2017. június 25., vasárnap

ÁRVÍZ BALATONHENYÉN-MAGYAR TELEVÍZIÓ HÍRADÓJA

Hatalmas áradás volt vasárnap hajnapban Balatonhenyén,
ahol a nyaralónk is van, és ahol a máskor 20 cm-magas Burnót-patak a felhőszakadás után úgy megáradt, hogy kilépett a medréből, és elöntötte az utcát is, ahol 30 cm. vastagon hömpölygött le. Enikő bejátszott videójából ez látszik. 3'06"-től látható az adásba került anyag...

http://www.mediaklikk.hu/video/hirado-m1-2200-2017-06-25-i-adas/#

2017. június 24., szombat

KAMARAJEZZ INTIM HANGULATBAN

Kamarajazz intim hangulatban -
Agostino Di Giorgio Organ Trio koncertje a Lamantinon

2017.06.24.Gróf István

A fesztiválzáró pénteki koncertnapon a Krúdy Klubban előzenekarként a Hász Eszter Quartet játszott Pál Gábor basszusgitár, Horváth Albert zongora, Czeryák István dob összetételben. Érett, telt női ének, kiváló, „érzett" basszusgitárjáték (sejtem, miért nem bőgőzik Gábor), elképesztően profi billentyű. És ami a lényeg: eddig minden diákzenekar kiguvadt szemekkel a kottát leste még az imprók közben is, most végre kotta nélkül játszó fiatal jazzereket hallhattunk.
Utánuk nem sokkal már a színpadon volt a várva várt csapat, az Agostino Di Giorgio Organ Trio, melynek tagjai között a névadó gitáros a nagyágyú. Ő Amerikából települt vissza Európába sok olyan társával egyetemben, akik biztosabbnak látják művészi karrierjüket az öreg kontinensen folytatni. Az 1992-ben kezdődött karrierje már Olaszországhoz köti, de az ezredforduló hozza meg a nemzetközi sikert számára. A bebop stílus elkötelezettje, zenei példaképe Woody Herman zenekarának gitárosa, Chuck Wayne. Mellette a szintén olasz származású, de Amerikában karriert csinált zongorista, Renato Chicco zenélt, ezúttal új hangszerén, az erre átnyergelt KEY B DUO típusú kétmanuálos, lábpedállal felszerelt jazzorgonán. Ő fiatal kora ellenére Lionel Hampton nagyzenekarában és a New York-i Jon Hendricks bandájában zongorázott, és zenei vezetőjük volt. A trió harmadik tagja a kijevi születésű, ukrán Oleg Markov, aki a neves grazi konzervatóriumot elvégezvén kapcsolódott be a nemzetközi jazzéletbe.
Amikor Eddie Lang majd 100 éve, a '20-as évek közepén - amikor még nem vált külön a blues a jazztől-, elektromos gitárján elkezdett jazzt játszani, nem gondolta volna, hogy a könnyűzenében 30 év elteltével divatos, 40 év múlva pedig a legdivatosabb hangszer első mestere lesz. Ámbár Lonnie Johnsonnal duóban már lemezeket vettek fel, köztük sok blues dalt is, együtt játszaniuk akkortájt nem volt ildomos. Nos, a 40-es években aztán annyira elterjedt az elektromos gitár a jazz műfajában, hogy a zenekarok állandó és megkerülhetetlen tagjai lettek a gitárosok.
A swing uralta a trió pénteki koncertjét, azaz bezárult a kör: hétfőn szintén ezzel a zenével kezdtük a fesztivált. Di Giorgio a téma felvezetése után óriási technikai tudással és intellektuális érzéssel improvizált, hosszú körökön keresztül. Róla már nem mondhatnám, hogy nem virgázott, mert csak úgy pörögtek, szaladtak ujjai alatt a futamok. Nyolcadot alig, inkább gyors tizenhatodokat használt játékában, és mindvégig magánál tartotta a kezdeményezést. A rögtönzések alig negyedét, ötödét engedte át nem kevésbé felkészült billentyűs kollegájának, akivel még szemkontaktusban sem állt: ha végzett a rögtönzéssel, meghajolt, és várta, hogy majd csak rázendít az orgonista is az övével. Mint a profi orgonáknál, a Hammond-klón Key B-nél is a lábpedálokkal lehetett hozni a basszust, hol taposva a pedálokat, hol az automatikát használva.
Általában jazz-standardokat játszottak, így másodiknak Cole Porter Night and Day-ét. A koncert harmadik darabját Chicco egyedül játszotta orgonáján. A hangszeren nemcsak Hammond hangszín volt, hanem többféle is, amelyeket a zenész ügyesen variált, talán jobban, mint a gitáros az övével. De Markov sem maradt el a többiektől: a következő számban az ő dobszólójával kezdtek, majd a téma és a rögtönzések után ismét egy jót pergetett. Az ötödik szám megint csak szólóban hangzott el: ezúttal Agostino ült le a székre, hogy egy parádés, gyors futamokkal megspékelt akusztikus gitáretűdöt mutasson be.
Az intim hangulatot azonban két malőr is megzavarta: a terem átrium felé néző üvegajtajai mellett hangos vihogással beszélgettek a nem elég tapintatos nézők, nem zavartatva magukat, nem sokkal később a presszós lány gőzölte óriási sistergéssel kísérve a három megrendelt kávét. Szerencsére a gitáros nem sértődött meg, és tovább zenélt...
Egy gyors, swing ritmusban előadott számmal búcsúztak a zenészek, de az értő közönség vastapssal visszahívta őket, kétszer is. Az első blues hangulatút a Land of Atlantis c. szerzemény követte, mely új színfolt volt. A páros ritmusok után végre változatos, üdítő 6/8-ban szólt a ritmus, és hömpölygött az orgona, tekert a gitár, amelyen most változatos akkordmenetekkel operált Di Giorgio.
A koncert az utolsó volt a meghívott előadókkal bemutatott előadások között, méltó befejezése a 18. Lamantin Jazz Fesztivál koncertjeinek.
megjelent a www. vaskarika.hu portálon 2017.06.24-én

