2017. március 31., péntek

FONDÁÉK LEGJOBB KONCERTJÉT HALLHATTUK- THE FONDA/STEVENS GROUP

Fondáék legjobb koncertjét hallhattuk – The Fonda/Stevens Group
2017.03.31

Szerző: Gróf István
Fotók: Dr. Kereszty Gábor


A New York-i avantgárd jazz-muzsikusoknak majdnem mindegyik sárvári koncertjét alkalmam volt meghallgatni (de sokszor is voltak itt!), akik mindig változó összetételben léptek/lépnek színpadra, de a keddi előadásuk minden eddiginél káprázatosabb volt.

A formáció biztos magja Michael Jefry Stevens zongorista és Joe Fonda bőgős, akik mellett most fellépett az a Herb Robertson trombitás, aki az utóbbi 15 évben már összeszokott velük, és az a Harvey Sorgen dobos, aki ugyan az utóbbi két évtizedben gyakran muzsikált velük, de most első alkalommal járt Sárváron. És talán pont az ő személye volt az az ok, ami miatt ismét egy másik arcát mutatta be a csoport: dobolása, a ritmusok felszínre hozása által teljesen meg tudta változtatni a zene hangulatát. A többször Stevensékkel játszó osztrák Emil Gross-szal ellentétben puhán, színesen, plasztikusan hozza a ritmust, talán az akusztikus latin zenék kíséretének jobban megfelelve.
Az éppen csak 60 esztendős Harvey (ez nem kor ebben a műfajban!) pedig izgalmas életutat tud maga mögött: a pop műfajában együtt dolgozott a mindig igényes Paul Simonnal, az amerikai white boys blues egyik leghíresebbjével, Greg Allmannal, és egy jó évtizedet dobolt Jorma Kaukonen pszichedelikus blues-bandájában, a Hot Tunában. De a szíve a jazzhez húzta – ezen a szakon is végzett a Michigan Universitaten – és ’94 óta mélyült el ebben a műfajban.
A felállás szinte a megszokott volt: középen, vezérként a központban állt az alacsonynövésű Joe Fonda, elmaradhatatlan sapkájában. Tőle jobbra, a zongora mögött a vékony, hórihorgas zongorista-zeneszerző, Michael Jefrey Stevens, míg a jobb sarokban, a szép kályha előtt a dobos, előtte pedig a nagydarab, zord, örökké koncentráló trombitaművész, Herb Robertson.
Az első darabban, a Soon To Know-ban Michael komor hangulatú – avagy ahogy Markó Péter, a rendezvény(ek) szervezője találóan említette –, Debussy stílusában előadott zongorafelvezetőjével indult, és talán hangulatilag folytatta azt az ívet, amit a koncertet megelőző Valami jazz Sárváron című fotókiállítás megnyitója alkalmából már felrajzoltak a jazzerek: polgárpukkasztó free-jazz volt a javából. A „komolyzenész” zongorista akkordjai után Fonda volt az, aki egyre jobban beleélte magát, mintegy saját magát, majd a többieket is hergelve az összetett, asszimetrikus ritmusokba, de sem az ő, sem Robertson staccato-szerű trombita-sikoltásait nem igazán díjazta a közönség.
Nem így volt a második, a 10 évvel később, 2013-ban született Polyporhous című, jóval „közérthetőbb” számuknál. A szokásos, a zongora majd mind a nyolc oktávját „belakó” Michael dallamfelvezetője után továbbra is a zongora-bőgő uralta a számot, ragyogó rögtönzéseikkel. Látszott, hogy meglepő módon, egymásra nézés nélkül is tudják, ismerik egymás gondolatait ebben a, mindig a pillanatnyi hangulati változásokat lekövető, nem kiszámítható zenei műfajban. Az örömzenéhez aztán Herb is csatlakozott, immár megtapsolt rögtönzésével, beleéneklésével. A ritmusember, aki gyakorta nem ült, hanem állva szólaltatta meg dobjait, „sátántánccal” hozta le felgyülemlett érzéseit a dal vége felé. A harmadik szám, a My Song inkább egy kortárs zenei alkotás interpretálása volt, mint sodró jazz-szám: a nyúlfarknyi darab tulajdonképpen egy zongora-trombita etűd volt, Stevens már megszokott kamarazongorájával, Robertson szépen visszafogott, szordínós trombitájával.
A Twelve című, rákövetkező számukban a zenészek – megvariálva a megvariálhatót – összeragasztottak jónéhány stíluselemet, így jó kis lábdobogtató swinget, kőkemény rockot, a felvezető dallamban pedig a ’70-es évek fuziós jazz elemeit fedezhettük fel. Nem megszokottan Harvey dobszólója indította a dalt. Nagy tudására vall, hogy a lábdob és a lábcin legtöbbször csak megszokásból volt előtte, alig-alig használva őket, míg a pergőn, a tamokon és két cinen pörgette, dobolta rettentően sokszínű produkcióit. A középrészben aztán a zongora rögtönzését a trombita, majd Fonda káprázatos bőgőszólói követték. Ismét a modern kreatív jazz percei következtek: konstruktív zajongással kezdték a több részből összerakott Oh, Lord I Want To Sit On Your Terrace című, már címében is meghökkentő darabot. Joe vonóval húzta a legmélyebb hangot bőgőjén, folyamatosan, de Michael is nagyon kakofon volt. A legmeglepőbbet azonban Herb csinálta: a hangszín-lágyításra szolgáló barna tölcsért nyikorgatta a trombitája csövében, persze ritmusra, és megfelelő hangfekvésben, majd kérdezz-feleleket vidámkodtak a zongoristával. A szám közepe felé aztán mégiscsak a trombitás volt az, aki „emészthető” zenével huzakodott elő olyannyira, hogy már majdnem egy Herb Albert ritmikájú és dallamvilágú slágerrészbe torkollott a zenéjük. Sorgen ezúttal dinamikus és kőkemény dobszólóját a „jobboldal”, a bőgős és a fúvós hangos bekiabálásokkal ösztönözte addig, míg a spirituáléhangulatú dalban a címet ismételve, megtapsoltatták és megénekeltették a meglepően nagyszámú közönséget. A szám csúcspontján aztán mind a négy zenész hangszereik nélkül, a’ capella is énekelt egy sort. A rockzenekarok arzenáljából átvett populáris gesztussal aztán mindenki önfeledten tapsolt és énekelt, talán a nyurga Stevens egy-egy ironizáló táncmozdulata jelezte azt, hogy ezt ne vegyük komolyan tőlük, ez csak egy fricska a slágerzene irányába.
A szűnni nem akaró vastaps után az „új fiú”, Harvey mondott megható köszönetet a sárvári közönségnek és a főszervező Markó Péternek zenélése lehetőségéért. A ráadás szám, a For Us erős ellentétben a kezdővel, egy jó kis standard jazz-darab volt, amolyan ’50-es évekbeli Duke Ellington stílusában, ahol megint csak Michael volt az, aki irányított, és emlékezeteset improvizált a nagy fekete zongorán.
A koncert végén az eddigiektől eltérően, rendesen fogytak is a The Fonda/Stevens Group CD-i is (a fekete és a sárga, azaz a 20th Anniversary Tour és az azt megelőző Memphis című albumaik). Nem csoda, ezen a kedd estén nagyon kitettek magukért a fiúk.

Megjelent a www.sarvarikum.hu portálon 20117.03.31-én

2017. március 29., szerda

IMPRÓK A FALON- VALAMI JAZZ-FOTÓTÁRLAT A NÁDASDY VÁRBAN

Imprók a falon - Valami jazz: fotótárlat a Nádasdy-várban<

2017.03.29. Büki László 'Harlequin'

Március 28-án az elmúlt 10 év dzsesszkoncertjein készült fotókból nyílt kiállítás a Nádasdy-várban. A falakon a Sárvári Fotóklub öt tagja (Benkő Sándor, Auer Gábor, Kereszty Gábor, Tóth Zoltán ‘Cooper’, Makrai Tamás) és Oswald Schechtner fotói elevenítik meg a honi és külföldi jazz nagyszerű előadóit, többek közt Grencsó István, Dudás Lajos, Kőszegi Imre, Joe Fonda vagy épp Chris Jarett portréját.
Sárváron Markó Péter fanatizmusának és zenei elhivatottságának köszönhetően régóta neves dzsesszelőadók teszik tiszteletüket a Nádasdy-vár dísztermében. A zenét hallgatóként megélni és fotósként utólag láttatni két külön dolog, ám mindkét esetben igaz, hogy akár befogadóként, akár megörökítőként kellő érzékenységgel kell "hozzányúlni". Március 28-án erre mutatott alternatívát annak a hat fotósnak a képanyaga, mely a sárvári jazz elmúlt 10 évét ölelte fel.

A tárlatnyitót követően a kiállító fotográfusok közül Kereszty Gábor válaszolt kérdéseinkre:
10 évet ölel fel a mostani tárlat a sárvári jazz történetéből. Mióta örökíted meg az itt fellépő művészeket?
Hallgatni régóta járok, koncerteket fotózni három éve kezdtem. Az eleje nehéz volt, sok apróságot meg kell tanulni. Mondják, a fotós a fontos, nem a felszerelés. Ez biztos igaz, ám itt azért a nagyobb fényerejű objektívek, a fejlettebb, magas érzékenységet jól tűrő szenzorok nélkül csak véletlen lehet jó képet csinálni.
Mi a különbség és mi inspirál egy jazz est fotózása során egy hagyományos (pl rock, pop) koncerthez képest?
Szeretek rockot is fotózni, sokszor látványosabb - de mégis ez más. Ott rengeteg a fényeffekt, a körítés, nekem pedig az arc kell igazán. Sokszor a popzenészi gesztusok begyakoroltabbak, sematikusabbak, itt pedig olyan arckifejezéseket látni, amik nekem nagyon tetszenek, jól áthozhatók.
Sárváron mindig izgalmas zenei- és kulturális programokba futhatunk bele, emellett élénk a fotósélet, fotósaktivitás is, hiszen működő fotóklubja van a városnak. Közelebb visz egy-egy téma intim, érzékeny megjelenítéséhez - mint pl. a jazz - hogy tagja vagy?
Igen, ez két téma Sárvár büszkesége. A jazzélet 10 éve a 40 koncertjével, vele az előadók színvonalával egy nagyon komoly érték. Ma este New York krémje muzsikál a tárlatnyitó után: ilyet nem hallasz a környéken, messzi helyekre kell utazni érte. A vár atmoszféráján - ami nagyon nem mindegy - Markó Péter óriási ismeretségei, barátságai és munkája az egyik fontos pont. Aztán a ma fellépő Joe Fonda bőgős, aki szinte hazajár Sárvárra, európai turnéin mindig beugrik ide az éppen aktuális csapatával, formációjával. Fonda óriási zenész és óriási karakter, nem véletlenül élmény fotózni is. A sorban említsük meg Gróf Istvánt is, aki értő szakíróként élteti, terjeszti a jazzsajtóban [és számos esetben lapunkban is! - a Szerk.] az itteni koncerteket.
A fotóklub önmagában különlegesség, hiszen egy nagymúltú közösség felélesztése, újrahívása a mai állapot. Nekem is komoly inspirációt ad, rengeteget fejlődtem velük - pedig most kezdtem a fotózást. A mai anyagról tudni kell, hogy egy szűkebb kör munkája, mindannyian klubtagok, de a helyi kulturális portál fotósai.
Mit kell tudnunk a mostani tárlatról, van-e esetleg olyan érdekessége, ami fotótörténeti jelentőségű, illetve egyéb szempontból rendhagyó?
A mai kiállítás bővített változata a nyári, Cicelle Aranyháromszög rendezvénysorozat akkori kiállításának. Érdekes, hogy a szerzők név nélkül "dobták be" az anyagot: a képek a zenészekről szólnak. Vagy magáról a zenéről? Vagy inkább arról, hogy van egy ilyen színvonalú sorozat Sárváron.

A tárlat április 27-ig látható a vár Folyosó Galériáján.
Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2017.03.29-én

2017. március 28., kedd

BLUES BULI SKÓT SZOKNYÁBAN- A KING KING KONCERTJE AZ A 38 HAJÓN

Blues buli skótszoknyában - King King koncert az A38 hajón

2017.03.27.
szöveg és fotók: Gróf István

A sztereotípiák szerint a beat-, később rock-, még később popegyüttesek frontemberei jóvágású, egyszálbelű, hosszúhajú, csípőrángató, mikrofontekergető figurák, akik a közönséget úgy hozzák lázba, hogy korábban ösztönösen, később a show-biz szabályait betartva tesznek róla. Nos, az A-38-hajón megrendezett kőkemény blues-rock koncert frontembere minden eddigi szokást, előírást, szabályt sutba dobva, rövid, fekete kefehajjal, enyhén pocakosan, nem éppen divatos piros-fekete kockás nemzeti skótszoknyában, fehér frottírzokniban és csau- színű túrabakancsban állt színpadra. De a végeredményt, profi tudásának köszönhetően a a kitűnő koncerthangulatot rendesen megértük.

Alan Nimmo a Hendrix-Clapton-Gallagher utód gitáros-énekes neve, aki 2008-ben alapította meg bandáját, talán a nagy blueselődök, B.B. King, Freddy vagy Albert King neveinek sugallatára. 2010-ben a Monoghan fesztiválon mutatkozott be a korunkban igencsak ritka, ma is állandó összetételű csapat, melyben Linsday Coulson basszgitáron, Wayne Proctor dobon, és a rendkívül tehetséges holland billentyűs, Bob Fridzema billentyűkön játszik. Debütáló albumuk, a 2011 márciusában napvilágot látott Take My Hand rögtön a brit blues-rock listákra ugrott, és a rajta levő Lose Control, és az All Your Life c. számaik azóta is koncertjeik standard darabjai. A Standing In The Shadow lemezük két évre rá, 2013 márciusában jött ki, a funkot egyre inkább bluesra érlelő igazításokkal.
Nos, a saját dalokat előretoló album eredménye - rajta a A Long History of Love c. balladával- az országos, elsősorban skóciai, angol turnékon túl európai, kanadai hangversenykörutak lettek. Az i-re a pontot a 2015-ös év, és vele az akkor kiadott Reaching For The Light c. nagylemezük tette fel. Egyre elmélyűltebb blues-számok, egyre igényesebb hangszerelés, ugyanakkor a közérthetőség érdekében dallamos nóták sorjáztak rajta. Az eredmény: három kategóriában első díj a brit Blues Awards-on az évben. Tavaly látták elérkezettnek az időt, hogy egy best of albummal, egyben koncertlemezzel, mégpedig dupla korong kivitelben rukkoljanak elő, melynek a glasgowi O2 Arénában rögzített koncertanyagát voltak hivatottak bemutatni.
Az előzenekart nem bízták a véletlenre: azon ritka eseménynek voltunk fültanúi, amikor nem hazai csapat végezte el a bemelegítést. A már lemezekkel, koncertkörutakkal bizonyító brit Zeals kezdte az estét, akinek szólógitáros- énekese, Harrisen Larner- Main már többször megfordult Magyarországon. A basszus nélkül - ezt leginkább Harrisen hozta hathúrosán- felálló csapat két erőteljes gitárosa és ütőse kemény, dallamos rockzenét produkált, talán a U2 hangzásvilágát idézve leginkább. A lelkes zenészek jó színvonalú muzsikát produkáltak, a jó hangulat megteremtését azonban átengedték inkább az utánuk következőknek.
A King King a már említett Lose Control c. kőkemény rockkal indított, dögös gitárriffekkel, Nimmo érdes, de kellemes tenorjával, majd Jimmy Vaughan egykori bandájának, a Fabulous Thunderbird nótájának koppintása, a Wait On Time következett, melyben Coulson jól érzett ingabasszusára Fridzema, majd Nimmo rögtönzött emlékezeteset. A csuparitmus Waking Up a minden tekintetben tökéletes szólóének és a vokálok tökélyét példázta, mint az ezt követő Rush Hour című lassú ballada is, persze értékes gitár- és zongorabetétekkel megspékelve. Az A Long History of Love már-már érzelmesnek ható dallama majdnem elkeserített, de aztán Alan gitárszólói a helyreállították az értékeket, majd az égben lebegő Stratocaster vijjogásaira Bob a Hammondján a '70-es években megszokott és megszeretett blues-rock stílusjegyeket beépítve válaszolt.
Egy kőkemény funky- soul, a More Than I Can Take után egy „hígabb" sláger, a You Stopped The Rain következett, majd az átcserélt Les Paul hangszínével jött a Take a Look c. gyönyörű szép ballada, Al Kooperes orgonabeszúrásokkal, majd a zenekarvezető nagyívű, dallamos improvizációjával. Az All Your Life c. funky-őrület már a koncertvégi hangulatfokozás eleme lehetett, hiszen még Wayne Proctor erőteljes támogatásával azok is tapsoltak önfeledten a jó háromnegyedig megtelt hajógyomorban, akik nem is szándékoztak. Ámbár Nimmóról már folyt a víz, és nagyon nagyokat tekert, mégis a legemlékezetesebb számomra a holland káprázatos Hammond- rögtönzése volt.
Aki jó blues koncertekre jár, tudja, hogy a hangulat tetőfokára csak egy lassú tizenkettes megfelelő szinten való előadásával lehet juttatni a nagyérdeműt. Nos, ez becsülettel megtörtént a Stranger To Love c. nótájuk előadása során, és ez a tetőfok nem(csak) annak a két pohár kitűnő olaszrizlingnek volt köszönhető, melyet menetközben elszopogattunk. Mind a két hangszeres szólista - sem a dob, sem a basszus nem kapott szólószerepet az este során - megmutatta azt, hogy ízig-vérig profi blueszenészek, hangszereik tökéletes mesterei, akik a dinamikával is érzéssel tudnak bánni, persze nem három és fél percben.
A visszataps után a Let Love In c. dögös, közönségbolondító nóta kezdte a "záróhadműveletet". A koncert után a tagok mindegyike rendelkezésre állt a lemezdedikálás során, pedig folyt róluk a víz mindenhonnan- a homlokukról, a nyakukból, de talán Nimmo szoknyája alól is. Megküzdöttek ezért a sikerért, és ezt nem felejtjük el nekik egyhamar.
Megjelent a vaskarika.hu portálon, 2017.03.28-án