2015. december 23., szerda

A ROCKTÖRTÉNÉSZ KARÁCSONYI RIPORTJA A SZOMBATHELYI TELEVÍZIÓBAN

Az adás első beszélgetése elhangzott a Szombathely TV MA című magazinműsorában, 2015. december 22-én este 19. 15 órai kezdettel

SOPRONI BESZÉLGETÉS PAPP GYULÁVAL

INTERJÚ PAPP GYULÁVAL
2015. NOVEMBER 19, SOPRON

GRÓF ISTVÁN: A középiskolában zenei konzervatóriumi diák voltál. Hogyan és mikor jött képbe Nálad a beat-, a rockzene? Melyek voltak az első élményeid a műfajjal való találkozásodkor?
PAPP GYULA: Másodikos konzervatóriumi hallgatóként 1968-ban, január 18-án, - emlékszem is, egy csütörtöki nap volt- a konzibana mi második osztályunk melletti negyedikes osztályból átjött a Huszti Pista, - aki bőgő szakos volt, és akkoriban együtt járt, az egyébként nálam egy évvel fiatalabb zongora-szakos Hűvösvölgyi Ildikóval, aki később neves színésznő lett, és a következőket mondta: az Autóközlekedési Tröszt, - a Volán elődje- Teréz körúti klubjában van egy, az ének- és a gitárok erősítésére szolgáló Selmer Thunderbird cucc, egy Selmer Superfundation basszus erősítő, valamint álmaim Capri orgonája és egy Elka, a hozzávaló erősítő, de nincsen senki, aki játszana rajtuk. Nekem addig semmi kapcsolatom nem volt a beat- zenével, esetleg a vágy, amikor hallgattam- láttam a ’66-os Táncdal- fesztiválon Szörényiéket a Fáj, fáj-jal. Tehát elmentem aznap a próbára, este 6-ra, és máris rock- zenész lettem! A konziban pedig renegát! De annyira azért nem renegát! A múlt szombaton volt a 90-ik születésnapja annak a Kertész Lajos fő tanszaktanáromnak, - akihez zongorára jártam a zeneszerzésen kívül- és a Vakok Intézetében, a Nádor- teremben rendezett ünnepségen én is felléptem a sok klasszikus zongorista között egy Keith Jarrett jazz- darabbal. Tehát annyira nem lehettem renegát: a mai napig minden héten beszélek a tanárommal. Még a tőle egyszer kapott nyaklevest is – melyet apám unszolására adott Kertész Lajos- megköszöntem neki, hiszen jogos volt. Mindenesetre a konzervatóriumot végigcsináltam, de a Főiskolára már nem jelentkeztem. Apám ugyan még kirúgatott a Volán- klubból, hogy távol tartson ettől a világtól, de addigra én már nagyon meg voltam fertőzve. Különböző amatőr bandákban zenéltem azután. Emlékszem, az egyik együttes basszusgitárosa a Szeszgyárban dolgozott, és folyamatosan ellátott minket 60 %-os rummal. Piálgattunk is, persze nem sokat. Egyszer a Varga Laci,- akit Neked talán nem kell bemutatnom, a Liversing, majd, éppen akkor a Scampolo vezetője volt-, mikor a neves Gundel étteremben játszottunk (Frenreisz Kari nagyapjáé volt,kísérteties hiszen rá 3-4 évre megalapítottuk a Skorpiót), beugrott közénk jammelni, azaz improvizálni.Vagy ahogy akkor mi hívtuk, rázni. A nyolcórás műsorba belefért az, hogy oda- odaült mellém a billentyűkhöz, és hol én hoztam a basszust, és ő rázott jobb kézzel, hol meg fordítva. Négykezest játszottunk. Laci annyira megkedvelt engem, meg persze a játékomat, hogy ezután rendszeresen, mint a véres kardot, körbevezetett Pesten, a klubokban, és azt hangoztatta: ez a srác jobb lesz, mint a Pataki László a Syriusból. A Nagy Syrius éppen Ausztráliába készülődött. Emlékszem, egyszer- és itt van a gondviselés keze!- vele, Varga Lacival meg Bertalan István „Güzüvel”, aki a Demjén Rózsi vezette Dogsban már játszott- lementünk a Csanádi utcai Syrius –klubba.Az apró büféből, és az alig nagyobb szobából, azaz az itteni koncertteremből álló pince- klubba 6-8 lépcsőn kellett lemászni, de így is Pest egyik legfelkapottabb koncertterme volt. Ide merészkedtünk le játszani így, hármasban, mert bátorság az azért kellett ahhoz, hogy a progresszív- rock messze legnevesebb hazai, de talán európai csapatának állandó helyszínén fellépjünk. De akkor ámultam el igazán, mikor a közönség körében szétnéztem. Ott volt Török Ádám, Demjén Rózsi, aki éppen előttem jammelt, Szörényi Levente, Fogarasi János, Frenreisz Karcsi, no, meg a Syrius tagjai, Pataki Laci, Ráduly Misi, Orszáczky Jackie, Veszelinov Andris, és Baronits Zsolt. Tényleg kellett ahhoz bátorság, hogy az ember be merjen szállni, és ráadásul még bizonyítani is kellett!Olyan standard rock-számok, mint Hancock Watermelonman-je, vagy néhány Ray Charles- nóta, vagy a Sunny, amelyeket mindenki tudott abban a hangnemben, amiben az illető játszotta. A számokat leírni már ’68- ban, a Volán- klubban elsajátítottam, hiszen az első fellépésre én írtam le magnóról hallás után az Animals Felkelő nap házát, vagy a Halványnál is fehérebb árnyékot például a Procol Harum-tól. És mennyire felemelő volt aztán rá 10 évre, a finnországi Turkuban egy színpadon játszani az akkor lekoppintottakkal, így Eric Burdonnal, aki akkor a War-ral lépett fel, vagy Bob Geldof-fal, aki később az afrikai segélykoncertet szervezte, vagy a másik akkori álom- csapattal, a UriahHeep-pel. Ez az úgynevezett „nagy hinta” az ember életében. Egy csoda volt, egy őrület volt az akkor. De hány tíz év telt el azóta…. No, de visszatérve, az a bizonyos Syrius- klub- béli fellépésem 1970. szeptemberében volt…
GI: Akkor még csak 19 éves voltál?