2017. június 23., péntek

BLUESNAPI CSEMEGÉK A LAMANTIN FESZTIVÁL CSÜTÖRTÖKI NAPJÁN

Blues napi csemegék a Lamantin Jazz Fesztivál csütörtöki napján

2017.06.23. Gróf István - Fotók: Szabó Bence Paszkál

Évről évre a bluesé a Lamantin csúcsnapja, így volt ez idén is! Wressnig nyelvvel és cipőorral játszott a Hammondon, Pribojszki szájharmonikán, Little G. Weevil gitáron kápráztatott. A nagysátor közönsége ugyanúgy, mint kedden, egy jó bulizás emlékével tért haza.
Az improvizációs tábor hallgatóiból verbuválódott előzenekar rövid bemutatkozása után a hazai szájharmonika-professzorok egyike, Pribojszki Mátyás és zenekara lépett színpadra.
Zömében a legutolsó, és talán eddig legsikeresebb CD-jükről, a My Stories-ról válogattak be vagy féltucat számot. Kezdéskor azonban pont nem erről, hanem korábbi lemezükön található Zydecola Boogieval alaposan feladták a leckét az utánuk jövőknek. Ebben a harmonikázás magasiskoláját mutatta be Pribo úgy, hogy a majdnem sláger könnyedén átjött ugyan a közönségnek, mégis óriási virtuóz teljesítményt kaptunk a kis 10 lyukú hangszer, a blues harmonika megszólaltatásában a fiatal mestertől, akinek szólóját Szász Ferenc gitárrögtönzése követte. A Can't Make You Stay egy kőkemény Chicago- blues, ahogy azt annak idején, öt és fél évtizede Muddy Watersék megteremtették a szeles városban. Az eredeti Pribojszki Mátyás Band lemezen a blues királyának egykori gitárosa, Bob Margolin játszott, a nagysátorban azonban „be kellett érnünk" II. Szász pengetésével. Egy lassú bluesban, a Soul Stealin' Mama c. számban mindketten megmutatták, hogy a lassú tizenkettesekben lehet igazán kiteljesedni, érzelmeket közvetíteni a zenészeknek úgy, hogy a fonalat a közönség is elkaphassa. Mind Mátyás, mind Feri gondoskodott erről. Egy jó kis instrumentális boogie séma után, melyben megint a zenekarvezető brillírozott harmonikáján, a Good Time, Charlie c. funky ritmusban előadott dal következett, melyben Pribo diatonikus (egész hangok fújhatóak - szívhatóan csak) pofagyaluját átcserélte egy fekete kromatikusra (ezzel félhangokat is lehet játszani). A feltehetően Charlis Musselwhite-nak, a jelenleg élő egyik legnagyobb harmonikásnak ajánlott Bobby Blue Bland dalban Mátyás igazán odatette magát, mindent kihozott a kis hangszeréből, amit lehetett. A tavalyi lemez kezdődala, a slágergyanús Memphis Soul-ban a harmonikás, egyben a banda énekese is ez utóbbiban nyújtott ragyogó teljesítményt: a nem könnyű soul-dalban szépen átjöttek énekhajlításai. Epésen jegyezte meg, hogy a londoni BBC műsorán tartja már ezt a számot, de a hazai rádióállomások azonban még mindig tartoznak ezzel.
A fergeteges műsor végét jelezte a Big Fat Mama c. őrületes boogie eljátszása, melyben Pribojszki nem túl sok sikerrel énekeltette meg a nagyérdeműt. Pedig meg is lettünk „fenyegetve": addig nem megyünk haza, míg a refrén nem mennek tökéletesen. A záró szám szokás szerint egy őrületes ritmusú rag és rock keverék volt, melyben a zenekarvezető lendületes éneke és harmonikajátéka (még a When The Saint Marching On-t is belefűzte a rögtönzésébe) uralta a számot. A már említett II. Szász Ferenc gitároson kívül nem szabad megfeledkeznünk Csizmadia László stabil basszusjátékáról, és Molnár Dániel a finomságokra is ügyelő precíz dobjátékáról.

A következő előadó az Amerikába települt blues gitáros-énekes, Little G. Weevil volt, aki két, a blues-rockban évtizedek óta járatos kísérővel, Herr Attila basszerossal és Gyenge Lajos dobossal érkezett a szombathelyi fellépésre. Egy instrumentális hard-rockkal kezdtek, melyben már hallható volt a gitáros „fazonigazítása" is: azaz erőteljesebb nyitás a keményebb, rockosabb megszólalás felé. Új, barna elektromos lapgitárját még nekem sem volt módomban látni: Szűcs ezzel játszotta le műsorának zömét. ( De azért a sárga Epiphone Acoustic is előkerült néhány szám erejéig.) A nagy brit gitár-hero-k, Clapton, Alvin Lee, Rory Gallagher a '60-as évek közepi gitárnyüstölései jöttek elő emlékezetemben, de a hangzás, éppen a shouter- énekkel azért a nagy példakép, John Lee Hooker zenei örökségét idézték.
Már a harmadik nótában elértünk a dramaturgiai fordulóhoz: egy lassú tizenkettes blues következett, annak minden, Amerikában meghonosodott elemével: fülszaggató gitárbevezetés, énekelt rész, elhalkuló, a lélek rezdüléseit áttranszformáló gitárrögtönzés a felső régiókban, suttogó ének, majd hirtelen kirobbanó, maximális hangerővel visszatérő gitárszóló, és ének. A végén félperces coda: ilyenkor szoktak beszólni a lezárást egyre halogató gitárosnak: öld meg!! Ekkor az hátrafordul a dobos felé, és belebólogatva elrendeli a végét a basszgitáros közreműködésével.
A lassú bluest néhány frissebb követte a 2012-es lemezről, közte lódobogás- ütemű countybeütésekkel, hogy az unplugged- rész következhessen. Három dal következett ebben az etapban, mindháromban tökéletesen kijött az a finom blues gitártudás, amely még Lightnin' Hopkinsék hagyatéka az ősi delta- blues időkből, azzal a magas tenorénekkel párosítva, amely az évek múlásával egyre inkább hasonlít a feka énekesek előadásmódjához. Na, ez volt az a koncertrész, amire elmondhatjuk, hogy ezért kapta az elismerések zömét a blueszene otthonában 2013-14-ben Szűcs Gabesz.
Az akusztikus blokkban a dobro ugyan nem került elő, de az üvegnyakgyűrű igen: ragyogó slide-olást hallhattunk ezúttal tőle. A halkabb műsorrész után ismét az elektromos hangszerek bődültek fel, nem is akármilyen bevezetővel: Bo Diddley magáról írt dalát tolmácsolta a rocktrió, annak minden ösztönös lüktetésével együtt. A jellegzetes Diddley-ritmus majd negyedórán át tartó dobogását a 33 éve a hard-rock színpadon folyamatosan jól teljesítő dobos, Gyenge Lajos alapozta meg, hogy azután a közepén egy dögös dobszólóval rá is fejeljen. Zenésztársa, a szakmában ugyancsak öreg róka, Herr Attila szabadon szárnyalva, fantáziadús rögtönzést nyomott le a dobszóló után. Az őrjítő dübörgés után egy Elmore James riffekkel felvezetett shuffle következett Weevil ragyogó gitárrögtönzéseivel, amelyek, meglehetősen hosszú, több „ körben" lejátszott előadásban sem voltak unalmasak. Ehhez a frissességet, a változatosságot persze azért a brit blues gitáriskola játékelemeinek használata is biztosította. Akárcsak az előtte fellépők, egy pergő, gyors rockkal zárt a banda, akik - rendezői utasításra, vagy maguk elhatározásából, nem tudni -, nem jöttek vissza ráadást játszani. Pedig sokáig ütemesen szólt a vastaps!

