2016. június 29., szerda

AZ "ÉVEZREDNYITÓ BESZÉLGETÉSEK V." KÖTETÉNEK KÖSZÖNTŐJE

KÖSZÖNTŐ

Mindig titokzatos és varázslatos, amikor a végtelen idő folyamában századforduló vagy különleges szerencsés esetben évezredfodruló érkezik el az életünkben. Szerencsések azok, akik ilyen különleges pillanatokat megélhetnek. Ahogy a teljes napfogyatkozás varázslatos pillanata megfog, szinte meghökkent bennünket, úgy szippant be az idő tornádó tölcsére mindannyiunkat a végtelenbe.
Gróf István az "Ezredvégi- Évezrednyitó" beszélgetések sorozatával új szellemi teret nyitott, hogy másfél évtizeden keresztül valódi izgalmakkal töltse meg a Nádasdy-vár lovagtermét. Érdekes témák, érdekes személyiségek, érdekes közönség és tudatos szerkesztés jellemezte mindvégig a beszélgetéseket, amelyek időnként valódi történelmi párbeszéddé alakultak. Szinte felfoghatatlan, hogy 75 estén különböző témában érintették a magyarság nagy sorskérdéseit, életről és elmúlásról egyaránt. Ez a szellemi aranyhíd, amely összekötötte a témákat és az előadókat, határainkon belül és kívül, valódi üzenet múltról és jelenről a jövőnek.
Gróf István igazi értelmiségi küldetést vállalt, nemcsak a programok megszervezésével, hanem azzal is, hogy az előadásokat rögzítette és könyvek formájában közzétette. Egyúttal példát mutatott mindannyiunknak, hogy valódi elkötelezettséggel, lelkesedéssel sokat tehetünk városért, hazáért, nemzetért a magunk helyén.
Jó szívvel ajánlom e sorozatot minden érdeklődőnek, hogy akárcsak egyetlen beszélgetés, vagy egy értékes gondolat megtalálásával kapcsolódjon be- így utólag is- a beszélgetések családias légkörébe. a könyv pedig legyen örök emlék, amely megőrzi a múló időben a mindig általáno érvényű gondolatokat.

Sárvár, 2016. június 29

Kondora István
polgármester

2016. június 25., szombat

LAMANTIN 2016: LATIN- LENGYEL- FRANCIA JAZZ A SÁTORBAN

Lamantin Jazz Fesztivál 2016: Latin - lengyel - francia jazz a sátorban

2016.06.25. - 17:30 | Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Korlátozta a jegyvásárlókat a kánikula a fesztivál hatodik napján is. Június 24-én, az utolsó sátras napon az Urbán Orsi Trió, a Pjotr Baron Quintet és a Stephane Belmondo Trio lépett fel a Lamantin Jazz Fesztiválon.
Jó kis nyáresti hangulatot igyekezett a nagyérdeműnek - aki még csak csordogált ez idő tájt - ajánlani a pénteki jazzfolyamot nyitó Urbán Orsi Trió, és ez sikerült is. Az elismert jazzénekesnőt - aki gyakorta különböző latin ritmushangszerekkel is fűszerezte előadását - ezúttal Révész Richard, Magyarország egyik legjobb latin zongoristája, és Perger István ütős kísérte el. A műsor kellemes latin számokból állt, így hallhattuk a Volveras (Visszatérsz) c. balladát, a Quizas ( Talán) c. ismert dalt, melyben Révész Ricsi igazolta a beharangozóban elmondottakat szédületes sodrású, ugyanakkor érzéki imprójával. Érdekes, és megható volt az, hogy egy portugál nyelven előadott dalt a portugál focistáknak ajánlott a művésznő.
Urbán Orsi mély tónusú, fűtött, magabiztos hangjával, a tekinteteket magára vonzó előadásmódjával, kellemes összekötőszövegeivel hamar elnyerte a közönség hódolatát, amit folytatott a két, befejező, immár hazai szerzemény tolmácsolásával. Egy Horányi- tangó, melyre a szöveget Orsi írta, és a Charlie-tól közismert László Attila- dal, a Szippantás a jóból már jóval teltebb hangzással mentek, szinte nem értettük, hogy csak hárman állnak a színpadon. Ehhez persze kellett Révész magabiztos zongorakísérete, és a nem ritka, de hatásos rögtönzései, valamint Perger nem tolakodó, négy hangszerének minden centiméterét kihasználó ütősjátéka is. A visszataps után a közismert Sergio Mendez dal, a Mas Que Nada hangzott el, már alaposan felforrósítva az alapból sem hűvös hangulatot.
A Pjotr Baron Quintet Lengyelországból jött, öttagú legénysége más stílust, más hangulatot, más világot hozott nekünk. Baron elismert szaxofonos nemcsak Lengyelországban, hanem Európában és Amerikában is. Együtt játszott például Art Farmer-rel, Zbigniew Namyslowskival is. Pályáján John Coltrane, a post bop és a free-jazz nagymestere irányította egyrészt, másfelől a lengyel jazz nagy újítója, Tomasz Stanko. A zenekarban rajta kívül Hans-Peter Saletin trombitált, Michal Tokaj zongorázott, Maciej Adamczak bőgőzött, és az inkább programozó- matematikusnak, mint jazzdobosnak mutatkozó Lukasz Zyta dobolt. Az ő szólójával indult a quintet műsora, amit eleinte beállásnak hittünk, de a zenészkollégák figyelme a mienket is odairányította: bizony, ment a műsor. A borongós hangulatú, szabad improvizációk hosszú sorát bemutató számot kimért, tudatosan felépített, de azért mégis frissen rögtönzött szaxofon-, akkordmentes, inkább széles futamokkal operáló zongora-, a középső hangsávba, valahol Freddie Hubbardos hangulatú trombita-, valamint a legfelsőbb húrokon üveghanghatáron is pengető bőgőszólók dobták fel.
A második, lassú, balladaszerű számban, az Awaking-ben vágott mellbe az a tiszta fúvóskórus, amely aztán a két következő számban is főszereplő lett. Pedig a jazz nem attól jazz, hogy a fő dallamot feljátsszák, mégis olyan többszólamú, éles, telt szaxi- trombita dallamsort, mint amit a Baron- Saletin kettős hozott, ritkán hallani. A pár sorral korábbiakra utalva Baronék zenéje közép-európai jazz- zene volt, világos jegyei -Stanko segítségével- felismerhetőek voltak. Baron tudatosan nyúlt egy XVIII. századi lengyel egyházi zeneszerzőhöz, Moniuszko Agnus Dei c művéből merítette fő témáját harmadik számához. Ez is egy dobszólóval indított és a dallamot felvezető fúvósok hozták gyönyörűen a régi dallomot.
A negyedik, a ráadás szám vad bop volt, 5/8-os ritmikával, ördögi hangzással, és a zenészek rögtönzéseiből Hans-Peter ezúttal Maynard Fegusson-i magasságokban előadott bravúros trombitaszólója ragadott meg. Máté J. György 2007-es kritikájának minden szava igaz Baron művészetéről: az előadó zenéje nem az érzéseket tolmácsolja, az kerül minden szentimentalizmust. Zenéjével igazságokat akar közölni, ideákat hallhatóvá tenni. Most, 2016-ban is ezt igazolta zenésztársaival.
A vászonponyvás koncertterem csak nem akart hűlni, sőt... Mire leszállt az est és a sátorzáró hangversenyek utolsó előadójához értünk, még mindig csak erős harmadára duzzadt az érdeklődök hada. Pedig az előadó neve sokakat kellene, hogy vonzzon: a francia trombitás, Stephane Belmondo Triója lépett fel ugyanis. Az akkor még fiatal jazzert Chet Baker, a 49 éves korától haláláig Franciaországban letelepedett, stílusteremtő amerikai trombitás fedezte fel Párizsban, és egy darabig együtt is koncerteztek. Ez rányomta bélyegét zenéjére, persze a francia sanzon és Michel Legrand is hatott rá. A csapatban egy ügyes gitáros, Alex Freiman gitározott, és Thomas Bramerie bőgőzött. A kamara jazz kombónak talán nem volt a legideálisabb ez a nagysátor: bulijuk egy kis füstös klubban jobban elképzelhető lett volna.
Az első két számban még nagyon vártuk a jó kis belemelegedő zenét, de nem jött. Ha Belmondo nem játszott, akkor a gitáros nem akkordozott, hanem szólót játszott. Az alig erősített - unplugged - cérna gitárhang egy szál bőgőkísérettel bizony igencsak vékonyka hangzást adott. A tömörítő zongora, a halkan ugyan, de ott lévő dob ilyenkor nagyon hiányzott. Druszám valamennyi trombitaszólója persze emlékezetes volt, szomorkás hangulatú, fátyolos; a west coast stílus jegyei szépen átjöttek rajtuk. A harmadik számban aztán magukra találtak a zenészek, a gitáros és trombitás szépen együtt dolgoztak, míg az azt következő opusban a hórihorgas Thomas lepett meg egy kiváló bőgőszólóval. Egyébként óriási feladat hárult Bremarie-ra: ha mérni lehetett volna a súlyát koncert előtt és után, biztosan 2-3 kg-ot vesztett volna. Az említett gitár-bőgő duónál hangsúlyozottan, de a trió számokban is derekasan helytállt: egy másodpercre sem lankadhatott figyelme az egyedüli kísérőzenésznek.
Az ezt követő meglepetésre azonban mi sem számítottunk: Belmondo a színpadra szólította Winand Gábort - egyébként az improvizációs tábor itt tanító tanárát- , akivel a Body and Soul c. örökzöldet adták elő, káprázatos sikerrel. Így már azért vastagabban szólt a combo, és az imprók is bátrabban jöttek elő. Belmondo közben szárnykürtre váltott (Baker nyomdokain?), így újabb hangszínnel bűvölt a hangzás. Megérdemelt vastaps volt a produkció eredménye. Egy dallamosabb, közérthetőbb filmzene jött szárnykürttel és jó kis bőgőszólóval ezután, majd megint csak Gábort hívták be énekelni az utolsó számban. Hatásos uniszónót adtak elő kezdéskor, a végén mindegyikük rögtönzését bekeretezve. A kicsi, de lelkes közönség visszatapsolta a franciákat, akik végül is a ráadás számmal egy majd másfél órás koncertet adtak a már előre tömörült, javában a tábor hallgatóiból álló közönségnek.
Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2016.06.25-én

2016. június 24., péntek

LAMANTIN 2016: FORRÓSÁG A BLUES-NAPON

Lamantin 2016: forróság a Blues-napon

2016.06.24. Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Mindannyiunk örömére ismét visszatelepítették a nagysátrat a szervezők a főtérre, a fesztivál Blues napjára, amin általában a legforróbb hangulatú koncerteket kapja a közönség. Kánikula most is volt...
Délután hatkor, a meghirdetett kezdéskor ezerrel sütött a nap, néhányan lézengtek csak a sátorban, és aki tudott, sört ivott. Ekkor lépett fel előzenekarként a diákokból összeállt fúziós- jazzt játszó alkalmi alakulat, a VÁR- BEQ. A ritmusszekciót tegnap már hallottuk a klasszikusabb jazz vonalat képviselő Béta Chord formációban, és lám, Pál Gábor basszeros és Zubor Atus dobos- nem is akárhogyan-, megmutatta a nagyérdeműnek, hogy több lábon áll. A két szólista, a pontosan, ugyanakkor hatásosan játszó Cseke Dániel szaxofonos és a banda névadója, hangszerének alapos tudója, Várallyay Benedek gitáros üde, pergő instrumentális jazz- rock zenével lepett meg minket.
Pontban fél hétkor helyet cseréltek az országos hírű blues csapattal, a Fekete Jenő által vezetett Muddy Shoes-zal. A '80-es évek végén még nem volt magyar tiszta blues a rock- bluest játszó Hobó Blues Band-et kivéve, és ekkor lépett színre az akusztikus vonalat vivő Vas Zoltán, és az erősített zenét muzsikáló Palermo Boogie Gang, melyben Jenő is kezdett. Nos, a műfajhonosító gitáros- énekes stílusa, hál ' Istennek mit sem változott, haja is csak alig őszült 3 év óta, mikor szintén itt szerepeltek. Egy pattogó, erős kezdés után másodikként Eddie Boyd bluesfater klasszikusát, a lassú tizenkettes Five Long Years c. bluest nyomták le, Jenő szokásosan kimért, megfontolt rögtönzéseivel, és Neumann Balázs változatos orgonaimpróival. A lassú bluestéma hamarosan visszatért a műsorba egy gyors rock dal, és egy Tom Waits-es hangulatú, a zongorán szépen kísért One More Glass után, mégpedig egyenesen a királytól, Muddy Waters-től.
A Hootcie- Coothcie Man megint lehetőséget adott a gitárosnak és a billentyűsnek a kibontakozásra, megfelelő időkeretek között és igazságosan megosztva. Mert az estén ez nem volt mindig így! J.J. Cale, a blues, a country és a rock and roll határmezsgyéin munkálkodó zenész közismert After Mindight-ja után egy kissé cukrosabb dal (All I Want) kizökkentett a kerékvágásból, hogy aztán a koncertzáró dal, a Don't Burn Down kemény rockja hozza vissza a kedvünket a visszatapsolásra. Fekete hozta a tőle elvárt kőkemény, pontos, és hatásos gitárjátékát, és az énekhangja is tökéletesen rendben volt. A meglepetést inkább az „új ember", Neumann Balázs okozta, aki ragyogóan bánt a billentyűkkel, és hol zongora, hol orgona, hol Hammond- játékával kitűnőre vizsgázott. Pengő Csaba érdekes módon hangosított nagybőgőt használt a műsor nagyobbik felében, mivel úgy sikerült annak hangszínbeállítása, mintha azokat is az utolsó két számban előkapott basszusgitárral játszotta volna le. Mezőfi „Fifi" István precízen vezette a ritmusszekciót, és jó volt látni, hogy a jó kis együttzenélés hatására kivirult, igencsak elemében volt, és olyan variációkat varázsolt az utolsó számban, hogy arra oda kellett figyelni.
Nem sok idő kellett az átszereléshez: egy zongora és egy dob összeállítású duó következett Jenőék talán nem kellően értékelt produkciója után: a Luca Sestak Boogie Duo foglalta el a színpadot. A mindössze 21 éves Luca megnyerte Németországban a Boogie- woogie díjat, és káprázatos zongoratudásáról híresült el. Társa, a hasonló korú Johannes Niklas dobos volt. A boogie- woogie eredetileg a klasszikus blues gyors változata, amely 1924-ben született meg Chicagóban. A zongora- boogie kétszólamú: a kérlelhetetlenül gördülő basszusra a jobb kéz játssza fel a melodikus futamokat. Akkori sztárjai: Albert Ammons, Big Maceo, Jimmy Yancey, Pete Johnson, Meade Lux Lewis voltak, akiknek felvételei 80 év távlatából is üdítőek, frissek maradtak.
Nos, most sem csalódtunk: a két fiatalember szokatlanul ügyes show műsorral fűszerezett programot adott a hallgatóságnak úgy, hogy a kedves humor, a viccelés, a kordában tartott jópofizás még rátett egy lapáttal zenei produkciójukra, így hamar a közönség kedvencei lettek. Az első két őrült gyors boogie után, melyben Luca bemutatta óriási technikai felkészültségét a fekete- fehér billentyűk otthonában, a Nobody Knows You c. örökzöld blues-zal leptek meg minket a fiúk, melyben Sestak énekelt is, és nem is rosszul. A Felkelő nap háza c. folk-rock örökzöld megint csak óriási meglepetés volt. Ebben az Animals- átdolgozásban volt olyan perc, hogy jobb kézzel fenn állandó hangon triolákat játszott, a bal kézzel pedig a jól ismert dallamot. A blues zongorázás minden csínját- bínját bemutatta nekünk a fiatal művész, miközben a dal számtalan dallam,- és ritmusvariáción keresztül változott.
A német zongorista, mivel már tegnap óta Szombathely vendége volt, jónéhány szót, kifejezést megtanult magyarul, hogy a hazai közönség kedvébe járjon. Nos, ez sikerült is, míg dobos kollégája egyéb tréfás showelemekkel vívta ki ugyanezt. Hol a mikrofonállványt, hol a szőnyeggel letakart színpadot, hol a hangfalládákat dobolta végig. A végén már egy kicsit vásári jellegű lett a produkció, a kevesebb több lehetett volna. Egy '30-as évek hangulatú buklé, érzelmes énekkel következett, majd a megunhatatlan virtuóz zongorafutamok az utolsó számban, a közönséget is megénekeltető Is it Love, What I Feel-ben folytatódtak. A szűnni nem akaró vastaps után egy echte Chicago-boogie következett, jó dögös felvezetéssel, majd egy párját ritkító dobrögtönzéssel, melyben érdekes, nem megszokott elemeket csempészett szólójába Johannes. A szám csúcspontján Luca a színpadra szólította a nézőtéren helyet foglaló hazai boogie- woogie zongoristát (a kollégák ezek szerint ismerik egymást széles e világon!), a győri Dániel Balázst is, aki a zongoraszékre Sestak mellé csúszva, játékával nem maradt szégyenben: hömpölygött, áradt, gurult a boogie a négy kéz alól. Az egyórás koncerten az volt az érzésünk, hogy a két muzsikusnál jóval többen zenéltek a színpadon. Telt hangzás volt, pörgött a műsor, jó volt hallgatni!
A csúcsprodukciónak ígérkező Lurrie Bell's Chicago Blues Explosion koncertjére vártuk a nagyobb show-t, amolyan amerikaiasan. A négy zenész, a gitáros- énekes mellett Anderson „Sonny" Edwards billentyűs, Melvin Smith basszeros és Willie „The Touch" Hayes dobos színpadi öltözéke is a puritán, az erre nem adó európaitól eltérő volt: vasalt nadrágban, inggel, mellénnyel, bőrcipőben, karkötőkkel felcicomázva léptek fel. Az első hangok felcsendülése mellbe vágott: ez ám Muddy Waters, John Lee Hooker öröksége, a nyers, bárdolatlan, kőkemény elektromos blues! Aztán az idő múlásával kiderült, Mr. Bell ma este nincs topon. Semmibe meredő tekintetével énekelt, gitározott, és a koncert első felében még a súlyos, nehéz, gyors futamoktól mentes rögtönzései sem dobták fel saját magát, így érthető módon, minket sem.
A második számban, egy lassú, 12-es bluesban aztán, amikor a verse után a rögtönzések következtek, Lurrie 8 kört adott magának, a billentyűsének meg kettőt. Elnyújtotta a számokat, mint a rétestésztát, és őszintén megmondva a rögtönzései ugyanazokból a panelekből álltak: már- már unalmasnak tűntek. A 8-12 perces számok nem szokatlanok a blueskoncerteken, amikor a közönség lelkesedése nagyobb teljesítményre hangolja a művészt, és az egyre jobban belemelegedik. De itt nem ez történt. A bluesfater, aki nem letagadhat, hanem „feltagadhat" vagy 10 évet (mindössze 57 éves!), ledarálta a műsor első felét úgy, hogy nem volt kontaktusa a közönségével. Még szerencse, hogy egy olyan ritkán hallható, ösztönösen játszó basszgitárosa volt, aki tökéletesen ráhangolódott a bluesra: inkább Melvin kíséretét hallgattam, és a jól felkészült, a valamilyen fokon egyhangú bluest mégis színesen játszó, állandóan variáló Willie-t, a dobost. Nem volt egy Pinetop Perkins, de jó volt a billentyűs is. Hagyományos blues-zongorázásban tökéletesen játszott, a nagy, szekrényes Hammondon is otthonosan mozgott, „jólesően" ellensúlyozta Lurrie rámenősen hosszú gitárjátékának monotonságát. De ahogy a koncert után Premetz Mátyás orgonistával, a hangszer kölcsönzőjével megállapítottuk, nem „tett kárt" a hangszerben.
A 70 perces műsor alatt nyolc számot játszott a banda, köztük a tavalyelőtti Blues Awards győztes dalát, a Blues In My soul-t, valamint B.B. King örökzöld balladáját, a Sweet Little Angelt, de Albert Collins Snow Cone örökérvényű bluesa sem hiányzott a repertoárból. Ekkor végre belemelegedett az öreg is, már jókedvvel nyűtte vörös Gibsonját, mely egyes nézők szerint egy millióba is kerülhet. Hát igen, sem pengető, sem lábgombok, sem semmilyen plusz kütyü nem zavarta meg Lurriet abban, hogy hatalmas hangerővel (az orgona- imprók alatt bizony le lehetett volna halkítani akkordokat hozó gitárját) tépje a húrokat, és mellbevágó hangzást produkáljon. Érdekes volt egyébként, hogy a shuffle ritmusokban, mint az utolsó előtti számban hallhattuk is, nem gyorsan, egymás után, a megszokottan felülről lefele pengette a húrokat akkordozás közben, hanem „megspórolva" a gyors mozdulatokat, a közbülső ritmusban ujjaival „szétfröcskölve" szólaltatta meg az akkordokat.
Az utolsó szám Muddy Waters szédületes ritmikájú Mojo Workingje volt, amiben aztán,- mentségükre legyen mondva- beleadtak apait- anyait, még Bell mester is változatosabban rögtönzött. A búcsúzás, miután ha nem is vas-, de hosszan tartó tapsvihar volt, felemásra sikeredett. Egy köpcös, hosszúhajú alak (menedzser?) felment a színpadra, és egyenként lecibálta a zenészeket onnan. Mindegyikük azért becsületből meghajolt a közönség felé. Utoljára a főnök, precízen becsomagolva gitárját, hagyta el a fedélzetet. A legalsó lépcsőn végül ő is integetett még, majd a megfogyatkozott közönség közé vegyült el, hogy a bőven rendelkezésre álló CD-iből a vásárlóknak dedikáljon. Szebb véget érdemelt volna ez a nap!

megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2016.06.24-én

2016. június 23., csütörtök

LAMANTIN:SZERDA ESTE IS ZONGORAVIRTUÓZT HALLHATTUNK A KRÚDY KLUBBAN

Lamantin: szerda este is zongoravirtuózt hallhattunk a Krúdy Klubban

2016.06.23. szöveg és fotók: Gróf István

A fülledt meleg és a gyakori gerjedés sem ártott a Szabó Dániel Quintet sikeres szereplésének a Lamantin Jazz Fesztivál negyedik napján. Ekkora mázlink csak nekünk, fesztiválozóknak van, hogy két egymást követő napon, két ekkora hazai zongorafenomént hallgathassunk.
Mindössze három alkalommal játszott az erre a nyárra frissiben összejött Szabó Dániel Quintet. Nagykanizsán és Budapesten a múlt héten léptek fel, az alapos szakmai portál jelzései szerint sikeresen, és Tímár Péter személyes meghívására végül Szombathelyre is ellátogatott a „most már rutinos" csapat. Nem volt könnyű összehozni az alakulatot, hiszen a zenekarvezető-zongorista-zeneszerző életvitelszerűen Amerikában, Los Angelesben él, Szandai Mátyás bőgős Párizsban, Juhász Márton dobos pedig Bécsben. Bacsó Kristóf szoprán- és altszaxis hosszú amerikai és franciaországi csavargások után itthon van, ugyanúgy, mint Zana Zoltán, tegnap az Új Equinoxban már hallott altszaxofonos.
A most 40 éves zongorista 1998-ban került reflektorfénybe: megnyerte a Füsti Balog Gábor jazz- zongoraverseny tehetségkutatóját, mindössze 22 évesen, de a két, hasonló korú szaxis zenésztárs is nagyjából ekkor debütált: 1999-ben az Ablakos Lakatos Dezső Szaxofon versenyt nyerték meg. A csapatból csak az ütős, Juhász Márton 30 alatti, de Bacsóval együtt ő is a talán legnevesebb jazz-főiskolán, a bostoni Berklee College of Music-on végzett.
A foci EB miatt bölcsen 21 órára tett koncert előtt azért az Improvizációs Tábor hallgatóiból verbuválódott Beta Chord formáció játszott egy keveset nekünk. Girincsi Fruzsina énekesnőről még hallani fogunk, úgy hiszem, de a derekasan és pontosan játszó többi muzsikus nevét is megörökítem: Fenyvesi Márk- gitár, Papp Tamás- zongora, Pál Gábor basszus és Zombor Atus- dob.
Már elmúlt 9, mikor a zenekar belekezdett az első számba, az Útkereszteződésekbe. A forró, párás, nehéz levegő, a tompa neonfények, a Krúdy- klub családias beltere igazi 50-es évekbeli amerikai bebop-klub hangulatot adott az eseménynek. A szövevényes, tekergő zene, a széttört, aszimmetrikus ritmusok, a hangszerszólókra kihegyezett felépítés a kedden hallottaktól alaposan eltért. Bacsó szoprán-, majd Zana tenorszólói mellett bemutatkozott Szabó is: különösen a második számban, a Bossanovában végeláthatatlanul hömpölygő zongorafutamai megadták a jelzést a továbbiakra. Vagy Dani volt az átlagnál magasabb, vagy a zongora volt annál alacsonyabb (az előbbire tippelek), de kezdéskor a kottatartó állványt egyszerűen vízszintesbe hozta, és az odafektetett kottákból fentről olvasott.
A La Plage c. számban a leginkább összeszokott Bacsó és Szabó zongora-szopránszaxofon kérdezz-felelek játéka volt élménytadó. Kristóf a magas hangok fújásakor bizony gyakran „besegített" azzal, hogy ilyenkor lábujjhegyre tornászta fel magát. Az ostinato dörmögő bőgőszólamra felrakott 6/8-os progresszív darab, a Lebegés ismét más hangulatot adott: a tenorszaxik melankolikus kórusa, Juhász csilingelő kütyüi, a west coast-os zongora futamai elvarázsoltak bennünket.
Érdekes módon az ezt követő számban, az Istinató-ban jött át először igazán jazz-zenéjük extázisa úgy, hogy csak trióban, fúvósok nélkül játszottak: a kelet- európai népzenei dallamokra írt, páratlan ritmusokban variált (mintha 11/8-ot is számoltam volna benne) számban Dani saját (ez nagyon látszott rajta), és persze a mi örömünkre két akkora szólót tekert, hogy az nem volt mindennapi. Persze Szandai Mátyás nagyon profi, pontos és Juhász Márton ötletdús, sokszor alaposan „megfűszerezett" játéka is hozzájárult ehhez. Ekkora mázlink csak nekünk, fesztiválozóknak volt, hogy két egymást követő napon, két ekkora hazai zongorafenomént hallgathassunk.
A hangulat ezután már nem hagyott alább, előbb egy swingben, amelyben mindkét szaxis tenoron rögtönzött, mégis jól megkülönböztethető játékkal, majd egy latin alapra játszott (Közös alapok c.) számmal köszöntek el több mint másfél órás koncertjük után a közönségtől.
A fülledt meleg (pedig van légkondi a helyiségben!) és az időnkénti gerjedések egy kicsit ugyan visszavettek az élvezetből, de a jól megérdemelt vastaps után egy újabb meglepivel rukkoltak elő a zenészek. A ráadás egy szopránszaxi- zongora duó volt, melyet Dani írt, és Kristóffal közösen adták elő. A Gyermektánc, a már említett népzenei gyökerek mellett most Szabó Dániel kortárs zenei oldalát mutatta meg.
Nem voltam biztos abban, hogy el tudok menni erre a koncertre. Ezután biztosan állítom, kár lett volna kihagyni!

Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2016.06.23-án

2016. június 22., szerda

CSÖKKENŐ HANGERŐ- NÖVEKVŐ MŰÉLVEZET- HÁROM ZENEKAR KONCERTJE A LAMANTIN FESZTIVÁLON

Csökkenő hangerő, növekvő műélvezet - Három zenekar koncertje a Lamantin Jazz Fesztivál harmadik napján

2016.06.22. Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Az „igazi, nagy” koncertek beindulása a kedd esti, Bartók termi eseményekkel vette kezdetét a XVII. Lamantin Fesztiválon. Három merőben eltérő zenekar mutatkozott be ezen az estén, persze a közös nevező, az improvizáció jegyében.
Elsőként a 10 éves budapesti Loop Doctors lépett fel, és rázta fel a Bartók terem más zenéhez szokott falait. A Szendőfi Péter dobos és Romhányi Áron billentyűs által működő drum'n' bass, breakbeat, rap, funky és jazz ötvözetét játszó duó ezen az estén Szentpáli Roland tubással egészült ki. Mind az öt számot legutóbbi, 2015 januárjában megjelent nagylemezükről, az Entering a Room-ról játszották. Az alaphangszerként elkönyvelhető ütős olyan elementáris erővel adta meg a zenei alapot, hogy bizony, fülelni kellett a többi hangszer megszólalására. A rendkívül keményen és dinamikusan doboló, hat dobot és 5 cint nyaggató Szendőfi pedig a legkevésbé használt technikai kiegészítőket, nem úgy, mint a billentyűs, aki Rolandja mellett samplert, számítógépet, és egy sor más „kütyüt is bevetett, de még a komolyzenei múlttal (és jelennel) rendelkező, újításra bevethető tubás is láb-billentyűjével variálta a fúvóshangszer hangszínét.
A Three 4 Free kezdőszám a dinamikájával, a Main Title jazzes, már-már swinges lendületével, a Take One kísérletező, őskáoszt idéző progresszivitásával maradt meg emlékezetünkben, persze Áron virtuóz, gyors futamokat produkáló billentyűs-improvizációi közepette, amelyek rendre tapsra késztették a zömében fiatalokból - az improvizációs tábor hallgatóiból - álló hallgatóságot. A tubás hol a klasszikus basszus szólamot hozta gyors nyolcadokkal, hol ötletesen rögtönzött, minőségi szólókkal meglepve a nagyérdeműt. De amit a negyedik számban, a Shotgun Approach-ban művelt, az volt az igazi tubaszóló. Egyéni technikával úgy hajlította a hangokat bal keze ujjával a hangszer peremét simítva, hogy soha nem hallott hangokat varázsolt elő hangszeréből. Az önéletrajzi ihletettségű ráadás számban Romhányi volt a főszereplő az éneklés, a rap, a különböző, akárhonnan elősündörgő effektek használata révén. A DJ hozta a hangulatot, és bár az kisebbségben ott ülő 50-en felüliek ha nem is, de a fiatalok hosszú tapssal jutalmazták a Fonogram- díjas zenekart.
A szünetet követően Dr. Puskás Tivadar, Szombathely polgármestere hivatalosan is megnyitotta a XVII. Lamantin Jazz Fesztivált, és a legújabb turisztikai desztináció, a Szent Márton év rendezvényeire is felhívta az idelátogató vendégek figyelmét.
Az improvizációs tábor szakmai vezetője, Márkus Tibor zongorista által irányított Új Equinox csapata lépett fel ezután, másik két, itt oktató tanártársával, Jeszenszky György dobossal és Csuhaj Barna Tibor bőgőssel a háta mögött. A csapatban még alapemberként Zana Zoltán tenorszaxin és egy EWI (Electric Wind Intrument) nevezetű, fúvós- szintetizátoron játszott, vendégként pedig Jász András altszaxis, valamint két fiatal hölgy, Kovács Linda és Eszes Viktória énekesként lépett fel.
A kezdő számban mintha Chic Corea (Márkus tanár úr példaképe) Live at San Francisco-jának hangulata jött volna át, kissé kimértebb formában, melyet a következő szám (Some of Each Days) sem dobott fel. Ebben már Linda énekelt, és Jász András is bemutatkozhatott egy emlékezetes rögtönzéssel. A következő dalban a kinézetre dizőz karakterű Eszes Viktória állt a mikrofon elé. Társnőjétől jóval jazzesebb, smooth-osabb hangon énekelt, a zenekarvezető, Zana klarinétra emlékeztető EWI imprójával megspékelve. A Meglepetés a negyedik számban jött, amikor a ragyogó, bossa nova ritmusú, jól feldolgozható dallamú instrumentális szám került terítékre, Jász tollából.
A kissé steril hangulatot vérbővé változtató dal után ismét egy latin ritmuskavalkád következett (Sky-Fly), amelyben Jeszenszky kapott nagy tapsot dobrögtönzéseiért. Majd a misztikus hangulatú, visszafogott kíséretű dalban, a Time into Sound kompozícióban a folk-hippy öltözetű Linda bemutatta egyedülálló, ragyogó hangját és rögtönzési képességét. A hangulat tovább fokozódott a műsorzáró dalban, a Why Are the Whys?-ban, ahol a két lány duettet énekelt, majd felváltva szólaltak meg. Kovács Linda élesebb, tisztább, talán iskolázottabb hangja eltért, mégis tökéletesen kiegészítette Eszes Viki fátyolos, jazzesebb hangját. Jász szaxiszólói nemesítették még tökéletesebbé a dalt, hogy a nem nehezen kikényszerített ráadással, a jövőre a boltokba kerülő új CD címadó számával, a Trap cíművel zárják a koncertet.
A Márkus Tibor vezette Új Equinox rendkívül sokoldalú, rengeteg zenei tapasztalatot műveibe beépítő, folyamatosan megújulni tudó szeptett valódi örömzenét játszott: a két lány elemében volt, meg is tapsoltatták a majdnem teltházat hozó Bartók Terem közönségét.
Az est fénypontjának a Csík Gusztáv Trió fellépése ígérkezett. A zenekarvezető, valamint a Reggie Johnson bőgős és Alvin Queen dobos életútját a múlt pénteki beharangozóban leírtam, ezt nem ismétlem meg. Mindenesetre a magyar jazzélet egyik nagy legendája tért vissza Szombathelyre a 2004-es Lamantinon való részvétele után, mikor is Jimmy Woode bőgőssel és Bobby Durham dobossal játszott együtt. A művész meg is említette akkori fellépését és egykori bőgős zenésztársát is, minekutána a felvezető dalt követően egy Woode szerzeményt adtak elő. Különös volt a három zenész bevonulása is. Az előadók tekintetében topis farmerekhez, mindenféle fajtájú fejfedőkhöz, izzadt trikókhoz, koszos tornacipőkhöz szokott szemünk, amikor a három, 70-en túli úriember belépett a színpadra. A lezserséget egyedül a nyakkendő hiánya adta számukra, de mindannyiukon öltöny, vasalt ing, bőrcipő volt. Ahogy dukál!
A zenekart Csík dirigálta és a dobosával folyamatos szemkontaktusban volt végig, aki mosolyogva, fekete arcából éles kontrasztként villogó fehér fogait mutatva leste-várta főnöke minden zenei rezdülését, hogy azt lekövethesse. Le kell írnom azt a gyakorta elcsépelt szót most nagybetűvel, hogy ők ott JÁTSZOTTAK! Reggie, a bőgős is figyelt, ámbár úgy tűnt, mintha nem figyelne. Kissé flegmának látszott, de ízig-vérig együtt volt a többiekkel. Gusztáv öt és fél évtizedes zenei múltja, a hagyományos swing stílus szinte tökélyig való elsajátítása meghatározta az est repertoárját: nem volt itt semmi kísérletezés, semmi féle Hammond- orgona, semmiféle stíluskeveredés: jöttek a kettők meg a négyek, a Modern Jazz Quartet, Oscar Peterson stílusában, szépen, halkan, de virtuózan, felemelően.
A zongorista felvezette a számot balladaszerű szólóival, majd rákacsintott a dobosra, majd beindult a swing henger: Duke Ellington Satin Doll-ja, Cole Porter Night and Day-e, megint Ellington Take The A Train-je, és a többi korabeli amerikai evergreen, persze sok saját szerzeménnyel kiegészülve. Emlékként az első, 1977-es nagylemezükről Herbie Hancock Cameleon-ja is elhangzott.
A zene szeretete uralta muzsikálásuk minden percét - Csík brillírozott hangszerén, jó 7 oktávot rendszeresen használt, aztán a gyors virgákat egykezes, tiszta, nem bonyolított balladaszólamok váltották. Johnson, a szótlan bőgős, érdekes módon nem a gyűrűsujjával, hanem a középső, vagy az összezárt középső-gyűrűs újjal pengetett. Ahol természetesnek vennénk az állandó nyolcad ritmust, az nála felborul: negyedek hoz csak, kivárósan, majd aztán aprózza az elvártaknak megfelelően a ritmust. Alvin a koncertkezdő banda dobosa hangszereinek csak felével rendelkezett, de mindent tudott rajta, amit kellett. A seprőket, a filcet, és „rendes" ütőket egy számon belül többször is variálta, ahogyan annak hangulata kívánta. Nem túl hosszú, a közönség türelmét túlzottan nem igénybevevő szólóival azonban megmutatta zenei tudását.
Egy szintén Jimmy Woode szerzeménnyel, a Blues in the Out-tal jöttek vissza a szűnni nem akaró vastaps után, ahol a közönség tisztelete jeléül felállt helyéről, majd a második visszataps után Csík Gusztáv egy 1970-es számával, a Dal a szerelemért cíművel búcsúztak. „Soha nem próbálunk, csak játszunk"- mondta a zenészlegenda elköszönésükkor, és én elhittem ezt nekik.
Csak azt nem tudtam megérteni, hogy gospel énekesnő felesége az aulába miért nem hozott több CD-t magával a rajongók számára. Többen lemaradtunk a vásárlásról, pedig .... De a Csík- trió estéje így is örökre emlékezetes marad.
Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2016.06.22-én

2016. június 17., péntek

JAZZ- KURIÓZUM A BARTÓK TEREMBEN : CSÍK GUSZTÁV TRIÓ

Jazz-kuriózum a Bartók Teremben: a Csík Gusztáv Trió kedden lép fel a Lamantin Jazz Fesztiválon

 2016.06.17. Gróf István Fotó: Sánta István Csaba

Az utóbbi évtizedekben mindig szenzációszámba megy a Svájcban letelepedett billentyűslegenda, Csík Gusztáv ritkára szabott fellépése. Nem azért, mert 73 éves, hanem azért, mert nem aprózza el magát. Június 21-én a Bartók Teremben lép fel a Csík Gusztáv Trió a Lamantin Jazz Fesztivál programjában.
Az utóbbi évtizedekben mindig szenzációszámba megy a Svájcban letelepedett billentyűslegenda, Csík Gusztáv ritkára szabott fellépése. Nem azért, mert 73 éves, hanem azért, mert nem aprózza el magát. Hosszú, és főleg sikeres életútja feljogosíthatja arra, hogy válogasson. Szerencsénkre beválogatott minket, és június 21-én két remek zenész társaságában fellép a Bartók Teremben.
Csík Gusztáv 16 évesen már Egerben, a helyi Park Hotel bárjának zongorája mögött ült, az akkori jazz-zenészek egyetlen megjelenési lehetőséget jelentő helyszínén ugyanúgy, mint később a legendává nemesült budapesti Dália presszóban. Példaképei Oscar Peterson és Duke Ellington voltak. 20 éves korában elfogadta Pege Aladár felkérését, hogy a zenekarában zongorázhasson, és ez komolyan elindította a karrierjét. 1970-ben és '72-ben az év szólistája lett, '73-'80 között pedig a Szórakoztatózenei Központban már a jazzoktatásra teszi le a voksát, ott tanít.
1977-ben megjelenik első nagylemeze, amin együtt játszik Berkes Balázs bőgőssel, Jávori Vilmos dobossal, és meglepő módon egy másik billentyűssel, Fogarasi János Hammondossal. Ezután Svájcban telepedik le, ahol máig is él. Ott is főleg szállodák bárjaiban lép fel.
Pályafutása során olyan jazzsztárokkal lépett fel, mint Dizzie Gillspie trombitás, a bebop egyik vezéregyénisége, vagy Kenny Clarke, az örök mérce, a Modern Jazz Quartet dobosa, akinek lemezén is közreműködött, vagy Alvin Queen dobos, aki Billy Cobhamet váltotta a Horace Silver Quartetben, és aki napjainkig is, így itt, a Lamantin fesztiválon is a magyar jazz-zongorista partnere lesz. A Michael Brecker-rel és George Coleman-nal is együttmuzsikáló dobos szintén Svájcban telepedett le, talán ez is közrejátszott a két zenész egymásra találásában.
A bőgős ezen a keddi estén az a Reggie Johnson lesz, akinek szintén előkelő a „pedigréje": Art Blakey korszak-meghatározó bandájában, a The New Jazz Massengersben játszott már 1966-ban, de a'70-es években Sonny Stitt bebop- szaxissal, Kenny Burell gitárossal, Charles Mingus bőgőssel is alkotott a most 76-ik évében lévő fekete muzsikus.
2004-ben már a fellépett a Lamantin fesztiválon a Csík Gusztáv Trió. A billentyűs közben - énekesnő felesége révén - nemcsak a jazzben, hanem a gospelben és a bluesban is elmélyedt: a 3 Ladies of Blues előadás több, mint egy évtizede sikerrel fut a színpadokon. Kíváncsian várjuk tehát a magyar zenekarvezetőt két tapasztalt amerikai társával, mivel nagyrészt titok, hogy mit hallhatunk tőlük.
Megjelent a www.vaskarika.hu potrálon 2016.06.17-én

2016. június 15., szerda

LAMANTIN FESZTIVÁL, BLUES-NAPI KEDVCSINÁLÓ

Lamantin Jazz Fesztivál: Blues-napi kedvcsináló

2016.06.15. Gróf István - Fotó: Delmark
Június 23-a a Lamantin Jazz Fesztivál Blues napja. A fesztivál egyik legnagyobb neve Lurrie Bell és blues bandája. Bemutatjuk a zseniális blues gitárost
!

A csütörtöki Blues-nap óriási szenzációt ígér: egy eredeti, Chicago -más néven urban- blues banda veri fel az éjszaka csöndjét a Fő téri sátorban és környékén. Lurrie Bell érkezik hozzánk csapatával. Édesapja, Carey Bell szájharmonikás a Chicago-blues királyának, Muddy Watersnek zenekarában is játszott, ráadásul a szeles városból visszaküldte serdülőkorú gyerekét, Lurrie-t a nagyszülőkhöz Mississippi államba, hogy ott megismerhesse a még mélyebb gyökerek révén az autentikus delta bluest is.
Photo: Suzuki ToshiyaNos, úgy tűnt, ragadt rá. Nem csak az ősök muzikalitása, hanem az ambíció is, és olyan mentorok, mint apján kívül a blues legendának tartott Eddie Taylor gitáros, Big Walter Horton harmonikás, Sunnyland Slim zongorista vagy Eddie Clearwater gitáros, akiknek hatására 19 évesen az Alligator blues lemezkiadó Living Chicago Blues válogatásán már játszhatott. Ez egy olyasmi vállalkozás volt akkor, mint nálunk talán az „Utolsó óra" népzenei értékmentés a Fonó kiadó gondozásában.
1977-ben a már nagyhírű blues díva, Koko Taylor bandájában nyűtte a húrokat, majd a '80- as években világutazó lett: fellépett a blues muzsikát az európai közönségnek megismertető American Blues Fesztiválokon, többek között az NDK-beli körutak egyik fiatal szereplője volt. A '80-as évek végén személyiségi gondjai voltak, de a '90-es évek közepe óta az amerikai blues zenészek legelismertebbjei közé verekedte magát. Az Alligator, majd a nem kevésbé blues orientált Delmark lemezcég jóvoltából ontotta a lemezeket. 2014-ben a műfaj legnívósabb versenyén, a Blues Music Awards-on dalával, a „Blues in My Soul"-lal megnyerte a legjobb dal kategóriáját, a következő évben pedig a legjobb férfi blues előadó lett.
Kéthónapos olasz- spanyol körútjába iktatta be a Lamantin Jazz Fesztiválon való fellépését, hogy majd ezek után otthon, az általam már felfedezett Chicago-i bluesbarlangokban, a Buddy Guy' Legendben és a Rosa's Lounge-ban térjen haza az otthoniakhoz a nyár végén. Zenésztársai Anderson „Sonny" Edwards billentyűs, Melvin Smith basszeros és Willie „The Touch" Hayes dobos lesznek.
megjelent a wwww.vaskarika.hu portálon 2016.06.15-én, és 06.22-én ismét

2016. június 14., kedd

BLUES VAN! PRIBOJSZKI MÁTYÁS BAND LEMEZBEMUTATÓ KONCERTJE

Blues van! - Pribojszki Mátyás Band lemezbemutató a Kobuci Kertben

 2016.06.14. Gróf István - Fotók: Nagy János

Az alig 20 éves korában a békéscsabai Blues Fools formációt megalakító és vezető, velük több nagylemezt kiadó szájharmonikás-énekes, Pribojszki Mátyás kilencévi együttmunkálkodás után, 2003-ban megalakította saját bandáját, akikkel június 9-én az óbudai Kobuci- kertben mutatta be ötödik nagylemezét.
A '80-as, '90-es években feltűnt nagy hazai szájharmonikások, Szabó Tamás és Ferenczy György mellé szorosan felzárkózott Pribojszki a hazai blues életet nagyban befolyásoló személyiségek egyike lett, így érthető, hogy várva vártuk, hogy új anyagán mivel rukkol elő. A lemez végül is folytatása az előző, Treat c. albumnak: blues, funky, groove, soul, rock, jazz egészséges, jól fogyasztható keveréke, a'la Pribo.
A lemezen - ezt már a buli után, annak megvásárlása után konstatáltam- többek között olyan nagyágyuk is szerepet kaptak, mint Charlie Musselwhite amerikai pofagyalus - ma talán a világ legjobbja hangszerén -, vagy Bob Margolin gitáros - Muddy Waters egykori zenésztársa -, akiket tavalyi, amerikai útja során állított hadrendbe a magyar herflis. Mellettük olyan vendégzenészek is szerepet kaptak, akiket erre a lemezbemutató koncertre sikerült személyesen is színpadra hívnia Mátyásnak. Így fellépett a szerda esti bulin Little W. Weevil alias Szűcs Gabesz, a Georgia-ban letelepedett hazai blues gitáros, Pribo amerikai turnéjának segítője, Ripoff Raskolnikov, az osztrák-magyar blues gitáros- énekes, a frontember legközelebbi zenésztársa, zeneszerzője. Az amerikai vendégzenészek közül Andy J. Forest harmonikás, aztán Raphael Wressnig, a nálunk is népszerű és gyakran fellépő osztrák Hammondos , valamint Nemes Zoltán, a New Orleans-i blues-zydeco hazai interpretátora, a Jambalaya billentyűse.
A Pribojszki Mátyás Band négytagú formációban, a hosszú időn át hű társ Szász Ferenc gitárossal és a szólistaszerepeket nem vállaló, nem kapó(?) ritmusszekció tagjaival, Molnár Dániel dobossal és Csizmadia László basszerossal szerepelt az esten.
A több mint kétórás koncerten a frontember végig irányította a műsort, amely sokszínű, így érdekes volt. A nyitószám egy dörgedelmes boogie-woogie volt, melyek interpretálásában a zenekar olyannyira otthon van, hogy a vadul vijjogó- lebegő harmonikaszólókkal koncertjeik fénypontjaivá váltak ezek a csupa ritmus számok. Az új album címadó száma, a My Story című, önéletrajzi ihletettségű, talán ars poeticának is tekinthető beat ballada kezdte a valós lemezbemutató dalainak sorát. A lengőbasszussal kísért súlyos bluest, a Bed Weather Blues Againt a 2013-ban, Mempisben a Blues Challange-győztes gitáros, Szűcs Gábor gitárszólója dobta fel, majd utána egy pörgős lélekzene, a Mempis Soul kérdezz-felelek dala következett, Gabesz vokáljával és Nemes Zoli hangsúlyosan tömörítő Fender zongorájával.
A hangulat tovább fokozódott a fekete ingben-öltönyben, a mandzsettazsebbe szokása szerint piros rózsát tűző Ripoff színre lépésével, aki Matyi fergeteges harmonikaszólójára gördülékeny gitártekeréseivel válaszolt, amolyan jó kis Canned Heat-es boogie stílusban, hogy egy lassú bluesban kissé csillapítsák az indulatokat (a Soul Stealing Mama c. balladában). Pribo itt (is) megcsillogtatta káprázatos tudását: sírt, jajgatott, vinnyogott a harmonika a felső lyukakon magasan, mégis érzelemdúsan. A változatosság kedvéért kőkemény soul- funky zene következett ezután, a Come On Baby, amelyben osztrák barátunk, a Hammond nagymestere, Raphael Wressnig vitte el a főszerepet. Örvendetes, hogy a 60-as évek híres Hammond orgonája ma már új köntösben, könnyebben hordozható kivitelben - ahogy a koncert után a zenész nekem is részletezte -, újra reneszánszát éli, mint nálunk is pl. a Kéknyúl formáció jóvoltából. A harmonika- orgona kérdezz-felelek felejthetetlen élményt adtak a számban, de Szász Feri is elengedett egy emlékezetes gitárszólót benne. A metronóm dupla sebességre kapcsolt a Big Fat Mama c. őrületes boogieban, szintén a harmonika ördögi, és az orgona szövevényes rögtönzéseivel kiemelten. Ismét boogie, de mennyire más következett Pribó új lakhelyéhez, a Balatonhoz címzett dalban! A méretében a tízlyukú Hohner- herfli többszörösén, egy komoly kromatikus szájharmonikán rögtönzött most a zenekarvezető, amelynek hangszíne is egészen más volt. Talán a nagy belga jazzharmonikás, Toots Thielemans stílusa jött át, akinek a minap láttam egy 90 éves!! korában adott koncertfelvételét.
A sokoldalúság jegyében újabb hangulatváltás következett Andy J. Forest, amerikai zenészvendég színpadra lépésével. A Traveling Mood egy tipikus country-blues, melyben a művész a harmonikát hol duóban, hol felváltva fújta Mátyással, közben az ősi néger ritmushangszeren, az itt sebtében kölcsönkapott wascboard-on pengetett. A következő, ízig- vérig '50-es évekbeli rock and roll-ban is főszerepet játszott a vékony amerikai káprázatos, magas fekvésben játszott herfliszólóival. A ritmus maradt pattogó, de a hangulat egész más volt a Louisiana-i kreol eredetű zydeco- számban, ahol persze Nemes Zoli vette át a főszerepet tangóharmonikájával Clifon Chenier nyomdokain. A lassú tizenkettes blues sem hiányozhatott a koncertről: Pribojszki megható módon édesapja emlékére írta ezt. A műfaj királya, B. B. King meg is írta a lassú blues hatásos előadásának receptjét, de ezt úgy tűnik, nem teljesen vették figyelembe a zenészek. Sem Mátyás éneke, sem Szász Feri gitárjátéka nem jött át - a számot Wressnig színesítő orgonajátéka és a frontember kromatikus harmonikán fújt szép rögtönzései mentették meg.
A két utolsó szám és a ráadás dal már nem az új lemez, hanem az előző, 2013-ban kiadott, ugyancsak sikeres Treat CD-jükről szólt, és itt már újabb tagokkal, egy kéttagú fúvósszekcióval is bővült a banda, így már alig fértek el az amúgy sem kis színpadon. A Gonna Take You Home őrült funkyban a zenekarvezető fenomenális harmonikajátékán kívül megint az osztrák billentyűs aratta le a sikereket, míg a fergeteges ritmusú őrületben, a Zydecola boogie-ban már mind a tizenegyen a színpadon voltak, és felváltva adták egymásnak a rögtönzés lehetőségét, amellyel mindannyian, még a fúvósok is éltek. A visszataps után most nem egy dögös, hanem egy jazzes hangvételű dallal fejezték be a koncertjüket.
A mellettem álló 25 év körüli társaság két hölgytagja olyan őrületes, szinte az extázisba hajló táncot járt a boogie-ra, hogy nem átallottam a műsor végén megköszönni a vizuális látványt nekik. A maradandó élményt persze a zene hallgatása adta: megállapíthattuk, hogy Sonny Boy Williamson öröksége jó kezekbe került!
megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2016. június 14-én

2016. június 3., péntek

AZ "ÉVEZREDNYITÓ BESZÉLGETÉSEK" ZÁRÓESTJE A NÁDASDY-VÁR DÍSZTERMÉBEN

Véget ért a 17 éves sorozat
Az „Évezrednyitó beszélgetések” záróestje a Nádasdy-vár dísztermében

2016.06.03. Budai G. - Fotók: Büki László 'Harlequin'

17 év, 13 évfolyam, 75 beszélgetés - ez volt a címe annak a záróprogramnak, melyre kerekasztal-beszélgetés formájában került sor a sárvári Nádasdy-vár dísztermében.
Gróf István, a sorozat megálmodója, kivitelezője, házigazdája hét olyan személyt hívott meg a záróalkalomra, akik szorosabb kapcsolatba kerültek a rendezvénnyel.
Kondora István, Sárvár polgármestere, Kondor János, a Művelődési Központ igazgatója, Czupy György, az előadássorozatot és könyvek kiadását felügyelő Sárvári Millennium Alapítvány kurátora, Erős D. Zoltán, a Vas Népe, Rácz Péter, a Sárvári TV és a Sárvári Hírlap egykori munkatársai, V. Molnár Zoltán, a Sárvári Hírlap korábbi főszerkesztője és Dr. Desits Imre, a periodika külsős tudósítója voltak Gróf István beszélgetőpartnerei.
Az ünnepélyes visszaemlékezésen először az egykori alpolgármester beszélt arról, hogy 2000-ben, a Magyar Millennium ünnepségsorozatának fő szervezőjeként szoboravatáson, a városi monográfia kiadásán és a Millenniumi Zászló Nemeskürty István kormánybiztostól való átvételén kívül megszervezett egy havi rendszerességgel megvalósuló Évezrednyitó beszélgetések című sorozatot, mely a magyar történelem kb. 1500 évét ölelte fel a hunok, a szkíták, majd a az ősmagyarok honfoglalástól az Antal József vezette rendszerváltozásig.
A sorozat oly népszerű volt, hogy az elhangzottak anyagából könyv is készült. 2001-ben 8, 2002-ben 6, 2003-ban ismét 8 beszélgetés zajlott le az ősi kastély freskótermében, de ezúttal nem történeti sorrendben folytatódtak a programok. Főleg nemzeti elkötelezettségű, keresztény hitű, konzervatív gondolkodású tudósok, művészek, sportolók, közéleti személyiségek vallottak a nemzeti sorsról az esténkénti beszélgetéseken, amelyeken már a házigazda-moderátor és a közönség is kérdezhetett.
Gróf István 2003-tól, mint önkormányzati képviselő vezette az esteket: a jobboldaliság mellett a másik igazodási szempontot a meghívottak sokszínűsége jelentette: a Szent Korona-kutató művészettörténésztől a szívsebészig, a badacsonyi borásztól a punk énekesig, a Tudományos Akadémia elnökétől az erőemelő világbajnokig sok mindenki került a vasi közönség elé.
Gróf István harmadik kritériuma az volt, hogy a bulvár, a populizmus oltárán nem áldoz fel semmit. Az említett három év anyaga nem, de a 2004, valamint a 2005 és 2006-os beszélgetések már újra megjelenhettek könyvalakban, ugyanúgy, mint a kihagyásra kényszerült 2007 év után a 2008-9-és 10-es évek beszélgetései. Ezek kiadását már a sorozat kivitelezését és a könyvkiadás stabilitását elősegítő Sárvári Milleneum Alapítvány segítette. Két újabb év kihagyás után 2013-ban folytatódtak a beszélgetések, igaz, már ritkábban, hogy eljussanak a máig: a 75-ik alkalomig.
A beszélgetés közben a szervező néhány számadatot ismertetett, persze nem egyszerre zúdította a hallgatóság nyakában, hanem részletekben. A 74 előadóból 17-en eltávoztak, köztük két vasi, Für Lajos és Nagy Gáspár. Egy volt miniszterelnök (Boross Péter), és egy miniszterelnök- helyettes (Kasza József, Szerbia), hét ex-miniszter, három egykori államtitkár volt Sárvár vendége. 19-en voltak a Kossuth-díjasak közül itt, hatan a Széchenyi- díjasok, kilencen a Príma, tizenhárman pedig a Príma Primissima- díjasok közül. Érdekesség, hogy volt Oscar-, és Grammy - díjas vendége is a beszélgetésnek (Sebestyén Márta), de itt volt a Szovjetunió hőse (Farkas Bertalan) és az Évszázad sportolója (Egerszegi Krisztina) is.
A kerekasztal-beszélgetéseken többek között a meghívottak kiválasztásáról, az ezekről szóló publikációk fontosságáról, az esetleges fiatalításról, a városban, de a megyében is egyedülálló programsorról, a hullámzó létszámú közönségről, az esemény helytörténeti, kultúrtörténeti jelentőségéről volt szó, majd a befejezés visszavonhatatlan tényének bejelentése is elhangzott.
Gróf István elmondta, hogy három szubjektív részrehajlása is volt a szervezések során: egyrészt, mint nagy zenerajongó, nagy számban szerepeltek a zeneművészet területéről előadók, másrészt viszonylag sokan - persze más- más szemüvegen keresztül - kaptak szerepet az első, az Antall- kormány egykori tagjai, akikkel a szervező politikai pályafutása során ismerkedett össze. Harmadikként „felvilágosító munkának" tekintette azt, hogy az akkori, még korántsem jól ismert helyzetet tisztázandó, évenként egy- egy határon túli magyar közszereplőt is meghívjon Sárvárra.
Az „Évezrednyitó-Záró beszélgetések Gróf István köszönetnyilvánításaival ért véget.

megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2016. 06.03-án

2016. június 2., csütörtök

17 ÉV UTÁN LEZÁRULT AZ ÉVEZREDNYITÓ BESZÉLGETÉSEK SOROZAT

17 év után lezárult az Évezrednyitó Beszélgetések sorozat

17 év, 13 évfolyam, 75 est… Utolsó állomásához érkezett az ezredforduló küszöbén útjára indult sorozat, amelyet a kezdetektől Gróf István – a Sárvári Milleneum Alapítvány elnöke, volt alpolgármester, képviselő – szervezett. A búcsúest jó alkalmat adott az összegzésre, áttekintésre, ehhez pedig vendégeket is hívott a házigazda: olyan személyiségek ültek mellette a Nádasdy Múzeum dísztermében, akik valamilyen formában érintettek voltak a beszélgetéssorozat 17 éves történetében.

Egy kérdés a házigazdától, egy viszontkérdés a meghívottól

Ez volt a vezérfonal, amelynek mentén érdekességekre is fény derült a párbeszédek során. A meghívottak között szerepeltek (a megszólalásaik sorrendjében): Dr. Desits Imre – aki a kezdetektől aktív követője volt a rendezvényeknek, V. Molnár Zoltán – a Sárvári Hírlap korábbi főszerkesztője, aki a lapban rendszeresen közölt alapos tudósításokat az estekről, Kondor János – a Nádasdy-vár Művelődési Központ és Könyvtár igazgatója, aki szakmai nézőpontból szemlélve is méltatta a házigazda felkészültségét, Rácz Péter – aki a Sárvári Televízió munkatársaként készített riportokat a beszélgetőpartnerekkel, Kondora István – jelenlegi polgármesterünk, aki az önkormányzat oldalán vett részt a sorozat folytonosságának tervezésében, Erős D. Zoltán – a megyei napilap számára tudósította a programokat, később interjúkat is készített a vendégekkel, végül Czupy György – a 2006 óta a sorozat anyagi fedezetét megteremtő Sárvári Milleneum Alapítvány kurátora.

A kezdeti sikereken felbuzdulva folytatták

Ahogy az Évezrednyitó Beszélgetések névből is következik, a rendezvénysorozat gyökerei az ezredfordulóhoz vezetnek, pontosabban kicsit korábbra, hiszen az első esték még Évezredvégi jelzőt viseltek. A milleniumi ünnepségsorozat időszaka volt ez, amelyet országos szinten is jól érzékelhetővé és átélhetővé tettek a települési zászlóátadó ceremóniák, Sárváron is ehhez kapcsolódóan avatták fel például az Alkotmány utcai lakótelepen Lakatos József Boldogasszony című emlékszobrát. Gróf István ekkor még alpolgármesterként kapta feladatul a milleniumi légkörhöz illeszkedő sárvári ünnepi események megszervezését – így indult útjára a sorozat, amelyről akkor még valószínűleg senki nem gondolta, hogy 75 epizódot meg fog élni.
A sárváriak kezdeti felfokozott érdeklődése, a rendre teltházas beszélgetések viszont azt mutatták, hogy igény és szükség van a folytatásra. Gróf István elmondta, hogy a tematika a kezdetektől fogva adott volt, hogy milyen szempontok alapján választja ki, melyik jeles személyiséget, közéleti szereplőt, tudóst, művészt, sportolót hívja meg a beszélgetésekre, az általa meghatározott három fő tényező befolyásolta. Elsőként fontosnak tartotta, hogy a beszélgetőpartner jó értelemben vett nemzeti gondolkodású, keresztény, konzervatív beállítottságú legyen, bár ezeket a kategóriákat az idők során egyre rugalmasabban kezelte a meghívások során. Másodsorban sokszínűségre is törekedett, a lehető legszélesebb területről merített a borásztól kezdve, a kutatón, orvoson, erősemberen, sportolón keresztül a politikusig. Végül elv volt az is, hogy lehetőleg minden évben legalább egy határon túli magyar meghívott is szerepeljen.

Beszédes számadatok

Gróf István néhány érdekes statisztikai adatot is megosztott a hallgatósággal, amelyek önmagukban is sokat elmondanak arról nívóról, amelyet az Évezrednyitó Beszélgetések képviselt. Következzen – nevek nélkül – csupán néhány száraz számadat a sorozat vendégeivel kapcsolatban:
– A 75 beszélgetőpartner közül sajnos már 17-en elhunytak.
– Politikai vetület: vendég volt egy miniszterelnök, egy miniszterelnök-helyettes, a Magyar Tudományos Akadémia egy elnöke, 7 miniszter vagy exminiszter.
– 18 fő volt Kossuth-díjas a meghívottak sorában, egy fő kétszeresen is, Széchenyi-díjat hatan kaptak.
– A Magyar Örökség Díjnak 22-en voltak birtokosai.
– A Százak Tanácsának tagságának 25 meghívott volt tagja.
– Prima Díjat kilencen, Prima Primissima elismerést 13-an kaptak.
– A Nemzet Sportolója címet ketten viselték, az Évszázad Sportolója címet egy valaki.
– És egy kakukktojás: akadt valaki, aki a Szovjetúnió Hőse elismeréssel is büszkélkedhetett (Jó, ezt az egyet eláruljuk: Farkas Bertalan űrhajós.).

A legvégére egy kis időcsavar és Pars Krisztián

A záróbeszélgetésre érkező érdeklődők mit sem tudhattak még arról, hogy a meghirdetett forgatókönyvtől kicsit eltér majd az este. Épp az utolsó “kérdezz-felelek” játék zajlott a házigazda és Czupy György között, amikor belépett az ajtón Pars Krisztián, olimpiai bajnok kalapácsvető. A meglepetés hátterében az állt, hogy a sportoló a legutóbbi alkalommal, a május 24-ére meghirdetett beszélgetés lemondására kényszerült – hirtelen megváltozott időbeosztása miatt. Az elmaradást így – nyugodtan mondhatjuk – a legutolsó pillanatban sikerült pótolni. A Pars Krisztiánnal való beszélgetés amellett, hogy képet adott arról, hogyan került kapcsolatba a kalapácsvetéssel, érintette az élsporttal kapcsolatban szinte elkerülhetetlen témát, a doppingkérdést, a mai fokozottan szigorú ellenőrzőrendszert is. Az Évezrednyitó Beszélgetések utolsó társalgása igazán közelebb hozta a hallgatósághoz ezt a – talán nem a legnépszerűbbek között ismert – sportágat, csakúgy, mint magát Pars Krisztiánt emberként.

A kötetek őrzik a beszélgetéseket

A sorozat ezzel elbúcsúzott. Aki lemaradt volna valamelyik érdekes beszélgetésről, vagy részt vett ugyan rajta, de szívesen újraélné, szerencsére megteheti. A Sárvári Milleneum Alapítvány gondozásában megjelent összefoglaló kötetekben az esteken elhangzottak olvashatók. A könyvek a legutóbbi néhány kivételével az összes értékes beszélgetést rögzítették. A kiadvánnyal kapcsolatban érdeklődjön a könyvtárban, vagy az alapítványnál!

– Benkő Gábor –
fotók : Cooper
megjelent a www.sarvarikum.hu portálon 2016. 06.02-án

2016. június 1., szerda

BABOS GYULA MAKROKOZMOSZ- SZOMBATHELY

Gitárfenomén a Zsinagóga Udvarban - Babos Gyula Makrokozmosz koncert (jún. 4.)

2016.06.01. Gróf István - Fotók: Mernyó Ferenc

Helyszín: Zsinagóga Udvar

Másfél éve alakította meg a Makrokozmoszt, melynek egy hónapja tartott budapesti lemezbemutató koncertje után most szombaton a vasiak is megtapasztalhatják az örök alkotólázban égő zenész-zeneszerző alkotásait. Június 4-én a Zsinagóga Udvarban ad koncertet Babos Gyula jazz gitáros és csapata.
Babos Gyula egyike annak a legendás jazz-zenész generációnak, akik a '70-es évek elején ezt a műfajt megszerettették a fiatalokkal. Addig Magyarországon Kovács Andorék, Beamter Bubiék csak a szakmabelieknek, a „vájtfülűeknek" zenéltek, főleg presszókban, néha a rádióban is, és hál' Istennek, készíthettek lemezfelvételeket is.
A jazz-rock, a fúziós jazz térhódítása kellett persze ehhez, meg az, hogy a fiatalok ízlése is felfejlődjön a yeah-yeah nótáktól a progresszív zene szintjére. Babos Gyula jazz-gitáros többek között Szakcsi Lakatos Béla zongorista, Kőszegi Imre dobos, Ráduly Mihály fuvolista társaságában belevetette magát az új műfaj népszerűsítésébe, és a legendás Syrius „testvérbandája", a Rákfogó, majd a Saturnus együtteseivel komoly sikereket ért el, és nemcsak a jazzerek körében!
Az idők változása során Babos a mainstream jazz, a roma folklór, a rock (Zorán, Presser G., felesége, Katona Klári) irányában is tett lépéseket, persze szigorúan a jazz felől közelítve. Zenekarai, a Babos Trió, a Babos Quartet, a Take 4, a Bal an Ce, vagy a legsikeresebbnek és legtermékenyebbnek tekinthető Babos Project Special mind-mind a neves zenész alkotómunkájának fontos állomásai.
Másfél éve alakította meg a Makrokozmoszt, melynek egy hónapja tartott budapesti lemezbemutató koncertje után most szombaton a vasiak is megtapasztalhatják az örök alkotólázban égő zenész- zeneszerző alkotásait. Hosszú idő után a Liszt- díjas zenész fúvósokat is bevont maga mellé, nem is akárkiket: Winand Gábor szaxofonos-fuvolista-énekes (őt ismerjük a Lamantin- táborokból), és korunk egyik legtehetségesebb, a korszerű technikát (majd meglátják!) computer formájában is munkájába bevonó trombitása, Fekete- Kovács Kornél a társai ebben. A ritmusszekcióban két fiatal zenésszel, Orbán György bőgőssel és Czirják Tamás dobossal egészül ki a csapat.
A magyar kultúra jellegzetességeire fogékonyan fordultak mostani zenéjükhöz, talán Bartók Mikrokozmoszának analógiája sem véletlen (?). Mindenesetre izgalmas zene vár minket szombat este a Zsinagóga udvarban!
megjelent a wwww.vaskarika.hu portálon 2016.06.01-én