2017. augusztus 10., csütörtök

KONZERVÁLT HŐSÉG A X. RÉVFÜLÖPI BLUES-NAPOKON 2017

KONZERVÁLT HŐSÉG A X. RÉVFÜLÖPI BLUES-NAPOKON 2017.

Nem, persze hogy nem az amerikai Canned Heat csapata vendégszerepelt a dunántúli nagyközségben, hanem a Balaton-parti nyaralók százainak, és a sok-sok érdeklődő rock-, blues-rajongónak nagy megelégedésére szervezték meg e rangos találkozót...
A csütörtök esti buli volt a tősgyökeres blues-nap: A Mojo Workings és a Jambalaya lépett fel. Még nappali fényben kezdett az előbbi, Szabó Tamás- szájharmonika, harmonetta, ének, Honfi Olivér- szólógitár, diddley bow, ének, Horváth János- akusztikus gitár összetételű trió, kiegészülve Pengő Csaba bőgőssel és Mezőfi „Fifi” István dobossal. Akusztikus banda lévén, főleg memphisi country-bluest, folk- bluest játszottak, de a még korábbi évek jug- zenéje, jazzes hangvételű számok, a lírai balladák is megtalálhatóak voltak a repertoárjukon. J. J. Cale különleges ötvözésű blues-folk-rockja az újabban egyre bátrabban szólózó Olivért, a Ride Train Ride c. hangszeres nóta a zenekarvezető Tamást helyezte előtérbe. Elhangzott Elmore James klasszikus bluesa, az It’s Hurts me Too, ugyanúgy, mint a Call Me c. érzelmes ballada, melyben nemcsak Olivér csodaszép szólója volt élmény, hanem Csaba vonóval húzott dallamos bőgőbetétje is.
A csapat kétségkívül zenei ásza, Szabó azonkívül, hogy kitűnően énekelt is, és nemcsak a diatonikus, hanem a váltóbillentyűvel ellátott kromatikus-, és a jóval hosszabb, mélyebben szóló basszus szájharmonikát is használta a műsorban, még az ’50 es években használt harmonetta hangzásvilágát is bemutatta ezzel a száj-, tangóharmonika és melodika jegyeket összesítő hangszerrel. Ugyanezt megtette Honfi is: az ősi, szegényebb vidékeken a négerek által gitár-pótlóként használt, legtöbbször egyhúros, esetünkben kéthúros pengetős hangszerrel, a diddley bow-val való játékával lepte meg a közönséget, és bizony, a kisujjra húzott üvegnyak- gitározását, a slide-ozást is megkülönböztetett figyelemmel hallgatták a szakmában nem otthonosan járók.
A kiadósra sikerült koncert végére szép lassan megtelt a nézőtér, be is sötétedett, és a közönség által sohasem rövidellt átszerelés után a Jambalaya lépett színpadra. A Nemes Zoltán- billentyűk, ének, Sóvári Tamás- trombita, Albert Zoltán- szaxofonok, Bellák Miklós- gitár, Varga Laca- basszusgitár, Szabó Tamás- dob összetételű szextett különösképpen kezdett: a nézőtér háta mögül, mindegy rezesbandával, avagy ahogyan azt New Orleansban, a Mardi Gras fesztiválokon csinálják, menetelő, marching band-del vonultak fel a színpadra, egyszerű hangszereiket ott már elektromosra cserélve.
A banda főleg legújabb nagylemezéről, a Sreaming int he Ground-ről mutatott be dalokat, de ugyanúgy cover- számokat is, angol nyelven. A cél az volt, hogy ezt a nagyon érdekes zenei világot bemutató New Orleans-i muzsikát, melyben a négerek, a latin- amerikaiak, a fehérek, köztük a franciák, az angolok, a németek kavarták- kutyulták meg speciális ízekkel muzsikájukat (a jambalaya egyébként a mi gulyásunkhoz hasonló ottani népszerű egytálétel neve!) a lehető legnagyobb tudással, a leghűbb tolmácsolásban, és persze a legjobb hangulatban adják elő. Nos, ez ott, Révfülöpön azon a forró augusztus eleji este kiválóan sikerült: a blues, a jazz, a zydeco, a cajun, a rock, a sanzon különleges keverékét kaptuk. Az ottani zenei hangadók,köztük a The Meters, Dr. John avagy Allan Touissaint dalai egymás után követeztek, és a közönség tapsa sem maradt el. Pláne, hogy Nemes Zoli, némiképp elharapva a mondat elejét, minden szám után megkérdezte: Érzitek magatokat? Nem volt előtte sem az, hogy Hogy?, sem az, hogy Jól? Így a válaszok is megfeleződtek: sokan Jóllal, , sokan pedig Igennel válaszoltak, azaz nem egyöntetűen.
De amikor Bo Diddley ritmusában megtapsoltatott, majd megénekeltetett bennünket, ott már egyértelmű volt a reakció. Pedig, - azt is el kell mondani-, hogy a blues-zenészek szerint is a legnehezebb a New Orleans-i változat: nehéz akkordok, bonyolult harmóniák, és nem mindig fülbemászó, dallamos az ének. De a zenekar megbirkózott vele, Zoli nagyon jól énekelt kissé rekedtes, különös baritonján, és még az sem zavarta, hogy az örökké lábával a klaviatúrát mozgató- táncoltató hangszere állványa a koncert elején megadta magát.