PGY: Még annyi sem, mert novemberi vagyok.
GI: És akkor jött első „igazi” együttesed, a Mini…
PGY: Török Ádám akkor már kerülgetett engem, egyre többet találkozgattunk a „napköziben”, azaz a Royal éttermében, vagy az Erzsébet sörözőben. És akkor, mikor a Miniből átcsalták a Závodi Janót a Kex-be, a Czipó Tibit pedig a Tolcsvayba, komolyra fordult a dolog. Azaz véresen komollyá vált Ádám számára egy új zenekar építése. A Clark Ádám –téri óra alatt, este6 órára hívott Török engem, hogy találkozzunk ’70 decemberében. Alig két hetem volt a próbákra a Minivel, miután január 24-én- később megtudtam- Mátyás királlyá választásának napján- kétszer is színpadra álltunk. A bemutatkozó koncert – az akkori szokásoknak megfelelően- délelőtt 11-kor a Corvin moziban volt, majd este a Bem- rakparti Mini- klubban léptünk fel. Ide már délután fél kettőkor négyes sorokban, mínusz 10 fokban is várakozott a közönség, hogy az esti bulira be tudjanak jutni. A Mini közönségének egy része az újbudai meg a belvárosi szépfiúk, aranyifjak és sznobok magja köré szerveződött, akik hozták a csajaikat, akik után meg csordában járnak a srácok, stb., így bővült a közönség. Milyen érdekes, hogy Andrássy Katinka (Károlyi grófné) egykori palotája szolgált Budapest egyik legpatinásabb rock-klubjaként. Ádámmal a mai napig imádjuk egymást, attól függetlenül, hogy politikailag eltérő a gondolkodásunk. A zene szeretete ennél erősebb, és persze kiváló szerzőtársak is voltunk, vagyunk. Azért is szeretem, mert szerintem a rock- szakma egyik legbecsületesebb embere amellett, hogy még ma is a hazai rock egyik legmeghatározóbb figurája. Azt a három kislemezt, amelyeket 1972-ben felvettünk a Minivel, kiadták bakeliten is, és CD- formátumban is. Ezt a lemezt minden idők második legjobb felvételének kiáltották ki, mégpedig egy újságírókból álló szakmai grémium, hozzátéve, hogy ők nem a mi korosztályunk, hanem 30-40-50 éves szakemberek. A Kereszteslovag c. dalunkat pedig egy világ- internetes szavazáson minden idők IV. legjobb felvételeként díjazták, és csak a Them, Eric Clapton, és még valakik előztek meg minket. Szóval ilyen elismertséget hozott a Mini- korszakom. De visszatérve a kezdetekre: lélegzetvisszafojtva várták ’71 januárjában az új Mini bemutatkozását. Miután lement a műsor, Várkonyi Matyi, a későbbi General megalapítója előrenyújtott kézzel sietett felém, hogy gratuláljon,- akinek egyébként most fogjuk csinálni a Soproni Petőfi Színházban a „Bábjátékos” című -poperettjét,és azt mondta: új zene született! Som Lajos is el volt ragadtatva a zenénktől. Úgy tűnik, nemcsak a közönség, hanem a szakma is benyakalta zenénket ugyanúgy, mint ott, a Syrius klubban. Különleges volt persze a felállásunk: nem volt gitár, és a Jethro Tull-hoz hasonlítottak a fuvola miatt, de ott gitár volt, itt meg orgona. Óriási nagy lehetőségem lett akkor a kiugrásra. A dobost is lecseréltettem Ádámmal. Román Péter egy nagyszerű muzsikus, később kiváló bőgős lett belőle. A Szivárvánnyal sokat jammeltünk, és ebből az időből ismertem a Szűcs Totyát, és a dobosát, „Nemecseket”. Román egy centivel a bőr fölött üti meg a dobokat, ez már nem idevaló. Aki a Led Zeppelin- nótákat is végigpüföli, az kell már ide. A Mini szerzett is egy központi turnét: 1971. március 13- án indult Kecskeméten, Illés- Mini összeállításban, egészen június 6-ig. Mátészalka, Debrecen- Bartók terem, Szarvas, azaz hosszú országjáró körút volt, és már a második nótában ott ült a súgólyukban az Illés- együttes, és nézték a”Nemecseket”. Később én tűntem fel annyira Leventének, hogy meg is hívott az Utazás c. első albumára vendégzenészként. A már lebontásra került Fővárosi Művelődési ház körtermében, ahol minden szerdán Illés klub volt, jammeltünk egy kicsit(beszállhattam a nagy Illés zenekarba), és mikor a Levente eljátszott egy gitár-futamot, én azonnal ugyanazt visszajátszottam,válaszoltam rá az orgonámmal. A hatás nem maradt el: miután az öltözőbe bementünk, azt mondta: Figyelj, az Erdős azt mondta, hogy kiad egy szólólemezt velem. Hajlandó vagy billentyűzni rajta? Boldogan- feleltem én. Ugyanígy kért fel az István, a királyra Varga Mikivel, az akkori énekesemmel (Safari:svéd-magyar formációm volt, de benne játszott Janne Schaffer, az Abba lemezein gitározó virtuóz is). Egyébként Illés Lajost is tisztelem, szerettem, és a Mit csinálunk c. dalát is fel is tettük a Forradalom c. Sárdy Barbara (feleségem) szólólemezére is.
GI: Tehát úgy kezdted el, hogy egyszerre csak ott voltál a szakmai kör kellős közepén, és még ráadásul be is fogadtak. Ezek szerint úgy érezted ezt a zenét, már akkor úgy improvizáltál, mint egy valódi őstehetség.
PGY: Igen, így volt! Szerencsém volt. Hogy őstehetség, hát….? Zavarban vagyok, ha szembe-dicsérnek. Ráadásul Bartókon nőttem fel. Az én egykori tanárnőm, egy idős hölgy mondta, hogy kisfiam, én nagyon utálom ezt a Bartókot, de tessék megtanulni, mert mindenki azt mondja, hogy nagyon jó. Énnekem pedig a véremmé vált. Az Este a székelyeknél darabbal nyertem egy versenyt vagy 10 éves koromban. Ezért is ez jelentett nekem sokat Bartók, a másik pedig az Első Román tánc. Kertész Lajos zongoratanárom ezt a fantasztikus nehézségű művet csodálatosan játszotta, és ez az emlékezetemben megragadt. Így születtek a Bartók- átdolgozások.
GI: Itt álljunk meg egy mondatra. Halmos Béla népzenész egy hasonló beszélgetés során emlegette sokat Kertész Lajos zenetanár nevét, mint aki ez irányú pályáján útba igazította őt. Ez az a Kertész Lajos?
PGY: Igen, persze! Lali bácsi nekem nagyon sokszor beszélt Halmos Béláról. Isten nyugosztalja! Ő is gyulai születésű, mint Béla.
GI: De kanyarodjunk vissza: tehát van a Mini- korszak, a Skorpió, a Dinamit, a P. Mobil, a színházi korszakod, ami ma is tart, a szólisták mögötti tevékenység időszaka, most pedig feleségeddel, Sárdy Barbarával a Papp- Sárdy Nem Blues Band. Korszakaid közül melyiket tartod a zeneileg legigényesebbnek, melyiket a legsikeresebbnek, és melyiket saját szempontod szerint a legmegelégedettebbnek?
PGY: Legsikeresebb mindenképpen a Skorpió- korszakom volt.Frenreisz Karesz egy zseniális menedzser volt azonkívül, hogy jól is zenélt, így az 1973-as megalakulásunk után ’74-ben már Koncz Zsuzsával és Koós Janival Amerikába mehettünk: New York, Toronto, Montreal, Detroit, Cleveland, ahol a magyarok tízezrei éltek. Ott, ’74 novemberében nézhettem meg Elton John-t a Toronto-i jégstadionban harmincötezred-magammal. Nagyon nagy élményem volt ez. Elton felmászott a zongora tetejére, a Steinway piros posztóval volt leterítve. Meg a már említett Turku, és hát Lengyelországban nem volt olyan falu, ahol ne léptünk volna fel, de Kelet- Németországba és nyugat- Berlinbe is sokat jártunk. Május 1-én 1976-ban, délben a TV- toronynál, este az Alexanderplatzon játszottunk. 200 000 ember a”hendehoch” Karesz általi bekiabálására, ami magyarul azt jelenti „kezeket fel”, ez bizony 400 ezer kéz, és nem akármilyen látvány és érzés a színpadról. De a Dinamit- korszak sem volt siker nélküli. Amikor a Vikidált elcsaltam a P. Mobilból,- ez júniusban volt-, akkor a Skála- parkolóban 20.000 ember volt augusztus 20-án. Csak azt szétverték a Német testvérek, mert akkor már Nagyferózni kezdtek…(Bikini).A legigényesebb korszakaim az első, azaz a Török Ádám- féle Mini, és a legutolsó, a mostani Papp- Sárdy NBB. Például most az Ádámmal készülünk egy klasszikus, vonósnégyesre átdolgozott bemutatóval. A Bartók átdolgozás mellett még egy ugyancsak Bartók mű átdolgozását is megalkotjuk, mégpedig” A három rondót” is átdolgozzuk, ez lesz jövőre. A Papp- Sárdy NBB-vel pedig kijött az ötödik, a Toronyiránt c. lemezünk. Még Motherfunker néven készült az első nagylemezünk 2000-ben, a Forradalom című Sárdy Barbarának készített szólólemez, 2002-ben, 2003-ban a Valóban nem álmodom, ugyancsak szólólemez Barbinak és 2009-ben a Magyar akarok maradni. Ez utóbbi már Papp- Sárdy NBB néven. És legjobban ezzel a bandával vagyok megelégedve!
GI: A következő kérdésem a zeneszerzőségeddel kapcsolatos. Bevallom Neked, hogy az egyik kedvenc nótám a Haloványkék gondolat. Jobbat progresszív zenében nemigen hallottam Magyarországon. Meg a Ne félj is hatalmas zene. 19 évesen ilyen számokat szerezni? Hogy is volt ez?
PGY: Ez a dal (Haloványkék gondolat)Szentesen született, amikor az Illés előtt játszottunk. Akkor azt mondta a Török, hogy adj egy G-t. Hogy a fuvolát behangolja. Adtam egy G-dúrt, aztán egy C-7-t, aztán egy F-9-est, azaz 6-7-8 harmónia kellett, és mindegyikbe benne van az a G.
GI: Képben vagyok, hiszen jelenleg a sárvári református templomban kántorkodok.
PGY: Én is református vagyok! Áldás, békesség! Visszatérve: az összes harmóniában benne van, kivéve az utolsót, amikor az F-re old, a végén a B-dúr miatt. Egy pillanatig megy le F-re, de végig G. Tehát ez így született, hangolás közben. A Ne félj pedig az életem első, vagy talán a második nótája volt, úgy emlékszem. Na, de amikor ’90-ben bemutatták Az ember tragédiájából készült művemet itt, Sopronban, az volt a nagy művem. Amit azóta képtelen vagyok bemutattatni, de megtudtam, hogy miért! Mert nehéz bemutatni! Szerencsés Károly nagyon jó barátom, és mostanában ajándékozott meg a Véna c. kötetével. Úgy megtisztelt, mikor ezt írta bele: Remélem, a sorok közül érezni fogod, hogy a Te zenéd is közöttük mocorog. És ebben a kötetben olvastam, hogy nagyon- nagyon ünnepelt dolog volt ’37-től ’40-ig a Harmadik Birodalomban Az ember tragédiája. Az egyik legjátszottabb mű volt. Ez a baj vele! Rákosi pedig azt mondta, azért nem lehet játszani, mert a falanszter szín kigúnyolja a szocializmust.És nem tudom Pesten bemutatni!. A Zoránnal játszottam tizenkét évet, vezettem a zenekarát, mert a Presser vidékre el sem jött, csak kiült a Sportcsarnokba három nótára. És amikor ki volt tűzve ennek a bemutatója, - pont a Rákóczi Ferenc és Csurka István születésnapján, március 27-én- már ki is adták a részleteket előtte évben karácsonyra. A Fenyő Miki is arra járt, a Sportcsarnokban, és azt mondta, miután kifüggesztve látta a beharangozó plakátot: Hú, de fantasztikus ötlet! A Hotel Mentholt (ami 1-2 évre rá született) azóta játsszák, ezt meg nem mutatták be!Novemberben ott volt a Sportcsarnokban a Zoránnal a szokásos évi koncertünk. Később mentem fel a fogadásra,- mert kínosan ügyelek a cuccaimra-, és mikor beléptem a svédasztalos fogadásra, éreztem, hogy valaki szúrósan néz. Még kellett volna 10 millió forint a bemutatóra. 11 –et ráköltött már a Sportcsarnok büfése, mert megtetszett neki a dolog, és kellett volna még nekünk 5millió Demszkytől Budapest akkori főpolgármesterétől,5 meg Magyar Bálinttól, az akkori kultuszminisztertől. A szúrós tekintet pedig éppen Magyar Bálinté volt. És kinek a szája volt odanőve a füléhez? A Presseré!Egy forintot sem adtak!! Azóta sincs bemutatva Pesten! És miért nem mutatják be ott? Mert szar? Mindig ezzel operálnak a kultúrában, mert az iszonyúan szubjektív dolog. Igenám, de Muck Feri, meg Elek Pista, Németh Gábor és akik még játszottak rajta, meg akik hallották, meg akik itt Sopronba látták, szerették, és nem ezt mondják. Az első kritikában azt írták:”nem messze az idő, hogy a színház falában tábla őrzi majd, itt mutatták be először Az első sírásót”. Meg azt, hogy Mikó Istvánnak eddig is voltak tettei, de ez a legnagyobb! Ha a Haloványkék gondolat tetszett neked, juttatok neked egy példányt a Sírásóból, szövegkönyvvel együtt. Hivatalosan nincs kiadva, csak maszekban. Hát abban valami elképesztő munka feszül! Tehát ott teljesedik ki az én zeneszerzői munkásságom! Amit majd akkor fognak igazán elismerni, amikor én már nem leszek. De ha Madách nem élte meg, hogy 18 évvel később mutatták be a Tragédiát, akkor én nem szólhatok egy szót sem, mert ez itt már 20 éve be lett mutatva.
GI: Ehhez kapcsolódik az is, hogy 2008-ban bekerültél egy amerikai dalíró versenyre is.
PGY: A Songwriting Competetion-re, ahogy mondod. Akkor pedig összevágtam a zenét. Hozzá sem nyúltam máshoz. A Sírásóból, a párizsi színből összevagdaltam egy olyan 8 és fél percet. 15000 ember, egy győri Rába- stadionnyi ember pályázott, és az mind zeneszerző. És kihívnak belőle 14 ember jelképesen, amelyikbe én is benne voltam. Nem nyert senki európai. Öt európai került be, abban én is benne voltam, de egyikünk sem nyert. Úgy volt, mint Katona József, a Bánk Bánnal annak idején. A pályázaton ahova beküldte, meg sem említették. Vicces nem? A másik, amit Demjén Rózsival írtunk ’98-ban, azt meg Békéscsabán mutatták be, Schiller Ármány és szerelem c.- művéből. Nesze neked! Azt sem mutatják be azóta sem! Nem tudom, miért. Tilalmi listán vagyok, vagy mi, nem tudom. Veszélyes alak vagyok. Már az elmúlt rendszerben is dossziém volt. Benne voltam a Szőnyei- könyvben, 38 helyen vagyok említve, hogy ki figyelt, mit figyelt, stb. Csak a Pataki Attilának és a Nagy Ferónak volt ilyen dossziéja. Szóval veszélyes alak voltam. Még odáig sem jutottak el, hogy megkörnyékezzenek, hogy „tégla” legyek. A dossziém címe csakúgy mint az övék „hűtlen” kifejezéssel volt illetve.
GI: Most mondok három nevet: Pataki László, Fogarasi János és Szakcsi Lakatos Béla. Példaképeid voltak, akiktől tanultál, vagy kollegáid?
PGY: Példaképem volt Pataki, de persze a másik kettő is. Olyannyira, hogy a Pataki Lacival a mai napig is jó barátságban vagyok, és sokszor eljön jammelni hozzánk. Még a Papp- Sárdyba is eljött jammelni az Új Színházba, ahol zenei igazgató vagyok. 2012. március 26-án játszottunk ott együtt, ahova a Nyerges Attila is eljött fellépni az Ismerős Arcokból, és Pataki Laci is. Ráadásul egy Liszt zongoraversenyt játszottam ráadásnak a feleség unszolására, ami a szólólemezemen, a Prédikátoron is rajta van. Szakcsi pedig szintén példaképem. Ugyan én jártam a jazz- tanszakra Gonda Jánoshoz, de amikor vittem neki a Bartók- átdolgozást, a dög-nehéz Terta- magnót odacipelve, hogy tanár úr, a Rádió 6-os stúdiójában Kiss Imre vette fel, akkor azt mondta: Gyula, mi ez? Valami jazz? Még két órájára elmentem, aztán már többet nem! Amikor az operámat írtam, ’86-ban, felhívtam Bélát: van nekem egy- két fehér folt a jazzben. Hajlandó lennél-e képbe tenni engem? Gyere el hozzám!- válaszolta. A Klotild- palotában lakott, oda mentem el hozzá kétszer. 11-től fél 2-ig mindent tisztáztunk. A Fogarasi Janinál pedig volt a rock- kégli, be volt poloskázva, mint később megtudtuk. A Demjén Rózsival sokat voltunk nála. Hát kíváncsi lettem volna a lehallgató tisztek arcára egy-egy buli közben! És ami a lényeg: barátságukba fogadtak engem, ezek az általam igen nagyra tartott emberek. A Katona Klári Titkaim c. turnéján, amit a Presser csinált neki, ott a Saturnus játszott: Dandó Péter- Szakcsi Lakatos- Kőszegi Imre- Babos Gyula, és én Hammondoztam velük. Ezt mindig elfelejtem mondani az életrajzomból, pedig az egy nagyon komoly turné volt. De hát lemez nem született belőle.
GI: Ha az összes hangszeredet eltüntetnék, és egy jó tündér azt mondaná, hogy egyet közülük visszakapsz, akkor az melyik lenne?
PGY: A Hammond A 100-es, ami itt van, Sopronban. Akár meg is láthatod. (meg is néztem, Gyuszi pedig játszott is rajta egy keveset. - G.I.)
GI: És a második…?
PGY: Az egy Steinway zongora lenne, ami nekem nincsen. Van ugyan öt elektromos és két akusztikus zongorám, azaz van a családban, tehát nincs gond. Itt, ami a Liszt teremben Steinway zongora van, a Jean- Marie Darrier-é volt, ami pedig a Petőfiben van, az pedig Cziffra Györgyé . Három láda orosz pezsgőért hagyta itt végül a kultúrház igazgatónak, mondván, hogy ez a hármas számú zongorája a sorban és nem szívesen válik meg tőle, de itt hagyja. Sztarek Andreát és Kőszegi Ákost a” Körtáncban”Cziffra zongoráján kísértem. Riskó Géza barátom, -az Esti Hírlapos,megalapította a Mai Nap c. újságot, s benne már egyoldalas cikk volt, hogy Cziffra zongoráján játszom, Sopronban. A Zorán és Pici kérdezték is, hogy miért épp Sopronban? Mert ott volt élelmes az igazgató- feleltem nekik. GI: Ugyan már érintettük a komolyzenével való kapcsolatodat, de ez lenne a következő kérdésem. Bartók: Este a székelyeknél, Liszt XV. magyar rapszódia, azaz a Rákóczi induló említésre került. Volt még más átdolgozásod is? PGY: Igen, a Gershwin Rhapsody in Blue átiratom, a Skorpióval. Pont erről a lemezről ellenben a Kiss József „Anyaszív c. versét letöröltették. Az a Bors Jenő volt hanglemezgyári igazgató, aki ’56-ban ott volt azon 199 partizán között október 25-én, akik a Parlament előtt aa Kossuth téri 8 ház tetejéről másfél órán át irtották a fegyvertelen tömeget. Asszonyokat, gyermekeket is!
GI: Volt az Emerson, Lake &Palmernek egy Bartók- átdolgozása, az Allegro Barbaro. Való igaz, hogy Ti előbb készítettétek el a Bartók- átdolgozásotokat?
PGY: Igen, másfél évvel megelőztük őket. Eumír Deodato pedig csak 1975-ben jött a „Rhapsody in Blue-val.A mienk ’74-ben jelent meg. Megéreztem a világ kollektív tudatalattiját, mondaná C.G. Jung, ha élne.
GI: Őket sem engedte névvel megjelentetni ifjabb Bartók Béla és Péter?
PGY: De!Emersonék megvették a jogot: 10000 $-t fizettek ezért. Viszont ők, cserébe, azt sem írták ki, hogy Bartók Béla. Így szól a cím: Keith Emerson: Allegro Barbaro. Vagy az is lehet emögött, hogy a világon mindenki tudja, hogy a magyar zeneszerző van mögötte. Nálunk pedig a Bors megkérdezte a Bartók Pétert, aki mereven elutasította azt, hogy zsíros-hajú rock-zenészek turkáljanak az édesapja hagyatékában. Épp most, szeptember 26-án volt 70 éve, hogy elhunyt Bartók. Jövőre így lesz majd a megemlékezésünk: Papp- Török- Bartók kép háttérrel. Vonós négyesre, fuvolára, percussion-ra és zongorára hangszereltem.
GI: Hogy mit változik a világ, ezzel kapcsolatban egy tipikus eset az emléktáramból. 1977-78 telén lehetett, mikor- Vas megyei lévén- bementem Szombathelyre egy vasárnapi matiné hangversenyre, ahol Rimszkij Korszakov és Ravel árdolgozásával az Egy kiállítás képeit mutatta be az ottani szimfonikus zenekar, majd a bátor koncertszervező berakta utánuk az Emersonék féle, csodálatosan összeállított átdolgozást is, jó hangminőségű bejátszással. A zenekar tagjai egy-két percig „szenvedtek” a zene hallgatása közben, majd a bátrabbja az elején, a többiek az előadás közepéig szépen kiszivárogtak a színpadról, ahol addig hegedűiket a kézben tartva ültek. Azt a megvetést, azt a felsőbbrendűséget nem lehet elfelejteni! Ma azonban már másképpen van. Már nincs ez az ellentét, már ők is nyitnak, meg hát, ha üzlet is van benne…
PGY: Ez nem ellentét! Ez a klasszikus zenészi gőg. Én is tanulmányoztam ezt. Amióta kottairodalom van, elönállótlanodtak szép lassan a zenészek. Nagy részük csak kottából képes játszani. Bach, de még Liszt idejében sem volt komoly nyomtatás, pláne kottanyomda. Akkor egy zeneszerzőnél nem fordulhatott elő, hogy nem tud improvizálni. Abszolút nem. Sőt, volt, hogy csak számozott basszust írtak elő, és azt játszott mindenki, amit akart. De Bach már mindent megírt. Alig maradt valami Beethovennek. A dzsesszisták is alapnak veszik Bachot, hiszen minden zene alapja Ő.
GI: A komolyzenével való kapcsolatodról beszéltünk már, most a jazz jön.
PGY: A Szakcsi Lakatossal való kapcsolatot már említettem. A Besenyő Blues Band-del is játszottam, amikor elmentem oda Elek Pista és Muck Ferenc meghívására. Készült is is egy lemez velük. A Majsai Gabi énekelt ebben a bandában. Sőt! Megnyertük a Rákóczi- kiadó által kiírt versenyt is. Muck Feri „pofátlanul” a többiek szégyenkező félszegsége ellenére benevezett rá. A zsűriben pedig Frenreisz Karcsi, és Zorán is ott ült. Nem lehetett, hogy ne mi nyerjük meg! A Kongresszusi Központban épp az a Boy George adta át az első díjat nekünk, akinek este koncertje volt ugyanott. Kilencen voltunk a Besenyő B.B-ben. Szegény Boy nem tudta kinek adja át a hatalmas vázát, így hát a Majsainak, az énekes kollégának nyújtotta, de ő nem vette át, hanem a főnök, Muck Feri felé mutogatott, akinek végül is sikerült átadnia, egy vállvonás után. Nem értette miért nem kell a váza az énekesnek. A lényeg, hogy fontosnak tartom azt, hogy muszáj valamelyest otthon lenni a jazz- zongorázás berkeiben is, ezért ezt a területet is ismernem kell. A már említett zongoratanárom születésnapi ünnepségén is Keith Jarret tszámát zongoráztam el a csodálatos ólomüveg díszítésű, egykor az apácazárda kegyhelyeként szolgáló Nádor teremben, a Vakok Intézetében. És ott ült az a Perjési Kati is, velem egy sorban, akinek élete első növendéke voltam, és évek óta keresett már engem, pont az első növendéki mivoltom miatt.
GI: A következő műfajjal, a blues-zal kapcsolatban megkérdezem, hogy a jelenlegi zenekarod neve, a Nem Blues Band ez irányban nem pejoratív élű?
PGY: Nem, egyáltalában nem. A mozaikszó gyártásban sok a lehetőség. Amikor Hegedűs Lóránttal a HAMASZ-t létrehoztuk, az a Hazafias Magyarok Szövetsége polgári egyesületre vonatkozott. Az NBB eredetileg a Nemzeti Büntető Brigád elnevezés rövidítése volt, de ez túl kemény lett volna, így az akkor 16 éves Gyuszi fiam ötlete alapján lett Nem Blues Band. De minden lemezünkön van blues, ezen, a legújabban is. Persze, hogy játszunk bluest!De a név így lett figyelemfelkeltő!
GI: Talán még a Safari együttes időszakáról néhány szót, ha mondanál.
PGY: Ez egy svéd- magyar közös banda volt, benne játszott az ABBA gitárosa,Janne Shaffer, egy holland gyerek basszusozott Christian Weltman, Magnus Persson, svéd volt a dobos, a magyar származású, de ’56 óta Svédországban élő Dankó Pista leszármazott nagyszerű barátom Bela Swardmark gitározott, ’83-84-ben, és Varga Miki énekelt. Ott kint csodájára jártak Miki hangjának. A nagylemezünket Göteborgban vettük fel, Marcello Manci stúdiójában, mely lemezt büszkén mutogattam itthon. A bakelitet odaadtam a Riskó Gézának, ő tovább adta Koltay Gábornak, az pedig odaadta Leventének. Másnap már csörgött is a telefon, hogy megvan az István hangja a bemutatandó rock- operához. Koppány- Vikidál, Laborc- Nagy Feró már megvolt, de ez még nem! A Levente felhívott magához a Törökvészi útra, ahol akkoriban lakott, hogy elkéri Varga Mikit erre a főszerepre, és hogy én fogok orgonálni a darabban. Van- e kifogásom? Megköszönöm, Levente, nem hogy kifogásolom- mondtam meghatva. És ugyanekkor a Bencsik Samu és a Cserháti Pityi lerevolverezték Miklóst, hogy vagy a Safari, vagy a feltörekvő B. Box együttesben énekeljen. Válasszon! Varga Miki ekkor becsöngetett hozzám, hogy köszöni szépen, de átmegy hozzájuk. Két óra kellett ahhoz, hogy meggyúrjam az agyát, hogy maradjon. Most, nemrég, mikor az Égi zenekar koncertje volt 2011-ben, néztük, amint a Barta, majd a Bencsik Samu gitározott a bejátszott dokumentum-filmrészleten, Varga Mikivel. Felelevenítettük a 16 évvel korábbi eseményeket, és akkor mondtam neki, hogy sohase lettél volna István, a király, ha elmész a Samuékkal. Persze, tudom- mondta erre az énekes. Ez az úgynevezett Gondviselés. Persze kell mellé a mozgatórugó is, a motiváció is!
GI: A végére az utolsó kérdés, már nem szorosan a zenéhez kapcsolódik: mikor érezted először, hogy neked ki kell nyilvánítanod magyarságodat, a nemzeti érzéseidet.
PGY: 12 évig játszottam Presserrel és Zoránnal, ez pont elég volt ahhoz, hogy a MIÉP-hez kerüljek.
GI: Azaz működött a kontra?
PGY: Igen! Annyira liberális volt, hogy…De ezt már lenyilatkoztam az Echo- TV-ben is. Azóta is olyan kedves a Zorán, hogy nem igaz. Ez nem egy tabutéma, nem egy nagy dolog! Tehát addig játszottam a Zoránnal, míg a MIÉP-ben nem találtam magam. A Sipekit én vittem oda hozzájuk, és neki mondtam el, hogy beléptem ebbe a pártba. Ő egy szóval nem árulta el. De Zorán csak két év múlva reagált. Egy Pest megyei MIÉP nagygyűlésen szónokoltam, pont aznap, mikor a rokonai meghívtak Zorán szülinapi bulijára. Persze nem tudtam elmenni. Késő este felhívott aztán az ünnepelt, és egyenesen rákérdezett: igaz, hogy Te Miépes vagy? Igaz- mondtam, de ez semmit nem von le a kettőnk közötti barátságból. De a lényeg az az, hogy akkor még egy turnéra elvitt 2003-ban, de az év őszétől már nem hívott meg a koncert- körútjaira. De a hajdú vérem, az intézkedni akarás, az életrevalóság hajtott engem ezen a területen is, ugyanúgy, mint apámat, aki vak volt. Chicagoba, azaz Bp. VII: kerületébe kerültünk fel a Játékkártyagyárba, Nádudvarról. Apám vak telefonkezelő volt. Hajdúszármazású vagyok. Isonzónál harcolt a dédapám, az ő feleségének a testvérei csendőr- százados és rendőr- ezredes voltak. Ő mutatta meg az akkor 10 éves apámnak 1933-ban azt az oklevelet, miszerint Papp Gyula szorult helyzetéből kimenekítette Bocskay István fejedelmet. Nos, most azon küszködök, hogy Dévaványáról ezt a levelet megszerezzem az ottani rokonaimtól.

Ezután felmentünk a Művelődési Ház 515- ös termébe, ahol Gyula megmutatta a Hammond A 100-as hangszerét, és játszott is rajta. Deep Purple-t, Gershwint, másokat is. Méltó befejezése volt a bemutatkozásának! Így lett teljes!

Gróf István
Megjelent ezenkívül-rövidebb változatban- a www.bluesvan.hu portálon 2016. január 09-én

2015. december 21., hétfő

MENDIKA- INTERJÚ SZARKA GYULÁVAL AZ ADVENTI GHYMES- KONCERT KAPCSÁN

Mendika – interjú Szarka Gyulával a Ghymes adventi koncertje kapcsán
Szerző: Gróf István 2015-12-21

A helyszínt és a technikai hátterét illetően igazán profivá érett idei Posta téri adventi kulturális rendezvények egyik legszínvonalasabb, érzelmileg talán leginkább feltöltő koncertjét a felvidéki Ghymes együttes adta december 19-én, szombat délután.
A napjainkban is méltán népszerű együttes a Mendika címmel albumra válogatott karácsonyi dalait adta elő nívós zenei tálalásban. Az – alkalomhoz igazítva – dobosok nélkül fellépő bandában az éneklő / gitározó / kobozon előadó Szarka-fivérek mellett egy fúvós és két billentyűs hozta a kíséretet, és a sárvári Szent László Katolikus Iskola gyermekkórusa is színpadra lépett. A dr. Szalai Ferencné vezette kórus nagyon szépen illeszkedett a rájuk osztott dalokban a zenekar hangzásához.
A nagy karácsonyi “slágereik”, a Szép jel, a Mária altatója, az Ó, ha Magyarországra, és a többiek mellett a regölés és az újévi magyar népszokásokat megelevenítő dalok is elhangzottak Szarka Gyula kristálytiszta és öccse, Tamás erőteljes, fátyolos, és igen szépen hajlító énekével kiemelten. A záródal a talán valamikor a magyarság XXI. századi himnuszává nemesülő Kézfogás című szerzemény volt. Egyáltalán nem volt szégyellenivalójuk azoknak a “keményszívű” férfitársaimnak, akiknek könnycseppek jelentek meg szemük sarkában. Ez így volt természetes…

Szarka Gyulával a koncert előtt beszélgettem:

G.I.: A Ghymes együttes megalakulásáról annyi a köztudott, hogy 1983, Nyitra, Főiskola. Hogyan kezdődött a közös zenélés, azaz a táncházi muzsikálás ott, a Felvidék magyarlakta tájain?
SZ.GY.: Igen, ez jó kérdés. Gyerekkorom óta érdekelt a gitár, azóta mindig is zenekarokban gondolkodtam. Állandóan zenekarosdit játszottunk már iskolás korunkban is. Mindenféle zenét, ami akkor megérintett, válogatás nélkül, én legalábbis, a magamévá tettem. Amikor a népzenei lemezek hozzánk kerültek Magyarországról, – elsősorban a Muzsikásék kezdték el ezt a népzenei vonalat, ők voltak, akik ezt megindították, a ’70-es évek végén, amikor a táncházmozgalom is kialakult –, ezek révén hatásuk átszivárgott hozzánk is. Ezen zenék hangulatának hatására kezdtem el én népzenében gondolkodni. Nyitrán, amikor elsős, avagy már másodikos hallgatók voltunk, volt egy Juhász Gyula Ifjúsági Klub.
G.I.: Milyen szakra jártatok?
SZ.GY.: 1–4 osztályos, azaz alsótagozatos tanító- és zeneszakra. Ez a klub nagyon sokrétű és tevékeny szervezet volt, nagyon sok mindent adott, főleg nekünk, magyar diákoknak. De ez a nem a főiskola hatása volt igazából, hanem ezé a klubé. Jól működő klub volt, sok mindent hoztak át Magyarországról, így kortárs költőket, írókat és akkori zenéket, zenészeket. Egyszer aztán arra is sor került, hogy akkori diákokból kellene alakítani egy táncegyüttest. Ehhez perszer kellett egy zenekar. Ekkor jött Orosz Jenő, a klub akkori vezetője, és hozott nekem egy nagybőgőt, hogy nem tanulnék-e meg rajta játszani, ha már úgyis gitározom. Tehát így indult el ez, valamikor a ’80-as évek elején. Megpróbáltam összehozni egy zenekart, de a népzene azért nem volt olyan népszerű, hogy ismerős zenészbarátaim annyira rákaptak volna. Így aztán elég nehéz volt összeszedni az együttest. Többszöri próbálkozásra aztán sikerült, majd hívtam a Tamás öcsémet, aki szintén odakerült a suliba, és szép lassan összeállt a csapat, amely már játszott is. Megalakult a táncegyüttes is, amelyre minket rászerveztek, de az gyorsan feloszlott, így aztán csak mi folytattuk. Az első igazi nagy fellépésünk az Gimesen volt. Az Ifjúsági tábornak volt egy két-három napos hétvégi összejövetele – akkor még nem fesztiválnak hívták ezeket – minden évben május elején ott, a Gimes nevű faluban, és ott játszottunk először. Voltaképp innen jött a zenekar neve, és ettől az időponttól datáljuk az indulásunkat. Aztán egyre komolyabb lett a dolog, jött az első lemez, az első, valóban koncert jellegű fellépés, és beindult a gépezet…
G.I.: Ha szakaszokra, vagy korszakokra kellene felosztani a Ghymes 32 éves munkásságát, melyek lennének azok?