A blues-est harmadik, a legnagyobb show-t ígérő előadója a reneszánszát élő Hammond- orgona osztrák nagymesterének, Raphael Wressnig and the Soul Gift Bandjének koncertje volt. Mint később kiderült: így is lett. A 38 éves grazi fiatalember mindent eltanult a showbiz tudományából - amerikai útjait is felhasználva természetesen-, amit kell, és olyan műsort produkált, hogy az tökéletesen kielégítette a közönség igényeit. A bandát a zenekarvezető orgonistán kívül a már hosszú évek óta hűséges zenésztárs, a padovai születésű Enrico Crivellaro gitáros, Horst- Michael Schaffer trombitás, Andi See szaxofonos, Alex Deutsch dobos és Sabine Steiger énekesnő alkotta az szerdai bulin.
Az érdekes módon a Laurens Hammond mérnök által 1934-ben megalkotott csodaorgona a jazzben tűnt fel: utolérhetetlen legnagyobb művésze Jimmy Smith volt. Talán a '60-as évek elején történt meg, hogy Booker T. a soul-, és rockzenébe avatta be először, majd az évtized végére szédületes pályát futott be a két szekrénnyi helyet foglaló (a hangszeren kívül van egy hangkeverő láda is, az un. Leslie) billentyűs hangszer, és persze a virtuózait is kitermelte. Három évtized hallgatás után ismét „divatba jött" a hangszer, és a régen a padlásokon otthagyott B 3-as típusokat sorra újították fel. Így történt ez itthon is, ahol Premecz Mátyás varázsol el vele játékával bennünket, és így történt ez „odaát" is, ahol Raphael vette meg a most használt, 1957-ben gyártott modellt.
A közönségigény újra feltámadt, de már más stílusban: a jazz mellett a könnyebben emészthető blues, a soul, és a funk felé ment a képzeletbeli megrendelés, és erre figyelt fel az osztrák is. 23 évesen, 2002-ben már lemezeket adott ki, a 10-es évek közepére pedig már nemzetközi sztár. Szerdai műsorukat is főleg a soul és funky stílus köré építették fel: egyik kőkemény ritmusú dal után folyt ki a színpadról a másik.
A kezdő számban a gitár-, majd trombitaimpro után a mester rögtönzött egyet bemutatkozásképpen, bal lábával hozva a basszust is, így nem kellett keresnünk a basszusgitáros alakját sem a színpadon. Szólója alatt a többiek, a főnököt nézve, ütemre tapsoltak, így akár akartuk, akár nem, a dobogó jobb oldalán felállított orgona mögött bűvészkedő zenészt kellett figyelnünk. A harmadik dalnál aztán bemutatkozott Sabine, a csinos soul énekesnő is. Egy kicsit elgondolkoztatott már a keddi, soul-, és funky -napi koncerteket hallgatva az, hogy hogy a fenébe nem talált a három fellépő soul banda legalább egy ízig-vérig feketeszemű, molett, bongyor hajú, magas szopránon éneklő feka csajt? Romhányi Áronéknak még csak elhiszem, hogy a Szent István körúton nem botlottak bele egy hasonlóba, de az amerikai Jamal Thomasnak lett volna rá lehetősége ugyanúgy, mint Wressnignek is, aki szintén világjáró. Nem mintha hamisan, vagy rosszul énekeltek volna a magyar, holland, vagy osztrák lányok, de azért ennek a zenének a feelingjét igazán csak ők érzik.
A lassú balladát követő Sometimes I Wonder c. funk- számban bizony színtelen volt az ének, ráadásul nem hogy szoprán, hanem igencsak alt hangon énekelt a hölgy. A női blokk után Enrico percei következtek: egy jó ötperces rögtönzésében megmutatta a hallgatónak, hogy a műfajok átjárhatósága ilyen esetben milyen jó zenéket produkálhat.
A kifejezetten nem jazz, hanem erős ütéseivel inkább rock-dobos értő közreműködésével Crivellaro a blues, a jazz, a funk, a rock, sőt a heavy metal stíluselemeit vegyítve generálta a jól megérdemelt vastapsot. Sorra hangzottak el a totál hangerővel felturbózott számok. Raphael időnként kijött a szekrénye mögül, hogy konferáljon, csörgőzzön, reppeljen, vagy épp az orgona tetejére állva jobb lába hegyével gerjesszen hangokat. Hogy azért a vájt- fülűeknek is jusson a jóból, Shaffer és See is betekert egy-egy izgalmas trombita-, ill szaxirögtönzést az orgonahang uralta zenébe.
Az utolsó dalban a hangulat a tetőfokára hágott, mind a hatan a színpadon csörgőztek, hozták a ritmust és táncoltak, így nem csoda, hogy a több mint másfél órás koncert után visszahívtuk őket. Az első ráadás szám, egy soul nóta még nem, de a második, egy jó „csoszogós" shuffle megint csak felturbózta a hangulatot. Mind a négy szólista nemhogy jókat rögtönzött, hanem utána párban állva, a szaxis a trombitással, a gitáros az orgonistával kérdez- feleltetet játszottak úgy, hogy erre visszajött Little G. Weevil is egy jó blues szólót lenyomni velük. A nagysátor közönsége ugyanúgy, mint kedden, egy jó bulizás emlékével tért haza. A blues nap ismét sikeren zárult!
megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2017. 06. 23-án

2017. június 22., csütörtök

ÖRÖMZENE ELEKTRONIKÁVAL A LAMANTIN JAZZ FESZTIVÁL SZERDAI NAPJÁN

Újabb szín a Lamantinon: örömzene elektronikával a Lamantin Jazz Fesztivál szerdai napján

 2017.06.22. Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Aki az eddigi három napon ott volt Szombathely nyár eleji jazz fesztiválján, az elég nehezen tudja összehozni magában a műfaj közös nevezőit: hétfőn (zömében) tradicionális jazz, kedden soul és funky, szerdán pedig igencsak modern jazz szólt. Újabb színt pipáltunk ki az idei Lamantin-kreatívról.
Tegnap volt előzenekar: a szokatlan összetételű csoportot Horváth Cintia- ének, Baris Gábor- altszaxofon, Kováts Zoltán- bőgő felállásban hallhattuk. Az énekesnőnek nemcsak jó hangja, gazdag emocionális kifejezőképessége, színészi adottsága volt, hanem hibátlan kiejtéssel énekelt angolul és portugálul (fado volt a középső daluk), de a szaxis is meg-megcsillantotta nem mindennapi adottságát.

