2016. szeptember 21., szerda

WOODSTOCK HŐSEI ISMÉT MAGYARORSZÁGON- A TEN YEARS AFTER AZ A 38 HAJÓN

Woodstock hősei ismét Magyarországon - A Ten Years After lesz az A38 hajó vendége

2016.09.21.Gróf István - Fotók: internet

Az angol blues-rock egyik alapköve, a Ten Years After, amely fénykorát a 60-as évek végén illetve a 70-es évek elején élte, ma is ugyanolyan energiával hasít, mint fénykorában. Szeptember 25-én az A38 hajón lépnek fel.
A fanyalgók és a feltétel nélkül lelkesedők nagy dilemma előtt állhatnak ez alakalommal: az előbbiek szerint az egykori frontember, Alvin Lee nélkül nem Ten Years After a banda, aki már 2004 óta nem is tagja a zenekarnak, haknizó öreglegényeket pedig már hallhattak eleget. Igen ám - hangzik a kontraérv-, a világ változik, az új zenészek mindig trónkövetelőként lépnek fel, és a verseny néha jól dől el. 2004 és 2014 között az a Joe Gooch gitáros- énekes vezette az akkor szintén sokat turnézó bandát, aki - hallhatták sokan itthon is - ragyogóan helytállt a csapat blues- rock repertoárjának tolmácsolásában.
2014-től újból változott a frontember személye: az a 31 éves londoni Marcus Bonfanti lett a csapat ásza, aki 2012-ben, 2013-ban és 2014-ben elnyerte a British Blues Awards kategóriagyőzelmét. Bonfanti 16 éves kora óta zenél, és a brit blues csodagyerekeként emlegetik. A hab a tortán pedig az, hogy a vele ellentétben igazi matuzsálem, a 71 éves Colin Hodgkinson lett az új basszusgitáros, aki véleményem szerint minden idők legjobb fehér blues- rock basszerosa. Colin 15 éves kora óta, azaz 56 éve nyüvi hangszerét, többek között a brit blues keresztapjával, Alexis Korner-rel, de Spencer Davis bandájában ugyanúgy, mint Jon Lord projektjében is szerepet kapott. Talán nehezen hihető, hogy leginkább az ő neve vonz az esemény meglátogatásakor.
A Ten Years After pályafutása közismert, dióhéjban azért annyit, hogy 1966-ben alakult meg Robin Hood városában, Nottingham-ben, mint az akkor divatba jövő blues- rock formációk egyike, a Cream, a Taste, a Jimi Hendrix Experience társaságában. Gitár-centrikus, az extázisig fokozódó hosszú rögtönzésekkel, kemény blues-zenére alapozott dübörgő rock volt ez, melyet a zenekarvezető- énekes- gitáros, Alvin Lee a tökélyre fejlesztett. Legpompásabb albumaik az 1968-as Undead, a '69-es SSSSH és a '70-es Cricklewood Green, legismertebb nótáik - reméljük, újra hallhatjuk őket vasárnap is - a smirglinél durvább I'm Goin' Home, a Hear Me Calling, a Love Like a Man, az I Woke Up This Morning és a I'd Love To Change The World. (Szerintünk pedig a rockzene egyik legkolosszálisabb opusza az "50,000 Miles Beneath my Brain - a Szerk.).
Sikereikre jellemző volt, hogy a zene tekintetében is protekcionista amerikaiak a legendás háromnapos Woodstock-i fesztiválukra a 31 zenekarból mindössze hármat hívtak meg a rock-nagyhatalomnak számító Nagy- Britanniából: a The Who-t, a Keef Hartley Bandet és a Ten Years Aftert. A rengeteg turnézásba felőrlődő (Amerikában összesen 28 országos hangversenykörutat, közte sok több hónaposat tartottak) banda 1975-ben feloszlott, és tagjai szólókarrierbe kezdtek, melyből a nyers rock'n'roll és a balladák felé orientálódó Alvin Lee jött ki a legsikeresebben.
'83-ban egy évre, '88-tól 2004-ig egy-egy koncertturné idejére újból összejöttek, majd 2004-2014 között a már említett Joe Gooch-el az élen stabilizálták magukat, és még új lemezeket is kiadtak a sűrű koncertezések között. 2014-től pedig ismét a már említett izgalmas tagcserékkel, újabb stúdióalbummal tarsolyukban lép fel Pesten a Marcus Bonfanti- gitár, ének, Colin Hodgkinson- basszus és a két ősalapító, Ric Lee-dob, és a Chick Churchill-orgona összeállítású négyesfogat. Izgalommal várjuk őket!

Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2016. 09.21-én

KORAŐSZI FOLKLÓR-RÁADÁS ANGLIÁBÓL A TINÓDI FOGADÓ UDVARÁN

Koraőszi folklór-ráadás Angliából a Tinódi fogadó udvarán

Szöveg: Gróf István
Fotók: Dr. Kereszty Gábor

Már-már hagyományosnak tekinthetők a Tinódi fogadó udvarára szervezett szabadtéri folk-estek, melyeknek előadói idén döntő többségben – Markó Péter szervező ismeretségi köréből – Angliából érkeztek. Így volt ez pénteken este is, mikor is a Phil Underwood vezette The Creole Brothers formáció két tagja, a tangóharmonikás/énekes/zenekarvezető mellett Charlie Skelton hegedűs mutatta be programját a hazai közönségnek. Az eredeti felállásban egy gitáros is szerepel, de ő nem volt itt ezen az estén, pedig, utólag megállapíthattuk, nem ártott volna néha a „zömökebb hangzás” miatt egy kis gitár-, vagy akár zongoratömörítés sem.

Új helyen, a teljesen megtelt kerthelyiség bal oldali sarkában felállított miniszínpadon az első perctől kezdve megadták azt a forró alaphangulatot a kortalannak tűnő zenészek – talán már a hatvan körül is járhattak –, amely végigkövette az egész estét. A zenészek elsősorban cajun zenét játszottak. Ennek a műfajnak a kialakulása eléggé kacifántos. A XVIII. század közepén a kanadai Új-Skócia tartományból az ott letelepedett gyarmatosító franciákat kiverték az angol seregek, akik kénytelenek voltak odébbállni párezer kilométerrel délre, a Louisianai-öböl partjára, ahol fővárosukat, New Orleanst megalapították, és amely később többféle új zene, a jazz, a blues, a dixieland, a ragtime megszületésének a helyszíne is lett. Az ottlakó, francia kulturális elemeket művészetükbe beépítő fehérek lettek a cajunok, akik ünnepnapjaikon cajun-zenére járták, a szinesbőrű, vagy keverék ottlakókat pedig kreoloknak nevezték, zenéjüket pedig zydeco-nak. Sok volt az egymásrahatás persze, és a cajun zene azért csak az afroamerikaiak hatására lett erősen ritmizált, jól táncolható zene, a jellegzetes egysoros, diatonikus, gombos tangóharmonika (melodeon) használatát pedig az ottlakó németektől szipkázták el. Az eredeti cajun–bandák háromtagúak voltak: hegedű, tangóharmonika és a triangulum, mint ütőhangszer, mely utóbbi a feketék által játszott változatban az erőteljesebb hangzású washboard, azaz mosódeszka volt.
Phil és Skelton rögtön két vérbő cajun dallal indított, persze franciául énekelve azokat. Hamar megszerettük a harmonika toló-húzó játékmódjára épülő délszaki ritmusokat, a tapsok nem maradtak el. De hogy a brit legények a hazairól se feledkezzenek meg, egy-egy angol népdalfeldolgozást is lejátszottak, amelyeknél Underwood vagy szintén hegedűt vett kezébe, vagy a más hangzást adó hazai tangóharmonikát használt. És mivel az angol népdalok nagy része a brit világbirodalom kiépítését elősegítő flottáról szólt, hát persze, hogy megjelentek a hazavágyódást megéneklő szomorú tengerészdalok is, a hajóra festett vörös rózsákat megidézve. Skelton, a kalapos, lófarkas hegedűs egy saját balladáját is bemutatta nekünk, szintén a sailor, a tengerész élete köré fűzve. Virtuóz technikája Mága Zoltánt, tipikus angol folk-zenei stílusjegyei pedig a ’70-es évek legnépszerűbb brit folk-rock bandáját, a Fairport Conventiont idézte. A szünet előtti szintén hazai angol népdalban pedig Phil mutatta meg harmonikáján, hogy nemcsak kísérni, dallamot játszani, hanem kiválóan rögtönözni is tud.
Szünet után megint jöttek felváltva a vidám trópusi, franciául énekelt cajun-dalok és az esős, borongós hangulatú hazai énekek. Az előbbiek közül a két hegedűvel, több szólamban megszólaltatott blues, az utóbbiak közül – szintén a vizek világából –, ezúttal a tengerre kihajózó, de onnan a vihar miatt vissza nem térő halászok tragédiája volt megkapó. Egy újabb blues-ban, a Boscow Bluesban a kalapos zenekarvezető rögtönzött egy jót ismét harmonikáján, majd Petőfi Befordultam a konyhába nótája hasonlatával bizonyítva, miszerint hamar lehet egy műdalból „majdnem” népdal, Chuck Berry fergeteges rock and rollja, a Johnny B. Goode hangzott el, mintegy hangulatfokozóként. A stíluskavalkád – persze egységes hangzású népzenei hangszerelésbe öltöztetve – tovább folytatódott: hol Bartók hegedű-duóinak egyikét idézték fel (mindketten hegedűjüket használva), hol érzelmes ¾ es keringőt játszottak, hol a legismertebb brit népdal, a Van Morrison által is feldolgozott Rollin’ Home ismert dallama csengett jól ismerten a fülünkbe, hol az egy kicsit már giccsbe hajló amerikai doo-wah slágert énekelték el, énektudásukat is bizonyítandó az előadók.
Mint a kezdéskor, a záráskor is egy ízig-vérig louisianai cajun-nóta, a Saturday night jelezte a hallgatóságnak, hogy a banda fő profilja ez a délszaki zene. Elmondhatjuk, hogy jó időben, jókor voltunk ott, a Tinódi kerthelyiségében ezen az estén: élmény volt hallgatni ezt a kellemes zenét.







megjelent a www.sarvarikum.hu portálon 2016. 09.21-én