2016. február 28., vasárnap

A KELET- EURÓPAI PROG-ROCK KIRÁLYAI- SBB KONCERT A BUDAI MOM SZÍNPADÁN

A KELET- EURÓPAI PROG-ROCK KIRÁLYAI-
SBB KONCERT A BUDAI MOM SZÍNPADÁN

A lengyelek beat- rock- jazz zenészei, ámbár nem verték a magyar felhozatalt - legalább is szerintünk-, a 60-as évek közepétől meghatározó szereplői lettek a Közép- Kelet- európai zenei rendezvényeknek. A románok (Phonix), a csehek (Blue Effekt), a szlovákok (Collegium Muzikum) is bele-beleszóltak a vetélkedésbe, de a mieinken kívül mindenképpen az északi ország zenészei voltak a nyerők.
A No-To-Co a Fonográfot jóval megelőzve építette be a hegyvidéki lengyelek népzenéjét folk- rock-zenéjébe, és Czeslaw Niemen volt az az énekes- billentyűs, aki egy erős évtizeden keresztül igényes, a progresszívtől a jazzen keresztül a latin balladákig terjedő repertoárjával tarolt a vasfüggönyön innen. Nem kellett elvont értelmiséginek lennünk ahhoz, hogy nyári gyakorlaton levő agrármérnök- hallgató csoportunk többsége ott élvezkedjen krakkói koncertjén 1972-ben.
Niemen kísérőiből alakult aztán az SBB, a Silesian Blues Band, avagy más értelmezés szerint a Szukaj, Burz, Buduj azaz Keresd, Törd össze, Építsd fel! nevű banda, akik az akkor divatba jövő, a haladást megtestesítő. műfajokat összegző zenéjükkel világ- viszonylatban is elismerést szereztek. 1972 és ’80 között nem kevesebb, mint 14 nagylemezt adtak ki, és ezek egy része az angolszász piacon is hódított. A blues alapból bennük volt, a jazz a Mahavishnu Orchestra, a progresszív a Pink Floyd közvetítésével épült be zenéjükbe még az elején, ugyanakkor muzsikájuk mindvégig egyedi, önálló jegyeivel megkülönböztethető, felismerhető máig is.
Ebben legfőbb szerepe Jozef Skrzek-nek van, aki a banda motorja, zeneszerzője, - ritkán- énekese. És persze valódi multi- instrumentális zenész: basszusgitáron, orgonán, zongorán, szintetizátoron, szájharmonikán, és még sok mindenen játszik. A gitáros a görög származású Antymos Apostolis, míg a dobos az „aranyévekben” velük játszó, majd kiváló, de 2015-től újra tag Jerzy Pietrowski.
A MOM kultúrházban tartott bulijukra ugyan árultak a távoli karzatra ülőhelyeket, de nem csak az ára miatt váltottunk sokan mégis a „dühöngőbe” jegyet: ilyesfajta zenét nemcsak hallani, hanem látni és érezni is kell! Skrzek basszusolt az első dalban, és karrierjük egyik meghatározó állomásának, az abból lemezt is készítő Budai Ifi Park –beli koncert felemlegetésével kereste meg a közös nevezőt a zömében ősz, és leginkább vállig érő hajú férfiközönséggel, akik e nélkül is lelkesen fogadták az itthon bizony elég régen hallott legendát. Az alacsony, sovány gitár- virtuóz a dobok mellett, hátra húzódva hozta olykor fürge futamait, máskor megkomponált uniszónóit a billentyűvel. Az ütős fél színpadot beterítő dobszerelésével keményen, de a bonyolult, váltakozó ritmikájú számokban végig precízen, határozottan dobolt.
Volt egy- két kérdőjel a műsor elején a színpadon körbenézve: a hatalmas szekrény- Hammond helyett annak korszerű, egymanuálos elektromos változata, a Studio 900 állott a billentyűssel szemben, a menekülés útvonalát jobbról- balról két szinti (az utóbbi a basszus) zárta el. Jozef igen magas homloka kiadta kezdődő kopaszságát, amelyet hátul ritka, vállig lenyúló hajával próbált ellensúlyozni. Kemény, futamokkal gazdagított basszus-játéka Jack Bruce-t, vagy a mi Orszácky Jackienket idézte, billentyűs- játéka ellenben senki máshoz nem volt hasonlítható. A szépen megkomponált dallamok hangnem- és ritmusváltásokkal lettek érdekesek, hosszabb improvizációra ellenben ritkán vállalkozott. A mintegy kétórás koncert közepén a szájharmonikát elővéve a blues- zene rejtelmeibe is beavatott minket.
A zenekarvezető uralta a színpadot: a próbák, előadások alatt begyakorolhatták a számokat, így csak ritkán kellett társaira tekintve vezényelnie a zenei folyamatokat. Énekhangja nem volt karakteres, de tisztán szólt abban a néhány percben, amikor a 15-20 perces kompozíciókban megszólalt. A színpad bal oldalán felállított második dobszerelés ottlétére is csak a műsor kétharmada körül derült fény: a gitáros, Apostolis egy jól sikerült Pietrowsky dobszóló után beült mögéjük, és levágott egy szintén nem akármilyen dobszólót ő is, bizonyítván, hogy nemcsak Jozef az a bandában, aki több hangszeren is úr.
Nyolc kompozíció lejátszása után a banda el akart köszönni a közönségtől, de ahogy a koncert közönsége reagált, az őket is meglepte: nem egyszer, nem is kétszer, hanem négyszer tapsoltuk vissza a lengyel zenészeket, akiktől a szférák lebegő zenéjét, szintetizátorvarázst, pofagyaluval kísért, bele- dünnyögős bluest, és lengyelül énekelt , népzenei ihletésű balladát is hallhattunk a végén. Nem voltak sietősök a koncert után sem, a hallban az autogramra várakozókat jól megvárakoztattak a fiúk.
Persze tudjuk, hogy a jó munkához idő kell! A jó zenéhez meg pláne!
Gróf István
fotók: Gróf István

2016. február 22., hétfő

TÉLBŐL A TAVASZBA- MAROKKÓ EGYÉNILEG

TÉLBŐL A TAVASZBA- EGYÉNILEG MAROKKÓBAN I.
Floridába települt rokonom említette, hogy bevált ingázási metódus ott, hogy Kanadából, az Egyesült Államok északi területeiről a fagyos, havas téli hónapokra sokan, főleg a nyugdíjasok, - persze, már akik megtehetik-, átköltöznek Floridába, hogy napsütésben, pálmák alatt vészeljék át az otthoni időjárás viszontagságait.
Még nevük is lett: ők a snowbirdök, azaz a hómadarak. Tavalyi beszélgetéseink során felvetették, hogy ugyanezt mi is megtehetnénk: miért nem megyünk mi is pl. Szicíliába, vagy Andalúziába. Egy átlag magyar nem teheti ezt meg, ott minden a három-, négyszeresébe kerül- volt a válaszunk, de azért a dolog nem hagyott nyugodni. Jó évtizede olcsó tunéziai utakat kínált néhány itthoni és osztrák utazási társaság, de a török riviéra is várt minket,- persze egy kis szőnyeg-, és bőrkabátvásárlás reményében- elérhető áron télen. Az előbbi az ottani zavargások, az utóbbi a tavalyelőtt tett hosszú kirándulásaink miatt kiesett, így jött képbe Marokkó. Néhány éve már mi is felfedeztük a legnyugatibb kelet országát - de nyáron! Azóta is szívünkbe őrizzük az akkori napokat, így felelevenítésük esélye, - persze új úti-célokkal kiegészítve-, lelkes szervezéssel meg is indult az ősszel.
A repülőjegy-vásárlás ilyenkor az első lépcső, és ezen nagyon sok múlik. Kiderült, hogy még a „nagybőröndös” variációval is 40 ezer Ft. körül meg lehet fordulni személyenként még úgy is, hogy más városban szállunk le, és másikból indulunk haza. A szállás szintén nem volt nehéz dolog: háromcsillagos riádokban a hazai ár feléért, a nyugati szobák harmadáért már kényelmes szállást kaphattunk, persze mind reggelivel. A napi étkezések pláne nem okoztak gondot: napi 3-4 ezer forintnak megfelelő dirhamért 2 személy bőségesen jól lakhatott. Az országon belüli közlekedés is megoldható: a vasút olcsó és minőségi (a mi MÁV-unk csak jelenthet nekik), és a magunkfajta sajtkukacoknak az autóbérlésre is megvan a lehetősége. Ez ugyan meglehetősen drága (9-10000 Ft körül naponta), de az üzemanyag a fele, az utak jók, a közlekedők száma csekély (nem úgy, mint a marokkói nagyvárosokban, ahol vasidegzet kell a vezetéshez!). Végül sem a tervezett, sem a valós páronkénti költségeink nem érték el az utazási irodák által meghirdetett egy személyre jutó, hasonló hosszúságú utak részvételi díjait.
Szóval hamar összeállt a kép: január 25-én szálltunk repülőre Pesten a Ryanair fedélzetén, hogy Milano- Bergamo-i átszállással Fezben landoljunk. Időközben hozzánk csatlakozott egy barát-házaspár is, így velük kiegészülve nettó kilenc napot töltöttünk az észak- afrikai muszlim országban. Fezben a repülőtérről taxival indultunk az El Baliban, azaz a középkori óvárosban fekvő riadunkba. Érdekes ez a taxizás a marokkóiaknál: ha látják, hogy bőröndökkel vagy tele, rögtön többszörösre emelik az áraikat: a 16 km-re levő reptérről 150 dirhamért, 4400 Ft-nak megfelelő áron hoztak be, akárhogy próbáltuk is az árat lealkudni. Egy ottani „főnök” uralta az érkezési oldal taxijainak irányítását, így nem volt „versenyhelyzet”. Ugyanakkor hátizsákkal a hátadon, kézitáskával kezedben akár 7-8 dirhamért (200 Ft) vittek az egyik városrészből a másikba Fezben, ahogy ez később bebizonyosodott. A Fés El Bali-ban levő riádunk a Medina elején, az autóval megközelíthető Bab Boujeloud kaputól (a legfiatalabb, mégis a legismertebb a 11 városkapuból) 5 perc járásra volt. A főutca 3 m ¬¬széles volt (ezért autóval, teherautóval pláne nem, csak csacsival, vagy kézi- kordéval járható), az abból leágazó mellékutcácska 2 m., az ebből leágazó mi szállásunk utcája már csak egy ember szélességű volt.
A riad tipikus arab építkezési forma.: a többnyire négyzet alapterületű, 2-3, esetleg négyszintes épületek közepén, - átriumos megoldáshoz hasonlóan- van az udvar, mely felül nyitott. A belső gangok az udvarra néznek, és ezekről nyílik oldalanként a négy- négy, vagy kevesebb szoba. Az udvar közepén, a földszinten van a recepció, a reggeliző-hely, az iroda, a társalgó, melyre a belső folyosókról lelátni. Este ezt a belső udvart egy hatalmas, 3-4 emelet magasságából lelógó gyönyörű réz, vagy üvegköltemény lámpa világítja meg, a szállás presztízsének megfelelő kivitelben. A szobák mindegyike egy kis népművészeti- építészeti csoda: az ajtók- ablakok fafaragásokkal díszítettek. A nemcsak a plafonon, hanem falakon is megtalálható mészkő-stukkókkal, kőmozaikokkal kirakott asztalkákkal, faragott szekrényekkel, réz mosdókkal, és persze rengeteg szőtt textillel telerakott helyiségek nem egy-egy, hanem mindegyik hotelszobában megtalálhatóak voltak. Ugyan a télből a tavaszba érkeztünk, de az éjszakák nem érték el a 15 fokot, így a légkondi segítségével fűtést kértünk a tulajtól. Mi kértünk, de aki nem kért, az nem is kapott! Szerencsére feleségem szépen elboldogult az egykori francia gyarmaton e nyelv használatával, ahol pedig az angol kellett, ott én álltam előre. Már este egy kis felfedező körutat tettünk a Medinában, ahol este fél 10-kor már húzzák le a rolókat, és zárnak be. De kezdő hangulat- löketnek nem volt rossz! Másnap reggel az előző utunkon a kánikula miatt kihagyott Meridina- sírok hegyére mentünk fel. Ez egy jó kis kaptató a belváros mellett fekvő hegyre, ahol a síremlékek romjai álltak. A IX-X. században, az Idriszida- dinasztia által uralt marokkói fővárostól Marrakech átvette ezt a tisztséget, majd azok a Meridinák telepítették vissza ide Fezbe, akik újból felvirágoztatták e várost.
A nagyobbacska domb tetejéről szépen látszott a középkori Fez, mecsetjei jellegzetes Fezi kékre festett minaretjeivel, a napi élet beindulását jelző ködös- füstös felhőket eregetve. A lapos domboldalon óriási temető, kis fehér, jelöletlen sátortetős, trapéz alakú kő- sírjaikkal terült el, míg a főút mentén emelkedő meredeken a közeli tímár- negyedből szamárháton tucatszám kezdték kihordani a frissen cserzett nedves állatbőröket a nap sugaraival szárítandó. A Bab Guissán, az egyik keleti kapun jöttünk vissza, be az óvárosba, amely a „nem felkapott” részen volt: még a szamarak is légzésvédő maszkkal (műanyag flakonból kivágott orrvédő) közlekedtek, annyira orrfacsaró volt a gyapjúszárító-, feldolgozó, és a tímár-negyed bűze. Egy kis szieszta után délután a Fés El Bali felfedezése következett. Szerencsére nem lehetett szaladni az óriási tömegben, a piac inkább a nappali órákon tetőzött, így majd minden boltot, árust, kereskedőhelyet megszemlélhettünk. A Bou Inania merdresza, az 1350-ben alapított vallási főiskola megtekintése kötelező volt: a csodálatosan feldíszített központi tere a felső ornamentikát díszítő fa-faragásaival, az épület oldalait szépítő kő-, és mészkőfaragásaival, majd az ember magasságától lefele használt gyönyörű kerámia- mozaikjaival, melyek a padlókat is díszítették, maradandó élményt adtak. A mellette húzódó mecsetre, és annak tornyára is ráláttunk, bemenni azonban nekünk, a „hitetleneknek” természetesen tilos volt. Érdekes volt látni a 700 éves „kollégiumi szobákat”, melyek jó esetben 1.50 X 2.50 m. nagyok voltak, kiegyenesedni sem lehetett, és csak némelyiknek volt a térre néző ablakocskája. A Tala’a Kbirán, az egyébként (napközben még) tiszta egyik főutcácskán a házak tetejei közti keskeny területet hézagosan fatetővel fedik le a nyári hőség ellen. A szukok termékek szerint különülnek el: vannak a textilesek, a papucsosok, a hagyományos zöldség- gyümölcspiac, a fém- és faművesek. Talán a mészárszékeknek és a kis utcai étkezdéknek nincs külön területe, azok mindenhol feltűnnek. A másik főutcácska, a Tala’a Sghira mentén található az Attarine negyed, mely a papucsosoké, a legmeghittebb hangulatú, öreg platánfával a közepén elterülő Seffarine-tér, mely a rézműveseké, majd a Nejjarine, mely a fafaragóké, faműveseké, és ahol érdekes famegmunkáló Múzeum is van a több-száz éves díszes kúttal egyetemben, míg a végig lefedett tetejű Kessaria a textileseké. A Medina, az óváros közepén terül el a Quaraouiyine- mecset, Fez legnagyobb kiterjedésű, 22000 hívet befogadni képes mecsetje, amelyet a Tunéziából áttelepültek alapítottak 859-ben! 15 kapun lehet belépni a templomba, és a komplexum, az akkori szokásoknak megfelelően kiegészült a mederszával, azaz az egyetemmel, (megelőzve Bolognát, Oxfordot, a Sorbonne-t) melyben 8000 diák tanult egyszerre (állítólag 10 évig), és az arab világ legnagyobb könyvtára is itt működött- működik. A másik meghatározó népcsoport az első hullámban a spanyolok által elűzött andaluzok, akiknek szintén külön városrésze van Baliban.
Az óvárosi csavargás végén megtekintettük Fez folyóját, és folyópartját. Csak ne tettük volna! Elhanyagolt, szeméttel teli rakpart között folydogált az alig 5 m. széles Qued Boukhrareb, melyet 3 perc elteltével el is felejtettünk. A fárasztó nap után az esti vacsorát a Boujloud- kapu mentén kialakított „éttermi- negyedben” fogyasztottuk el. Itt nem kellett csendesen szemlélődni, a különböző éttermekhez tartozó rikkancsok meglehetősen erőszakosan próbálták betessékelni a fehér turistákat az egyébként fillérre hasonló árakat felmutató asztalokhoz. Barátaink az egyébként az iszlám államban szigorú alkoholfogyasztási tilalmat „szép halkan” kijátszó étterembe mentek, mi pedig egy hagyományos kínálatú, ámbár a turistaszemnek még jobban tetsző vendéglátóhely második emeleti teraszára,és a sűrű emberáradatra fentről rálátó asztalnál fogyasztottuk el csirke-, illetve a birkaragunkat. Vacsoránkat lejárandó, a neves kapu melletti hatalmas köztéren, a Place Baghdadi-n sétáltunk, ahol esti pompájában látható volt a Fez belvárosát, és az abban futó 1000 sikátort körülvevő 17 km hosszú, 7-8 m magas, 2 m széles várfal egy része, szép, hangulatos, sárga megvilágítással.
Egy másik nap kellett az újváros, a Fez- Jdid felfedezésére. Az új jelző azt takarja, hogy ez „csak” 1270-ben alapították a Meridinák, a még régebbi Bali mellett. A városrészt az általunk átkeresztelt Sibill, eredetileg a Jnane Sbil kerten keresztül közelítettük meg. A mediterrán térség arab fellegváraiban nem ez volt az első szépen ápolt, gondozott, patyolat-tiszta közpark, amellyel találkoztunk. Tanuló diákok, kisgyerekükkel itt levegőző anyák, diák-csoportok, madarakat etető magányos nyugdíjasok, és nem utolsó sorban fehér, és (egyre több) sárga turisták látogatták a kertet, az éppen gyümölcsöt hozó narancsfák, a sűrűn erdőt alkotó 8-10 méteres bambuszok, kaktuszkertek, szökőkutak mentén. A Jdid- felöli oldalon nagyméretű tó gyönyörködtette a szemet, kis szigetén pedig galambra is hasonlító hófehér sirályok sziesztáztak. Egyetlen, az általunk megszokottól eltérő szokás az volt, hogy a parkőrök minden apró rendetlenséget éles, harsány, nem éppen diszkrét sípolással jeleztek. Ezt nehezen szoktuk meg. A Jdid városnegyed északi részén fekszik a királyi palota hátsó része. Ez, ámbár csak ritkán látogat el ide a király, zárva van a közönségtől: katonák, rendőrök és valamiféle harmadik alakulat emberei még a fényképezést sem nagyon tűrik. A jellegzetes arab- sárga falak és a palota épületei hemzsegnek a gólyáktól: csak feltételeztük, hogy a Vas megyeiek is itt gubbasztanak a falakon. Az Imperial, a királyi palota előtt a Marchouar-tér a nagy Fezi szakrális zenei fesztiválok színhelye szokott lenni, és gyönyörű kapuja, a Bab es- Seba is örök fotótéma. Nem mindennapi látvány volt az egyik udvaron felfedezni egy hatalmas vízimalom fakereket. Az utána-olvasás után derült ki: 1287-ből származik!! A nem túl szívderítő fő- utcai (Avenue Moulay Slimane) piac- dzsungelen való áttörés után érkeztünk meg a városrész főkapujához, a Bab Semmarine kapuhoz. A sárvári Simon- Júdás vásáron való araszoláshoz hasonló mind a haladás sebessége, mind a portékaként kitett áruk, főleg ruhaneműk gagyi minősége. Ez már nem a szűk sikátorok mégis meleg hangulata, a rengeteg kézimunkát igénylő kézműves termékek vásártere, hanem a kommerszé. A Jdid-i nagymecset ezúttal iszlám zöld, marokkói szokás szerint négyszögletes alaprajzú magas minaretje rítt ki csak a szép Semmarin- kapuval egyetemben az ízléstelenség világából.
A kapun átlépve aztán a főutcára merőleges Boulevard Boulhsissat megpillantása megint megelégedéssel töltött el: az utca 2-3 emeletes házai, az iszlámtól eltérően utcára néző ablakaival, díszesen fafaragásos erkélyeivel, tágas kapunyílásaival jelezte, hogy ez nem tipikus arab építészet. Valóban, a városrész a Mellah, a zsidónegyed tradicionális és az andaluz- város, a második hullámban, 1500 után Spanyolországból betelepült mórok, az andaluzok az ősöknél nyitottabb világát tükrözi. Komoly ékszerkereskedők, ajándékboltok, százezreket érő rézcsillárok boltjai kínálták portékáikat itt. Az előző utunkon nem sikerült az igazi zsidónegyedre időt szakítani, és ámbár az izraeliták folyamatosan települtek ki, és 1967-ben az utolsók is elhagyták az országot, az épületek megmaradtak. A legnagyobb zsinagógából vásárcsarnok lett, és 26 további társa is az enyészeté vált: már csak egyetlen templomukban tartanak istentiszteletet. Ajánlkozó guide-okban Marokkóban aztán végképp nincs hiány (száz méteren 5-6 önjelölt adódik), most azonban elfogadtuk egy udvarias diáklány segítségét, aki elvezetett a zsidó temetőbe. Hát, mit mondjak, térkép alapján soha nem jutottunk volna oda. A belépő leszurkolása után a Mellah déli részén fekvő, több-ezer zsidónak nyugvóhelyet adó temető kinézete nemcsak a mienktől eltérő (hófehér, trapéz alakú, tetőcskével ellátott sírok), és érdekes volt (égető- kályhák), hanem egyedi hangulatú is. Még eddig nem jártam zsidó temetőben én sem.
A temetőből kijövet kimentünk a szépen gondozott Királyi palota (Dar El Maghzem) 80 hektáros gondozott kertjébe, majd onnan a 7 hatalmas aranykapuval díszített főbejárathoz mentünk mi is- persze fényképezkedni. A videózást azonban a rend szigorú őre megtiltotta nekünk. Innen hazafelé sétálva az igazi újvárost érintettük, benne az új szupermarkettel, melynek a főbejárata előtt felállított szánkót húzó, 5 méteres rénszarvas- drót- szobor tömegével vonzotta a hazaiakat: minden házaspár a gyerekekkel le akarta fényképeztetni magát ezzel a nem ismert csodabogárral. Számunkra az áruház használatának egy nyomós oka volt: az alagsorban, diszkréten eldugva volt egy drink- shop, ahol lehetett alkoholos italokat is kapni. Nem mintha nem éltük volna túl nélkülük utunkat, de egyrészt a finom Rif- hegységbeli élénk vörösborok megízlelésének lehetősége, másrészt az esti lefekvés előtt a tetőterasz puha párnai között, gyertyafény mellett a narancsital alternatívája volt az oka borvásárlásunknak.
Kirándulásunk harmadik napján került sor a közelben levő másik királyi város, Meknes felkeresésére. Kis csapatunk úgy határozott, hogy vasúttal megyünk a gyenge egyórai útra fekvő városba, és, mivel belestünk előtte a vasúti személykocsikba, a másodosztályra váltottunk jegyet. Semmi gondunk nem volt sem az útitársakkal, sem a higiéniával, sem a haladási sebességgel. Sőt! A hazai vasút átnézhetne tapasztalatot szerezni ide, Afrikába! Meknes állomásáról taxival vitettük be magunkat az óvárosba, a nevezetes és óriási (200X 115 m-es) Hedine- térre. Meknes ugyan fele akkora, mint Fez, de 600.000 lakosával azért egy igazi, óriási területen elterülő nagyváros. Tevék, versenyparipák, kobrák, strucc-tojások, és egyéb érdekességek között, majd éttermek sokasága mellett haladtunk a Medina főbejárata felé, mielőtt, ki- ki kedve szerint, kávézott, avagy menta-teázott. Én ez utóbbit részesítettem előnyben: a másfél decis pohárkába harmadáig tömött, mosott mentalevelekre ráöntött forró-víz, jól megcukrozva, forrósága ellenére, valóban oltja a szomjat. Mint minden arab városban, a városközponti óváros piac-város a Medina az összevissza elágazó sikátoraival, a benne levő szukjaival az igazi hangulat-teremtő helyszín. Ámbár Fez Medinája patinásabb, régiesebb volt, itt is láttunk belülről mesébe illő szőnyegboltokat, csempe árudákat, lámpaboltokat. A város igazi történelmi látványossága a Bou Inania mecset és medersza, melyet 1355-ben alapítottak. Feztől eltérően itt nem kék, hanem a zöld csempe volt a „divat”.
A medersza felső, terasz-részére felkaptatva szemünk elé tárult a medina, sok- sok zöld csempével ékesített mecsetjével. A teraszon sétálva többünknek is a Barcelonai Gaudi- házak teraszainak feelingje jött vissza. Igen, a katalán mester innen is merítkezhetett annak idején. Amikor már a Puma, és Adidas sportruhák, és a csicsás hosszú női ruhák szakaszai jöttek, (érdekes módon a próbababák egytől egyig szőke hajúak, kék szeműek voltak!) visszafordultunk. A város másik látnivalója, a Ville D’Imperial, a királyi palota a turisták elől elzárt terület. Meknes történelmének ismeretéhez tudni kell, hogy az Alauit- dinasztiához tartozó Moulay Ismail szultán 1672-1727 között uralkodott, és példaképe az a XIV. Lajos francia király volt, aki nem keveset áldozott a pompára. Nos, Izmail először tövig lerombolta az addigi várost, hogy felépíthesse Marokkó legfényűzőbb császárvárosát. 30000 rabszolga- zömében keresztény fehérek voltak a kivitelezők, és Szudánból származó fekete harcosok alkották a serege derekát. 12000 lova, félezer háremhölgye volt a sem Fezt, sem Marrakesht székhelyéül el nem fogadó szultán seregének, és óriási hadtáp- hátteret kellett kiépítenie.
Marokkó legpompásabb kapuja, a majd 300 éves Bab Mansour mellett tanyáznak a kétlovas hintók, melyek egy bő órás kocsizással megmutatják a hatalmas, 40 km-es fallal körbevett királyi palota távolabb fekvő érdekességeit. A 120 DH árért (1 DH= 29 Ft) igazán nem volt sok. Barátaink hölgytagja rögtön felpattant a franciát azért törő hajtó- idegenvezető mellé, mi hárman pedig a hintó utasterében bámultuk a nyüzsgő, több tízezer emberrel teli szabadpiacot, a királyi palota sokszor több kilométeres egyenes sugárútjait, míg első megállónkhoz, a Dar el Ma vízkezelő és az Agdal- tározóhoz értünk. Ez egy hatalmas, négyszögletes mesterséges tó volt, szépen kiépítve, díszes környezetben. Azt nem láttuk, csak utána olvastuk, hogy 40 m. mély a víztározó, és az akkori, sok-százezres város vízellátását volt hivatva ellátni mindig egyforma, 15 Fokos hideg vízzel, Következő állomásunk a Heri Ma gabonatároló volt, amely egyben a harci lovak elszállásolásának helyszíne is volt. A legalább 12 m. magas, kúp alakú, óriási tározók belseje száraz volt, padlója szilárd, és a tetőn épített apró nyalásokon jött be annyi fény, hogy tájékozódni lehessen. A hombárokat járva, szinte elvesztünk apróságunkkal. Harmadik megállónk a véreskezű szultán mauzóleuma lett volna, de az csak du. 3-kor nyitott. Utunk befejező állomás a szintén hatalmas méretű, 200 X 140 méteres Lalla Aouda-tér volt, a palota külső kertje, ahol a követeket, és az alattvalókat fogadta az uralkodó. És aki nem tetszett, a börtönbe vethette, hiszen az is a téren lett felépítve. Barátaink ezután egy tipikus marokkói borászatot szándékoztak meglátogatni (később kiderült, eredménytelenül), mi pedig megebédeltünk a Hedine-tér egyik szabadtéri vendéglőjében. Előtte megpróbáltunk a helyi piac halsütödéjével, hamburgeresével is, és, ámbár nem vagyunk finnyásak, mégsem mertük bevállalni az alapvető higiéniai előírásokat is mellőző szabadtéri sütödék termékeit. Az elmulasztott Mauzóleum megtekintését ezután meg tudtuk tenni. Ez az egyetlen ilyen egyházi síremlék Marokkóban, ahova bemehetnek a nem muzulmánok is. Persze nekünk is le kellett venni a cipőnket, csak úgy mehettünk be a szultán és két rokona sírját rejtő terembe, de az élmény soha sem felejthető volt. A vonatállomásra visszatérve azért ott is szembesültünk a vonatkésés tényével: 50 percet késett a vonatunk: igaz, Tangerből, sok száz kilométer távolságból jött. Este, a fezi állomáson leszállás után úgy döntöttünk, hogy ha már az új városban, franciául a Ville Nouvelle-ben vagyunk, szétnézünk. Az Avenue Hassan II., és az azt keresztező Boulevard Muhammad V. szépen rendben-tartott, ápolt nagyváros képét mutatta, neves áruházakkal, Mekivel, KFC-vel, azaz mindennel, ami kell egy metropolisnak. Szépen megvilágított szökőkutak dobták fel az örökké csúcsforgalomban nyüzsgő belváros hangulatát, és mi is lefényképezkedtünk a nagy, ötméteres berber bronzoroszlánnal. Mindenesetre megállapítottuk, hogy, mint később, Marrakechtől eltérően, több időt felesleges lett volna eltölteni a modern városrészben. Fez városvezetése mindig ügyelt arra, hogy ne sokat modernizáljon, csak a legszükségesebbeket, mivel a város varázsa a középkori Óváros, az El Bali. Este meglehetősen fáradtam estünk ágyba.
Utolsó Fezi napunkon lazítottunk, vásárolgattunk, az óvárosban csavarogtunk, szemlélődtünk. Mivel péntek volt, az iszlám pihenőnapja, rengeteg intézmény zárva volt, és ez a város forgalmán is meglátszott. Mindenképpen meg kell említenünk, hogy ha valaki kerámiát, cserép- dolgokat szeretne vásárolni, (gyönyörűek, kézzel festettek, tartósak és hasznosak!), akkor azt Fezben, Marokkó Herendjében vegye meg: itt a legszebbek azok! E nap emlékei között megemlítendő a kutyavásár (Fezben hetente megtartják, nem úgy, mint Budán!) énekesmadár- vásárral egybekötve. Egy hatalmas dán dogot az ottaniak többen megbámulták, mint az 50 méterre arrébb parkoló Ferrarit. Engedve egy másik, erőszakos guide felkérésének, felmentünk egy belvárosi ház ötödik emeletén levő magas-teraszra is, ahonnan csodálatos kilátás nyílt körbe a városra. Egy forró menta-tea mellett le is pihenhettünk. Sikerült bepillantani a hatalmas Quaraouiyine mecset belsejébe a szertartás közepén: hatalmas embertömeg térdepelt, kelet felé nézve, buzgón imádkozva. Este, a vendéglő-soron ezúttal nem tipikus marokkói, hanem európai ételt választottunk: marha steaket. Mondhatni kitűnő volt, közepesen átsütve kértük mindketten, és még 100 dirhamból vissza is kaptunk. Este csomagolás, szendvicskészítés volt napirenden, hiszen másnap hét és félórás vonatozás várt ránk, Marrakechbe.
G.K.István
fotók: G.K. István
(folytatjuk)
Megjelent a www.ongo.hu portálon 2016.02.22-én