2016. április 18., hétfő

EGY ECHTE MAGYAR ÚRIEMBER NÉMETORSZÁGBÓL- DUDÁS LAJOS DUÓ

Egy echte magyar úriember Németországból – Dudás Lajos Duó

Szerző: Gróf István | Fotó: Dr. Kereszty Gábor | 2016-04-18


A napokban töltötte be 75. születésnapját a magyar jazz-klarinétozás legendája, Dudás Lajos, aki a ’70-es évek óta a Rajna menti városkában, Neuss-ban él. Az esetleges visszatérését faggató kérdésre gyakorlati választ adott: ott, a svájci határ mellett még télen is 15 fok mekeg van.
A Budapesten felnőtt zenész a Bartók Béla konzervatórium, majd továbbtanulva, a Zeneakadémia elvégzése után jazz-zenész lett. Pályája indulásához nagy lökést adott Benny Goodman jazz-klarinétos lemezeinek hallgatása, és Herrer Pál, korának neves zenekarvezetője által a szakma számára való felfedezése. A jazz-muzsikálást az akkori politikai hatalom még elnézte, így a KISZ által működtetett nevezetes pesti jazzfészek, a Dália presszó sokat foglalkoztatott zenésze lett, majd a dixieland-játékra megalapított Nebuló együttes tagja lett, mint hivatásos jazz-zenész.
A sárvári est egy különös találkozásnak is helyet adott: a közönség soraiban ülő Szilárdi Béla, a Zsennyén letelepedett képzőművész-zenész, a Nebuló másik egykori alapítótagja, így a két “nebulós” itt találkozhatott egymással ismét sok-sok év után. Dudás sok zenei műfajban van otthon, örök kísérletező, mindig újat kereső egyénisége folytán: a jazz szabad, tonális korszaka után a ’80-as években a Neuss-i zeneiskola komolyzenei tanára, a kortárs zene művelője, Wéber, Stravinsky műveinek tolmácsolója.
A ’80-as években a fogyaszthatóbb jazz felé közeledett, amit két akkori nagylemeze, a Monte Carlo, és a Mistral korongjainak sikere támasztott alá, majd az avantgárd, a free-jazz korszakai jöttek, amíg elértünk a mához, oda, hogy azt játszik, amit szeret. Ahogy egyik riportjában is nyilatkozta, a ’70-es évek végére gyúrta össze a stílusát a modern jazz, a népzene, és a kortárs (komoly)zene stílusaiból, mivel ezek mind összekapcsolhatóak a jazzben, feltéve, ha az nem veszti el a sajátos elemeit, főleg a swinget. A francia Jazz Magazine a modern jazzkorszak klarinétjátékának megújítójaként említi az életművét eddig 60 lemezen bemutató, valamint számos televíziós-, és filmprodukcióban zenét produkáló művészt, aki olyan nagyságokkal zenélt együtt, mint Albert Mengelsdorff, vagy Tommy Vig.
A Nádasdy- vár dísztermében a hőmérséklet nem volt optimális: a klarinétnak kellett egy perc ahhoz, hogy „üzemi hőfokon” szólaljon meg. Ezt meg is tette az Egy este a székelyeknél című Bartók feldolgozással. A duó másik szereplője, a düsseldorfi születésű, a jazzt annak fellegvárában, a bostoni Berklee főiskoláján elsajátító gitáros, Philipp van Endert is bemutatta páratlan tudását. Hangszere egyedi hangzását az adhatta, hogy a korszerű technika adta lehetőséggel párosítva basszust, akkord-futamokat, szólókat, de ezeket leginkább egymással párosítva játszott úgy, hogy még mintha a cinek is behallatszottak volna.
A műsorkezdő darabban a visszhangosított gitár révén a szférák zenéje kortárs zenei burkolatban jelent meg ugyanúgy, mint a szintén népzenei ihletésű, de már saját szerzemény darabban. Az Ibanez márka kissé akusztikus, lágy hangján Endert Szabó Gáboros gitárimprója varázsolt el ebben, hogy aztán a korai példaképnek, Benny Goodman-nek ajánlott teljesen más, 6/8-os lebegő, hömpölygő zenéjében, a gitáralap monoton témafelvezetését követően Dudás is megmutathassa tudását, és vastapsot kényszerítsen ki a nem nagyszámú, de annál lelkesebb közönségtől.
A klarinétos bekonferálása szerint a következő koncertszámban, a Triplets-ben sem ritmus, sem akkordok, sem dallam nincs, csak improvizáció. Nos, ez a zene ettől függetlenül nagyon is élvezhető volt számunkra, akik itt Sárváron New York-i avantgárd-zenészek muzsikáját gyakran hallhatjuk, és ott bizony fel van adva a lecke. A Dudás Lajos duó nem öncélúan, magának rögtönzött időkorlátok nélküli, 10–15 perces darabokkal, hanem behatárolt, keretek közé szorított, és a közönséget is figyelembe vevő 4–5 percesekkel.
A szünetben gondolkoztam el azon, hogy manapság egy zenész a színpadi külsőre vagy nem ad semmit, vagy olyan feltűnő külsőt kölcsönöztet magának, ami meghökkenti a közönséget, és a színpadi show része. Dudás Lajos (és zenésztársa is) öltönyben voltak. A fúvóson vasalt ing, (egyedül talán a nyakkendő elhagyása jelezte a XXI. század szokáskultúráját) arany mandzsettagombokkal, a zakó felső zsebén díszzsebkendő. De nem akármilyen! A sötét öltönyhöz fehér zsebkendő, a tetején ugyanolyan piros színű szegély, mint amilyen a koromfekete klarinét elején körbefutó piros díszcsíkok. A komolyzenésztől való elkülönülést az élénk középkék színű fúvóka jelezte, a hajszálra hasonló színű zoknijához illően. Ugyan nem feltűnően, de mindkét kezén egy-egy ékszer (gyűrű), jobb karján aranyóra, balján ezüstkarkötő jelezte, hogy a billentyűket mozgató kézfejre ujjakra rá kell figyelni. Erre mondják azt, hogy megadja a módját: megtiszteli a közönséget azzal, hogy ünneplőbe öltözik. Az már csak hab volt a tortán, akikor a szünetben megpillantottam az udvaron parkoló autóját: hát persze, hogy nagy, kényelmes, bézsszínű, patyolattiszta, bőven krómozott angol limuzin volt!
Szünet utáni első darabjuk, a Kukeli Dance – erős delay-jel effektezett klarinéttal indított, majd gitárszólam következett egzotikus hangzással és kötetlen, elbeszélő ritmikával. Zoller Attila, Lajos egykori zenésztársa és barátja dala, a Meet következett immár kemény, szilaj bop ritmussal. Jöttek a négyek rendesen, szépen kivehetően. A klarinétos elmesélte, hogy mikor ezt a számot a zeneszerzővel játszották, bizony nem is ritkán előfordult az, hogy Zoller elrontotta a dallamot, azaz a saját számát is. A sokrétű zenei palettán ezután egy akár filmzenének is beillő mainstream kompozíció, a Walking in the Town, a Séta a városban következett rendkívül kifejező hangulati elemekkel: szökőkút, padok, idős házaspár, lombos fák, majd forgalmas utcakép, nyüzsgés. Ugyancsak a klarinét volt a főszereplője Seress Rezső Szomorú vasárnap (Gloomy Sunday) siratós dalában, mely azonban a gitárost is rögtönzésre sarkallta. Mint az előző dal címét, e következőt sem konferálta be a zenekarvezető abból kiindulva, hogy azt úgyis mindenkinek ismernie kell.
Pedig ez azért nincs így, kedves Lajos! Dave Brubeck örökzöldje, a Take Five a ritmushangszerek nélkül, a megszokotthoz képest lassabban, nemesebben, hangsúlyosabban, és a melegen öblös tenorszaxi helyett klarinéton hangzott el. Philipp itt aztán alaposan kitett a gitárhangzások kiteljesítéséért: a visszhang, a looper, az oktaver pedálok égtek a talpa alatt, míg ujjaival a húrokat nyüstölte. A ráadásszámban, Dudás leghíresebb saját szerzeményében, a Monaco-i dalíró-versenyben győztes Urban Blues-zal zárt a kis csapat. Alaposan elengedték a lovakat: forró hangulatú improvizációk következtek, jöttek a lábdobogtatásra kényszerítő négyek. Megadva, azt, ami kell egy jazz-koncerten.
Kamarazene volt a javából, az évtizedek alatt összeszokott, összecsiszolt duó kifogástalan, minőségi munkája. Bizony, ha lett volna bőgő és dob, esetleg zongora, még jobb lehetett volna, de így, „lecsupaszítva” jött ki a zenészekből igazán egyrészt a hatalmas tudás és tapasztalat, másrészt a hangulatteremtő képesség.

Megjelent a www.lathatatlansarvar.hu portálon 2016.04.18-án