A pénteki koncertnapot a Harakyru Band kezdte, és ez rányomta bélyegét az este hangulatára. Kyru énekelt, Benkő Zsolt gitározott, Tomor Barnabás basszusozott és Móré Attila dobolt aznap este. A tegnapihoz képest keményedett a stílus, vadabbak lettek a számok, rockosabb lett a muzsika. De, hál’ Istennek, annak is a komolyabb ágából játszottak a fiúk, inkább a blues- rock, a progresszív rock felé tendálva. Az egyetlen Credence Clearwater Revival számot, a Fortunate Sont is csak azért énekelték el, mert Kyru hangszíne szinte felismerhetetlenségig hasonlít John Fogartyéra, azok énekeséjére. Igazi Chicago- bluesokkal kezdtek, azok második generációjának, Buddy Guynak és Albert Collinsnak a dalaival, majd a jó öreg európai blues- király, John Mayall egyvelege is elhangzott. Aztán variáltak: egy emészthetőbb Steely Dan koppintással és néhány soul-os nótával pezsgősebbre vették a figurát. Érdekes módon nem a névadó frontember, hanem a banda 36 éve a színpadon villogó, Ferenczy Gyuri csapatában kinövő gitárosa, Benkő Zsolt volt a felkonferáló.
Korai ’60-as évekbeli, derékig érő lófarkával, enyhén pocakosan, jóízű, humoros összekötőivel hamar a közönség kedvence lett, pláne, hogy a zenei ász mégiscsak ő volt: akár blues, akár rock, akár progresszív, akár heavy- metál: mind- mind mesterien jött le gitárjából. Kyru, az énekes hazai viszonylatban egyedülálló hangjával, amelyhez hasonló csak Charlie-é lehet itthon, szívvel- lélekkel interpretálta a dalokat, de láthatóan- hallhatóan a progresszív és a soul- funky dalok álltak hozzá legközelebb.
A csapat szakmai rangját nagyban emelte, hogy a „lekoppintott” dalokra,- ahogy Zsolt is fogalmazott- az anyjuk sem ismerne rá: alaposan, saját ízlésükre alakították át őket, mint a Feelin’ All Right c. rock-örökzöldet, melyben aztán az inkább japán harcosra, mint európai zenészre hasonlító Tomor elképesztően hatalmasat improvizált. Benkő egy nagyszerű bluesban ismét remekelt, a Mama c. lassú balladában pedig Kyruval egyetemben nagyon emlékezeteset alkotott, hogy majd ismét a főszereplője legyen egy igen csak dögösen előadott Rory Gallagher számnak, a Bad Pennynek. Nem lehetett ülve kibírni: a technika adta lehetőségeket, a’la Jimmy Page- tökéletesen kihasználta: vinnyogott, zokogott, bőgött a gitárja, hol a nyakában, hol a hátán megszólaltatva.