A Pawel Kaczmarczyk Autofeeling Trió a névadó zongoristával, Kuba Dworak- bőgőssel, Dawid Fortuna- dobossal, és Mr. Krime- DJ- vel, aki az elektronikáért és a lemezjátszóért felelt, lépett utánuk a színpadra. A krakkói születésű zenekarvezető, aki alig töltötte be a 30-at, már elismerést vívott ki magának nemcsak Lengyelországban, hanem Európában is. Az ottani 2005-ös Jazz Oscar mellé még kettő díjat kapott Live c. albumáért, 2009-ben, új lemeze, a Complexity in Simplicity kiadása után ugyanezt megismételte.
Általában az Autofeeling Triójával koncertezik, és negyedik tagként hol fúvóst hív maguk mellé, hol - mint azt szerdán is hallhattuk -, kiegészítő zenei forrásokat betápláló DJ.-t. Kaczmarczyk sokakkal együttjátszott, többek közt Zbigniew Namyslowski-val is, és sok- sok zenét komponált, így filmzenéket is. Többféle műsorral járja a világot, melyeket nagylemezei anyagához köt.
Játszik ethno zenét is, de résztvevője volt a shanghai Világkiállításon bemutatott 5 zongorás Chopin előadásnak is. A szerda este éppen a legfrissebb albumáról szólt - melyet természetesen vinyl és CD formátumban megvásárolhatott a lelkes hallgatóság-, és egy filmzenei válogatás volt Henryk Wars és Bromislaw Kaper filmzenéiből DeconstructiON címmel.
Koncertjük első darabját hallva mintha a gépzene vette volna át a kezdeményezést. Mr. Krime, alias Wojciech Dlugos a kottájából, egy odakészített laptopból „olvasta a kottát", s a lemezjátszó tányérját és sok egyéb kütyüt nyomkodva teljesen felkészült a lejátszandó darabokból. De hogy nem mindent beszéltek meg a zenekarvezetővel, az kiderült a felvezető szám után: Kaczmarczyk meglepetéssel vegyes örömujjongással konstatálta Krime úr teljesítményét. Még a második opuszt hallgatva is szkeptikus voltam - lehet, a zongora nem megfelelő hangosításának köszönhetően a technika és a dob túl erősen volt hallható.
Aztán helyrebillent az egészséges egyensúly: Pawel egyre inkább belejött, és hihetetlen örömmel, lelkesedéssel muzsikált, egyúttal irányította, mozgatta társait. Intellektuális zene szólt ujjai alól: a látványos virgázások elmaradtak, a jobb kéz rögtönzésekor sem mindig akkordokat, hanem dallamot játszott a bal is! Néha kortárs zene, néha Chopin- mazurka, néha romantikus ballada, néha jazz-es futamok jöttek ki a zongorán, egy azonban állandó volt: mindig örömmel zenélt a lengyel pianista.
A harmadik szám elején egy kicsit meghökkentünk. Kétféle zongorát hallhattunk egyszerre: egy virtuálisat, majd a valóságosat. A régi és az új, a megszokott és a modern kapcsolódott emészthető harmóniába. Minden darabjukra jellemző volt a ritmus-, a harmónia-, sőt a hangnemváltások sűrű sora, melyet a két, szintén meglepően fiatal zenésztárs kifogástalan módon, profin áthozott. A dobos nem szólózott hosszan, de Dworak egy-egy „hagyományos" bőgőrögtönzését elismerően reagálta le a megtelt Krúdy klub közönsége.
A lírai zongorafutamok, a vonóval hozott bőgőszólók nemsokára extázisig fokozódó, ördögi fortissimo hangorkánba váltottak. Voltak olyan perceim, amikor a múlt, a boldog békeidők - nekem talán az előző századforduló világát idéző - zenei hangulat jött képbe, ill. „fülbe". Talán az utolsók között játszott Something personal-ban dominált jobban a jazz-es hangzásvilág. Az aggodalommal vegyes érdeklődéssel várt DJ szerepét megítélve: nem volt rossz ez a megoldás.
Persze, ha dallamos vokálhátteret, vagy érzelmes szintetizátorszólót közvetített, jobban képbe voltunk, mint mikor zörejeket, beszédfoszlányokat „játszott". Mindenestre együtt lélegzett a zenészekkel, egyfajta individuális munkáját dicséret is illeti. A hangversenyt díjazó, értő közönség aztán sokáig tartó vastapssal hívta vissza a fiúkat egy ráadásra, mely a többihez hasonlóan gondosan megkomponált, többtételes szvit volt, melyben az ottani impresszióit, a pillanatnyi hangulatát, de az egész életfilozófiáját is a billentyűkön keresztül közvetítő Kaczmarczyk elbűvölte ismét a hallgatóságot. Nagyon jó volt őket meghallgatni!
megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2017. 06.22-én

2017. június 21., szerda

SOUL PARÁDE, FUNKY ŐRÜLET-TÁNCOS HANGULAT A LAMANTIN-KEDDEN

Soul parádé, funky őrület - Táncos hangulat a Lamantin-kedden

2017.06.21. Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Előzenekar nem lévén, a nekik szánt időt várakozással töltöttük, mikor pontban este 7-kor a hazai soul- funky supergroup, a Roadkill Cafe az időjárás miatt már alaposan előfűtött Fő téri sátor színpadára lépett. A focicsapat + szövkap létszámban, azaz 12 fővel felálló banda annak a ritka zenei tehetséggel megáldott, sokoldalú muzsikusnak, Pély Barnabásnak az ötlete volt majd 21 éve, aki elhatározta, hogy ezzel az alakulattal a soul és a funky hazai interpretálását megteremti - persze vérprofi zenészekkel. Kisebb kihagyásokkal, de a banda a mai napig is működik, immár a kezüket elengedő Barna nélkül, de akinek a zenei öröksége ott lebeg most is.
Ragyogó választás volt azt a Mujahid Zoltánt frontembernek megtenni, aki végigvezette, énekelte, irányította, konferálta a bulit, ráadásul meglepően ragyogóan énekelt. „Here I Am"- szólt tőle az kezdő dal refrénje, és a kőkemény fúvóskszekcióval megspékelt banda még Romhányi Áron, - a kevés alapító tagok egyikének - ragyogó zongoraimprójában is élvezkedhetett. Majd a női szólisták következtek, a szintén alapító tag Galambos Dorina egy Aretha Franklin adaptációval, majd Mihályi Réka az Otis Redding komponálta Sitting On the Dock of the Bay c. balladával. Dorina magasabb, vékonyabb, élesebb hangja jól kiegészítette Réka fátyolosabb, mélyebb, teltebb hangját, így duóban tökéletesre hozták a vokálokat. A következő szám ismét Mujahidé volt, hogy egy medley következzen, a műfajt divattá teremtő jó kis Tamla Motown stílusban, amolyan Supremes-hangulatban. A Stones-os Bobby Kays stílusában megszólaló, nem túl bonyolult, mégis rendkívül fülbemászó szaxofonszóló Bakó István nevéhez köthető, aki két társával, a trombitás Csík Tiborral és a pozanos Almási Attilával alkotta a kőkemény fúvósszekciót. Nos, az ezt követő dalban, Stevie Wonder Superstitionjében Almási is eleresztett egy emlékezetes szólót, de a pálmát a számban az Mujahid Zoltán vitte el tökéletes énekével, előadásával, hangulatteremtésével. Ugyancsak ő volt a szólistája az azt követő Take To the Water c. dalnak, mely ősbemutató volt a Lamantinon.
Egy kicsit „leült" a hangulat néhány szám erejéig, mikor is Réka, Dorina és Zoli is szólót énekelt, de a háttérben meghúzódó gitáros, Arany Zsolt - aki mint kísérőgitáros, „végigreszelte", akkordozta a számokat -, megcsillantotta tehetségét, és lenyomott egy szólót, feldobva a hangulatot szaxis kollegájával együtt. A Marvin Gaye- nóta, az I heard it througt the Grapevine megint Dorina sikerét hozta, de James Brown slágere, a Sex Machine ismét visszahozta az igazi pezsgést. Zoli káprázatos éneke, és a 20 éve változatlan lelkesedéssel játszó Romhányi Ákos ötletdús, jazzes hangvételű zongorajátéka felpezsdítette a hangulatot úgy, hogy még a közönség megénekeltetésére is sor került a frontember jóvoltából.
Az utolsóként előadott Stevie Wonder- nótában aztán a hangulat a tetőfokára hágott, és ebben nem kis szerepe volt Romhányinak, aki jó pár perces reppeléssel fokozta a fokozandót. Így nem csoda, hogy a közönség visszatapsolta a bandát, ahol a biztos kezű Csizmadia László basszusolt, a precíz Kárpáti Rudolf Csaba dobolt, a „tanítvány" Lőrincz Ádám billentyűzött, és a szintén régi bútordarab, az egyik alapító, Mészáros Gábor ütőhangszereken játszott a már említetteken kívül. A refrént, a Keep On trying-et, majd a soul műfajában Sly And Family Stone óta ismert taps-, és hangulatfokozót, a Higher, highert a jó kétharmadáig megtelt sátor közönsége együtt énekelte a Roadkill Cafe muzsikusaival.
Alig félórás átszerelés után ¾ 9-kor lépett a színpadra a 8 tagú The Jamal Thomas Band. Az amerikai dobos- énekes- showman európai zenésztársakat fogadott az erre a nyárra leszerződött koncertjeire. Maya Lisa, a hófehér bőrű, rózsaszín ruhájú énekesnő Hollandiából, a kitűnő Coen Molenaar billentyűs és az ugyancsak rutinos basszeros, Dave Breidenbach szintén a szélmalmok hazájából érkezett, míg Matthias Schwenger trombitás és Alex Bernath dobos Németországból. Ausztrál zenész Timothy Hepburn, a pozanos, míg a gitáros, Simone Cesarini olasz.
A felvezető funky szám után többen összenéztünk: az ügyesen táncoló hölgy énekel-e, Jamal csak dobol, és nem énekel? Mi lesz később itt? A jellegzetes funky-ritmusdarálás után a második számban aztán Thomas úr bemutatta hangszereseit, egy kis jazz zenélés keretén belül. Sorrendben a trombitás, a harsonás, majd a zongorista, gitáros, a basszgitáros, végül a dobos is megmutatta: tudnak jazzt játszani, de a konklúziót a fehér öltönyben, szürke garbóban, napszemüvegben, aranyórával csuklóján vezénylő Jamal mondta ki: BUT WE LIKE FUNKY!!
Ok, ez rendben van, de a harmadik szám ismét éles kanyarral került tálalásra: egy kemény rock nóta, amolyan Bon Jovi-s szalonrock kivitelben következett, immár Maya Lisa kisasszony énekével, aki végre bebizonyította, hogy van hangja. Mint kiderült, Jamal korábbi bandájának, az S.O.S.Band-nek volt sikerdarabja a nem túl átütő szám, melyet végül Dave mentett meg 6 húros basszusán hozott nagyszerű rögtönzésével.
Az ezt követő műsorukban aztán kitartottak az old-school funky, és a legfrissebb funk- irányzatok mellett. Jamal hol egyedül, hol duóban, Mayával énekelt, hol pedig hátrament, és beült a dobjai mögé. Persze az „igazi" dobos, hátul, baloldalon stabilan hozta a rábízottakat. A nem megszokott elhelyezkedés a billentyűsé volt: Molenaar úr jól megérdemelten kapott helyet a színpad közepén: mindentudó Korgjával, és a jó öreg, rozzant Rhodes- zongorájával a monoton hangszín-, és ritmusvilágba gyakran hozott felüdülést profi billentyűjátékéval. Még Hammondozott is nekünk valamelyik számban!
Már az ötödik dal után - persze a zenekar tagjainak invitálására - megjelentek a színpad előtt a táncoló fiatalok. A dalok az egysíkú, monoton ritmus alatt változatosak voltak: Thomas és Lisa énekduói sok esetben nehezen előadható, nemcsak tercekkel operáló vokálparádék voltak, és a hangszeresek is közben meg- megmutatták igazi tudásukat. Még csak a hetedik számnál tartottunk, amikor Jamal a színpadra szólított 3 önkéntes, megfelelő önbizalommal, és szereplési vággyal feltöltekezett leányzót a színpadra, hogy táncversenyen bizonyítsák tudásukat. Az amerikai showbiz egyik jól bejáratott eleme ez, és bizony, itt is bevált. A 2/3-ig megtelt sátor közönsége, amellett, hogy rendre megénekeltették őket, ingyen cirkuszt is kapott, de ehhez fel kellett jönniük a hátsó sorokból is.
Aztán váratlanul, a hangulat tetőfokán, Thomas úr 5 perc szünetet kért (és kapott) magának a közönségtől. A zenészek fáradtak- e el a kánikulában, vagy az ötlettárat kellett átgondolni, nem tudjuk, de a szünet után dörgedelmes dobszólóval indult újra a vidám, táncos éjszakai mulatozás. Mindenki a színpad körül táncolt, énekelt, sőt, a Country Boy c. dalban a talján gitáros, Cesarini is előremerészkedett a dobogón, hogy amolyan Prince-s stílusban a fárasztó akkord-reszelések után egy jót szólózzon.
A közel kétórás buli után persze a ráadás számok jöttek. A lelkes közönség nagy része jól érezte, kitombolta magát. A kérdés csak az, hogy a szervezők - rendezők a jövőre vonatkoztatva folytatják-e ezt a populáris parádét, vagy a jazz zenei standardot tartva húznak egyet a nadrágszíjon. Jövőre majd ez eldől.
megjelent a www.vaskarika.hu portálon, 2017.06.21-én

2017. június 20., kedd

IDŐUTAZÁS A HÉTFŐI NAPON

Lamantin Jazz Fesztivál: Időutazás a hétfői napon

 2017.06.20. Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Idén a kapuit kinyitó Weöres Sándor Színház nagyterme volt a színhelye a hétfői jazzkoncerteknek. A fiatalokból összeállt előzenekar után hamar a színpadon termett az Elek István Quartet, akik Pocsai Krisztinát kísérték. Pocsai két évtizede aktív szereplője a hazai jazzéletnek, a jazztanszak ének- szakán végzett 1998-ban. Meghatározó lemezei a But Beautiful (2004) és a Home at Last (2011) Azonkívül, hogy tehetséges zeneszerző is, rádiós műsorvezetője, szerkesztője is volt jó néhány jazzműsornak is. A Magyarországon különös módon elszaporodott női énekesek köré szervezett jazzkombók létrehozásában úttörő szerepe volt. Tavaly a jazzma.hu év végi közönségszavazatai az első helyre tették nyári koncertjét a Bágyi Balázs Quartettel, ő maga pedig tarolt a női énekesek között. Tegnap este azonban az év baritonszaxofonosa címet mind a szakma, mind a közönség szavazataival elnyert Elek Istvánnal és csapatával lépett fel. Az időutazás megkezdődött: a 30-as évek Amerikája, New York-ja, Broadway-e elevenedett meg azok musicaljein, ottani operáin, slágerein keresztül. Gershwin Porgy and Bess-ének betétdalával kezdtek, ahol Kriszta hibátlan, tiszta éneklése adta meg az alapot, hogy aztán Elek bariton, majd Weisz János élvezetes zongorarögtönzéseibe is belekóstolhassunk.
Ezután Kriszta saját kompozíciója, egy swing következett, ahol már Elek az édeskésebb szopránszaxofont vette elő. Az éneklést illetően talán a koncert legemlékezetesebb darabja volt egy Duke Ellington ballada, melyben Pocsai bizonyította, hogy kellemes altjával, jazzes frazírozásaival, kitűnő angol kiejtésével, fátyolos hangszínével bizony ott a helye az élmezőnyben. Elek meleg, bársonyos szólói pedig tökéletesen illettek az ének mellé. A számtalan műfajban, így a jazzben is járatos Joni Mitchell által írt blues után, melyben az egyébként kitűnő swing- játékos, Weisz igen emlékezeteset rögtönzött, folytatódott a Broadway show Cole Porter-rel kiemelten. Mindjárt az első egy keleti, török-arab hangulatú dalban (What Is This Thing Called Love) Molnár Péter ostinato bőgő szólamára Elek szopránszaxijával hozta a sajátos hangulatot. Az énekesnő inkább az azt követő swingben brillírozott, a You'd be So Nice to Come Home to-ban, mely egyik példaképének, Ella Fitzgeraldnak műsorának is állandó darabja volt. Elek és Weisz rögtönzései most is élményt adtak, tapsolást indukáltak, azonban Molnár Péter bőgőrögtönzéseit nem fogadta ilyen elismerés. Cseh Balázs dobolása precíz, korrekt, egyénieskedésektől mentes volt. A blokk utolsó darabja Annie Ross Twisted c. dala volt, érdekes ének- szaxi uniszónóval felvezetve. Kriszta itt mindent kiadott magából, önfeledten élvezte az éneklést, persze mi is általa. A visszataps után megint Porter mester dala jött, az It's all Right with Me. Szédítő gyors, sodró lendületű swing volt ez a dal is, ahol Kriszta ismét elemében volt, és a megszokott sorrendben letekert szaxi, majd az „erős" részekben csak a jobb kézre koncentráló zongoraszólók után adta volna magát az énekes rögtönzése is. A tudás, az adottság, a rutin megvan, akkor miért nem?
A forró hangulatú nyitókoncert után visszaugrottunk a mába: a fesztivál hivatalos megnyitója következett Dr. Puskás Tivadar, Szombathely polgármestere jóvoltából.
Az időutazás azonban nem folytatódott újabb váltásokkal ezúttal: maradtunk a mában Babos Gyula Makrokozmoszának koncertjén. A 2014-15-ben lemezre rögzített anyag interpretálása Babos életművének újabb, meghatározó állomása. A Szakcsiékkal a fusion-jazz hazai megteremtőjeként érdemeket szerzett jazzgitáros művészi életpályáján gyakran megújult. A Zöld disznó dala Saturnus-os időszakától négy-öt zenei korszakot követően jutottunk el A Tábornokig, azaz az utóbbi pár évben ismét váltott, ezúttal Bartók irányába. A három, nagylélegzetű, hosszú szám az öt muzsikus bravúrteljesítménye volt. Talán a csapatjáték kifejezés együttzenélésükre túlzó, annyira kiütköztek az egyéni stílusvariációk köztük. A 70-es évéhez közelítő zenekarvezető kortársaival ellentétben nem ült, hanem végig állva játszott keskenynyakú gitárján, mely legtöbbször a manapság ritkán hallható visszhangosított „üzemmódban" szólt, akár a bonyolult, páratlan ritmusú ostinatókat hozta, akár szédületes bő akkordtárából válogatva kísért, szólói pedig a modern jazz hazai megnyilvánulásának ritka művészi teljesítményei. Ahogy zenésztársai, Fekete- Kovács Kornél a trombita, Winand Gábor a férfi énekes kategóriában az említett 2016-os jazzma.hu szavazásokon toronymagasan vezetett, érthetetlen Babos ilyen módon való elfeledése. A 6/8 -os indító számban a programozott szintetizátort, mint (hangulati) kísérőhangszert is kezelő Fekete- Kovács trombita-, majd egy egész más gondolkodásmódban eljátszott Winand szopránszaxofon szóló tette izgalmassá. A következő nótában felismerhető lett Bartók szelleme: a vad bop ritmusban játszott szaxofon-trombita uniszónó után Gábor megmutatta nemcsak az Improvizációs Tábor lakóinak, hanem az alig félig telt színház hallgatóinak azt, hogy milyen a vérbeli jazzéneklés. A már (el)ismert muzsikusokon kívül jólesően konstatálhattuk, hogy Orbán György a bőgőjátékával hangszere egyik nagymesterévé vált. Nem csoda, hogy koncertről koncertre hívják megállás nélkül. És hogy tovább gombolyítsuk a fonalat, Gyuri szólójában felidézte Bach d-moll toccatajának elemeit is. A fiatal Czirják Tamás minden erőlködés, koncentrálás nélkül lazán hozta a ritmusváltásokkal telitűzdelt számok precíz kíséretét. Le a kalappal! Mintha 5/8 -okat is vettem volna ki a harmadik opusban, egy balladában, ahol Winand kezdett énekkel, majd a két fúvós vezette fel ismét a témát. A kemény, széttört funkritmusok, szaxi-, majd komplex, megszerkesztett trombitarögtönzések alatt Babos hozta a monoton ismétlődő riffjeit, amik alapjául szolgáltak a többiek játékának. Nehéz, odafigyelős, bonyolult zene volt, de az öncélú kakofon free-jazztől jóval innen, az élvezhetőség biztos tartományában. A ráadásban a gitár-bőgő-dob ostinato-kíséretre Fekete- Kovács is megszínesítette fúvósszólóját visszhangosítva, majd egy csöppnyi teret engedett billentyűs varázslatainak.
Az est fénypontja Dado Moroni olasz- amerikai zongorista és triójának fellépte volt. Az időutazás folytatódott: ismét visszamentünk 60-80 évet Louis Armstrong, Duke Ellington, Cole Porter, és akitől több számot is felidézett, Fats Waller korába. Egy swinggel indítottak, durva blues-os akkordokkal, majd a Gershwin örökzöldje, a Summertime meglágyította a hangulatot: Stefano Bagnoli dobos elővette a seprőket, Moroni pedig a nyolc oktávot hosszában bejátszva a témafelvezetés után gyönyörűn fűzte- variálta szebbnél szebb dallamait rögtönzésében. A trió harmadik tagja, a szintén olasz Riccardo Fiaravanti bőgős először nem tűnt fel kiemelkedő játékával. Csak később jött bele: a hagyományos swing- bőgőzés minden csínját- bínját elsajátítva, olykor szólókat is elengedett, használva a slap-elés minden előnyét. A Gershwin-darabban a szólója alatt Moroni benyúlt a zongorába, hogy húrjain gitárszerű akkordokat hozzon változatosan, de Stefano is kapott esélyt a rögtönzésre.
Dado a szám után a mikrofonhoz lépett, hogy meséljen zenei indulásáról, példaképeiről, a már említetteken kívül W. C. Handyről, találkozásáról a tavalyi év szenzációs triókoncertjének résztvevőjével, Csík Gusztávval, Alvin Queen dobossal történő együttműködéséről, majd egy Fats Waller keringőbe vágtak bele, ahol az álmos ¾-et csakhamar felváltotta a pezsgő 6/8 ritmuskavalkádja. Ezután ismét váltottak: ezúttal rockos hangvételű Waller szám következett, ahol a zongorista, beleélve magát a rögtönzésbe, bal térdével meg-megemelgette a többmázsás zongorát. A Hard Day's >Night dallamait is felfedezni vélt szám után a zongora bal első kereke, de a műsor is visszaállt a régi kerékvágásba. Moroni meghatottan játszotta el szólóban gyermeke születésére írt saját dalát. Az Oscar fiának írt (talán Oscar Peterson is benne lehetett a névadás ötletében??) szép ballada után az est folyamán már egyszer hallott Cole Porter dal, a Come Home to következett, merőben más tolmácsolásban. Így semmi probléma nem adódott abból, hogy nem egyeztették az előadók a műsorukat. Nem is szokták, persze. A nem túl elterjedt gyakorlat szerint több dalban a bőgős játszotta el a dallamot, a zongora csak kísért ekkor. Így volt ez a Shadows Of Your Smile c. evergreenben is, ahol hangos tetszésnyilvánítások mellet, nagyon élvezetesen rögtönzött ismét a zenekarvezető. Érdekes volt Stefano, a dobos rögtönzéseiben fellelni az itthon Dés András jóvoltából megismert testen, térden való dobolást, és a mester gyakran élt a mélydobon és a pergőn a kézzel való megszólaltatás gyakorlatával is. Az erőteljes tapsolás után a ráadásszám Ellington Intimacy of The Blues-a volt, óriási sikerrel előadva. Két hagyományos jazzkombó között egy kortárs-jazz alakulat a szendvicsben: jó szerkesztés, és örömteli műélvezet. Erős kezdés után várjuk a folytatást!
Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2017. 06.20-án

2017. június 18., vasárnap

TUDOD, MITŐL LESZ 'HANGOS' A VÁROS! AJÁNLÓ A LAMANTIN JAZZ FESZTIVÁL KONCERTJEIBŐL

Tudd, mitől lesz 'hangos' a város! - Ajánló a Lamantin Jazz Fesztivál koncertjeiből

2017.06.18. Gróf István

Jazz, blues, soul, funk, azaz zenei ínyencségekbe "üthetjük a fülünket" mától egy héten keresztül! Meteorológia segédlettel esélyünk van egy nagyszerű fesztiválhetet végighallgatni úgy, hogy megismételhetetlen zenei élményeket szerezzünk ismét a vasárnap kezdődő Lamantin Jazz Fesztiválon.
18. alkalommal szervezik meg a Lamantin Jazz Fesztivált, mely évről évre egyre nagyobb népszerűségnek örvend nemcsak a megyében és Nyugat- Dunántúlon, hanem országszerte is.
Amikor Jordán Tamás színházalapítás ürügyén 2008-ban körülnézett Szombathelyen, és azonkívül, hogy Nógrád megyén kívül nem volt megyeszékhely, ahol már ne működött volna teátrum, azzal a lehangoló véleménnyel is szembesült, miszerint Szombathely az egyetlen egyetemi város, amelyen nem látszik, hogy egyeteme van. Nincsen ifjúsága! (Amikor néhány hete Portugália egyetemi városában, a megyeszékhelyünknél alig nagyobb Coimbrában jártam, valóban nem lehetett száz métert megtenni a városban úgy, hogy ne találkoztunk volna diákcsoportokkal.) Nos, erre a június utolsó hete alaposan rácáfol: igazi pezsgő diákváros lesz Savaria erre a hétre, amikor másfélszáz hallgató és tanár - az Improvizációs Tábor résztvevői - alaposan felborítja a Fő téren és környékén a rendet: gitártokkal, szaxofonzsákokkal a hátukon vidám művészlelkek lakják be a várost.
A szélesebb közönségigény az ezzel egy időben megrendezett fesztiválra kíváncsibb inkább, mutatjuk, mitől lesz 'hangos' a város, mire hegyezhetjük fülünket:

Jazzhétfő

Az igazi jazzereknek szól a vasárnapi megnyitó után a hétfői, Weöres Sándor Színház nagytermében helyet kapó jazzkoncert, három rangos előadóval. A hazánkban oly sikeresen megsokasodott és népszerű, női énekesek köré szerveződött jazz combók közül Pocsai Kriszta lép fel most 2016 legelismertebb baritonszaxofonosával, egyben a Tábor tanárával, Elek Istvánnal és kvartettjével. A húsz éve az előadói pályán közismert, de a rádiós-riporteri poszton is népszerű énekesnőt ismét egy patinás nevű jazzmuzsikus, Babos Gyula és a Makrokozmosz névre keresztelt bandája követi. A Szabó Gábor utáni jazzgitáros generáció meghatározó alakja Babos, a '80-as évek elejétől a fúziós jazz megteremtőinek egyike, de az újat keresés végigkísérte, végigkíséri pályáját: most Bartók hatására szerzi muzsikáját, oldalán két meghatározó zenésztársával, az énekes-szaxofonos Winand Gáborral, és az új hangzásokra fogékony Fekete-Kovács Kornél trombitással. A hétfői koncert fénypontja Dado Moroni olasz pianista és triója fellépése lesz. Nos, ez összeállításában hasonló a Lamantinon tavalyelőtt óriási sikerrel fellépett Monty Alexander, vagy a tavalyi szenzációs Csík Gusztáv trióval. Azonban az Amerikába átköltözött olasz zongorista a swingen kívül járatos az azt követő stílusokban is. Ha több nevet nem, csak Clark Terry és Freddie Hubbard trombitások, vagy Ron Carter bőgős nevét említem, akikkel együtt játszott, alighanem izgalmas előadásnak nézhetünk elébe.

Soulkedd

A keddi nap a fesztivál történetében újdonság lesz: a jól bevált blues nap után debütál a soul & funky nap. Az elfogult jazzrajongók talán a popularitás oltárán feláldozott akciónak tartják ezt, de feltételezem, a nagysátorban megrendezendő két koncert forró hangulata előre prognosztizálható. A sok fúvóst használó, a '60-as évek közepén a fekete fiatalok körében a blues rajongását felváltó soul műfajában ugyanúgy, mint a '70-es években ugyancsak az amerikai feketék zenéjeként elterjedt funky a jazzes harmóniáival, akkord-használatával, az önfeledt improvizációkra ösztönző zenei világával közös alapon álla jazz-el. A hazai fellépői ennek a műfajnak a nagyszámú előadóval, köztük Galambos Dorina és Mujahid Zoltán énekes, valamint Csizmadia Zoltán basszerossal bemutatkozó Roadkill Cafe lesz, akik felpörgetik a hangulatot a sztár fellépő, az amerikai ütős, Jamal Thomas és ugyancsak népes csapata előtt. A jazz-funk, soul-jazz nagylemezzel is büszkélkedő dobos énekel is, és persze egy női énekes is beszáll mellé, mint ahogy a műfajban ez elengedhetetlen. Kíváncsian várjuk a koncertjüket, tudva azt, hogy előadásaik középpontjában a latin ritmusok és harmóniák állnak.

Dobszerda

A szerdai kamaraesten a Krúdy klubban egy lengyel formáció, Pavel Kaczmaczyk zongorista és triója lép fel. A fiatal krakkói billentyűs jónevű Európában: a 'Complexity in Simplicity' c. albuma sorra nyerte el a jazzvilág tetszését. A szaksajtó szerint a Kaczmaczyk név egybeköthető a jazzben a virtuozitással és a kreativitással. Ray Charles feldolgozásoktól a modern free-jazzig repertoárjában minden megtalálható. Izgalommal várjuk koncertjüket, pláne, hogy Mr. Krime nevezetű negyedik fellépő az elektronikájával mit tesz hozzá a produkcióhoz.

Bluescsütörtök

A bevált hagyomány szerint a Lamantin-csütörtök a bluesé. Az idén sem lesz ez másképp, és a viharálló sátor feltételezhetően megint teli lesz. Két hazai ász, a Szombathelyen már a Lamantin Klubban többször is fellépett Probojszki Mátyás Band kezd, majd Little G. Weevil, alias Szűcs Gabesz folytatja a sort. Az igazat megvallva, a 2010-es évek viszonylagos hazai blues-boomját bizony nekik is köszönhetjük! A Chicago-blues 20 éve profi szájharmonikása mindent tud, amit a műfajban tudni kell. Ha Charlie Musselwhite, a világ talán legjobb fehér pofagyalusa odaáll mellé játszani CD-je felvételén, akkor érthetővé válik, amit mondtam. Az '50-es évek retrohangulatú előadása, a boogie-val, funkyval megspékelt bluesa, közvetlen előadásmódja remélhetőleg újabb rajongókat szerez majd Pribo számára, ugyanúgy, mint Gabesznek is, aki Amerikában, jelenlegi lakóhelyén ezt már majdnem maximalizálta: néhány éve a műfaj szülőhazájában az International Blues Challange verseny győztese lett. Szerepelt már a Lamantinon, de most új dalokkal, új lemeze anyagával lep meg bennünket. A blues est utolsó fellépője az a Raphael Wressnig lesz, aki egyrészt a másodvirágzását élő Hammond orgona neves képviselője, másrészt szomszéd, aki a"sógorságot", a kitűnő, szintén osztrák gitárossal, Ripoff Raskolnikovval egyetemben komolyan veszi, és gyakran jár át hozzánk muzsikálni. A Soul Gift Band kíséretében olyan zenét várunk tőle, mint a Muzikum Klubban télen, amikor a blues, a jazz, a soul, a funky hívei is mind-mind elégedettek lehettek a hallottakkal.

Gitárpéntek

A péntek esti kamaraest hangszerösszetételében igen, hangzásában csak részben fog hasonlítani az előző estihez: orgona- gitár- dob triót, az olasz Agustino Di Giorgio Organ Triót fogjuk hallani, ahol az ász az Amerikából Európába visszatelepült jazz gitáros, Di Giorgio. Ő is többször járt már Magyarországon, együtt koncertezett pl. Gyárfás Istvánnal is, és a Fonó két lemezét is megjelentette. A jazz mainstream vonalán muzsikáló olasz mester most merőben új csapattal mutatkozik be, amelyre természetesen nagyon kíváncsiak vagyunk.
Meteorológia segédlettel esélyünk van egy nagyszerű fesztiválhetet végighallgatni úgy, hogy mint az elmúlt évekhez hasonlóan, nagyszerű, megismételhetetlen zenei élményeket szerezzünk ismét. Vehetjük a jegyeket!

megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2017.06.18-án