2017. április 14., péntek

50 ÉV BŰNBÁNAT-MENTESEN- THE PRETTY THINGS KONCERT

50 ÉV BŰNBÁNAT-MENTESEN, CSÚCSRAJÁRATOTT ROCKKAL
A „THE PRETTY THINGS” KONCERTJE A VIENNA BLUES SPRING-EN

Amikor a ’60-as évek elejének-közepének Angliájában a beat-zene és a rhythm & blues forradalma megszületett, óriási zenei kínálat kápráztatta el nemcsak a britek, hanem a világ akkor hirtelen megsokasodó zenerajongóinak táborát. Százszámra alakultak a hihetetlenül tehetséges zenekarok, és jöttek elő a szólisták. Ugyanakkor a majdnem elfelejtett fekete blues-zene feltámasztását valójában a szőke, kékszemű, egyszálbél angol legénykék számlájára kell írnunk. A londoni The Rolling Stones, a Yardbirds, a Manfred Mann, a Downliners Sect, a Zoot Money’ Big Roll Band, a Newcastlei Animals, a birminghami Spencer Davis Group, az ír Them meghódították a közönséget zsúfolásig telt koncertjeiken, és a slágerlisták vezető helyeit is kibérelték.
Nos, ebbe a csoportba illeszkedett bele a szintén londoni The Pretty Things együttes is, amelyet 1963-ban alapított a Rolling Stonesba meghívott, de a posztot el nem fogadó Dick Taylor gitáros és Phil May énekes- harmonikás, jelenleg is zenélő muzsikusok. Balhés botrány-banda voltak, sok angliai városból, sőt, Új- Zéland országából is kitiltották őket viselkedésük miatt a ’60-as években. Mint a Rolling Stones pályatársa, vetélytársa, tejtestvére, első két albumuk főként Bo Diddley és Jimmy Reed zenéjén alapuló Chicago-blues hagyományait tolmácsolta, majd, - mint a kortársak mindegyikénél szintén-, az útkeresés következett: ekkor a pszichedelikus zene hatása volt leginkább jellemző munkásságukra. Akkori nevezetes albumuk, az S. F. Sorrow a britek első rock-operájának jól sikerült kísérlete volt, és hatott mind a kortársakra, mint a szakma kritikusaira, de a közönségre nem eléggé. A ’70-es években a klasszikus rock, a hard-rock volt mindig igényes zenéjük ismertetőjele, de a várva várt átütő világsiker mégis elmaradt annak ellenére, hogy a kritikusok zenéjükről mindig felsőfokon nyilatkoztak. Napjainkig 12 albumot és 7 koncert-válogatást adott ki az 1976-78 közötti két év szünettől eltekintve végig egyben- tartott banda. Mivel a nagy brit R & B zenekarok, avagy szólistáik mindegyikét sikerült mára meghallgatnom, nagy örömömre szolgált, hogy a veterán csapat 2016-ban indult világkörüli Never Ending Tour műsorát elcsíphettem Bécsben, ahol minden tavasszal 40 napos blues fesztivált rendeznek az e célra tökéletesen megfelelő Reigen- klubban.
Mintegy 4-500 ember, zömében 60 feletti öreg rocker töltötte meg az Ottaklinger- sörszagú nagytermet (ez volt ott az alap-pia), ahol a színpad előtt álló tömeg hamarosan megtelítette a termet. A mi pesti Akváriumunk kis terméhez hasonló nagyságú és hangulatú Reigenben fél 9-re hirdették meg a kezdést, de már pár perccel elmúlt 9., amikor a „fiúk” porondra léptek.
Az ötösfogat hangszer-leosztás szerint nem változott: szóló-, kísérő-, basszgitár, ének, dob. A színpad közepén a kimondottan jó bőrben levő, korát meghazudtoló (72 és fél éves!) énekes, Phil May állt mikrofonja mögött, míg jobbján az inkább szerves-kémia professzornak, mint rock- blues gitárosnak tűnő 74 esztendős ős-alapító, Dick Taylor, akinek mozgásán igen, zenéjén ellenben nem látszott- hallatszott a kor. May bal oldalán a fiatal, echte rocker kinézetű, csapzott hosszú hajú basszeros, 2008 óta zenésztárs, George Woosey, mellette, a színpad jobb szélén a szintén régi bútordarab, az 1988 óta velük muzsikáló gitáros- harmonikás- vokalista Frank Holland állt már őszülő loboncával. A doboknál a basszeros korosztályába tartozó, fiatal dobos, Jack Greenwood ült, aki már szintén egy évtizede a turnézó csoda-csapat tagja.
A 2015-ben készült új stúdió- albumukról rögtön az elején lejátszottak egy dalt, mintegy kötelességként letudva azt, hogy a daliás időkre emlékezve, belecsapjanak a lecsóba. Ez sikerült is: második, legsikeresebb kislemezük, a Honey, I Need Your Love mellett a korai szilaj korszakukból még két Bo Diddley – nótát, az Asszony, fogd be a pofádat, és a Nagyfőnök címűt nyomták le, alaposan felpezsdítve a hangulatot, hogy aztán a banda elvarázsoltabb énjét mutathassák meg. A pszichedelikus vonulat a friss The Same Sun-nal kezdődött, majd egy korai, 1966-os elvont kísérlettel, az Alexanderrel folytatódott, hogy elérjünk a ritmus-, és dallamváltásai ellenére talán a legszebb Pretty Things műhez, a Defecting Grey-hez. Phil minden nehézség nélkül kitűnően énekelte a nem könnyű dallamot, a kíséret pedig derekasan pótolta a nagyzenekari hangzásokat is. Profi előadás volt, mint a korban az ezt követő elhíresült koncept- lemez, az S.F.Sorrow a koncerten ezután elhangzó dalai esetében is, mint az S.F. Sorrow Is Born, a rockosabb hangvételű She Says Good Morning, majd az I See You. Változatos dallamvilág, igényes hangszerelés, gondosan előadott háromszólamú vokál tette emlékezetessé a blokkot, kivált a legutóbbiban, hol a Kinks-es harmóniavilág ördögi hangszeres improvizációkkal párosult, leginkább a hófehér Gibsonján hibázás nélkül dolgozó Dick mester jóvoltából. Fél generációval fiatalabb barátomm is, akinek David Gilmourtól származik első gitár-élménye, elismerten csettintett Taylor szólói hallatán.
A következő, unplugged blokk a Delta- blues mestereinek lett ajánlva: Dick dobozgitárra cserélt, és üvegnyakat húzott kisujjára, Frankie a harmonikát kapta elő, Jack csak a mélydobot használta: így adták elő Phil rekedtes énekével Muddy Waters I Can’t be Satisfied, Robert Johnson Come On In My Kitchen, majd Howlin Wolf Little Red Rooster c. örökzöldjeit. Dick slide-olásai iskolában tanítandók voltak, ellenben Frank néhányszor alaposan melléfújt herflijén, ami néha zavaró volt. A jó öreg blues-faterok dalainak hangulatát felidézve megelégedetten konstatáltuk, hogy a manapság nem divatos mérsékelt alkoholfogyasztás az előadók részéről tetten érhető volt, ami a világ legtermészetesebb dolga: egy-egy pohár bor, egy üveg Ottaklinger akár be is segíthet. Sokszor a mentes vizet nyakra-főre iszogató rockerek, jazzerek túlzott visszafogottsága mesterkéltnek is tűnhetnek. A garázs-rockhoz sör, zsinóros kábelerdők, ütött- kopott erősítők- hangfalak, rocker- csizmák dukálnak. Mint itt, most, a londoni bluesmanek koncertjén is.
Az akusztikus blues-blokk után ismét az elektromos hangszerek dübörgése következett: Bo Diddley zakatoló ritmusában tolmácsolt dala után a hard-rockos hangulatú Come See Me következett, majd a legvadabb korai slágerük, a Don’t Bring Me Down. George is belemelegedett, és hamarosan nekünk hátat fordítva a dobos elé állt, hogy egymást bíztatva hergeljék egymást, a dögös Pretty Thingszes ritmust hozva. Woosey basszus-gitárján egyébként egy mákszem krómot sem láthattunk, sima, négyhúros, lepukkant hangszer volt, talán a szomszéd asztalos-srác vághatta ki a lapját deszkából. A nézőtéren a 40 alatti hölgyek önfeledt táncolásba kezdtek, a 60 feletti öregurak is felálltak a sörös-asztalok mellől és ez így ment végig a következő egyveleg alatt is, melyben a Mona, a Who Do You Love és az I Wish You Would blues-örökzöldek dübörögtek kőkeményen, hangosan, átütően. Az i-re a pontot Greenwood dobszólója tette fel, aki akkora már félmeztelenre vetkőzött. (etikett; minek!) Persze így volt ez a többiekkel, akik fekete zakót és nyakkendőt viseltek még a műsor első felében, majd szép lassan megszabadultak a ruha feleslegtől ők is.
Jack kitűnő, változatos, és éppen elég hosszú dobszólója felidézte bennem a ’60-as évekbeli pesti beat-klubok hangulatát: nem volt Liversing, Atlas, de még Omega- buli sem egy kiadós dobszóló nélkül. Az apait- anyait beleadó dobost pedig valószínű nagy elődje, Viv Prince, a Things 1964-66 közötti ütőse inspirálta, aki annak a lelkes, örömzenélő, de önpusztító dobos generációnak tagja volt, melybe John Bonham, a Zeppelin, vagy Keith Moon, a The Who ritmusembere is tartozott, és akik végül az életükkel fizettek magas fokon izzásukért. Két klasszikus garázs-rock slágerük, a kőkemény zenéjű Midnight to Six Man, és a kőkemény szövegű L.S.D zárta a brit beat-rock zenekar bécsi koncertjét. A meglepetés az utóbbi számmal összeragasztott Old Man Going c. pszichedelikus nóta volt, ahol Dick vezetésével ismét az érzékekre ható művelet-sort hajtottak végre a zenekar tagjai, a közönséget teljesen felpörgetve. Taylor nem hiába volt korának egyik legjobb gitárosa, talán Clapton állhatott előtte a rangsorban akkor.
A visszataps után legnagyobb slágereik, a Road Runner, majd a Rosalyn hangzott el, hogy a majd 100 perces non-stop produkció után a közönség közé keveredjenek beszélgetni, lemezt, plakátot dedikálni, sörözni.
Akik ott voltunk, megtapasztalhattuk, hogy a Pretty Things zenéje milyen értékes, és mennyire szerethető, élvezhető. És a zenéjében, külsőségeiben, viselkedésében, attitüdjeiben minden szempontból igazi, eredeti angol rock-banda azt adta, amit vártunk tőle. És ezt nem sokszor kapjuk meg…

Tutus
fotók: Gróf István
megjelent a www.hardrock.hu/koncertek portálon 2017.04.25-én

setlist: 1. Turn My Head 2. Honey, I Need 3. Mama Keep Your Big Mouth Shut 4. Big Boss Man 5. The Same Sun 6. Alexander 7. Defecting Grey 8. S.F. Sorrow Is Born 9. She Says Good Morning 10. I See You 11. I Can’t Be Satisfied 12. Come On To my Kitchen + Little Red Rooster 13. You Can’t Judge a Book by The Cover 14. Come See Me 15. Don’t Bring Me Down 16. Medley: Mona + Who Do You Love + I Wish You Would + dobszóló 17. Midnight To Six Man 18. L.S. D + Old Man Going Ráadás: 1. Roadrunner 2. Rosalyn