Az énekes maradt, a stílus azonban nagyban változott: a Soulbreakers csapata lépett színpadra a szintén kissé hosszúra sikeredett átszerelés után. Kyru, alias Radovics László énekes mellé Pleszkán Écska állt fel a frontvonalra énekelni, és a „maradék” három zenészre hárult a komoly zenei kíséret felelőssége. Nos, ezt tökéletesen megoldották, hiszen Péter Gábor gitáros, Ratkóczky Huba basszeros és Mózes Zoltán dobos nagyon képzett zenészek. Huba volt a zenekar motorja, nemcsak tevőlegesen tette oda magát álladóan a ritmusra mozogva, hanem a zenekart is magával lelkesítette. A magát heavy-soul zenekarnak tituláló formáció kitűnő zenét játszott, melynek zöme a Beat Up! c. nagylemezük anyaga volt. A Janis Joplin magyar hangja címet kiérdemlő Écska inkább a soul és a funk, Kyru inkább a rock műfajában volt otthon, de találkozásuk tökéletesre sikerült: ragyogó duetteket énekeltek, a kétszólamú dalokba pedig az ilyen szerepbe ritkán szereplő dobos, Mózes Zoli is beszállt vokálozni. Az persze enyhe túlzás, hogy Jimi Hendrix és Cream zenéjének tolmácsolása legfőbb hivatásuk: a műsorban egy-egy daluk, a Stone Free, ill. az I Feel Free, ez utóbbival minket, a közönséget is megénekeltetve elhangzott. És persze két Janis- dal is a példaképtől. De műsor zöme azért a Stewie Wonder Superstition-hoz hasonló soul- zene volt.
Érdekes volt, hogy az ezt a zenét jellemző fúvós-kórus hiányzott, illetve az, hogy nem hiányzott a fúvós kórus, a másik pedig az, hogy a gitáros nem „reszelt”, ritmusra akkordozott gitárjával, ahogy ezt a műfajban megszoktuk, hanem sokszor hagyományosan szólózott, és rengeteget improvizált is. Péter Gábor már nem a hosszú-hajú gitárvarázslók utóda, hanem, mint Bonamassa, polgári kinézettel is ugyanazt hozza, mint a régi példaképek.
Manapság nem sokan játszanak úgy, hogy pengetővel szólaltatják meg basszusgitárjuk húrjait, nem csípve. Huba így kezelte hangszerét. Nehéz, összetett zenét játszottak, bonyolult énekkel, kőkemény ritmus-alátéttel, de összetett zenével. Több figyelmet is megérdemelne ez a formáció!







