és kivitelezte a modern Lisszabon korszerű városát. A harsányan zöld parkban csatlakoztunk a több száz, ott pihenő fiatalhoz, majd a modern városrész megtekintése után visszamentünk a Rossio-ra, hogy a legendás 28-as villamossal más városrészeket fedezzünk fel.
A végállomáson, a Martim Moniz téren kötöttünk ki, amely ma már inkább kínai negyeddé lett, azok jellegzetes éttermeivel, kirakataival, bóvlijaival együtt. Rövid nézelődés után a másik nevezetes villamossal, a 12-sal mentünk tovább, a még számunkra ismeretlen városrészeket felfedezendő. Az egyik szűk utcában ekkor találkoztunk egy újabb, nálunk nem ismert eseménnyel: a sínre belógott egy parkoló BMW hátulja. Se előre, se hátra! A villamosvezető először egy, a járműre szerelt daru-szerűséggel megpróbálta oldalirányban elmozdítani a járgányt, de sikertelenül. Majd higgadtan a mobilját előkapva, 2-3 beszélgetést követően kb. 10 perc múlva előteremtette a kocsi gazdáját, aki nagy szégyenkezve eljárt az útból. A villamos utasai vidáman, avagy közömbösen követték az eseményeket, senki sem volt ingerült, ideges. A fő térre, a Rossiora visszatérvén végre törlesztettük 3 napos adósságunkat: felmentünk és megtekintettük kártyánkkal a Santa Justa lifttel a felső- várost. Már viszonylag késő lévén, „csak” 10 percet vártunk a felmenő, és 5 percet a lefelé menő liftre. A bejárat mellett megpillantottunk egy önkiszolgáló thai éttermet, tömve turistával. Nosza, a sok izgalmat, forróságot és sorban állást kiállt napot lezártuk egy jól telirakott tányér tengeri herkentyűvel (9 Euro/fő, amennyi ráfér), majd hideg sörrel leöblítettük. A fő-téren azonban hiába vártuk a hazajuttató buszunkra: az nem ment, mert leégett! Egy darabig bámultuk mi is a fekete vázzal füstölgő reménységünket, de mivel későre járt, igyekeztünk elcsípni az utolsó 28-ast. Este a gyógyító fürdő mellett egy palack portóival is enyhítettünk aznapi testi és lelki szenvedéseinken.
5. nap. szerda. Korán, fél 8-kor keltünk, le a mélygarázsba a kocsiért, vissza a lakáshoz, gyors bepakolás, mert ha nem is hosszú, de sűrű nap várt ránk aznap is. Első állomásunkat, a 93 km-re fekvő Obidost lassú araszolással, 2 óra alatt értük el.
De megérte, mert hófehérre meszelt jellegzetes, ódon házaival, amelyeknek alja kékre vagy okkersárgára volt festve, lenyűgöző volt. Dimbes- dombos, kis üzletekkel teli utcácskáival, színpompás ablakaival és kertjeivel igazán elbűvölő látványt nyújtott. Május elején még „élvezhető” volt a település, a tunéziai Sidi Bou Said, avagy a marokkói Chefcaouen városkák hangulatát idézte fel bennünk. Több mint egy órát császkáltunk a macskaköves utcákon, megtekintve a hatalmas, Manuel- stílusban épült kő-várat is. Szerencsénkre elcsíptünk egy gregorián kórusmű- interpretációt a városka templomában, ami felejthetetlen élmény volt.
A következő állomásunkra, Portugália legnagyobb templomához, Alcobaca ciszterci monostorához hamar eljutottunk, de ami a francia, olasz vidéki műemlékeknél nem volt könnyű, itt igen: a parkoló a templom előtt volt. Előbb kívülről csodáltuk meg a díszes, mánualita stílusban alaposan kidolgozott, díszes székesegyházat, hogy betérve szembesüljünk ennek ellenkezőjével: puritán, dísztelen márványoszlopok, sima oldalhajók, szinte üres szentély. De így volt igazán felemelő és emlékezetes!
És már száguldottunk harmadik dél- portugáliai egyházi látnivalónk, Batalha felé. A már az előbbinél pompásabb belső- templom megtekintése után az 1358-as, a spanyolok támadását visszaverő János herceg, később király hálából épített monostort kívülről tekintettük meg, majd a kisvárosban sétálva, egy elfogadható árú étkezdét kerestünk. Nem találtunk. Gondoltuk, talán majd Fatimában, a híres búcsújáróhelyen felfedezünk egyet.
Itt már szabályos hőség fogadott, 34 fokot mutattak a hőmérők! A kegyhelyet előbb körbejártuk. Mostani, XX. század végi alkotás a zarándokok tízezreit fogadó tér, a szabadban felállított kápolna, ahol az istentiszteleteket tartják, de a kegytemplom is. A három itteni gyerek történetét, akiknek megjelent a szűzanya, nem ismétlem, de az idén az eddigieknél is nagyobb volt a felhajtás: 100 éves jubileumot ünnepelt a kegyhely. Érdekes módon csak néger apácákkal találkoztunk, és még meglepőbb módon egy nyíltszíni misét angol nyelven celebrálták. Pedig hát sem az angolok, sem az amerikaiak nem katolikusok….
Az ebéd megint elmaradt, így az ötödik állomásunkon, Tomar városára hagytuk azt. Ennek bizonyos időszükséglete volt, így pechünkre a neves, egy hatalmas kővárban elhelyezkedő tomari, a templomos rend által 1162-ben épített és feltartott székesegyházat nem tudtuk megnézni, mivel ½ 6 –kor, bosszantóan korán bezárt. A várat azonban körbejártuk, majd elindultunk Coimbra városa felé, ahol újabb szállásunk várt, immár esti fényeivel.

folytatjuk…
G. K. István
fotók: G.K.Enikő, G.K.István
megjelent a www.ongo.hu portálon 2017. szeptember 14-én

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése