2017. november 15., szerda

A NAGY FEHÉR, A KICSI FEKETE ÉS A BONGYOR LATIN

A nagy fehér, a kicsi fekete és a bongyor latin - Josh Smith és triója a Muzikumban

2017.11.15. szöveg és fotók: Gróf István

A szabadversenyes Amerika nem engedi a középszert érvényesülni, ott csak a legjobbak kaphatnak pódiumot. Mert aki nem az, hamar lesöpri a feltörekvő konkurencia. Ennek az áldását élveztük mi is a fűtött hangulatú budapesti klubteremben egy borús novemberi estén, Josh Smith jóvoltából.

Amikor 1966-ban megszületett a blues-rock műfaja az Eric Clapton- Jack Bruce- Ginger Baker alkotta Cream trióval, új időszámítás kezdődött a rockbandák hangszerelése tekintetében is. A szólógitáros nagyobb szerepet kapott, nagytudású, bonyolult és igényes rögtönzésekre képes zenész kellett, hogy legyen, aki legtöbbször énekelt, és akkordozott is, így kísérve magát. A kísérőgitáros posztja megszűnt. A basszerosnak szintén nagy tudású zenésznek kellett lennie, a gitáros mögött játszani, ugyanakkor tömöríteni is úgy, hogy ne legyen „üres" a dal ugyanúgy, mint a dobosnak is. Jimi Hendrix Experience-e, Rory Gallagher Taste-je, Clem Clampson Bakerloo-ja, Tony McPhee Groundhogs-a, Dave Edmunds Love Sculpture-je mind ezzel a szereposztással működött, rendkívül igényesen, és ami még ennél is fontosabb, óriási sikerrel. Az is „elment", hogy a trió kibővült egy-egy énekessel, esetleg billentyűssel, mint Alvin Lee Ten Years After-ja, Paul Kossoff Free-je, vagy a csúcs, Jimmy Page Led Zeppelin-je esetében: a gitárközpontú alapkoncepció azonban mit sem változott.

Nos, ez a stílusirányzat annyira meghatározó, és zeneileg nagyhatású volt, hogy születése után fél évszázaddal is népszerű: egyre-másra alakulnak ma is egy-egy nagy gitáros egyéniség köré a kemény, blues alapú rockbandák, határozottan tovább cipelve a fáklyát a popbirodalom ágas-bogas útvesztőjében.
Egy ilyen egyéniség, a fiatal amerikai Josh Smith tette első látogatását a budapesti Muzikum Klubban a múlt hétvégén. A portál bemutatta már a beharangozójában a gitáros-énekest, ezért nem ismétlek. Talán csak annyit, hogy 2009-től napjainkig négy komoly önálló albumot rakott a lemezvásárlók asztalára amellett, hogy session zenészként is kiverekedte magának a tekintélyt Johnny Copeland, Matt Murphy, Joe Bonamassa vagy Charlie Musselwhite oldalán. A hírek szerint legutóbbi albumáról, az Over Your Head-ről válogatott volna inkább a koncertjére, de hál' Istennek a két megelőzőről is, így a 2011-es, talán a legbluesosabb hangzású I'M Gonna Be Ready-ről is szóltak nóták.
A mindössze 38 éves sztárgitáros a színpad bal oldalán állt be, három felhangolt gitárral a jobbján. Szokásomhoz híven nem tudom megállni, hogy egy-két szót ne ejtsek a külsőségekről is: Josh első ránézésre inkább egy jól megtermett molnárlegénynek tűnt, mint rockgitárosnak, rövid, tüske vörös hajjal, tekintélyt parancsoló testalkattal, kerek, pörge kalappal fején. Csak a karjait beborító tetováláserdő jelezte a XXI. század idejét. A fehérbőrű főnök balján játszott a latin származású Nick Ornelas basszgitáros, középen-hátul, a szokásos helyen pedig az afro-amerikai Felix Pollard dobos ült. A szokásoktól eltérően nem egy kemény, pörgős számmal kezdtek, hanem lassú blues-zal, hogy a másodiknál már a szakma csúcsprodukcióit idéző kőkemény funkyval, a Pusher című, új albumon szereplő dallal fojtassák. Az asszimetrikus - páros-páratlan nyolcadokkal variáló dobos ütemeire az indiánformájú basszeros úgy hozta a lüktetést, sodrást, hogy Josh „már csak" a saját dolgával, a technikailag tökéletesen megszólaló, zeneileg hagyományos, de ötletekkel bővelkedő gitárrögtönzéseivel tudjon foglalatoskodni jóval bővebben, mint az a lemezen hallható. Emiatt - legnagyobb örömünkre- nem is szándékozták 10 percnél hamarabb letekerni a nótát. Az egyik ámulatból a másikba estünk ezután: egy hagyományos tizenkettes lassú blues, a The Way To Do következett, B.B. King koreográfiája szerint. A hagyományos blues-sémát követve, a fehérekhez képest jó adag nyers, jól hajlított énekhangjával elénekelte az első két verset, majd a gitárbűvölés 10 perce következett - dinamikailag alaposan megszerkesztve. Előbb közepes hangerővel tekert az amerikai, majd a szám közepén halkan, kíséret nélkül suttogtatta Chapin- gitárját, hogy aztán a lecsendesedett, „magába szállós" rész után egy elementáris erővel kitörő, fortissimóban tolmácsolt gitárszaggatásban folytassa azt. Ez a dal is messze hosszabb lett az eredetinél, de hát ezért rock-blues koncert a rock-blues koncert: mindennél nagyobb élményeket tud adni megismételhetetlen improvizációival az éppen szerencsés ott tartózkodó hallgatóságnak.
Még mindig a kopott fekete gitárt nyűtte a fiatal kora ellenére nagy rutinnal, hiba nélkül, de a régi paneleket korszerű harmónia-menetekkel felváltó gitáros a következő dalokban, így a When I Get Mind c. middle-rock-ban is. A basszusban itt megint nem a negyedek brummogtak, hanem a jóval izgalmasabb, és persze jóval nehezebb nyolcadok, így megérett az idő, hogy előremenjek fotózni a színpad közelébe, megcsodálni a produkciót bemutató zenészeket. A menet utolsó száma egy kicsit hódolat volt a lemezvásárlók felé: ez egy jól hangzó, nagyívű, dallamos gitárszólókkal előadott instrumentális dal, a Penance című volt. Egy másik arcát mutatta meg a sokoldalú zenész, mint ahogy Santana az Európával, Gary Moore a Still Got The Blues-zal hódított meg újabb tömegeket zenéjének. Jó amerikai szokás szerint a koncertet nem egyben, hanem szünettel tartották, így lehetőségünk volt CD-ket venni (el is fogyott a sok jó lemez hirtelenjében!), a Muzikum kamaraterem méreteit kihasználva fotózkodni, beszélgetni. (Megelégedéssel konstatáltam, hogy ezek a fiúk sem mentes ásványvizet kortyolgattak a szünetben.)
A szünetet követően az utsó előtti, inkább soul-os koncepciójú Don't Give Up On Me c. album nagy koncertslágerével, a Bad Side c. kökemény rockkal kezdtek. Josh éneklése- gitározása ebben a számban Rory Gallagher stílusát idézte: a látszólag közérthető dallamvilágba olyan változatos melódiavariációkat, meglepő akkordmeneteket épít bele, hogy észre sem vesszük, csak ha nagyon odafigyelünk. A jazzes, swinges lüktetésű Still Searching megint a sokoldalú stílushasználat szép példája volt, teljesen más hangzású gitárrögtönzésekkel, véget nem érő basszusmenetekkel. Egy, a szintén a legfrissebb albumról bemutatott kemény hardrock zene után újra „meglepetés áldozatai" lettünk: az elismert hazai prog-rock gitáros, Benkő Zsolt lépett a színpadra Smith mester hívó szavára.
Josh számában a két gitáros külön-külön szólói után együtt is vetélkedett egy jó nagyot, amolyan blues hagyomány szerinti kérdezz- felelek módjára, mindnyájunk nagy örömére. A hangulat teljesen felforrósodott a közös zenélés után, így az utolsó számban, a Stevie Ray Vaughan hangszerelésében tolmácsolt Where's My Baby-ben a közönség megénekeltetése is elkövetkezett. A zsúfolásig megtelt klubterem hallgatósága nem vallott szégyent: lelkesen felelgettünk a már fáradtan mosolygó kalapos énekére, hogy aztán a nem szűnő vastaps után ismét a színpadra hívjuk őket.
A ráadás Jimi Hendrix Angel című, már poszthumusz kiadású dala volt, melyet a már említett Gary Moore és Jeff Healey gitármágusok is műsorukra tűztek. A rendkívül nehéz akkordmenetű, váltott ritmusú, hangnemváltásokkal komponált, magas technikai tudást feltételező számban ezek a kihívások fel sem tűntek a remekül szórakozóknak. A néha disszonánsnak tűnő, free-jazzes hangzások nem mellényúlások, hanem egy tudatosan felépített produkció részei voltak a Hey, Joe ritmusában előadott búcsúdalban.
Hát igen! A szabadversenyes Amerika nem engedi a középszert érvényesülni, ott csak a legjobbak kaphatnak pódiumot. Mert aki nem az, hamar lesöpri a feltörekvő konkurencia. Ennek az áldását élveztük mi is a fűtött hangulatú budapesti klubteremben egy borús novemberi estén, Josh Smith jóvoltából. Bizony, nagy élmény volt!
megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2017.10.15-én

2017. október 29., vasárnap

MENTOROK ÉS TANÍTVÁNYOK

Mentorok és tanítványok - Jazz-est a Lamantin Klubban hazai előadókkal

2017.10.29.szöveg és fotók: Gróf István

A Magyar Jazz Szövetség először tavaly írt ki versenyt az Év fiatal jazz zenészei számára. A 2017-es megmérettetésen Rafael Mário zongorista kapta a szakmai zsűritől a legtöbb szavazatot, míg ezen a versenyen a közönség díját Rabóczky Balázs szaxofonos nyerte el. A Lamantin Klub szervezésében péntek este egy érdekes kezdeményezésnek lehetett fültanúja a hallgatóság: a zsűri tagjai, Bágyi Balázs dobos, Pintér Zoltán zongorista és Rabóczky mentortanára, Elek István szaxofonos lépett fel a két fiatal nyertes, és a szintén ezt a korosztályt képviselő Orbán György nagybőgős mellett.

A kivételesen most nem teltház előtt zajlott koncert két etapra lett bontva: az elsőben jazz- evergreeneket játszott a Rafael Mário (27) zongora, Elek István (62) tenor- és szoprán- szaxofon, Orbán György (39) bőgő és Bágyi Balázs (44) dob összetételű kvartett. Nem akusztikus zongora szólt az estén, hanem egy Roland elektromos hangszer, talán a hangszínbővítés miatt. A nemcsak a zenében kiemelkedő munkát, hanem a műfaj képviseletét, menedzselését is kiválóan végző Bágyi Balázs a mentorprogramban kiírt pályázatról szólt pár mondatot, majd a húrokban csaptak. Egy szédítő beboppal, Dizzy Gillespie Groove Eye-ával kezdtek, mintegy meghatározva az est hangulatát. Gurultak, gördültek Elek tenorjából a futamok, míg a 27 éves Rafael - és ez igaz volt a koncerten végig- kotta nélkül játszotta fel a témákat. Ebben is, és az ezt követő Alice In Wonderland c. örökzöldben kijött Mário óriási tehetsége: sokszínű játékában nemcsak a gyors futamokban „virgázva", hanem megfontoltan leütött akkordfelbontásaiban, azok kibontásában jött ki igazán intellektusa.
Bágyi is megmutatta oroszlánkörmeit: változatos, sokszínű variációival tette élvezetessé dob- munkáját, még ha rögtönzésekre ritkán is adta fejét. A következő dalban, a Megtörténhet címűben szintén Elek brillírozott altjával, minthogy kérlelhetetlenül nyomult-lüktetett a szvinghenger kettő- négye mögötte. A Frank Sinatra és Miles Davis által is műsoron tartott I Fall In Love Too Easily c. balladában aztán visszafogták a ritmust a zenészek: Balázs seprőivel állandósult sistergést imitált, Márió hatalmasakat virgázott. Talán az akusztikus hangszer hiánya miatt tűnt fel a dinamikailag nem eléggé diferált játékhangzás. Egy John Coltrane őrület, a 26:2 követte a lassú örökzöldet, melyben mindenki, így Orbán György is eleresztett egy-egy parádés szólót, csak Bágyi nem állt kötélnek: jó néhány „kiállásban" azonban félperceseivel megcsillogtatta nem mindennapi kombinációs készségét. Egy újabb bebop standard, Charlie Parker Anthropology c. opusa sodort minket tovább a koncerten, talán úgy, mint a járgányát vezető Kerouac-hős Dean Moriarty-ját Marylouval az oldalán Denver irányába az '50 es évek elején. Rafael a búcsúdarabjában kiadott magából apait-anyait: rögtönzése volt a darab csúcsa
.
A mintegy egyórás játék után rövid szünet következett, hogy aztán a színpadra lépjen a Rabóczky Balázs- altszaxofon, Pintér Zoltán- zongora, és a megszokott ritmusszekció, Bágyival és Orbánnal. Jó kis fiatalosan szárnyaló szaxofonszóló, kemény, tiszta blues- akkordok a zongorán: ez volt Clifford Brown Sandu c. szerzeménye. Ezt egy Cannonball Adderley- ballada, már-már slágergyanús, pop-os témafelvezetésével követte, majd Kenny Barron Voyage-ával Rabóczky a színpadra szólította mentorát és tanárát, Elek Istvánt. Rabóczky szólóira a bátrabb hangnemváltások, gördülékenyebb átvezetések, vagányabb menetek voltak jellemzőek, majd kérdezz-felelek szereposztásban a fafúvósok jót improvizáltak egymással, és sorban is. Megfontolt, „tanáros" zongora- imprót is hallhattunk Zoltántól ezután, hogy aztán forró, latin ritmusokban folytatódjon a koncert. A vad bebopban Pintér mester még az elején puskázott kottájából, majd „memorizált", és a szám közepén már ő is jó nagyot tekert. Az ezt követő szintén latin szambában Bágyi Balázs kézzel verte a pergőjét, a klasszikus zongora és a búgó alto talán valamelyik budapesti presszó hangulatát idézte a '60-as évek elejéről, legalább is nekem. A fiatal szaxofonos ismét egy nagyszerű szólóval tette fel az i-re a pontot.
A buli legutolsó darabjában, Wayne Shorter Black Nile-jében az ismét a színpadra szólított tanár úr a tanítványával alakított nagyot. Elek István is nagyokat örömködött, a tanítvány szólói pedig ismét emlékezetesek voltak, és persze a nagy „feleselés" sem maradhatott el a két fúvóstól. Orbán György, aki nemcsak megbízhatóan kísérte a csapatokat, de rendesen odatette magát emlékezetes rögtönzéseivel is, szemmel láthatóan nagyon élvezte az örömzenélést. A vastaps után a ráadás szám ismét a nagy újító, John Coltrane tollából egy szám, a Moment's Notice volt.Rabóczky a visszafogott kiállásával ismét főszereplőjévé vált a darabnak: nemcsak változatosan, de meglehetősen hosszan is, 7-8 körön keresztül rögtönzött igazán élvezetes szólóival.
Prognosztizálható, hogy még sokat fogunk hallani a fiatalemberről, ugyanúgy, mint a ráadás számra ismét a billentyűk mögé ülő Rafael Márióról, aki ismét a Fender Rhodes hangzást állította be búcsúdarabja hangszínének. „Elnök úr" is végre engedett a kísértésnek, a számban egy jó kétperces dob rögtönzéssel köszönt el a hallgatóságtól.
A zene fenomenális, a helyszín ideális, a közönség műértő: várjuk a klub újabb, hasonló színvonalú rendezvényeit a vasi megyeszékhelyen

megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2017.10.29-én és a www.jazzma.hu portálon 2017.10.31-én

2017. szeptember 23., szombat

ÚJRA SZÓL A BLUES A SÁRVÁR RÁDIÓBAN

Újra szól a blues a Sárvár Rádióban

2017.09.15.Büki László 'Harlequin'

Az Isis Rádió, a Rádió Szombathely és a soproni Nap Rádió adásai után visszatér „szülővárosába”, Sárvárra Gróf István bluestörténeti sorozata, „A Blues mesterei”.
Az adás egyelőre kéthetente, vasárnap esténként 22.00 órai kezdettel lesz hallható a 96.5 hullámhosszán. A több mint 100 adást felölelő műsor a több mint 100 esztendős műfaj történetén vezet végig. A Memphis-, avagy a Mississippi- blues, majd a Chicago-, vagyis az elektromos blues néger mestereinek bemutatása után a 60-as évek eleji Londonba, fehér zenészek közé rándul át a brit r&b, rock-, és progresszív-blues zenéjének megismertetése céljából. A harmadik részben visszacsatolás történik a '60-as, '70-es évek Amerikájába, míg a negyedik nagy blokk a '80-as évektől napjainkig tart, azaz Robert Johnsontól Muddy Watersen át Mick Jaggerig, Eric Claptonig, majd Janis Joplin, Buddy Guy világát felidézve eljutunk a máig, a Z.Z. Topig, Joe Bonamassáig. A műsort nemcsak szerkeszti, hanem vezeti is Gróf István, e műfaj beavatottja. Várjuk tehát a Sárvár Rádió hullámhosszán, a 96,5-ön, kéthetente vasárnap esténként!
Első adás: szeptember 17-én!

megjelent a www.vaskarika.hu portálon

A BLUES- MESTEREI- MŰSORTERV

I. AMERIKA – ŐSÖK

A./ DELTA BLUESS
1. DELTA- BLUES: LEADBELLY és a kezdetek
2. EDDIE LANG & LONNIE JOHNSON- a gitár szinrelépése
3. DELTA- BLUES: BIG BILL BROONZY
SLEEPY JOHN ESTES
LIGHTNIN’ HOPKINS
4. DELTA BLUES: ROBERT JOHNSON
5. DELTA BLUES: SONNY BOY WILLIAMSON
6. DELTA- BLUES GITÁROSOK: BIG JOE WILLIAMS
BUKKA WHITE
MISSISSIPPI FRED MCDONALD, ETC.
7.VAK DELTA BLUES GITÁROSOK: WILLIE MCTELL, ETC.
8. BLUES HARMONIKÁSOK: SONNY TERRY
LITTLE WALTER,
WALTER HORTON, ETC.
9. BLUES ÉS BOOGIE ZONGORISTÁK:
ROOSEWELT SYKES
CHAMPION JACK DUPREE
LEROY CARR, ETC.
10. BLUES ÉNEKESEK:
BIG JOE TURNER
JIMMY WHITERSPOON
11. A „SZÓRAKOZTATÓ” BLUES:
BESSIE SMITH
BILLIE HOLYDAY
LOUIS ARMSTRONG
T. BONE WALKER, ETC.
12. COUNTRY BLUES: JOHN HENRY BARBEE
SONNY TERRY & BROWNIE MCGHEE
TAMPA RED, ETC.

B./ URBAN BLUES
13. CHICAGO- BLUES: HOWLIN’ WOLF
14-15. CHICAGO- BLUES: MUDDY WATERS
16. CHICAGO- BLUES: JOHN LEE HOOKER
17. CHICAGO- BLUES: ELMORE JAMES
18. CHICAGO- BLUES: JIMMY REED
19. CHICAGO-BLUES: MEMPHIS SLIM
OTIS SPANN
20. CHICAGO- BLUES: JIMMY ROGERS
LOWELL FULLSON
21. CHICAGO-BLUES: A CHESS kiadó sztárjai
22. CHICAGO- BLUES: Az elektromos gitár térhódítása
23. ETTA JAMES, PERCY MAYFIELD
24. CLARENCE GATEMOUTH BROWN
25. B. B. KING
26. RAY CHARLES
27. BLUES A ROCK FELÉ: ARTHUR „BIG BOY” CRUDUP
SCREAMING JAY HAWKINS
BO DIDDLEY
CHUCK BERRY
28. A BLUES ÚJ HAJTÁSAI:
ROCK’N’ROLL: LITTLE RICHARD
FATS DOMINO
SOUL: THE SUPREMES
ARETHA FRANKLIN
IKE AND TINA TURNER

II. BRIT BLUES

A./ A BRIT BLUES ŐSATYJAI
29. CHRIS BARBER
30. CYRIL DAVIS
GRAHAM BOND
31. ALEXIS KORNER
32-33. JOHN MAYALL

B./ A RHYTHM & BLUES ELSŐ NEMZEDÉKE
34-35. THE ROLLING STONES
36. THE PRETTY THINGS
37. THE ANIMALS+ ERIC BURDON + ALAN PRICE
38. THE YARDBIRDS+ BOX OF FROGS
39. MANFRED MANN
40. ZOOT MONEY’S BIG ROLL BAND
THE ARTWOODS
41. THEM+ VAN MORRISON
42. SPENCER DAVIS GROUP +STEVIE WINWOOD
43. A beat és a R & B határán: THE NASHVILLE TEENS
THE TROGGS
44. A beat és a R & B határán: THE DOWNLINERS SECT
THE MOODY BLUES
45. A jazz és a R & B határán: LONG JOHN BARDLY
GEORGIE FAME