Ugyanez vonatkozhat a szombati koncertnap első fellépőjére, a Suba Attila & The SoulFool Bandre is. A szextet gitáros nélkül lépett fel, az élén Suba Attila énekessel, mellette Szalóki Balázs trombitált, Weisz Gábor szaxofonozott, az ősalapító-zeneszerző Hébenstreit Máté orgonált, Heller Erik basszusolt és Herman Domonik dobolt. A zenekar az ’50-es, ’60-as évek jazz-standardjait, gospeljeit, soul-dalait, de a későbbi korok funkyját is felelevenítette modern köntösben, óriási lelkesedéssel és nagy szívvel.
Subi lenyűgöző személyiség, magával ragadja a nézőt, a hallgatót. Kifogástalan selyemöltönyben, (még át is öltözött menetközben fehérről sötétkékre) nyakkendőben, fekete cipőben és persze az elmaradhatatlan hózentrágerrel megadja a módját, régi, amerikai stílusban. Enyhe túlsúlyát meghazudtolva olyan táncokat ropott a színpadon, hogy sok egyszálbél kollégája megirigyelhette volna. A New Orleansi zenei világ ugyanúgy beletartozott repertoárjukba, mint Louis Armstrong, Ray Charles, vagy Jimmy Witherspoon blues-, Louis Jordan jump- énekes dalai. Úgy láttam, a Blues Brothers által közismert Everybody Needs Somebody To Love c. őrületet senki sem állta meg tapsolás nélkül, és Attila tett arról, hogy a lelkesedés egy percre se hagyjon alább. Állandóan kapcsolatban állt a közönséggel, párbeszédet folytatott, sokszor még a színpadról is lejött, hogy a közönség közvetlen közelébe legyen. A háta mögött álló öt muzsikus pedig igazán profi zenész volt.
Kiemelném az orgonista szerepét: Máté, ha kísért is, jazzes akkordjaival, szaggatott ritmusban tette azt Hammond-imitációval hangszerén, de ha rögtönözni kellett, akkor volt igazán elemében. Ötletdús, zeneileg kiforrott szólók voltak ezek a fiatalembertől. A két fúvós is profi, képzett zenész. A műfaj elvárásainak megfelelően kísért a kórusuk, de a szólók alkalmával ők is eleresztették a fantáziájukat, és óriásikat rögtönöztek. Felejthetetlen volt Charles mester Hallalujah I Love Her So-jában a lezáró coda: olyan magas hangokon, egymást túllicitálva zárták le a dalt, hogy, - ahogy erre mondják- egyenesen az extázisba hajtottak minket. A ritmusszekció is becsületesen megdolgozott azért, hogy a színpadon nem egy öttagú, hanem duplája zenész produkciója hangozzon. A koppintások mellet játszottak saját dalokat is, mind- mind megállta az összehasonlítást minőségében a cover- dalokkal.
Ugyancsak sok saját dallal jelentkezett a Révfülöpre gyakran visszajáró Borsodi Blues Collective csapata. A Borsodi László- gitár, ének, Pfeff Márton- basszusgitár (ők ketten a békésiek a bandában), a sokat foglalkoztatott Mezőfi „Fifi” István dob, és az új ember, Szabó Tamás- billentyűk összeállítású együttes képviselte az idén a 7. European Blues Challange versenyen hazánkat Dániában, ami nagy megtiszteltetés volt a csapatnak.
Ott is bátran belevágtak abba, amibe itt, Révfülöpön: az Everything Can Happen c. új nagylemezükről játszottak, nem séma- bluesokat, hanem megkomponált rock-nótákat, blues- balladákat, melyeket Laci énekelt igen jó, magas tenorján, hibátlanul. A békési srác a rock- blues gitározást a kései ’60-as évek gitár- héróitól, Eric Claptontól, Rory Gallaghertől (több nótája hasonlított szerkezetében az ír gitáros dalaihoz), Alvin Lee-től tanulta, és igazán profin elsajátította.
Könnyedén, minden nehézség nélkül kirázta, kigurította a gyors futamokat gitárjából. Tudása, rutinja talán Tátrai Tibuszhoz hasonlítható. A Nobody Wants To Stay és a többi saját szám mellett nem ártott volna jó pár befutott blues-standard-et is műsorra tűzni. Bizony jó volt hallani Rubben Ford szintén nem slágerlistára írt dalát, amely meg is melengette szívünket. Marci önfeledten és jó érzékkel hozta a basszust: már összeszoktak a főnökkel. Fifinek néha be kellett számolni a nóták előtt és Tamással is sűrűbb volt a szemkontaktus a szokásosnál: ő volt az „új fiú”. Szabó (összeszámoltam, ő volt a harmadik Sz. Tamás a három napos fesztiválon) kétségkívül jó választás: nem tolakodó, ugyanakkor ízléses, finom orgonafutamai tökéletesen illeszkedtek a zenéhez.
Az augusztus 3-4-5-i koncert- sorozatért köszönet elsősorban Révfülöp Önkormányzatának, amely immár tízedik alkalommal finanszírozta az eseményt úgy, hogy jegyet sem szedtek, és persze külön köszönet Kovács „Pepi” Péternek, aki a szakmai szervezés nehéz, de mint kiderült, sikerekkel elismert munkáját elvégezte.

szöveg és fotók: Gróf István

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése