2016. március 28., hétfő

JANIS: LITTLE GIRL BLUE- FILMKRITIKA

"Élj gyorsan, szeress keményen, halj meg fiatalon" - Janis: Little Girl Blue (filmkritika)
2016.03.28. - 18:20 | Gróf István - Fotók: rollingstone.com

Óriási adósságot törlesztett Amy Berg rendezőnő, amikor a fehér blues királynőjéről, Janis Joplinról rendezett filmet 45 évvel annak halála után. Manapság gyorsabban készítenek filmeket, pláne, ha egy nem mindennapi hősnő nem mindennapi élete lehet a téma. Joplin volt producere volt állítólag sokáig a fék, amelyet végül tavaly kiengedett végre. A szombathelyi mozi kamaratermében vetítették le a produkciót, amelyen aznap este csak tízen jöttünk össze a megyéből, ami azért csúfosan kevés…
A film derekasan végigkövette a híres énekesnő életét a gyerekkorától haláláig. De semmi több! Mert azért Scorsese George Harrisonról szóló filmjében 37, ismerőseivel, zenésztársaival, rokonaival készült interjút készített a rendező. Itt néhány koncertdal, néhány híradó részlet, néhány tévés show bejátszás (neves amerikai showmanek erőltetett poénjaira kihegyezett beszélgető műsorok, mint az énekesnőt legutolsó élő beszélgetésére meghívó The Dick Cavett Show), és elenyészően kevés most leforgatott interjú volt a film alapja. És Janis halálával vége is a filmnek, pedig zenei méltatása, az őt példaképüknek tekintett utókor zenészeinek véleménye, halálának konkrét okai, mind- mind kérdőjelek maradnak.
"... a diákkorában csúnyácska lánygyerek önigazolást keresett egész életén keresztül..."

Nagy hangsúlyt helyez a film a már sztár énekesnek szüleivel való kapcsolatára. Két fontos mozzanata van a mozinak ezzel kapcsolatban. Az egyik, hogy amikor a lány a San Franciscó-i Big Brother & The Holding Company nevű hippizenekarban játszva lemezszerződéshez jut és elindul a sztárság felé, akkor a szülők megállapítják: ezennel megszűnik ráhatásuk gyermekük további életére. A másik, amikor már nagyon zajos, és sokszor negatív megítélésű Janis élete, a szülők kérdőre vonják magukat: ugyan, mit rontottunk el? Semmit sem, tudjuk a nyilvánvaló választ, hiszen lányuk saját maga látott neki önmaga megvalósításához. Ez már a saját útja volt, amely végül is a semmibe vezetett. Mert a diákkorában csúnyácska, a csoportokból ki- és eltaszított lánygyerek önigazolást keresett egész életén keresztül, és ez volt talán az az újdonság, amivel ez a film megismertetett minket.
A faji diszkrimináció és a Ku-Klux-Klán javában működött a déli Texas államban, és annak poros kisvárosában, Port Arthurban, ahol a hippikultúra egyik legnagyobb vezéralakja felnevelkedett. Semmi különös nem történt vele, sem bombázó külsejű, sem az iskolai énekkarban (ki is rúgták innen egy idő után!!) hangjával kitűnő csodagyerek, sem non-konformista, örök lázadó nem volt, de a Kaliforniában megszületett és ott prosperáló ellenkultúra, a hippilázadás erre az útra térítette őt is, többmilliomod magával. Megtetszett neki, előbb mellék- majd főszereplője lett a mozgalomnak - köszönhetően a kor és a hely miliőjének! Ennyi!
"... a magány elviselését kompenzálandóan csak a drogok maradtak..."

Persze erőteljes, azzal jól bánni tudó hangja volt az, ami óriási szerencséje volt, és azért abban volt neki is szerepe, hogy ezt az áldást művészi fokra emelve maga és közönsége javára fordítsa. Érdekes színfoltja volt a filmnek az a folyamat, miszerint a zeneileg nem túl képzett, inkább brahiból zenélő amatőr San Francisco-i zenekarával sikert sikerre halmoz (nagylemez készítése, a Monterey Pop fesztiválon való óriási siker), míg a menedzserek által profi zenészekből összeverbuvált, az akkori sikerekhez megkerülhetetlen fúvóskórussal megspékelt Cosmic Blues Band nem hozta meg a naiv, tisztalelkű lánynak az őszinte kinyilatkoztatás lehetőségét. Ekkor szokott rá az italozás után a kemény drogok használatára. A mai divatos szóval megasztároknak nevezett, a nagy rivaldafény után magukra maradó művészek jó részének Amerikában a magány elviselését kompenzálandóan csak a drogok maradtak, lásd Marylin Monroe, Elvis Presley, Michael Jackson. Mind meghaltak. Mint az utánuk következő hippizenészvilág óriásai, a három J, Jimi, Janis és Jim (Morrison) is, de az előbbiekkel szemben jóval fiatalabban, 27 éves korukban. A kemény drogok miatt. Borzasztó volt olvasni a Rolling Stones-os Keith Richards (csoda, hogy még él!) önéletrajzi kötetében, hogyan váltak a drog áldozatává zenésztársai a szeme láttára, így barátja, a '70-es években a Byrds együttest vezető Gene Parsons is. Joplin is megpróbálkozott a leszokással, de sajnos sikertelenül.
Mindazonáltal a film igazi pozitívuma a boldog '60-as évek végi jó kis blues-, pszichedelikus-, és rockzenéinek felidézése volt. Hallhattuk Otis Reddinget énekelni, láthattuk Jimi Hendrixet gitárt felgyújtani, a Who együttes tagjait szétzúzni saját színpadjukat, Mama Cass Elliot-ot lelkesen rajongani az utánpótlást jelentő texasi kislányért. És hallani, hallani azt a sok, érzelemmel teli rekedt-hörgő-visító Joplin-bluest, a Cry, babyt, a Piece Of My Heart-ot, a káprázatosan előadott Ball and Chaint, a Summertime-ot, a Bye-Bye Babyt, amilyeneket utoljára a 40-es években Bessie Smith énekelt, és soul-dalokat, a Move Overt, a Down On Me-t, a Little Bit Harder-t, melyet előtte Aretha Franklin, utána pedig gyakorlatilag senki sem tudott megidézni. Hallhattuk a country balladákat is, így a Me and Bobby McGheet, mely legutolsó és talán legnagyobb slágere is volt.
"Élj gyorsan, szeress keményen, halj meg fiatalon"

A rendező megpróbált rendet teremteni Janis két élete, a rebellis, sztárattitűdöket felmutató népszerű, sikeres művész, és az örökké kételkedő, bizonyítani akaró, lelki sebeit nyalogató érzelmi lény között. Ámbár főhőse azt mondja, hogy tudatosan alakította pályáját, művészetét, tudjuk, hogy ezeket a dalokat érzelem, vagy inkább érzelmi túlfűtöttség nélkül képtelenség lett volna reprodukálni.
Kár, hogy a neki tulajdonított híres-hírhedt mondását, a „Live fast, love hard, die young" - azaz „élj gyorsan, szeress keményen, halj meg fiatalon" önmagára nézve betartotta. Ha nem így lett volna, jobban járt volna a világ. De ez csak egy ábránd. Nagy Ábránd!
Aki ismerte az énekesnőt, azért kell megnéznie a filmet, aki nem, azért, hogy belepillanthasson a nyugati part '60-as évek végi elvarázsolt világába. Meg azért, hogy hallhassák az azóta is megközelíthetetlen hangú soul- és bluesénekesnőt. Mert a legenda továbbéléséhez ez is kell.
Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2016. 03.28-án

2016. március 25., péntek

A SZŐKE SZANDRA QUINTET ÉS A TRIO PICANTO KONCERTJEI A KRUDY-KLUBBAN

Intim és pikáns - A Szőke Szandra Quintet és a Trio Picanto koncertje a Krúdy Klubban

2016.03.25. - 01:00 | Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

A Magyar Jazz Ünnepe alkalmából március 23-án két együttes játszott az Improvizatív Zeneműhely Egyesület szervezésében a Krúdy Klubban: a Szőke Szandra Quintet és a Trio Picanto.
A Lamantin Klub a nagy nyári jazzkurzusán és az azt kísérő és megkoronázó jazz-blues fesztiválon kívül 2-3 havonta megszervez egy-egy olyan bulit is, amelyekre mindig érdemes odafigyelni. A hazai befutott vagy feltörekvő jazzerek, bluesmenek színvonalas előadásokat, forró hangulatú estéket adnak a klub hallgatóinak, és nem volt ez másképp szerdán este sem. Ez alkalommal két banda muzsikált: a vasi Trio Picanto, majd őket követően a budapesti Szőke Szandra Quintet
.
Domby Bertalan gitáros és Scheer „Pepi" József basszeros neve még a 70-es évekből ismert lehet a rajongóknak: az országos hírnevet is szerzett, Zsoldos Báró Zoltán vezette Natur Blues Band tagjai voltak, mígnem Svertsits Tamás zongoristával a Spektrum együttest meg nem alapították. A külföldön és itthon is sokat „vendéglátózó" zenészek hatalmas rutinra tettek szert, és ezt a 2010-ben megalapított újabb formációjukkal, a Trio Picantóval tegnap este nekünk is bizonyították.
A zenekar stílusa az 40-es évek belga cigány jazzhegedűsének, Django Reinhardtnak, a 80-as évek holland latin gitártriójának, a Rosenberg Triónak, és a szintén francia cigány gitáros, Birelli Lagrene zenéjének nyomdokán keresendő, egy kis ragtime-mal, swinggel párosítva. Az unplugged, azaz az akusztikus hangszereket alig erősített koncerten a triót Radics Igor visszafogott, precíz, pontos, de ötletdús dobjátéka erősítette. A műsorkezdő számokban, így Joe Henderson Blue Bossá-jában, vagy Rosenbergék For Sephora-jában a stílushoz illeszkedően a széken ülő és erősített akusztikus gitárját pengető Berti ragyogó technikával, magabiztosan virgázott hangszerén. Pergette a zenekart, az amerikai, a latin és a cigányzene egyvelegét.
A ragyogó hangulatot mégis az ebben a műfajban nem éppen autentikus zongora játéka dobta fel igazán, Svertsits Tamás ötletes improvizációival megspékelve. Django mester Gitanne-ja a szvng divatból soha ki nem kopó lüktetését erősítette meg bennünk, míg fénylő tengerparti, pálmafás hawaii hangulatot árasztott a Bossa Dorado. Ezek után egy kis ragtime-hangulatot kaptunk, majd a közismert jazz evergreen, az Ella Fitzgeraldtól Frank Sinatrán keresztül Andy Williamsig műsoron tartott The Shadows of Your Smile következett. Ebben Domby is jót rögtönzött ugyanúgy, mint szokatlan, ritkán látott hangszerén, a vékonyka, tűsarkú lábakra illesztett elektromos bőgőn eddig is profin játszó Scheer. És hogy a latinból fokozatosan a jazz felé irányítsák a hangulatot, George Benson erős riffekkel indított gitárközpontú dalával, a Thunder Walk-kal zártak a vastapsot kiérdemlő, és az őket követő pesti kollégák által is megéljenzett vasi zenészek.
Úgy látszik, hogy az ezredfordulót követően a hazai jazzben elterjedt divathullám, miszerint sorra alakultak-alakulnak a kiválóan képzett, jó torkú és kifejezetten csinos fiatal hölgyek köré a nevükkel fémjelzett jazz kombók, nem ér véget. Hogy külföldön is van-e ilyen tendencia, nem tudom, de hogy Harcsa Veronika, Kozma Orsi, Szőke Niki és a többiek trendet teremtettek, az tény. Nos, ebbe a folyamatba illeszkedik a Szőke Szandra Quintet is, melynek előadását hallhatták tegnap este a vasi jazzrajongók is - vidéki koncerthelyszínként először.
A Szőke Szandra ének, szövegek, Cseke Gábor- billentyűk, zeneszerzés, Fekete István- trombita, szárnykürt, Oláh Péter- bőgő és Pusztai Csaba- dob összetételű formáció koncertjéről összefoglalóan azt lehet mondani, hogy hangulatával adott örök élményt. Ars poétikájuk, mely megfogalmazásuk szerint az intim hangulatú, révedező, „kukucskáló" tónusú dalok, a szövegcentrikus, azaz a dalba oltott irodalmi szövegek elgondolkodtatóak, révedezőek a hallgatóság számára, igaznak bizonyult: a koncertélmény ezt adta.
Az együttesekben a ritmusszekcióban helyet kapó nagybőgő ezen szerepével ellentétben ebben a kombóban meghatározó volt, legalább is a zene hangulatát illetően. A műsorkezdő Novák Péter-Spiró György szerzemény, a Gyémánt egy ének-bőgő kettős volt, melyben Szandra szomorkás-hangulatos éneke és Oláh Péter nem vonóval húzott, mégis hosszan kitartott szűkítettjei megadták az alaphangulatot. Majd a 2015-ben kiadott első lemezük, a Memory Palace anyagából adtak elő darabokat a már kvintetté teljesedett csapat. A Monochrom című volt az első, melyben a szordínóval tompított trombita dallamos rögtönzései, az énekre adott válaszai voltak a bőgő mélyhangú dallamaival együtt meghatározóak, majd a Wool c. szám következett a lemezről. Pusztai Csaba itt dobjai helyett kongára váltott, Fekete tompított trombitáján ismét Maynard Fergusson-i magasságokra törekedett, amely így sem volt kiizzadt, erőltetett, hanem finoman belesimult a zenébe. A 6/8-os Wild Water, a banda videoklip formájában a Youtube-on is megtekinthető dala egy fokkal durvább, keményebb, pörgősebb volt. Pusztai itt rockdobosokat megszégyenítő módon ütötte a bőröket, a zongorista, Cseke pedig végeláthatatlanul folyódó- hömpölygő akkordmeneteivel biztosította az extatikus hangulatot. Az énekesnő hangja ebben a nem lírai dalban mutatta meg, hogy ha az erősebb tónusú és nagyobb a hangterjedelem, akkor az jobb szolgálatot tett volna.
Az előadás ezt követő dalaiban aztán Szandra - aki egyáltalán nem tetszelgett a „frontasszony" szerepében, hanem frappáns bekonferálásaival, nem túlhangsúlyos, inkább érzéki gesztikulációival emelve a koncertélményt -, újra a rá jellemző sanzonos-énekelt verses előadásmódjával fogta meg a közönséget. A címadó Memory Palace szomorkás moll-akkordjait, a búgó, mély női énekhangot, valamint az azt követő Garcia Lorca versére írt Zöld című dalt hallva kiderült, hogy a tavaszt oly erősen váró lelkünk inkább későőszi hangulatokat kapott, szép, érzelmes megfogalmazásban. Cseke balladisztikus zongorafelvezetője, majd a halk, a trombitánál melankolikusabb hangzásvilágú szárnykürt játéka, Szandra magyarul énekelt elvont, borongós- szürreális szövege ez utóbbi számot tette a koncert legemlékezetesebb darabjává.
Az ezt követő F. Forest ismét keményebb szám, 6/8 és 4/4 váltakozással, igazi jazzőrület volt. A visszataps után ismét egy lírai bossanovával, a szintén magyarul énekelt Svéd c. dallal zártak, amolyan tipikus Szőke Szandrás előadásban: szépen, jól, érzelmesen. Ahogyan kell a lelkünknek...
Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2016.03.25-én, valamint a jazzma.hu potálon 2016.03.26-án

2016. március 14., hétfő

HALÁSZ JUTKA VOLT AZ ÉVEZREDNYITÓ BESZÉLGETÉSEK VENDÉGE

2016-ban, egy év kihagyás után, folytatódtak az Évezrednyitó Beszélgetések sorozatunk előadásai. Erre az évre, a tavaszi- nyári hónapokra 3-4 találkozást szervezünk. Elsőként Halász Judit Kossuth- és Príma primissima- díjas színész-, és énekesnő volt a vendégünk.
Gróf István, a sorozat szerkesztője, a beszélgetések moderátora
Fotók: Grófné Dr. Kerekes Enikő


* * * * * * *


Mosoly által öröknek lenni… – Halász Judit volt a vendég
Szerző és fotók: Dr. Kereszty Gábor | 2016-03-12

Megtelt a terem Gróf István hívására: az Évezrednyitó beszélgetések vendége Halász Judit, Kossuth- és Jászai-díjas színész, énekesnő volt.
Magam is nagy érdeklődéssel vártam, hiszen a mi korosztályunknak emblematikus színésznő alakja volt. Talán tiszta, kislányos kedvessége jelentette a legfontosabbat? Sokan tudjuk ezt, akik látták a Szerelmesfilmet. Aztán jött utánunk még pár korosztály: akiknek a gyermekei az Ő dalain nevelkedtek fel, s azok, akik maguk dúdolták utána gyermekként. Igen: itt a varázslat. Kikapcsolni az időt, mint dimenziót: és öröknek lenni.
A Művésznő Pályakezdéséről kezdett beszélni, a gyermekkori indíttatásokról. Érezhettünk üzenetet, amikor egy-egy jó pedagógus életeket meghatározó szerepéről szólt. Aztán a pálya: színészóriások, meghatározó színházak nevei. S aztán újabb nevek. Fémjelzettek, a zene világából. S közben kedves történetek, kis csodák az életből. Indirekt tanmesék a pozitivitásról. Aztán előkerült a lovas múlt. Van egy fontos jelenet a Szerelmesfilmben, ott lóháton is láttuk. Sokszor utalt könyvére is: érdemes elolvasni!
S a végére a Mosoly Lovagrend: hogy kódunk legyen az élethez. Másokat mosolyogtatni. Nos, ezek voltak a megfejtések az idő megállításához. Előttem úgy állt ott, gyönyörű fiatal lányként, minha épp most szállt volna le a lóról a film jelenetében
Megjelent a lathatatlansarvar.hu portálon 2016. március 12-én
* * * * *





Az Évezrednyitó beszélgetések 13. évada nyitórendezvényének Halász Judit énekes, színésznő volt a vendége. Fél évszázados pályafutásáról a művésznővel Gróf István beszélgetett.
A Sárvári Milleneum Alapít - vány meghívására Halász Judit színész- és énekesnő, Kossuth- és Jászai Mari-díjas művész volt Gróf István vendége a Nádasdy- vár dísztermében.
A rendezvény elején kiderült, hogy ez lesz a 73. évezrednyitó beszélgetés. A meghívottak között pedig nem volt túl sok színész, így különös megtiszteltetés, hogy Halász Judit elfogadta a felkérést. A művésznő tavaly megjelent életrajzi könyve alapján idézte fel pályafutását. A zenei és a színházi szín padon töltött ötven esztendő után is megóvja magánéletét a művésznő a szerepeitől. Halász Judit színpadi munkája a Víg színházhoz kötődik, ahol ma is aktív, főszerepeket játszik. Most egy második világháborút idéző darab címszerepe foglalkoztatja.
A házigazda Gróf István el mondta, hogy idén még két ven dége biztosan lesz és a jubileumi 75. beszélgetés után újabb kötet be szerkeszti az eddigi évadokon elhangzottakat.

Megjelent a sárvári Hírlap 29. évfolyamának 9. számában, 2016. május 6-án

2016. március 2., szerda

TÉLBŐL A TAVASZBA- MAROKKÓ EGYÉNILEG II.

TÉLBŐL A TAVASZBA- MAROKKÓBA EGYÉNILEG II.

Utazásunk ötödik napján korán keltünk. Reggelinket - a tojással, sajttal és mézzel töltött lepényeket, melyet az óvárosban, egy pár lépésre lévő utcácska egyik pékségekben frissen vett meg minden reggel a tulaj,- negyed 8-ra rendeltük meg, mivel 8.40-kor indult a vonatunk az újvárosi állomásról. De mivel a reggelink csak nem érkezett, fél 8-kor bőröndjeinket húzva el kellett indulnunk a Medina szűk utcáiból a Boujeloud- kapu elé, ahol taxit fogadhattunk. Könnyen megjegyezhető francia nevén Pierre, a tulaj szép lassan, ráérősen andalogva jött velünk szembe a keskeny sikátorban, hozta kis nylonzacskókban a reggelinket. Sebaj, a lepényeket átvettük, majd az első utunkba eső kávézóban megittunk egy kávét, és még időben megérkeztünk az állomásra.
Mivel az előző napon már megvettük a jegyeket, hamarosan fel is szálltunk a 12 kocsiból álló, Marrakech-be induló hosszú gyorsvonat első osztályú fülkéjébe. Kényelmes, tiszta, és a déli órákban már kis légkondival hűtött kabinunkban így a majd nyolc órás utat sikerült a fáradság legkisebb jele nélkül megtennünk, útitársainkkal magyarul, a többi utassal angolul, vagy franciául elbeszélgetve.
Késő délután, ragyogó napfényben érkeztünk meg Marrakechbe. A széles, pálmafákkal szegélyezett sugárúton taxival hamar az óvárosban található szálláshelyünkre értünk, ahol egy „kisebb” kellemetlenség fogadott: a riadban aznap éjszakára nem volt hely, mivel a lefoglalt szobánkat kiadták másnak. Gyors telefonálgatás és szervezés után 10 perc múlva már a szomszédos sikátorban levő, a cég tulajdonába levő másik- sokkal elegánsabb- riadban kaptunk szállást.
Mint utólag kiderült, nem a helyi arab tulajdonos volt a ludas, - ahogy akkor mi gondoltuk -, hanem a nemzetközi szállásfoglaló cég. Amikor mi már régen Marokkóban, pontosabban Fezben voltunk, mindenféle internetkapcsolat nélkül, le akarták emelni a kártyánkról a szállás ellenértékét, de mivel nem reagáltunk e-mailjükre, lemondták a foglalásunkat. Egyébként megjegyzem, a mobilomat még a budapesti repülőtéren kikapcsoltam, és csak a visszaérkezés után kapcsoltam ismét be. Az e-maileket is a 11 napos úton 3 alkalommal néztem meg: pihenni mentünk, nem az otthoni dolgok miatt idegeskedni!
Marrakech autentikus óvárosában, a Kasbahban volt mindkét riad- szállásunk, közel a legfontosabb látnivalókhoz . Már alig vártuk, hogy barátainknak már első este bemutassuk Észak- Afrika leghangulatosabb terét, a Jemma-El-Fna-t, persze mi is szerettük volna minél előbb viszonlátni. A vad berber dobok ütemére a gembri mély húrjain játszott monoton zene, az erre táncoló berberek szilaj férfitáncai, kígyóbűvölők, majom-szelídítők, ősi berber díszruhába öltözött vízhordók (a víznek nagy becsülete volt régebben, és meg is adták a tiszteletet neki, így a városi közkutak is valóságos építészeti- szobrász műremekek), mesemondók, és persze a világ minden áruját eladni szándékozó árusok- ez a Fna-tér. Marrakech már egy déli arab város, itt már érezhető Afrika vad hangulata, és nemcsak a sötétebb bőrű feketék, hanem a nagyobb arányban itt élő berberek miatt is. A hatalmas méretű tér közepén van a helyieknek szóló „éttermi- negyed”, ami nylonnal leborított, összetákolt asztalokra tálaló, ingatag lócánkon sűrűn egymás mellett szorongó emberek számára lett megalkotva. Előző utunkon csak egy halvacsora erejéig „mertünk” ide beülni, de most a nem kevés fehér és sárga turista társaságában betelepedtünk mi is a birka, marha és csirkehúsból készülő pecsenyék sütését óriási füstfelhővel kísérő, étel- és testszaggal kevert környezetbe, a levest fakanállal kanalazva.
Mert a harira, azaz a csicseriborsó- leves lett a mindennapos kedvencünk, és a tadzsinok, grillezett húsok, kuszkuszok számtalan variációja következett ezután, 50-60 dirhamos kétszemélyes áron. Csak a fáradság, és a két óra után már nyomasztónak tűnő tömeg irányított végül haza minket. A későesti, a hotel szabadtéri teraszán töltött beszélgetéssel, borozgatással lett vége a mozgalmas napnak.
Másnap furcsa üzenet jött barátainktól, akiknek az El-Fna tér közvetlen közelében volt a szállásuk: „Helyzet van, 12-kor találkozó a téren”. Nem tudtuk mire vélni az üzenet tartamát, minden gondolat megfordult a fejünkben. A találkozó időpontjáig azért kihasználtuk a remek időt, bejártuk a teret körülvevő medina szukjait, titokzatos bazárjait, amelyben a fezinél szélesebbek, tágasabbak, forgalmasabbak, ezáltal kevésbe hangulatosak voltak. Az óváros eme részére Fezhez hasonlóan ezerszámra települtek a különböző portékákat árusító boltocskák. Némelyik üzlet a mieinkhez hasonló 10-15 m2-es, csempézett, neon- világítású, de zömében a 2-3 m2-es szűk, alacsony, benne csak ülve elhelyezkedhető ablak nélküli kézműves műhelyecskék a jellemzőek, ahol a mester mindenki szeme láttára alkotott. A délben sem kihalt nevezetes tér egyik kávézójába leülve megittunk egy-egy frissen facsart narancslét, és élveztük a derűs napsütés melegét az asztalka mellett, figyelve az árusokat, a nyüzsgést. Délben aztán kiderült a hír alapja,: barátaink hölgytagja megbotlott, elesett, és még nem tudni, milyen problémák lehetnek a lábával. Hajaj, ez a hír lehető legrosszabbkor jött- alapban többnapos szobafogságot jelenthet!
Délután végigjártuk Marrakech medinájának kihagyhatatlan látnivalóit, amelyek- szerencsére nincsenek túl távol egymástól. Az amoradivák és az almohádok alatt, a XI-XIII. század alatt lett igazi fővárossá Marrakech, majd a meridinák alatt Fez visszavette a vezetést, de a Szadidák alatt, - míg mi a Hunyadiak alatt a törökkel voltunk elfoglalva- , ott ők újból felvirágoztatták a várost. Négy szultánjuk és 62 további hozzátartozójuk több sírkamrában elhelyezkedő síremléke, a Szadidák nekropolisza a mór építészet egyik csúcsa. Megtekintése kötelező. Ilyen szép megmaradását nemcsak a mostani, hanem a későbbi alaouita szultán, Moulay Ismail megóvó szerepének is köszönheti. Az El Badi palota inkább romos épület-tömbje mégsem lehangoló látvány: hatalmas kiterjedése, megóvott falai, felújított mozaikjai Mulay El Mansour szultán (1587-1602) egykori székhelyének pompáit idézi.
A tőle nem messze fekvő Bahia- palota viszont már a XIX. század alkotása: Szi Musza, és fia, Ba Ahmed nagyvezírek (akkori miniszterelnökök, a szultán első emberei) fényűzően díszített palotája az Andalúziában látott sevillai, granadai mór paloták méltó társa. A 8 hektáron elterülő palota hatalmas kertjeit is megcsodálhattuk, köztük a legdíszesebbet, a belső udvart a dísz-tóval. A negyedik aznapi „kötelező” a nehezen megtalálható, kissé eldugott Ben Juseff mecset, tekintélyes, 40 m. magas minaretjével, és a mellette felépített főiskolájával, a mederszával. Persze mi csak az utóbbiba mehettünk be. Az eredetileg 1340-ben emelt épület 1565-ben kapta meg mai formáját. Hosszú gyalogjárdán érhetjük el az egyetem belső fő-udvarát, közepén a négyszögletes medencével.
Felül fa, középen gipsz- és kőfaragások, lent és a padlón aprólékos kő- és csempemozaik mellett, azaz a mór díszítés- technika itt kiegészült az udvaron gyönyörű carrarai márvány berakásokkal is, amely a belső imateremben a kettős oszlopsorokat is beborítja. Az óváros felfedezése után sikeresen átköltöztünk az eredetileg lefoglalt Riad Dubai-ba, ahol kárpótlásul a legnagyobb, legszebben berendezett földszinti lakosztályt kaptuk meg. Annyira nem tudtunk betelni az érezhetően ránk mosolygó nap erejével, hogy egy órára felmentünk a megszokott, nyitott tetőteraszra, ahol délutáni sziesztánkat napozással egybe kötött olvasással töltöttük el. Este a szokásos szukok bejárása, apró ajándék-tárgyak megvásárlása következett. Az alkudás folyamata a „szakirodalomban” felvázoltak szerinti volt: a kereskedő által bemondott ár tizedét- nyolcadát ajánljuk, majd ő nagyobb ugrásokkal lefelé, mi kisebbekkel felfelé haladva a reális árat, az eredeti 25-35 %-áért a portékát megvehettük. Este földijeink szálláshelyén beteglátogatásra is sor került, kiderült, szerencsére sem törés, sem ínszakadás nem történt, a zúzódás pedig a közel-jövőbeli gyógyulással vigasztalt. Este, hazafelé a kötelező El Fna- téri hangulat- feltöltekezés, majd a tetőteraszos borozgatás után későn tértünk nyugovóra.
Előző este a riad tulajdonosának segítségével béreltünk egy autót, amellyel eredetileg négyen szándékoztunk kétszer egy napos kirándulást tenni. Elsőként a Magas- Atlasz hegyeibe, és eldugott agyagvárak, kasbahok felfedezésére , másodszor a tengerpartra, az egykori portugál gyarmathoz, Essauirába városnézésre és persze az Atlanti óceánba egyet csobbanni. Mivel a baleset miatt barátaink nem vállalták az utazást, csak mi indultunk el az első kirándulásra, az Atlaszba. Előtte informálódtunk az időjárási viszonyokról, mert nagy ritkán előfordul, hogy a 2300 m-es magasságban januárban havazik, és emiatt lezárják az országutat. Szerencsénk volt!. Reggeli után kilencre beszéltük meg a riad halljában a találkozót az autót bérbeadó cég képviselőjével, de jó kényelmes arab szokás szerint ¾ 10 lett, mire elforgathattam a fekete Renault Symbol kulcsát a szomszédos parkolóban. Mivel Marokkóban is fél 7 körül sötétedik februárban, és erős 450 km. megtétele várt ránk, igyekeznünk kellett, hogy minél kevesebbet vezessünk sötétben. A marokkói közúti, útbaigazító táblák mennyisége jóval kevesebb, mint Európában, így igencsak oda kellett figyelni mind a sofőrnek, mind a mit-fahrernek a részletes térkép figyelése mellett, hogy a városból kijövet a helyes útra térhessünk rá. Negyedórás kísérletezés után ez sikerült is, majd a feleannyiba kerülő benzin betankolása, - mely némileg kompenzálta a 385 dirhamos (egy napra 11000 Ft-os), így is olcsónak mondható bérleti költséget-, útnak indultunk. Az egyre emelkedő hegyi főúton, az N 9-esen a mindinkább szaporodó szerpentinek jelezték, hogy a három vonulatból álló Észak- afrikai hegység, a furcsamód az északi irányban fekvő Középső-, a déli fekvésű Anti- és a köztük húzódó Magas- Atlasz belseje felé közelítünk. Feleségem kilométerenként megállásra kért volna, oly sok szép tájat, érdekességet fedezett fel, de néha ellent kellett állnom. Így is legalább fél-tucatszor álltunk meg filmezni, fotózni, mielőtt felértünk a hágóra, a Tizi-n-Tichká-ra, amely 2260 m. magasságban van. Fülünk többször is bedugult, majd kipukkant, de ezen kívül nem észleltük a több mint kétszeres Kékestető- magasságot. A lombos- erdők, a nálunk kisebb arányú fenyvesek után a bozótos növénytakaró következett, majd a 2000 m felett már csak a sziklák között fel- feltűnő kis bokrocskák, növények jelezték a magashegyi flóra jelenlétét. Eredetileg két kaszbahból, azaz sárból, agyagból épített tipikus berber épület- együttest, azaz kszárt szerettünk volna megnézni, mert korábbi utunk alatt az akkori esőzések miatt erre nem kerülhetett sor. Mire az első kasbahot, az 1800 m. magasan fekvő Teouilet várát jelző útelágazáshoz értünk, mely egysávos, hepe-hupás, max. kettes sebességben járható utat jelentett, átgondoltuk a tervünket, és kihagytuk azt.
Így is kora délután lett, mire a Világörökség részeként számon tartott kszárba, Ait- Ben Haddou-ba érkeztünk. Mi nem a többi, holland, angol autós nyomdokain, a vár bejárathoz illesztett modern vas- hídhoz hajtottunk, hanem megálltunk egy kiépített parkolóban a falu elején, ezért az dombra épült impozáns vörös agyagvár-rendszert egy folyón való átlábalással közelítettük meg. A még egészen nem kiszáradt Ounila folyón való áthaladást a méterenként a mederbe fektetett homokzsákok segítették, de a kis berber srácok, ugyanúgy, mint idősebb társaik, az odaérkező fehér turisták pénztárcájára alapozva, profi segítségül jelentkeztek. Nem volt appelláta, mire észbe kaptam, a két kis kölyök, egyik jobbról, a másik balról „segített” az egyébként könnyen ráléphető homokzsákokon egyensúlyozni. Végül jót nevettünk utunk befejeztével a túlparton mindhárman, én pár dirhammal kevesebbel, ők ugyanennyivel többel a zsebükben. A kaszbahot elérve újabb önjelölt guide-ok hada nyomult mellénk, mi egy szerényebb külsejű, halk fiatalembert kértünk fel a kszárral való ismerkedésünkre.
Ő becsülettel végig is kalauzolt bennünket a városon, ahol a hatalmas vályogkastély 3 kaszbahjában most is élnek családok, nem is kis létszámban (kb. 70 fő). Kalauzunk elmesélte, hogy nemcsak mecset, hanem nemrég még zsinagóga is volt itt, hiszen 1967-ig zsidók is éltek itt, ami után kiköltöztek Izraelbe. A negyedik szintről, a tetőről gyönyörű kilátás nyílott az Atlasz enyhén megszelídülő (2000 m.) hegyeire. Jó órás barangolásunk a marokkói népi kultúra egyik kiemelt helyszínén, ahol az épületen kívül a neves berber ouzgita- szőnyegeket is készítik, és persze árulják is, mély nyomokat hagyott bennünk, attól függetlenül, hogy az agyagvárostól nem messze ott magaslott a nem olyan régen odaépített Aréna épülete, melyet az amerikai filmesek építettek fel a Gladiátor című film díszleteként. Ait- Ben Haddou rengeteg hollywoodi szuperprodukció- így a Nílus gyöngye, A múmia, és legutóbb a Perzsia hercege című filmek helyszínéül szolgált az elmúlt időszakban. Idegenvezetőnk is szerényen megjegyezte, hogy többi itt lakó társával egyetemben statisztaként szerepeltek jó néhány filmben, ezzel sikerült pár évre megoldaniuk anyagi gondjaikat.
Az agyagvárat elhagyva a már csak 40 km-re fekvő Quarzazate nagyvárosba igyekeztünk, amely a tipikus ősi berber építészeti elemek mind stílusában, mind sárga színében a modern házakba való ízléses beemelésével mindenképpen hangulatosnak, az eddigi marokkói városoktól eltérőnek tűnt. A falusi kszár mellett itt megtekintettük a külső ornamentikáját tekintve művészi szinten díszített városi Taorirt- kasbahot. Bemenni nem tudtunk (elmúlt 5 óra), de kívülről megcsodáltuk. Ez is az 1956-ig itt uralkodó Glaoua berber törzsfőnök felségterülete volt, ahol kiskirály módjára uralta a várost és környékét. A szemben levő filmmúzeumba csak bekukkantottunk: láttunk római quadrigát, Kleopátra szobrot, „életnagyságú” keresztény templomot, harci paripákat, azaz a filmgyár kellékeinek érdekesebb részeit. A helyi áruházban némi élelmet és tekintélyes feláron 2 doboz sört is vettünk, és ¼ 6-kor elindultunk hazafelé. Kiszámoltam: ha jól haladunk, a hágót még elérhetjük a koromsötétség beállta előtt, de úgy, hogy menetközben kajálunk. Nem így történt. Egy általam meg sem látott lakott területen (sivatag volt elől- hátul, jobbra- balra) leintett a területi rendőrjárőr, persze valamennyi arra járó autóssal egyetemben. Mindenki vétkezett, a 60 helyett 80 km/óra sebességgel száguldott, ennek ára 500 DH lett. Ez az összeg bizony ötnapi megélhetésünet jelentette, így igazán nem hazudtam nekik, mikor kérlelőre fogva, ezzel érveltem nekik. A rutinosan megenyhülő járőr végül 200 dirhámot kért úgy, hogy nem lesz róla papír, és hogy legközelebb jobban vigyázzunk. Alig tudta begyömöszölni a műszerfal rekeszébe a többi mellé az átlag marokkói egyhetes megélhetését biztosító nagyságrendű jattot. Hm…Már sötét volt, amire a Tichkára értünk, és még rengeteg kanyar, emelkedő valamint lejtő állt előttünk, hogy beérjünk Marrakechbe. Az út sokkal hosszabbnak tűnk visszafelé a vaksötétben, és hogy haladni tudjunk, néha bizony rá kellett tapadni a kocsival helybeli, a terepviszonyokat jobban ismerő autósra. A Marrakech előtti településeken sem lett könnyebb a dolgunk, hiszen a legtöbb motoros és gyalogos, akik össze-vissza cikáztak az utakon, nem voltak kivilágítva, ezért nagyon óvatosan és lassan kellett vezetni. Este 9-re állíthattuk le a járgányt a megbeszélt átadóhelyre, a városfal melletti parkolóba. A nagyvárosokban a világ minden kincséért sem vezetnék, csak ha nagyon muszáj, és átmenetileg, így nagyon megörültem, hogy párom kiváló emlékezőtehetségének köszönhetően, egyszeri kérdezősködés után, és nagyjából a csúcsforgalom után értünk be a kétmilliós városba.
Harmadik Marrakechi napunk délelőttjén a közelebbi lakhelyünk, a Kasbah városrész és környéke felfedezése volt a program, köztük a már említett El Mansour szultán építette Kasbah mecset és gyönyörű élénkzöld minaretje, az összes közül a legszebb kapu, a Bab Agnaou környéke, majd a Királyi palota, persze kívülről. A király palotái egyik városban sem látogathatóak, az épületeket és a pompázatos kerteket magas falak védik a kíváncsi tekintetek elől. A város ezen része az, ami valóban a helybelieknek szolgál, és nem a turistáknak, a kis étkezdékben, amelyeket mi is kipróbáltunk, a boltokban, a lépten-nyomon fellelhető borbélyüzletekben csak marokkóiak voltak. A Kasbah fő utcáján nagyon óvatosan lehetett haladni, mert percenként robogók száguldottak el mellettünk, egészen nagy sebességgel. A mecset után az El Fna szomszédságában emelt Marrakech- szimbólum, a Koutoubia mecset következett, amely előtt minden egyes sétánk előtt elhaladtunk, de alaposabban nem vettük szemügyre.
Már 800 éve hallani reggelente a müezzin imára szólító hangját a tornyából, amely 1150-1180 között épült. Akkor a „könyvkereskedők mecsetje” jelzővel látták el, ami szinte hihetetlen, mivel hogy Európában akkor még csak kódexet másolgattak, könyvkereskedelemnek nyoma sem volt. A 77 méter magas minaret, melynek négyszögletes oldalai 13 méteresek, később építészeti példája lett a neves Sevillai Giralda-, és a Rabati Hasszan- toronynak. A tetején a picinek tűnő három, egymás fölé erősített aranygömb legalsó eleme 2 m. átmérőjű. A város minden szegletéből látható minaret- látogatás után, korábbi terveinknek megfelelően, elbúcsúztunk a minden igényt kielégítő csodaszép riadunkból, hogy átköltözzünk az újvárosba, az utolsó két éjszakára. Ennek oka: egyrészt a Marrakech-i újvárosban is vannak látnivalók, másrészt közelebb leszünk majd a reptérhez utolsó reggelünkön. Új szállodánk az újváros legnyüzsgőbb részén, a Guelíz negyedben volt, egy forgalmas sugárúton, pár lépésre a helybeli fiatalság találkozóhelyét jelentő Mc Donalds étteremtől és a modern, európai luxusmárkákat felvonultató plázától. A modern hotelben már nyoma sem volt a riádokban tapasztalható otthonosságnak, bár belsőépítészetileg felhasználták a marokkói jellegzetes motívumokat. A beköltözés után első utunk a korábbi utunkon már felfedezett híres Majorelle- kertbe vezetett, ahol másfél napja nem látott útitársainkkal is találkozhattunk. Barátnénk lába már rövid sétákra készen állt, így a francia Yves Saint Laurent divatdiktátor által újjá és széppé varázsolt csodakert megtekintésére is. Marrakech kötelező látnivalója ez is: a gondozott díszfák, cserjék, kaktuszok, bambuszerdők, ligetek közt a fantasztikus színű „majorelle-kék” járdákon közlekedhetünk, óriási, élénk színűre festett cserepekben növényritkaságok, mesterséges tavacskák, pavilonok, padok, hidak, azaz sok szép, szemet gyönyörködtető látnivaló mellett. Nemcsak a növénykedvelők, hanem az elmerengők, a kikapcsolódni vágyok, a modern művészet kedvelői számára is ajánlott. Késő délutáni estebédünket az újváros egyik modern étteremben fogyasztottuk el: hagyományos, tálban főzött csirke-, ill- marha-tadzsint. Ez egy vastag tányérra ráhelyezett kúp alakú cserépfedővel ellátott, a kukta elvén működő edényben készül, és a mi gulyásunkhoz hasonló, de annál fűszeresebb, izgalmasabb egytálétel. A kihozatalt követő 20 percben még csak vártuk, hogy az orrunk előtt még mindig fortyogó kaja kihűljön. Merem állítani, hogy az egyik legízletesebb ebédünket fogyasztottuk el ott.
Este, az új hotelszobában egy kicsit sziesztáztunk, majd kimentünk az újvárosba, az éjszakai Marrakesht felfedezni. A Gueliz- negyed, közepén a város modern főterével igazán hangulatos, modernsége ellenére barátságos. Itt, a November 13-a téren, a négy hatalmas pálma alatt, amelyeknek törzsére hangulatos neonégők voltak rátekerve, valami miatt rettenetesen megkívántuk a hideg, szomjat oltó Colát. A főtér minden egyes kávézóját, éttermét végigjártuk, hogy Colát ihassunk, de csak mentatea és ásványvíz szerepelt a kínálaton. A pláza alatti Carrefour francia üzletben ellenben sikeresen bevásároltunk belőle, úgyhogy az esti, teraszon eltöltött „napzártára” bor helyett jól bekóláztunk. A berber fővárosban eltöltendő utolsó napunkat újfent az újvárosnak szenteltük. A VI. Hasszán sugárúton indultunk el a már kora délelőtt is rekkenő hőségben. Ez egy széles, négysávos, nyílegyenes sugárút, melynek közepén majdnem hasonló széles parkosított, virágágyásokkal díszített gyalogút vezetett - természetesen hatalmas pálmasorok kíséretében. A Nagy Színházat, a mögötte levő Városi Múzeumot, a tartományi rendőrséget, néhány hatalmas luxushotelt és bevásárló központot elhagyva, jó másfél órai séta után Marrakech legkedveltebb parkjába, a 88 hektáros, a XIX. században épült Menera Kertbe értünk ki. Az eredetileg olajfaliget- ma is zömében az- a városiak menekülőhelye: ide járnak pihenni, kikapcsolódni a családdal, a kedvessel, a haverokkal, a munkatársakkal, az iskolai osztállyal. Ugyan messze nem volt annyira ápolt és gondozott, mint a fezi kertek, avagy itt, a városban a Koutoubia- mecset melletti Könyvtár- park, mégis tömegeket vonz. A 200X 50 m-es vízmedence ugyan betonépítmény volt, mégis, a partján 1870-ben épített nyári lakkal együtt odacsábítja a látogatókat. Annyira sokan mégsem voltak, hogy elfedjék a napot: rohanó utunkat megszakítottuk e pavilon kapuja előtt egy órácskányi napozással, ami nekünk volt csak szenzáció: nem sokszor tehetjük ezt 26 fokos melegben február 3-án. Visszafelé a Bab Jdid mellett érintettük az óvárost, majd befordultunk a Boulevard Yarmouk-ra, és az almohádok által 1126—27-ben épített 6-9 m. magas, másfél-2 m széles, 12 km hosszú, sárból épített világossárga várfal mellett sétáltunk vissza. Egy csoda, hogy ma is áll, és ma is ép, olyan, mint egy nemrég épített műremek. Alaposan lejártuk a lábunkat, és elfáradtunk, előrekészülve a másnapi egész-napos repülőúttal járó kényszerpihenőre. Az este persze megint az El Fna-téré, a búcsúvacsoráé, és az ajándéktárgyak vásárlásáé volt. Szerencsére mindegyikünk kapott egy órát ez utóbbi elvégzésére, így, míg nejem az ékszer- és kerámiaboltokat járta, én szétnézhettem a CD. árusok között. Találtam is kedvemre-való berber zenéket, amelyek kiválasztásában egy medina-beli ötvös-mester műhelyéből kiáradó zene segített: kérésemre felírta a népzenei stílust, én már így is kerestem. Legutóbbi ottlétünkkor azt állapítottuk meg, hogy milyen ügyes marketing-fogás ez a Jemma El Fna- téren „megrendezett” attrakció- kavalkád, mivel a külföldi turisták erre kapnak, és jön a pénz. Ez a véleményünk most alaposan megváltozott január- februárban, amikor a turisták véleményem szerint csak 10-15 %-át tehették ki a téren bámészkodóknak. A helyi lakosság apraja- nagyja tódult ki a térre, megélni a közösség ünnepét. Nem megrendezett, hanem valódi cirkusz volt ez, mégpedig a javából! A másnap reggeli taxi-rendelésnél már észnél voltunk: barátaink olyan taxit rendeltek, (Mercedes, és nem Dacia Logan, mely az állomány 90 %-a volt, és ültünk 498.000 km-t tett példányban is!!), amelybe mind a négyen, csomagostul befértünk, és nem került többe, mint az érkezéskori a családonkénti taxi-utunk. Hiába, lassan megtanultuk a helyi sajátosságokat.
Legközelebb már csak az új dolgokra fordíthatjuk a figyelmünket. Ha lesz legközelebb….

szöveg és fotók: G. K .István