LAMANTIN 2016: LATIN- LENGYEL- FRANCIA JAZZ A SÁTORBAN

Lamantin Jazz Fesztivál 2016: Latin - lengyel - francia jazz a sátorban

2016.06.25. - 17:30 | Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Korlátozta a jegyvásárlókat a kánikula a fesztivál hatodik napján is. Június 24-én, az utolsó sátras napon az Urbán Orsi Trió, a Pjotr Baron Quintet és a Stephane Belmondo Trio lépett fel a Lamantin Jazz Fesztiválon.
Jó kis nyáresti hangulatot igyekezett a nagyérdeműnek - aki még csak csordogált ez idő tájt - ajánlani a pénteki jazzfolyamot nyitó Urbán Orsi Trió, és ez sikerült is. Az elismert jazzénekesnőt - aki gyakorta különböző latin ritmushangszerekkel is fűszerezte előadását - ezúttal Révész Richard, Magyarország egyik legjobb latin zongoristája, és Perger István ütős kísérte el. A műsor kellemes latin számokból állt, így hallhattuk a Volveras (Visszatérsz) c. balladát, a Quizas ( Talán) c. ismert dalt, melyben Révész Ricsi igazolta a beharangozóban elmondottakat szédületes sodrású, ugyanakkor érzéki imprójával. Érdekes, és megható volt az, hogy egy portugál nyelven előadott dalt a portugál focistáknak ajánlott a művésznő.

Urbán Orsi mély tónusú, fűtött, magabiztos hangjával, a tekinteteket magára vonzó előadásmódjával, kellemes összekötőszövegeivel hamar elnyerte a közönség hódolatát, amit folytatott a két, befejező, immár hazai szerzemény tolmácsolásával. Egy Horányi- tangó, melyre a szöveget Orsi írta, és a Charlie-tól közismert László Attila- dal, a Szippantás a jóból már jóval teltebb hangzással mentek, szinte nem értettük, hogy csak hárman állnak a színpadon. Ehhez persze kellett Révész magabiztos zongorakísérete, és a nem ritka, de hatásos rögtönzései, valamint Perger nem tolakodó, négy hangszerének minden centiméterét kihasználó ütősjátéka is. A visszataps után a közismert Sergio Mendez dal, a Mas Que Nada hangzott el, már alaposan felforrósítva az alapból sem hűvös hangulatot.
A Pjotr Baron Quintet Lengyelországból jött, öttagú legénysége más stílust, más hangulatot, más világot hozott nekünk. Baron elismert szaxofonos nemcsak Lengyelországban, hanem Európában és Amerikában is. Együtt játszott például Art Farmer-rel, Zbigniew Namyslowskival is. Pályáján John Coltrane, a post bop és a free-jazz nagymestere irányította egyrészt, másfelől a lengyel jazz nagy újítója, Tomasz Stanko. A zenekarban rajta kívül Hans-Peter Saletin trombitált, Michal Tokaj zongorázott, Maciej Adamczak bőgőzött, és az inkább programozó- matematikusnak, mint jazzdobosnak mutatkozó Lukasz Zyta dobolt.
Az ő szólójával indult a quintet műsora, amit eleinte beállásnak hittünk, de a zenészkollégák figyelme a mienket is odairányította: bizony, ment a műsor. A borongós hangulatú, szabad improvizációk hosszú sorát bemutató számot kimért, tudatosan felépített, de azért mégis frissen rögtönzött szaxofon-, akkordmentes, inkább széles futamokkal operáló zongora-, a középső hangsávba, valahol Freddie Hubbardos hangulatú trombita-, valamint a legfelsőbb húrokon üveghanghatáron is pengető bőgőszólók dobták fel.

A második, lassú, balladaszerű számban, az Awaking-ben vágott mellbe az a tiszta fúvóskórus, amely aztán a két következő számban is főszereplő lett. Pedig a jazz nem attól jazz, hogy a fő dallamot feljátsszák, mégis olyan többszólamú, éles, telt szaxi- trombita dallamsort, mint amit a Baron- Saletin kettős hozott, ritkán hallani. A pár sorral korábbiakra utalva Baronék zenéje közép-európai jazz- zene volt, világos jegyei -Stanko segítségével- felismerhetőek voltak. Baron tudatosan nyúlt egy XVIII. századi lengyel egyházi zeneszerzőhöz, Moniuszko Agnus Dei c művéből merítette fő témáját harmadik számához. Ez is egy dobszólóval indított és a dallamot felvezető fúvósok hozták gyönyörűen a régi dallomot.
A negyedik, a ráadás szám vad bop volt, 5/8-os ritmikával, ördögi hangzással, és a zenészek rögtönzéseiből Hans-Peter ezúttal Maynard Fegusson-i magasságokban előadott bravúros trombitaszólója ragadott meg. Máté J. György 2007-es kritikájának minden szava igaz Baron művészetéről: az előadó zenéje nem az érzéseket tolmácsolja, az kerül minden szentimentalizmust. Zenéjével igazságokat akar közölni, ideákat hallhatóvá tenni. Most, 2016-ban is ezt igazolta zenésztársaival.
A vászonponyvás koncertterem csak nem akart hűlni, sőt... Mire leszállt az est és a sátorzáró hangversenyek utolsó előadójához értünk, még mindig csak erős harmadára duzzadt az érdeklődök hada. Pedig az előadó neve sokakat kellene, hogy vonzzon: a francia trombitás, Stephane Belmondo Triója lépett fel ugyanis. Az akkor még fiatal jazzert Chet Baker, a 49 éves korától haláláig Franciaországban letelepedett, stílusteremtő amerikai trombitás fedezte fel Párizsban, és egy darabig együtt is koncerteztek. Ez rányomta bélyegét zenéjére, persze a francia sanzon és Michel Legrand is hatott rá. A csapatban egy ügyes gitáros, Alex Freiman gitározott, és Thomas Bramerie bőgőzött. A kamara jazz kombónak talán nem volt a legideálisabb ez a nagysátor: bulijuk egy kis füstös klubban jobban elképzelhető lett volna.

Az első két számban még nagyon vártuk a jó kis belemelegedő zenét, de nem jött. Ha Belmondo nem játszott, akkor a gitáros nem akkordozott, hanem szólót játszott. Az alig erősített - unplugged - cérna gitárhang egy szál bőgőkísérettel bizony igencsak vékonyka hangzást adott. A tömörítő zongora, a halkan ugyan, de ott lévő dob ilyenkor nagyon hiányzott. Druszám valamennyi trombitaszólója persze emlékezetes volt, szomorkás hangulatú, fátyolos; a west coast stílus jegyei szépen átjöttek rajtuk. A harmadik számban aztán magukra találtak a zenészek, a gitáros és trombitás szépen együtt dolgoztak, míg az azt következő opusban a hórihorgas Thomas lepett meg egy kiváló bőgőszólóval. Egyébként óriási feladat hárult Bremarie-ra: ha mérni lehetett volna a súlyát koncert előtt és után, biztosan 2-3 kg-ot vesztett volna. Az említett gitár-bőgő duónál hangsúlyozottan, de a trió számokban is derekasan helytállt: egy másodpercre sem lankadhatott figyelme az egyedüli kísérőzenésznek.
Az ezt követő meglepetésre azonban mi sem számítottunk: Belmondo a színpadra szólította Winand Gábort - egyébként az improvizációs tábor itt tanító tanárát- , akivel a Body and Soul c. örökzöldet adták elő, káprázatos sikerrel. Így már azért vastagabban szólt a combo, és az imprók is bátrabban jöttek elő. Belmondo közben szárnykürtre váltott (Baker nyomdokain?), így újabb hangszínnel bűvölt a hangzás. Megérdemelt vastaps volt a produkció eredménye. Egy dallamosabb, közérthetőbb filmzene jött szárnykürttel és jó kis bőgőszólóval ezután, majd megint csak Gábort hívták be énekelni az utolsó számban. Hatásos uniszónót adtak elő kezdéskor, a végén mindegyikük rögtönzését bekeretezve. A kicsi, de lelkes közönség visszatapsolta a franciákat, akik végül is a ráadás számmal egy majd másfél órás koncertet adtak a már előre tömörült, javában a tábor hallgatóiból álló közönségnek.
Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2016.06.25-én