C./ BRIT BLUES BOOM
46. FLEETWOOD MAC+ PETER GREEN
47. CHICKEN SHACK
48. SAVOY BROWN BLUES BAND
49. CLIMAX CHICAGO BLUES BAND
50. AYNSLEY DUNBAR RETELITION
BRUNNING SUNFLOWER BLUES BAND
51. TRAMLINE
STEAMHAMMER
52. JOHN DUMMER BLUES BAND
53. GROUNDHOGS + TONY MCPHEE
54. JUICY LUCY
KILLING FLOOR
55. BLACK CAT BONES
LEAF HOUND+ FOGHAT
56 SIREN
. ERROL DIXON

D./ BRIT BLUES- ROCK
57. CREAM+ JACK BRUCE
58. TASTE + RORY GALLAGHER
59. JIMI HENDRIX
60. BAKERLOO
LOVE SCULPTURE
61. TEN YEARS AFTER
62. LED ZEPPELIN
63. ERIC CLAPTON
64. JEFF BECK
65. FREE+ PAUL RODGERS
66. CUBY+ BLIZZARDS
67. LIVIN’ BLUES
68. WHITE BOYS’ BLUES

E./ A PROGRESSZÍVEK
69. COLOSSEUM
70. KEEF HARTLEY BAND
71. MICK ABRAHAMS + BLODWIN PIG
72. brit progresszív bandák 1.
JETHRO TULL
ASHTON, GARDNER & DYKE
PROCOL HARUM
73. brit progresszív bandák 2. BRIAN AUGER & THE TRINITY
WISHBONE ASH
ATOMIC ROOSTER
PINK FLOYD, E. L. & P., ETC.
74. blues- jazz: BACK DOOR
75. brit rock- bandák- blues jegyekkel
THE WHO
STATUS QUO
HUMBLE PIE, ETC.

III. VISSZA AMERIKÁBA

A 60-as, 70-es ÉVEK

A./ FEKETÉK
76. OTIS RUSH
FREDDY KING
77. BUDDY GUY + JUNIOR WELLS
78. LOUISIANA RED
TAJ MAHAL
79. ALBERT KING
BOBBY BLUE BLAND
80. DAVID HONEYBOY EDWARDS
ROBERT LOCKWOOD JR.
81. HUBERT SUMLIN'
JOHNNY SHINES
82. PINETOP PERKINS
ERROL DIXON

B./ FEHÉREK
83. CANNED HEAT
84. ALLMAN BROTHERS BAND
85. csajok: JANIS JOPLIN
JO ANN KELLY
86. PAUL BUTTERFIELD BLUES BAND
87. MIKE BLOOMFIELD
AL KOOPER
88. BOB DYLAN
BLUES PROJECT
89. CHARLES FORD BAND
90. JOHN HAMMOND Jr.
HOT TUNA
91. RY COODER
DR. JOHN
92. CHARLIE MUSSELWHITE
93. ROY BUCHANAN
SIEGEL-SCHWANN BLUES BAND
94. JOHNNY WINTER
95. THE JAMES GANG
96. MOUNTAIN+ LESLIE WEST
97. BLUES BROTHERS
+amerikai jazz- blues bandák: CHICAGO
CHASE
BLOOD, SWEAT & TEARS
98. Amerikai blues- rock mix: THE DOORS
GUESS WHO
CREDENCE C. R.
GRAND FUNK R.ROAD

IV. A 80-as, 90-es ÉVEK, A BLUES REVIVAL NAPJAINKIG

Nick Moss-szal Chicagoban, 2011-ben














99. ALBERT COLLINS
ROBERT CRAY
100. LUTHER ALLISON
KEB’ MO’
101. mai CHICAGO- blues bandák
102. ALLIGATOR Records 35 évi válogatás
103. JAMES BLOOD ULMER
ALI FARKA TOURÉ
104. STEVIE RAY VAUGHAN
105-106. THE BLUES BAND
107. DOC & MERLE WATSON
DAVE KELLY (1)
108. DAVE KELLY (2)
109. ALVIN LEE
110. MICK CLARKE
111. NINE BELOW ZERO
GEORGE THOROGOOD
112. BILL WYMAN & THE RHYTHM KINGS
113. GARY MOORE
114. JEFF HEALEY
Z. Z. TOP
115. JOE BONAMASSA
116. Magyar blues: HOBO BLUES BAND
117. Magyar blues-bekóstoló a hazai bluesba
118. A felkelő nap háza16 feldolgozása
119. Tisztelgés az ősöknek!

2017. szeptember 14., csütörtök

ÚJABB GITÁRMÁGUS VARÁZSOLT AZ A 38 HAJÓN

Újabb gitármágus varázsolt az A38 hajón - Dan Patlansky koncertje

2017.09.14.
szöveg és fotók: Gróf István

A pesszimista lelkületű rock-blues rajongóknak üzenem,hogy évről –évre szépen szaporodik a műfaj mestereinek bemutatkozási lehetősége kis hazánkban, és ebben persze Budapest jár az élen. Többek között a Muzikum Klub a kamara-jellegű előadások, az Akvárium a befutott világsztárok bulijainak, a Kobuci-kert a nyári szabadtéri rendezvények, míg az A38 hajó a másodvonalból élre törő ifjú tehetségek fellépési területe. Így volt ez a hétvégén is, amikor a dél-afrikai származású Dan Patlansky gitárfenomén és csapata zenélt a hajó gyomrában. Fellépése abba a tehetséges gitárosokat bemutató sorba illeszthető, melyben tavalyelőtt Ryan McGarvey, tavaly a megújult Ten Years After élén Marcus Bonfanti, vagy az idén a King King-es Alan Nimmo lépett fel.

Az előzenekar a 2014-ben, Kőbányán alakult AMBERJACK együttes volt. Most nyáron piacra dobott nagylemezük, a Storm anyagából mutatott be vagy féltucat szerzeményt a Láng Vince- ének, Haraszti Ádám- dob, Németh Csaba - basszus, Nagy Márk- gitár, Remete Marcell- gitár, Budai Benjamin- billentyűk összeállítású szextett. Zenéjükre a vintage-rock műfaji behatárolás a passzentos, de szerencsére- egyikük nyilatkozatától eltérően-, inkább a King Crimson, mint a Backstreet Boys hatása érvényesült előadásukban. Dallamosabb ének és zene, tiszta, kemény rock, blues-alapon, mint hallhattuk a Cockroach, vagy az Anything c. kitűnő (angolul énekelt) dalaikból, de az i-re a pontot ráadás szám, a White Boy Blues (azonos Martsa Balázs hiába keresett szakkönyvének a címével) tette fel a pontot: bemelegítette a hangulatot. Az énekes előadása, Nagy Márk gitár-, és az új ember, Budai színes billentyűjátéka kiemelendő, Márk Jimmy Page-es gitárbravúrjai, Benjamin Jon Lord-os zongorafutamai révén.

Gyors átszerelés után lépett színpadra Dan Patlansky és bandája. Az 1981-ben Johannesburgban, a Dél- Afrikai Köztársaságban született, és még ma is ott élő fehér zenész tehetsége elég korán megmutatkozott: első kalózfelvételét 18 éves korában készítette, de 2001-től, amikor Standing in The Station c. nagylemezét kiadatta, meg nem állt az alkotásban: eddig 8 nagylemeze jött ki, köztük a 2012-es 20 Stones című, mellyel a londoni rockzenei körforgásba került be. A 2015-ben megjelent Dear Silence Thieves meg nagyobbat ütött: egyből a brit blues-albumok top- listájára került fel, és mind blues-rock előadó is az élen végzett vele. Sikertörténete egy tíz országon keresztül megszervezett koncert-turnéval folytatódott, napjaink egyik legünnepeltebb rock- gitárosával, Joe Satriani-val. Tavaly kiadott Introvertigo c. albumát népszerűsítő ráadás- turnéjának egyik állomására érkezett pénteken a Dunán veszteglő ukrán teherhajó gyomrába.
A színpad bal oldalán éneklő-gitározó vékony, barnahajú, bőrdzsekiben fellépő Dan mellett középen, kissé hátrahúzódva játszott Jonathan Murphy basszeros, a színpad jobb szélén billentyűivel Tom Gatza, míg Felix Dehmel dobszerkójával mögöttük foglalt helyet. Az Intovertigo c. instrumentálissal kezdtek, hogy egy vadabb számmal, a Stop The Messin'-nel folytassák, melyet a lemez egyik legpiszkosabb hard-rock nótája, a Sonnova Faith követett. Már az első hangok hallatán bebizonyosodott, hogy „Patlan" ritka jó gitáros és énekes. Rory Gallagher keménysége, Stevie Ray Vaughan gördülékenysége, Alvin Lee technikája, Jimmy Page ötletgazdagsága tudatában nem csoda, hogy van mersze Jimi Hendix dalaihoz is hozzányúlni. Fehérként hangja pedig elég erőteljes, mély, reszelős, de a dalok refrénjeinek vokáljaiban tud lágy, sima is lenni- azaz tökéletes. A lassú balladákban jött ki a gitártudása igazán: a Loosen Up The Grip 6/8-os slágeralapra ugyanúgy megdolgoztatta Stratocasterét, mint a Jimi Little Wing-jének hangszerelését idéző Bet On Me-ben.
Az egykor fekete szélű, lilás- vörös peremmel ellátott gitártest enyhén szólva elnyűtt állapotban volt: "használt- sárga" szín dominált a lapján, vagy még inkább annak kopása révén a festék alóli natúr fa színe. Egyik azon gitármágusok egyike, akik nem cseréltek hangszert koncertjük alatt, még az akusztikus dalok előadása alkalmából sem, mint a lemezen szereplő Heartbeat, vagy a Still Wanna be Your Man. Voltak pillanatok a koncerten, amikor behunyt szemmel hallgatva Dan gitárjátékét, Radics Béla hatalmas tekerései elevenedtek fel lelki szemeim előtt. A műsor második felében már a korábbi albumok termései is előkerültek, így a Ten Years After kőkemény riffjeit idéző hard- rock őrület, a Backbite az egyel korábbiról, a Thieves-ről, vagy a Bring The World még előbbről. A gitáros ekkor egy kis kitérőt tett a bekonferálása során: az afrikai szavannák változatos élővilágát, flórájának-faunájának gazdagságát ecsetelte a messzi tájakon élőknek.
Az utolsó számban mutatták be aztán a kísérőzenészek azt, hogy mit tudtak volna, ha engedik őket muzsikálni. Nos, a pálmát mindenképpen a lelkes, jókedvű orgonista, Tom vitte el, ötletes imprójával, melyet a hangszínekben is variált. A basszeros hozta az elvártat, és a dobos, Dehmel is nehezen állt bele a lendületbe: egyszerű, vaskos négynegyedeiből csak a végére vakaródott ki ötletdúsabb dobszólójával. Ráadásként a Fetch Your Spade c. Zepes hangszerelésű kőkemény gitárzenével, teljesen hozzápasszított velőtrázó énekkel zártak a fiúk, erős másfél órás koncertjüket befejezve. Szerencsére volt CD vásárlási lehetőség (vannak még ilyenfajta bolondok, akik vásárolnak), és Dan is szívesen dedikálta őket. Dél Afrika aznap este rendesen kiállította verbunkját. Az a Dél- Afrika, ahonnan egyébként egy Manfred Lubowitz nevű zenész is elszármazott: 1963 óta Manfred Mann-nek hívják az illetőt. Patlanskynak volt honnan merítsen...
megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2017. 08.14-én

2017. szeptember 13., szerda

ÚJRA SZÓL A BLUES A SÁRVÁR RÁDIÓBAN

Újra szól a blues a Sárvár Rádióban – Gróf István műsorsorozata

Feltöltő: Sárvárikum - 2017-09-13
Az Isis Rádió, a Rádió Szombathely és a soproni Nap Rádió adásai után visszatér „szülővárosába” Gróf István blues-történeti sorozata, „A Blues mesterei”. Az adás egyelőre kéthetente vasárnap 22 órai kezdettel lesz hallható a 96.5 hullámhosszon.
(b–j): Horváth Attila (www.bluesvan.hu), Little G. Weevil, Gróf István












A több mint 100 adást felölelő műsor a több mint 100 esztendős műfaj történetén vezet végig. A Memphis-, avagy a Mississippi-blues, majd a Chicago-, avagy az elektromos blues fekete mestereinek bemutatása után a ’60-as évek eleji Londonba, fehér zenészek közé rándulunk át, a brit R&B, rock- és progresszív-blues zenéjének megismerése céljából.
(b–j): Gróf István, Eddie Shaw (Howlin’ Wolf szaxofonosa)












A harmadik részben visszacsatolás történik a ’60-as, ’70-es évek Amerikájába, míg a negyedik nagy blokk a ’80-as évektől napjainkig tart. Azaz: Robert Johnsontól Muddy Watersen át Mick Jaggerig, Eric Claptonig, majd Janis Joplin, Buddy Guy világát felidézve eljutunk a máig, a Z.Z.Topig, Joe Bonamassáig. A műsort nemcsak szerkeszti, hanem vezeti is Gróf István, e műfaj beavatottja. „A Blues mesterei” vár minden zenerajongót tehát a Sárvár Rádió hullámhosszán, a 96,5-ön vasárnap esténként!
Megjelent a www.sarvarikum.hu portálon

2017. augusztus 23., szerda

PORTUGÁLIA- ÚTI- ÉLMÉNYEK II.

PORTUGÁLIA ÚTI-ÉLMÉNYEK-II.

5. nap, szerda. - folytatás- Még nem sötétedett, amikor Portugália harmadik legnagyobb városába, az egyetemi székhelyre, Coimbrába értünk. Ha az országúton nem mindig, vagy inkább ritkán használtuk a GPS-t, a városokban ellenben mindig rá támaszkodtunk. Nos, a város kellős közepén lévő hotelünkbe szűk, egyirányú kis sikátorokon, fel a dombtetőre épült óvárosba vezetett minket, majd ugyanilyen úton le. Nem csoda, hogy az egyik szűk kanyarban kissé meghúztuk a kocsi elejét, de ahogy néztem a sziklafalat a kiszállás után, ez ott naponta megtörtént többször is. Aztán a szálló közelében, idegességemben, bejártam egy behajtani tilos utcácskába, ahol az ott tartózkodó rendőr rögtön ránk fütyült. Na, ez most elkapja a grabancunkat! Mondtam neki, hogy az a k…a GPS vezetett ide. Ekkor hangosan felkacagott, és mondta, hogy az mindenkit átvezet a hegyi utcákon, és egy marhaság, majd legyintett, és mosolyogva továbbállt.
Este 8-től 10-ig felfedeztük a gyönyörűen kivilágított belvárosi palotákat, csillogó márványkövekkel borított utcákat, tereket, a minden sarkon virágzó murvafürt díszbokrokat, majd egy Portugáliában kihagyhatatlan fado- bárba ültünk be este 10-kor.
A fado, a spanyolok flamencójához, a francia sanzonhoz, a magyar cigánynótákhoz hasonlóan, a XIX században kialakult műzene, amely már-már népzenévé alakult. Egy portugál-gitár vitte a szólamot. Ez, - miután beszélgettünk a zenészekkel az előadás utáni CD- vásárlás ürügyén- olyan hangú, mint az olasz mandolin. Egy spanyol –gitár kísért és egy jó torkú férfiénekes, magas baritonhangján dalolt. A főleg külföldiekkel telt klubban jó egy órát tartott az előadás, így éjfél volt ismét, mikor ágyban keveredtünk.
6. nap csütörtök. Reggeli után bepakoltuk a cuccost a kocsiba, egy 3 órás parkolójegyet vettünk, majd elindultunk felfedezni a coimbrai belvárost. Felkaptattunk a hegyre, ahol előző koraeste a kocsival bravúrkodtunk, és láttuk, hogy itt már minden épület az Egyetemhez kapcsolódik. Nyolc fakultása van az egyetemnek, hatalmas intézmény. A modern főépületben adták a jegyeket a középkori épületegyüttes meglátogatására, melyet többféle variációban lehetett meglátogatni. Mi a Kápolna, Könyvtár, Királyi vár hármas megtekintését kértük. A főkapun belépve aztán elénk tárult az 1537-ben megépített Egyetem csodálatos, 3 oldalról közrefogott, a Mondego folyópartra nyitott épülettömbje. Elsőnek a Szent Mihály Kápolnát néztük meg, amely a XVII. szd. portugál építészetének egyik csúcsa. Az a töménytelen pénz, amit akkor a gyarmatokból behoztak, ezekbe az oktatási központokba fektették be, jó érzékkel és ízléssel. A kis orgona sípjai nemcsak függőlegesen álltak a hangszer mögé beépítve, hanem mellette és alatta is vízszintes irányba is, mintegy díszítve is a termet. Itt engedtek fotózni, videózni, de szomszédos Joanina könyvtárban már nem. Itt tanultak a diákok annak idején. Három óriási nagy teremben 5+3 sorban álltak a fal mellett a könyvespolcok fel a plafonig, 300.000 korabeli kötettel, míg mindegyik közepén, jó 25-30 székkel körülrakva, hatalmas tölgyfaasztal állott.
Az III. János király által alapított intézmény egy királyi vár-épülettel egészült ki, melynek csodálatos, pazarul berendezett, alul festett csempével, középen mór hagyomány szerint faragott mészkővel, feljebb faragott fadíszekkel, a mennyezeten festett mozaikablakokkal díszített termei nemcsak a király és kísérete tartózkodását, hanem egyetemi célokat is szolgáltak. Itt van, és itt működik jelenleg is a Sala Grande dos Actos, a nagyterem, azaz az aula, ahol a diplomaosztó ünnepségeket tartják. De ott voltak- vannak a tanszékek, a nagy auditórium is.
A régi egyetem után megnéztük az Új katedrálist- (Sé Nova, klasszicista), majd a Régit (Sé Velha- román) is. Közben megint 30 fok meleg lett, így a hotelbe felkérezkedtünk egy gyors zuhanyzásra, majd a kocsiba ülve folytattuk utunkat észak felé.
A portugál Velence, Aveiro városa volt következő célpontunk, ahol nem tucatjával folytak ugyan a lagúnák, de két széles, gondolákkal jól járható volt belőlük ott. Ez volt a város idegenforgalmának fő attrakciója, de a középkori belváros is szép, hangulatos volt. Nem bántuk meg, hogy megálltunk, pláne, hogy folyamatosan száraz kaján tengődve, egy jó tányér gulyásszerű levessel és egy nagy korsó sörrel enyhítettünk ezen. Feleségem pedig felfedezett egy jó kis hazai élelmiszer áruházláncot a sok Lidl, Penny, Tesco mellett, a Pingo Docet. Minden van benne, olcsó, és eltér a többitől. Nagy kerülővel autóztunk tovább Portóba, mivel nem kockáztattuk az autópályára hajtást, így csak este 6-ra értünk oda. Egyébként az utazásunk 80 %-án feleségem vezetett. Egyrészt nem félt a nem túl sűrű forgalom miatt, másrészt megelőztük azt, hogy ha én vezetek, állandóan vigyázz! Lassíts! Nagy kanyar! - kiáltásaival telt volna az egyébként szép tájakon az utazás.
Portóban már csak 19 fok volt, majdnem esett. Hamar betaláltunk a lepukkant hotelünkbe, aminek azonban,- három napot számolva-, két nagy előnye volt: ingyenes, tágas parkoló, és a gyalog is elérhető belváros közelsége. A kipakolás, és hidegvacsora után nekiláttunk, hogy nyakunkba vesszük a belvárost. A közeli Lapa templom rajta sincs a látnivalók listáján, de akkora, hogy Magyarországon nem sok ekkora templomot találunk. Ezt elhagyva a Rebublica tér a városházával, majd lefelé, rendes leejtőkön haladva a csupa csipke, mégis komor Trinade- templomról elnevezett tér következett, hogy az Aliade-téren elérjük az igazi belváros határát. Innen már hamar lecsurogtunk a másnapra bejárni tervezett vasútállomás, és a Douro-parti halászfalú felé. Városképeim egyik legszebbje lett a Douro- part az Eiffel tanítvány,Seyrig építette I. Lajos híddal és a régi halászfaluval, a Ribeirával. Rövid pihenő után visszakeveredtünk szállásunkra. Kár, hogy se a fényképezőgépet, sem a video felvevőt nem vittem magammal a kapkodás miatt.
7. nap péntek. Korán keltünk, mert a meteorológiai előrejelzések szerint esős, másnap talán csapadékmentes napot várhattunk. Eldöntöttük: inkább kirándulás a környéken, mint Portói városnézés! Hideg, esős nap volt valóban! Gyorsan megvettük a Porto kártyát másnapra, majd elindultunk északra, a 170 templommal rendelkező Braga városába.
A város jóval 100.000 lakos feletti, és patinás, műemlékekben gazdag. Épp egy rally- autóverseny előkészületi felvonulásba futottunk bele a Fő-téren, amely talán, Padova után, a leghatalmasabb tér volt, amelyiken megfordultunk. Egy francia úr útbaigazított bennünket a székesegyház, a Sé irányába. A komor román, majd gótikus stílusban felhúzott épületet belülről is bejártuk, majd az Érseki palota következett, hogy a kis, öttornyú városkapu megörökítésével zárjuk le az imádkozó városbeli látogatást.
A már az autó- versenyre előkészített hegyi szerpentineken értük el a nevezetes búcsújáróhelyet, a Bom Jesus kegyhelyet. Addigra szép, napos idő lett! Jó másfél órát sétáltunk kinn, a kertészeti műremekeket, impozáns márvány lépcsősorokat, vízeséseket és persze a Kálvária stációit felsorakoztató kertben, de bementünk a nem régen épített templomba is.
A térképen közelinek tűnő, az itinerben 23 km-re, 40 percnyire fekvő Guimaraes városát, kedvenc GPS-ünknek hála, 2 óra múlva értük el. De hogy a bosszúságunk fokozódjon, szörnyű sötét fellegek ijesztgettek bőrig áztató zivatarral, harmadsorban pedig a video- felvevőm sem működött. Nos, ez utóbbi problematika megoldódott azáltal, hogy a 2 évvel azelőtti marokkói filmeket kitöröltem a kártyáról. A nemzet bölcsőjének helyszíne, ahol I. Alfonz kikiáltotta a független portugál államot, sok későbbi király szülőhelye is. A Largo de Oliviera és a fő-tér 3-4 szintes reneszánsz épületei, jellegzetes kovácsoltvas erkélyeikkel, a mellékutcák 1-2 szintes házaival megfogtak bennünket. Sajnos, a várba felmenni már nem volt időnk, mert először a körutunk során, késésben voltunk.
A Douro- völgyének felfedezése várt még ránk. Végül du.4-kor indultunk a folyópart bejárására.
A szép hegyi utakon barangolás, video- szünetekkel tarkítva-, mégis eltartott egy darabig, így este fél 7-re érkeztünk meg a Douro- völgy fővárosába, a borkereskedelem központjába, Paso de Regua-ba. Itt a kikötőt, a folyópartot végigsétáltuk, már ragyogó napsütésben, majd haza indultunk. Eredetileg a folyó- part melletti alsóbbrendű utakon mentünk volna vissza Portóba, de az útiterv éjfél körüli érkezést prognosztizált, így azon ritka megoldások egyikét követtük el, hogy ugyanazon az úton mentünk vissza egy jó darabon, amelyiken jöttünk is.
Már sötét volt, hogy hazaértünk Portóba, az apartmanba, ahol gyors kajálás után volt még ambíciónk a tegnap éjszakai sétát megismételni, immár video-vevővel és fényképezőgéppel. Már szombat hajnal volt, mire- elégedetten- az ágyba estünk.
8. nap szombat. Portó megtekintése volt az aznapi tervünk, és szerencsére az idő is kedvezett ennek: az egynapos Porto- kártyával lebuszoztunk a Trinade-térig, és onnantól, a belváros északi részéről csorogtunk a folyópart felé. A vasútállomás, az Estacao Sao Bento, ámbár kívülről nem volt olyan kidolgozott, mint a lisszaboni, belül csodákkal várt: Portugália legnagyobb felületű csempeképeit tekinthettük meg sok száz turista társunkkal egyetemben.
A portugál történelem legfontosabb eseményeit, így I. János királyt és udvarát, valamint Ceuta bevételét megörökítő kék-fehér azulejo- faliképek nem is oly rég, 1930-ban készültek. Ezután felsétáltunk a hatalmas, egy dombon fekvő székesegyházba. Porto, Lisszabonhoz hasonlóan, dombokra épült, így a látogatóknak meg kell küzdeni a felfelé vezető utcák, terek megközelítésével. A Sé körül ma is folynak a restaurálási munkák, egyes 3-4 emeletes házak ijesztően merednek feltámasztott csupasz falukkal az utcákra, mivel a menthetetlennek ítélt szomszéd házakat lebontották mellettük. Bele a sűrűjébe!- volt a következő parancs, így a híres Clerigos torony felé vettük az irányt. Jó portugál szokás szerint azonban- indok nem volt!- a toronyba nem engedtek fel senkit. Annak 225 lépcsőfokát nem mászhattuk meg, de a bosszantó momentum ellenére nem várt örömök vártak.
A toronnyal egybeépült barokk templomban éppen egy orgonakoncert főpróbái tartottak, nem kis örömünkre, a szemben levő cukrászda pultjában pedig megtekinthettük sokad-magunkkal azt, hogy hogyan készül a tonhalas gombóc, amit persze meg is kóstoltunk. Ráadásul még a szintén nevezetes portói egyetem monumentális főépületét is megcsodálhattuk innen.
Már délután lett, mire a helyi metróval átmentünk „Budára”, azaz Vila Nova de Gaia városrészbe, ahol szintén sok volt a látnivaló. A metró elnevezés azért egy kicsit túlzó, hiszen a nem világvárosi méretekkel rendelkező, negyedmilliós, azaz Debrecen méretű városban 5 ilyen vonalat építettek ki. Ezek inkább a villamos, a HÉV, és a metró keverékei, hiszen a földkéreg alatt nem sokat megy a pályája, viszont tiszta, gyors és kimegy a külvárosokba is. Gaia-ban végigvillamosoztunk a sárga vonalon, majd az I. Lajos híd dombos oldalát végig sétáltuk. Az ipari üzemek, azaz az üveg-, és kerámiagyárak mellett itt találhatóak a portói „angol invázió” korában, a XVIII. szd. legelején monopolhelyzetbe került brit borházak telepei. A Gaia-i libegő is ezen a területen visz végig. Visszafelé már gyalog mentünk a Lajos hídon, rengeteg fotót készítve.
Rendesen fújt a szél, de a kétszintes hídon, ahol felül ment a villamos és a gyalogosok, az alsó szinten meg az autók, nem vitték túlzásba a biztonsági intézkedéseket. A nem túl magas, szimbolikus kis korlátocskát bárki átugorhatta volna, vagy ha olyan állapotban van, akkor…
A „túloldal” felfedezése után a városközpontban két óra időtartamra kettéváltunk: feleségem az ajándékvásárlás nehéz feladatával vette nyakába a város üzleteit, én meg északnak vettem az irányt, hogy, zeneszerető ember lévén, meglátogassam Portó modern építészetének egyik remekét, a holland Kolhaas által tervezett zenepalotát, a Casa da Musicat. Sajnos, az épületben csak kétóránként van vezetéses látogatás, így magamban fedeztem fel a földszint, az I. emelet, és legfelsőbb szint terasz-bárjának elegáns, ultramodern építészeti remekeit.
A közeli Albuquerque téren egy hatalmas szobor emlékeztetett Napoleon csak félig sikeres hadjáratára, amikor a portugálok a régi szövetséges, Anglia oldalára álltak, sikerrel. A brit bronz-oroszlán bizony keményen megszorongatja a francia saskeselyűt, mintegy 45 m. magasban. Közben elcsíptem egy, az amerikai Tesla autógyár promóciós bemutatkozását a téren, ahol tucatjával lehetett kipróbálni az elektromos járműveket.
Még a délután közepén tartottunk, amikor lementünk a Ribiera, az ősi halászfalú házai közé. Tengerész Henrik szülőházának meglátogatása után az ottani kereskedőház, a Tőzsdepalota, - mely a Bolsa- palotában kapott helyet-, következett, de már belülről is. Káprázatos gazdagságról kaptunk képet odabenn. Az idegenvezető elmondása szerint a külföldi kereskedelmi partnerek meghökkentése, elkápráztatása volt a cél a jó üzlet megkötése érdekében.
A hatalmas előcsarnokban a partnerországok között hamar megpillantottuk az osztrák- magyar Monarchia kétfejű sasának üvegmozaikját is. A közeli San Francisco- templomot csak kívülről néztük meg, mert egy múzeumi látogatással kombinálva lehetett volna csak bemenni, de az idő nagyon szaladt. Egy hangulatos, Douro-parti, a Lajos-hídra néző sörözőben enyhítettünk szomjúságunkon (nem is rossz sör az a Sagres), majd a piros metróra szálltunk, hogy az óceán partját is megnézhessük. Az elgondolás jó volt, a kivitelezés nem: a végállomáson lezárt kerítések mögött hatalmas darukat, teherhajókat, raktár- épületeket láthattunk, az Atlanti Óceánt azonban nem. Nosza, vissza az előbbi helyszínre, a megunhatatlanul kedves, hangulatos Ribeirára, ahol egy valódi portói halvacsorát fogyasztottunk el. Feleségem ragaszkodott a sangriához, én ellenben portóit ittam rá.
Hazafelé, a Praca da Republicán váratlanul megállt a buszunk, leszállásra késztetve az utasokat. Hamarosan megláttuk, miért! A millió színes körtével megvilágított tér közepén egy hatalmas üvegbúra alatti színpadon zajlottak a diák- ünnepségek. Igen, május 7 és 14 között a töb bezer portói diák, fakultásonként más-más színű kitűzővel adnak szerenádot a vizsgaidőszak előtt, és ennek a nyitóünnepsége zajlott ott. Onnantól, hál’ Istennek, már nem volt messze gyalog a szállásunk.
9. nap vasárnap. A fárasztó nap után 9-ig mélyen aludtunk, de a riadó után pakolás, reggeli, gyors indulás következett. Az Észak- portugáliai utakon való araszolás ismét utolért minket: 3 óra tettünk meg 100 km-t Portóból Viseu városáig.
Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a precíz tervezésekbe is akad nem várt szituáció. A Serra da Arade hegységen való átkelés meglepetés volt a szerpentinjeivel, kanyargós hegyi útjaival, de ugyanakkor szemet, és lelket is gyönyörködtető volt a vad természettel való találkozásunk oly sok városnézés után. Itt találtunk teljesen fekete, kiégett erdőket is. Az erdőtüzek sajnos gyakoriak arrafelé a forró nyarakon. Vasárnap lévén egy nyugodt, csendes kisvárosba csöppentünk be, miséről hazatartó emberekkel. Egy, az ezekre ráállt önkiszolgáló étteremben mi is megebédeltünk egy rendes háromfogásosat, majd a dombtetőre felsétálva megnéztük a XIII. században épült székesegyházat, majd ugyanannak a térnek a túloldalán a még nagyobb, de már barokk Misericordia templomot a mellette levő püspöki palotával. Nyugalom, gazdagság, jólét sugárzott: most valóban Nyugat- Európában éreztük magunkat.
Castelo Branco volt a következő célpont, de az idevezető út az előbbinél is nagyobb meglepetést okozott: át kellett szelnünk a Serra da Estréla hegységet.
A Kékestetőhöz szokott szemünk előbb 1100, majd 1300, később 1700 m-es magasságokat regisztrált, mire elértük a már csak sziklás, hófoltokkal tarkított 2000 méteres hegytetőt. Gleccserek, hegyi tavak, jéghideg, kristálytiszta hegyi patakok tették még emlékezetesebbé utunkat. Aztán kiderült, hogy az egész terület az Estréla Nemzeti Park területe, amelyet sok portugál család is felkeres. Castelo Branco a ritkán minősített „kihagyható” kategóriába esett, valahogy nem fogott meg a városka hangulata.
A hasunkat és a kocsi tankját azonban teleraktuk, és igyekeztünk a spanyol határvidék felé, a csodás Serra de Sao Mamede hegység váraihoz. Még napnyugtakor felértünk Castelo de Vida városába, melynek középkori vára a helység fölé magasodik. Az ősi városka, benne a Juderiával, azaz a zsidónegyeddel a régebbi, de a kissé lejjebb fekvő újvárosban is XVII-XVIII. századi épületek sokasága gyönyörködtetett el bennünket. Ránk esteledett, mire szálláshelyünkre, Marvao városkájába értünk. Még az út tervezésekor megfogadtuk, hogy legalább egyszer egy tipikus portugál udvarházban, egy puosedában szállunk meg. Nos, ezt a lehetőséget Marvaoban találtuk meg.
A kis kastélyban több család is megszállhat, de szerencsénkre, - mivel még javában előszezon volt- egyedüli lakók voltunk a házban. Az emeleten volt a szobánk, a tágas nappali az ebédlővel pedig szintén rendelkezésünkre állt. Nosza, nem kellett több, nejem a teraszon terített meg, és gyertyafény mellett, kovácsoltvas asztalon, középkori falakkal körülvéve vacsoráztunk meg. A fehér frottír fürdőköpenyeinkben egy jót fotózkodtunk, majd a kaját lejárandó, tettünk egy rövid sétát a már kihalt hegyi kisvárosban.
Talán a leghangulatosabb estéje volt ez utunknak: a szűk sikátorok, a fehérre meszelt házak falai egy 862 m. magas hegyi városkában, ahol egy hatalmas kővár magasodik komoran fölénk, és a hangulatos közvilágítás tette azzá ezt. Nem csoda, hogy már hajnali 1-volt, amikor lámpát oltottunk.
10. nap hétfő. Reggel 9-kor elköltöttük a díszesen megterített asztalról villásreggelinket, majd nejem ötletét, miszerint a másnapi repülő-járatra való on-line csekkolást meg kéne ejteni idejekorán, a helyi művelődési házban, majd ennek sikertelensége miatt a turizmus- irodában próbáltuk elintézni. Nem sikerült! De azért, mivel éjszaka láttuk csak a kisvárost, világosban is körbejártuk azt, majd 11 körül nekivágtunk utolsó nagy utunknak visszafelé, délre. Az eredetileg betervezett Portalegre város megtekintése kimaradt időhiány miatt, de Estremozba érkezvén, ezt az alantejo-i kisvárost körbejártuk. Az ottani márványbányáknak köszönhetően a terek, a járdák rózsaszín fényben úsztak. A város feletti Várban I. Dénes király rendezkedett be feleségével, a szent életű Aragóniai Izabellával. Az alsóvárosban is tekeregtünk egyet, és végül sikerült a helyi turisztikai irodában a becsekkolást is elintézni, igaz, némi borravaló ellenében.
Szépen haladtunk tovább a régió fővárosa, Évora felé: a kora délutánt e város felfedezésére fordíthattuk. A nagyváros főterén, a Praca do Giraldon le volt zárva a közlekedés: egy indiai film forgatása zajlott, fényképezési stoppal egybekötve. Ez nem akadályozott meg bennünket, hogy egy-egy szendvicset és pohár sört elfogyasszunk egy kávézó teraszán. A szomszéd asztalnál magyar szóra lettünk figyelmesek. Hamar kiderült, hogy egy társas-út vendégei járták a környéket. A beszélgetés során közösen megbeszéltük, hogy a szervezett utaknak megvan az előnye (program-, szállás-, és étkezések szervezése), de a hátránya is (nincs szabadon közlekedés, és persze a jóval magasabb a költségvetés). Míg nejem az utolsó napi vásárlásokat intézte a belváros sikátorainak boltjaiban, én a Székesegyházba mentem fel, ahova azután ő is csatlakozott.
Évora után,- ellentétben az északi országrészen történt araszolásokkal, rendesen nekilendültünk: az IC 27-es autóúton hamar elértük Castro Marim-ot, mely már majdnem a tengerparton van. Közben egy pihenőhelyen leálltunk elfogyasztani a szendvicseinket, amit egy helyi rendőr-járőrcsapat kíváncsian végignézett, de végül nem háborgattak bennünket. Itt rákanyarodtunk a dél- algarve-i útra, ahol Tarvia üdülővárosban álltunk meg először. A belváros szépen kicsinosított, a turisták tízezreit megfelelő szinten fogadó helység, de az iszapos, így meglehetősen büdös tengerpart, és folyópart sokat rontott az összképen. Majd talán Olhao, a következő, kisebb, meghittebb városka szebb lesz, gondoltuk, de nem! Ott is az iszapszag fogadott, és az eddig soha nem látott lumpen-elemek százai dülöngéltek a nagyszámú kocsmák között. Mindkét városkában a parkokba „menekültünk”, amelyek viszont ápoltak, szépek voltak.
Este 6-ra már Faroba érkeztünk, ahol a belvárosban első látásra egy lerobbantnak tűnő, később barátságossá avanzsált motelben szálltunk meg. A bepakolás után már rohantunk ki a városba, és láss csodát, itt meg pozitívan csalódtunk a tartomány fővárosában. A kikötő hangulatos, a promenád kiépített, a díszkivilágítás kellemes volt, de az igazi belváros lepett meg igazán szűk utcácskáival, tereivel, sárga-narancs megvilágításban.
Még látszott, hogy nincs főszezon, de a turisták már szállingóztak a városba. Egy hangulatos kiskocsmában egy-egy pohár hideg sangriával köszöntünk el a portugál tájaktól és emberektől, majd hazasiettünk, mert a bepakolás nehéz feladata várt ránk.
11. nap kedd. Alig aludtunk, hiszen 6-kor volt a kelés, és fél 7-re a kocsi-kölcsönzőnél kellett lennünk, leadni az autónkat. Ez sikerült. Szerencsére sem a coimbrai kis horzsolást, sem az lisszaboni 4 km-es autópálya- használatot nem számították fel. A repülőtéri bőröndvizit ellenben nem volt ilyen kedvező: a közkedvelt portugál tonhalból, a bacalhau-ból két másfél kilós konzervet hoztunk volna haza a fedélzeten, de a vámosok ezt folyadéknak titulálták??, és elkobozták. Azt tudtuk, hogy a hal úszni kíván, de hogy ennyire? Aztán, rövid Frankfurti átszállás után hazaérkeztünk Budapestre kissé fáradtan, de időben. Az azóta eltelt negyedévben sokszor felelevenítettük ottani emlékeinket,- fotók, videók segítségével-, és megállapítottuk: egyik legszebb, legemlékezetesebb utunk volt a portugáliai.
G. K. István
fotók: G.K.Enikő, G.K.István
megjelent a www.ongo.hu portálon 2017. szeptember 14-én

2017. augusztus 19., szombat

PORTUGÁLIA- ÚTI-ÉLMÉNYEK I.

PORTUGÁLIA-ÚTI-ÉLMÉNYEK I.

2017 májusában 10 napot töltöttünk Luzitániában, ebben a tőlünk viszonylag távol eső európai országban, amely történelme fénykorát,- a mienkhez hasonlóan- évszázadokkal ezelőtt élte, és ahol az előzetes tájékozódás alapján nem a pedáns tisztaságmánia, valamint nem az gazdagok luxusvilága várhatott ránk. A recept a szokásos: fapadossal oda-vissza, kocsi bérlés, az ország becsavargása az ott-lakók kultúrájának, életszokásainak, történelmének felfedezésével.

Furcsaságokkal, érdekességekkel kezdek
1. nyelv. Először azt hittük, amikor bekapcsoltuk a rádiót a kocsiban, hogy az előző,- feltételezhetően lengyel bérlők- hangoltak rá valamilyen hazai állomásra. De amikor mindig ugyanazon a nyelven szólalt meg a rádió, már biztosak voltunk, hogy a portugál nyelv nemhogy az olaszra, de még a spanyolra sem hasonlítható dallamossággal sem bír. Bizony, lengyel, vagy valamilyen szláv befolyást tételezett bennünk, feltehetően a sok ’s’ hang miatt. A coimbriai Fado- koncert e tekintetben azért sokat javított a megítélésükön!
2. Ha már az olasz-spanyol párhuzamnál maradunk, bizony a szép, kreol bőrű lányokat, asszonyokat is hiába kerestük. Konzervatív, a múlt század közepén divatos, fodrászt soha nem látott, hosszú hajú, kampós orrú leány volt az átlagos, mely külső ugyan meghaladta az írországi, vagy angliai átlagot, de csinosaknak bizony, nem voltak mondhatóak. Ugyanez vonatkozott a férfiakra is- legalább feleségem véleménye alapján.
3. Egészen más: A körforgalomban, ha két, netán háromsávos az, nálunk a kikanyarodni szándékozó a külső sávba igyekszik, hogy megkönnyítse a saját, de a többiek dolgát is. Portugáliában nem így van: a legbelsőből lőnek át a forgalmon a legközebbi kijáró irányába indexelés nélkül, és ha te nem így teszel, bizony, megfeddésül, rád dudálnak.
4. Maradva a közlekedésnél. Egyáltalán nem meglepő, mindennapi, sőt, naponta gyakori eset, hogy a tömegközlekedési eszközök, buszok, villamosok nem mennek végig az adott útszakaszukon, hanem előbb leállnak. Ha nincs is szemmel látható oka ennek, akkor is. A vezető lehúzza az áramszedőt, mindenki leszáll, - persze az ottaniak nem szitkozódnak, mérgelődnek- majd érdekes módon öt perc múlva nincs ott a jármű- szerelvény. Akinek vonaljegye van, bizony ráfizet ilyenkor. Mi, Lisszabon- kártyával nem sínylettük meg ezt, de komoly programmódosítást azt eredményezett. Lisszabonban 3 ilyen esetünk volt másfél nap alatt.
5. Nem sok fantáziát mutattak a hirdető-táblák területén. Nálunk sok száz, és nagyon sokféle ilyen van, persze nem csak az óriás-plakátokra, hanem a kisebb városi hirdetőkre is vonatkoztatva. Odaát két plakát uralta az egymilliós fővárost: egy kozmetikai hirdetés, és egy film, a The Son reklámja Pierce Brosnannal a fotókon. Semmi több!
6. Diák hagyományok. Talán egy szó jellemzi legjobban: tradicionális. Még talán az angolok is elbújhatnak mögöttük. Az egyetemisták 35 fokos melegben is fehér ing, nyakkendő, fekete mellény, fekete gyapjúzakó, és szintén fekete pelerin, avagy lepel, fekete zokni, fekete cipő összeállításban járnak, míg a lányok hosszú fekete szoknyát hordanak. Se festett, se fodrász által megnyírt közepes, vagy ne adj’ Isten rövid leányfrizurát nem láttunk, ugyanúgy, festett körmöket sem. Csoportokban járva járják a várost, büszkék diák- mivoltukra, öntudatosan és türelmesen hordják nem túl divatos és rettentően meleg ruháikat, és időnként kisebb bemutatókat tartanak a városok (Coimbrában és Portóban láttunk nagyon sokat belőlük) terein, utcáin, mely a végzős diákok szokásait méltatnak bemutatni.
7. A hét napjainak elnevezésére külön-külön meghatározás a megszokott világszerte. Portugáliában nem! Csak a szombat (sábado) és a vasárnap (domingo) különbözik, a többi számjeggyel határolt. A parkoló-órákon, turisztikai célpontok tábláin fontos, ha tudjuk, hogy az 1-2-3-4-5 a hétköznapokat, a kiírtak a hétvégi napokat jelentik. Segunga- feira, terca-feira, quarta- feira, quinta- feira, sexta- feira a hétfő, kedd, szerda, csütörtök és péntek portugál elnevezése. A feira szó egyébként piacot jelent.

És ezek után következzen a Napló:
1. nap. szombat. Miután a Duty Free-ben a fedélzeti poggyászok miatti folyadékstopot pótlandó, beszereztük a legfontosabbakat, fölszálltunk volna, de fapados gépünkkel műszaki probléma történt: egy vehemens utastársunk olyan vadul dobta csomagját, hogy két oxigén- palack kiszakadt. A mérnökök tehetetlensége után egy utaskísérő srác szigszalaggal többször átkötötte a visszagyömöszölt műszereket, és már indultunk is, de 1/2 óra késéssel. 3 és fél óra repülés után még tűző napsütésben landoltunk Faroban. A Centauro cég, - melynél a legjobb, már-már hihetetlenül olcsó (1400 Ft/nap) kocsi bérlési árajánlatot kaptuk-, kisbusza a közeli telephelyre vitt minket, ahol felvehettük az bérautónkat. Első, de nem utolsó Portugáliai sorban állásunk, ½ óra után a bérelt Fiat 500 helyett egy vadi új kompakt Peugeot 2008 diesel kulcsait kaptunk meg. Mi tagadás, nem ellenkeztünk.
Hamar az Albufeiraban lefoglalt hotelünkhöz érkeztünk, persze már sötétben. A még felcsomagolt szendvicseinket bekapva rögvest az óvárosba vettük az irányt. A domb tetejéről sok-sok lépcsőn, leejtőn értük el azt, ahol az előszezon ellenére elég mozgalmas éjszaka folyt. Az albufeirai belvárost elárasztották angol sportolók és turisták, akik egyen-trikóikba öltözve, igencsak elengedték magukat. Többsége részegen hangoskodott a városka utcáin, de ennek az egyik okát hamarosan felderítettük. Aznap éjszaka volt a Londonban megtartott Klicsko- Joshua profi nehézsúlyú összecsapás, melyet kivetítőkön valamennyi kocsma közvetített. Egy helyi kiskocsmában mi is sört kértünk, majd feleségem lement a tengerpartra, hogy elemlámpa helyett mobilja világításával tengeri kagylókat szedjen. Útja sikeres volt: egy jó tucat méretes kagylóhéjat sikerült összegyűjtenie.
2. nap. vasárnap. Másnap reggel elindultunk nagy portugáliai csavargásunk első célpontjai, a nyugat- algarvei kikötővárosok felfedezése irányában. Portimao kikötője nem volt túl szép, üressége talán a vasárnap reggelnek is köszönhető volt. A modernebb Lagos még hangulatosabbnak is tűnt tengerpartjával, kis belvárosával, talán azért, mert már kisütött a nap a 18 fokos, elég hűvös időszakban. Harmadik állomásunk Sines vára volt. Egy várkörüli sétával fedeztük fel magunknak a nem kihagyható, dombtetőre épült hangulatos, vörös homokkőből épült várat és a mellette épült katedrálist.
360 km megtétele várt ránk Lisszabonig, de nem autópályán, mert egyrészt látni akartunk inkább, mint rohanni, másrészt úgy terveztük az utakat, hogy túl nagy távok ne legyenek egy napra. Le is mondtuk a bérlő cégnél az autópálya használatot is. Nos, ez az út ilyen is volt, meg nem is, mivel az IC-1 es 2X2 sávos ingyenes autóút volt, lehetett rajta haladni rendesen. Setubal után azonban, Lisszabontól pár km-re a GPS 160 km-es kerülőt ajánlott, fizetés nélküli variációban. Ez lett volna ez egyetlen lehetőség ily módon. Nos, ez vállalhatatlan volt, így rá kellett mennünk a híres-nevezetes Április 25 hídra, mely az A2 autópálya része. Nálunk is, de Európa nagy részén is a városok körüli kőrgyűrűk, tangenciálok nem fizetősek, de a portugáloknál ez nem így van. A 2200 méter hosszú, a világ 21. leghosszabb függőhídja, valamikor Európa- rekorder műalkotás 6 sávos, a Tejo folyót szeli át, és csodálatos a kilátás róla. A városba beérve aztán a fizetőkapukat megkerülve, a „bérletesek” kapuján távoztunk, vállalva persze az esetleges retorziókat.
Egy jó félórás kóválygás után délután 5-re végre a lefoglalt apartmanunk előtt álltunk. Hiába nyomtuk a kaputelefon gombját, nem vette fel senki. Végül egy kedves, segítőkész sétáló család telefonált a házigazdának, aki hamarosan megérkezett. A 3 szobás Infantaria apartman, mely azért a belvárosban volt, igen hangulatos, jól felszerelt volt, és az ára sem volt sok. Egyedül parkolót nem biztosított, de vasárnap és május 1 ünnepnapja miatt csak egy napot érintett ez minket. Az egyik lakótárssal, egy népszerű holland jóga-edzővel még beszédbe is elegyedtünk. Még mindig az otthoni tartalékokból tellett aznap a kései ebédre, majd nyakunkba vettük a várost. 1 napos korlátlan utazásra jogosító napijegyet vettünk (6.65 Euro volt darabja, azaz nagyon megéri!). Az Estréla városrészből bebuszoztunk az igazi belvárosba, a Baixa- negyedbe, majd rögtön a híres-nevezetes 28-as villamossal beutaztuk a belvárost. Valóságos csoda ez a százéves külsejű, technikailag azonban korszerű járgány: szúk sikátorokon, 5 centivel a házak falától kanyarodik felfelé és lefelé a dombos főváros utcáin. Igazi turistalátványosság!
Felmentünk vele a Szt. György várba is, de a Sét, azaz a székesegyházat már zárva találtuk. Majd a Tajo-part, a Comercio- tér, majd a Rue de Augustán felsétálva a Rossio, Lisszabon főtere jött. Megcsodáltuk a két hatalmas szökőkutat, a Nemzeti Színházat, a teret övező hatalmas bérpalotákat, de a legnagyobb élményt a jellegzetes, optikailag csaló hullámos térkövezés adta, melyen nem győztünk fotókat készíteni.
Európa talán legszebb pályaudvara, a Rossio következett, mely inkább egy színházra, palotára hasonlított, mint vasúti megállóhoz. Nem messze volt tőle a Praca de Restauradores, a szintén hangulatos másik fő-tér, hatalmas emlékművével, a spanyolok leigázását megakadályozó háború megörökítésére.
Egyelőre csak kívülről néztük meg Eiffel- mester lisszaboni remekművét, a Santa Justa- felvonót nagy belvárosi sétánk során, majd egy kiskocsmai sörözés után 1/2 12-kor estünk be szállásunkra.
3. nap hétfő. Korai kelés, és gyors pizza reggeli után az itteni 774-es busszal (ezek 15-18 személyes kisbuszok, nem a Pesten megszokott nagy autóbuszok voltak, a zeg-zugos kis utcák miatt is) a belvárosba indultunk, kihasználva a 24 órás bérletünket. A tegnap este látott Praca Comercio és a Tejo- part nappal más volt. I. János király szobrát, és Lisszabon egyik legmonumentálisabb építményét, a Diadalívet így alaposabban szemügyre vehettük, ugyanúgy, mint a Sét, mely most más nyitva volt. A kabátos időszak elmúlt, egyre melegebben sütött a nap, mire a Justa elevátort elértük. Most csak „felülről” néztük meg, de fő célunk a Convento de Carmo templom-romjainak megtekintése volt, melynek a teteje az 1755-ös lisszaboni tűzvészben leégett, de megtartották ebben az állapotában, mementóként. Aki járt Drezdában 1996 előtt, és a Frauenkirche templom romjait látta, tudhatja, hogy milyen megrázó, de felemelő érzés is látni a romokat. Az elegáns is, meg még ódon hangulatú Bairro Alto városnegyed egyik fő látnivalója, a Sao Roque templom május 1-én!! zárva volt. Még sétáltunk volna ebben a gyönyörű városnegyedben, de mennünk kellett: az elvarázsolt kastélyairól híres Sintra városát, és legalább két palotáját vettük tervbe aznap délutánra.
Az aránylag rövid távot több, mint egy óra alatt értük el immár kocsinkkal, és a legérdekesebbnek tűnő Pena palota meglátogatásával kezdtünk volna. ½ 2-től háromszor parkoltunk le, ott vélve a palota parkolóját, - (ki van táblázva, biztosan itt van a közelben?)- de mindig kiderült, hogy még messze van a látnivalónk, így továbbálltunk, hogy közelebb lehessünk. A kitáblázás, az információs táblák hiánya tragikus volt! Negyedszerre gyalog indultunk fel a magas Hold- hegyre, ahová gyönyörű erdőn keresztül vezetett a hangulatos erdei út. Jobbra- balra gyönyörű házak, kastélyok, kerti tavak, díszkertek voltak láthatóak, ezekről híres egyébként Sintra, legalább „előkóstolunk”. 40 perces felfelé gyaloglás után tudtuk meg a szembe jövőktől, hogy a táv harmadán lehetünk. Na, erre rögtön visszafordultunk, be a kocsiba, és délután 4-re „máris” a palota 200 m-re levő parkolójában „termettünk”. Erős fél órás sorban állás következett a jegyekért, újabb 10 perces a kapu előtt a bejutásért, majd, miután már a lábaim kikészültek, még újabb 10 perc a kisbuszért, mely felvitt a romantikus kastélyig. Az extravagáns, okker és vörös színűre festett épületegyüttes csodálatos, kötelező látnivaló Sintrán.
A kívülről történő megtekintés-, és persze újabb negyedórás sorban-állás után, az 1840-es években épült, II. Ferdinánd király és Mária királynő pazarul berendezett rezidenciáját belülről is megtekintettük. Historikus, romantizáló külsejével némi rokonságot véltünk felfedezni a későbbi barcelonai Gaudi építész alkotásaival, de a mi szecessziónkkal is. Fél 6-kor, már igencsak dög fáradtan ültünk vissza a kocsiba, keserűen megállapítva, hogy párom által olyannyira látni vágyott Quinta da Regaleira csodálatos kertjének megtekintéséről le kellett mondanunk. Tanulság: Sintrára egy egész napot kell áldozni!
Cascais felé egy kis faluban egy gyors ebéd, és egy helybeli bolhapiac megtekintése után Cabo de Roca, Portugália, egyben Európa legnyugatibb csúcsa következett az Atlanti óceán partján. Majdnem egy órát eltöltöttünk itt, e csodálatos tengerparton, ahol nem győztünk az óceán hullámzásában gyönyörködni. A hatalmas, haragos hullámokat látva megértettük, hogy Fa Nándor nem hiába tartott jobban az Atlanti óceán hullámaitól, mint az Indiai-, avagy a Csendes- óceánaiaktól. A sziklafok után a tengerparton mentünk vissza Lisszabonba, nyaralóvárosokon keresztül. Egyedül Estorilban álltunk meg, a Horthy Miklós, és más államfők, elűzött királyok menedékhelyeként elhíresült luxus- üdülőhely tengerpartján. Innen már sötétben tértünk haza, és bizony a félórás meleg lábfürdő a kádban elkerülhetetlen volt számomra!
4. nap, kedd. Reggeli után bevittük a Peugeot-ot egy közeli mélygarázsba, majd egy egynapos Lisszabon Card vásárlása után (19 Euro, ami nemcsak utazásra, hanem múzeumokba, és sok másra is felhasználható!) busszal Praca de Figueria-ra, a város közlekedési csomópontjára mentünk, ahonnan indul a villamos Belém városnegyedbe. Elsőként a Jeromos kolostort fedeztük fel, előbb kívülről, majd belülről. A kétszintes, csupa kőcsipke gótikus ,- itt manuelista- stílusban épültnek hívják- kerengői nemhiába a világ legszebb kerengőinek egyike. Majd a hatalmas templom következett, benne a két nevezetesség, Manuel király és Vasco de Gama síremlékeivel , és a Vár következett, a múzeum megtekintésével összekötve. Kötelező megnézni, kihagyhatatlan!
Az egyre jobban melegedő délelőtt gyalog átsétáltunk a felfedezők emlék- művéhez, a Padrao dos Descobrimentos-hoz. Rövid, 10 perces sorban állás után lifttel felmentünk a hatemeletnyi magasságban kialakított nyitott teraszra, ahonnan az egész városra elképesztően szép kilátás fogadott. Az emlékművet aztán lenről is megcsodáltuk, amelyen Tengerész Henrik, a felfedezéseket szorgalmazó király áll középen, jobb és baloldalán 20-30 alakos, hatalmas kőszobrok elevenítették fel a portugálok aranykorát.
Egy ki pihenő után átsétáltunk a nevezetes Belém- toronyhoz, ahonnan indultak világhódító útjukra a hajók az 1500-as évek legelején. Kemény 70perces sorban állás a tűző napon- ez volt a kezdet. Ezt egyrészt a toronyban benn tartózkodók maximális száma miatt stop, másrészt a több ezer látogatót 1 fő, láthatóan nem túlképzett kiszolgáló pénztáros okozta. A sorban álló nyugat- európai turisták társaink birka- türelemmel viselték ezt, mert ők ezt megszokták otthon. Mi a húsbolt előtti hasonló ténykedéseinket a ’60-as évektől már elfelejtettük. Emlékszem, vártam én is egy órát a vatikáni múzeum előtt, de ott a többezres várakozó szemmel láthatóan szépen haladt előre. A kétségtelenül gyönyörű várban az alagsor, majd az I. emeleti építészeti remekeit sorra vettük, de az emeleten levő múzeumba bejutás ismét félórás sorban-állással lett volna megtekinthető. Ez már sok volt nekünk is, inkább kihagytuk, és nemcsak az indulatok, hanem a nap további programjainak teljesítése voltak ennek indokai. Délután 3-kor kijöttünk, és egy laza, félórai uzsonnázás és sörözés után elhagytuk Belém városrészét, hogy aztán a belvároson keresztül a Tejo- partjának ellenkező irányába, a keletre levő Csempe-múzeumba eljussunk. A villamosvezető azonban a táv felénél elkiabálta magát, hogy „finito”, lehúzta az áramszedőket, és kitessékelt bennünket a járműből. Kiszámoltuk, a méltán világhírű portugál nemzeti sajátosság, a csempefestés fellegvárába a 17 órai zárás előtt nem tudunk eljutni.
Rövid tanakodás után improvizáltunk: egy arra elhaladó busz frontján felfedeztük a VII. Edvárd park úti-célt. Ennek középpontjában áll Probal márki hatalmas, 50 m. magasban álló szobra, aki a nagy tűzvész után megtervezte, modernizálta és kivitelezte a modern Lisszabon korszerű városát. A harsányan zöld parkban csatlakoztunk a több száz, ott pihenő fiatalhoz, majd a modern városrész megtekintése után visszamentünk a Rossio-ra, hogy a legendás 28-as villamossal más városrészeket fedezzünk fel.
A végállomáson, a Martim Moniz téren kötöttünk ki, amely ma már inkább kínai negyeddé lett, azok jellegzetes éttermeivel, kirakataival, bóvlijaival együtt. Rövid nézelődés után a másik nevezetes villamossal, a 12-sal mentünk tovább, a még számunkra ismeretlen városrészeket felfedezendő. Az egyik szűk utcában ekkor találkoztunk egy újabb, nálunk nem ismert eseménnyel: a sínre belógott egy parkoló BMW hátulja. Se előre, se hátra! A villamosvezető először egy, a járműre szerelt daru-szerűséggel megpróbálta oldalirányban elmozdítani a járgányt, de sikertelenül. Majd higgadtan a mobilját előkapva, 2-3 beszélgetést követően kb. 10 perc múlva előteremtette a kocsi gazdáját, aki nagy szégyenkezve eljárt az útból. A villamos utasai vidáman, avagy közömbösen követték az eseményeket, senki sem volt ingerült, ideges. A fő térre, a Rossiora visszatérvén végre törlesztettük 3 napos adósságunkat: felmentünk és megtekintettük kártyánkkal a Santa Justa lifttel a felső- várost. Már viszonylag késő lévén, „csak” 10 percet vártunk a felmenő, és 5 percet a lefelé menő liftre. A bejárat mellett megpillantottunk egy önkiszolgáló thai éttermet, tömve turistával. Nosza, a sok izgalmat, forróságot és sorban állást kiállt napot lezártuk egy jól telirakott tányér tengeri herkentyűvel (9 Euro/fő, amennyi ráfér), majd hideg sörrel leöblítettük. A fő-téren azonban hiába vártuk a hazajuttató buszunkra: az nem ment, mert leégett! Egy darabig bámultuk mi is a fekete vázzal füstölgő reménységünket, de mivel későre járt, igyekeztünk elcsípni az utolsó 28-ast. Este a gyógyító fürdő mellett egy palack portóival is enyhítettünk aznapi testi és lelki szenvedéseinken.
5. nap. szerda. Korán, fél 8-kor keltünk, le a mélygarázsba a kocsiért, vissza a lakáshoz, gyors bepakolás, mert ha nem is hosszú, de sűrű nap várt ránk aznap is. Első állomásunkat, a 93 km-re fekvő Obidost lassú araszolással, 2 óra alatt értük el.
De megérte, mert hófehérre meszelt jellegzetes, ódon házaival, amelyeknek alja kékre vagy okkersárgára volt festve, lenyűgöző volt. Dimbes- dombos, kis üzletekkel teli utcácskáival, színpompás ablakaival és kertjeivel igazán elbűvölő látványt nyújtott. Május elején még „élvezhető” volt a település, a tunéziai Sidi Bou Said, avagy a marokkói Chefcaouen városkák hangulatát idézte fel bennünk. Több mint egy órát császkáltunk a macskaköves utcákon, megtekintve a hatalmas, Manuel- stílusban épült kő-várat is. Szerencsénkre elcsíptünk egy gregorián kórusmű- interpretációt a városka templomában, ami felejthetetlen élmény volt.
A következő állomásunkra, Portugália legnagyobb templomához, Alcobaca ciszterci monostorához hamar eljutottunk, de ami a francia, olasz vidéki műemlékeknél nem volt könnyű, itt igen: a parkoló a templom előtt volt. Előbb kívülről csodáltuk meg a díszes, mánualita stílusban alaposan kidolgozott, díszes székesegyházat, hogy betérve szembesüljünk ennek ellenkezőjével: puritán, dísztelen márványoszlopok, sima oldalhajók, szinte üres szentély. De így volt igazán felemelő és emlékezetes!
És már száguldottunk harmadik dél- portugáliai egyházi látnivalónk, Batalha felé. A már az előbbinél pompásabb belső- templom megtekintése után az 1358-as, a spanyolok támadását visszaverő János herceg, később király hálából épített monostort kívülről tekintettük meg, majd a kisvárosban sétálva, egy elfogadható árú étkezdét kerestünk. Nem találtunk. Gondoltuk, talán majd Fatimában, a híres búcsújáróhelyen felfedezünk egyet.
Itt már szabályos hőség fogadott, 34 fokot mutattak a hőmérők! A kegyhelyet előbb körbejártuk. Mostani, XX. század végi alkotás a zarándokok tízezreit fogadó tér, a szabadban felállított kápolna, ahol az istentiszteleteket tartják, de a kegytemplom is. A három itteni gyerek történetét, akiknek megjelent a szűzanya, nem ismétlem, de az idén az eddigieknél is nagyobb volt a felhajtás: 100 éves jubileumot ünnepelt a kegyhely. Érdekes módon csak néger apácákkal találkoztunk, és még meglepőbb módon egy nyíltszíni misét angol nyelven celebrálták. Pedig hát sem az angolok, sem az amerikaiak nem katolikusok….
Az ebéd megint elmaradt, így az ötödik állomásunkon, Tomar városára hagytuk azt. Ennek bizonyos időszükséglete volt, így pechünkre a neves, egy hatalmas kővárban elhelyezkedő tomari, a templomos rend által 1162-ben épített és feltartott székesegyházat nem tudtuk megnézni, mivel ½ 6 –kor, bosszantóan korán bezárt. A várat azonban körbejártuk, majd elindultunk Coimbra városa felé, ahol újabb szállásunk várt, immár esti fényeivel.

folytatjuk…
G. K. István
fotók: G.K.Enikő, G.K.István
megjelent a www.ongo.hu portálon 2017. szeptember 14-én