SZ.GY.: Tulajdonképpen az, amikor kizárólag autentikus népzenét játszottunk, és megtanultuk annak minden csínját-bínját, és táncházakban zenéltünk, ez tehető az első korszakunknak. Egy professzionális táncegyüttes, az Ifjú Szívek, mely Pozsonyban működött, odahívott bennünket, és ott dolgoztunk velük, már főállású zenészekként. A fő feladatunk az volt, hogy kísérjük a táncegyüttest, és közben zenekari blokkokat játsszunk. Közben készítettünk egy gyermekkoncertet, és kijött az első lemez is. Ezek mind-mind az autentikus népzenéhez voltak köthetők. De közben állandóan bontogattuk a szárnyainkat, mivel mindig is érdekelt a saját zene. Megőrizve természetesen ezeket a hangulatokat, és beépítve a népzenei tapasztalatokat, kialakítottuk azt a fajta hangzást, amit most Ghymes-hangzásnak mondunk. Az első lemezen még nem annyira, de a második és harmadik lemezen eléggé érezhető volt ez a ma is hallható hangzásunk. Nagyobb vízválasztó a Rege című nagylemezünk megjelenése volt, ami aztán Magyarországon is népszerű lett. Ezután volt egy klubunk Budapesten, a Fonóban a ’90-es évek végén, ahol is megismerhetett minket a budapesti, illetve a magyarországi közönség. Nagyon pici, csekély közönséggel kezdtünk Magyarországon, néhány év múlva pedig óriási rajongótáborral fejeztük be ezt a klubkorszakunkat. Ezután már koncertezéssel folytattuk munkánkat.
G.I.: Én úgy mondanám – ahogy mások is megállapították –, hogy az 1998-as Rege, a 2000-es Smaragdváros és a 2002-es Héjavarázs volt az “arany- trilógia”, pályátok csúcsa, mely albumok végülis mind platinalemezek lettek. Persze Ti azóta is folyamatosan dolgoztok, zenétek fejlődik, mégis így van ez a köztudatban.
SZ.GY.: Igen? Én inkább úgy fogalmaznék, hogy azért is mondják ezt, mert akkor alakult ki ez a fajta megszólalás, amely tulajdonképpen jellemző ránk most is.
G.I.: A zeneszerzésről kérdeznék most. Olvastam valahol, hogy Tamás is és Te is külön-külön komponáltok, közös zeneszerzés nincs. A Te “vonulatod” inkább a népzenei, a históriás, a régi zene, Tamásé bátrabban elrugaszkodó, más műfajokban is kalandozó.
SZ.GY.: Igen, más a habitusunk.
G.I.: A lényeg, hogy a Ghymes zenéjében összefonódik mindkettőtök alkotó munkássága. A zeneszerzésről tovább kérdezve, véleményetek szerint ez nálatok ösztönös tevékenység. Jön az ihlet, és megszületik a dal?
SZ.GY.: Igen, persze. Ihlet az vagy van, vagy nincs, de hogy általában van, az azért hallatszik a kiadott húsz lemezünkről. Sok minden van, amit ezidáig csináltunk, nemcsak a Ghymes-lemezek. Azon kívül dolgozunk, Tamás is és én is a színház-, vagy filmművészet területén, vannak szólóalbumaink is. Sok minden mondanivalója van az embernek, és mivel sokrétű a dolog, nem minden a Ghymes-lemezeken jelenik meg, hanem van, amit külön csinálunk. Van a Toldi című produkció, ami musical lett, és 2012-ben mutatták be a RaM Colosseumban, Budapesten. És az a jó, hogy sok minden van még, ami foglalkoztat minket, és nagyon örülök annak, hogy ami kikerül tőlünk, azt a közönség nagyon jónéven veszi.
G.I.: Meg hát, ahogy tapasztaljuk, az albumok sem túl sűrűn jelennek meg, két vagy három évenként, és azokba “bele van téve a sűrűje”. Töltelékdalokat nemigen találunk rajtuk.
SZ.GY.: Nem. Mi sohasem a mennyiségre megyünk!
G.I.: Zenétek sokfelől táplálkozik, összetétele, eredete sokrétű: népzene, régi zene, históriás énekek, reneszánsz muzsika, a sanzon, a rock, a jazz. Az Állatfarm olyan jazzes akkordmenettel indul, hogy ihaj… Ezek a Ghymes-muzsika összetevői?
SZ.GY.: Igen, de ez nem tudatosan összerakott. Ösztönös a dolog. Ami az embert érdekli, ami éppen megfog, valamilyen zenei irányzattal rokon, de a lényeg, hogy mi szólal meg. Nem a stíluson kell gondolkodni, hanem ezen. Azt szokták mondani, – és ez a nagy dicséret –, hogy már az első akkordok után felismerhető, hogy mi vagyunk azok. És ez a nagy dolog!
G.I.: Ezt Ghymes-stílusnak nevezzük. Később jelent meg a világzene kifejezés, mely a népzenei alapokra épített, korszerű hangszereléssel megszólaltatott muzsikát jellemzi. Ezek szerint a Ghymes jó 10 évvel megelőzte korát?
SZ.GY.: Mi nem tudtuk, hogy azt csináljuk. Kitalálták ezt a kategóriát. Úgy látszik, kellenek ezek a fiókok, skatulyák. A world zenébe egyébként sok minden belefér…
G.I.: Ámbár a dalszövegek öcséd, Tamás reszortja, mégis megkérdezem, hogy a versek, mint önálló műalkotások, amelyek a népi mondásoktól a költői metaforák használatán keresztül a bonyolult szürrealista megnyilvánulásokig tartalmaznak jellegzetességeket, mitől csak a Ghymes-dalokban fellelhetőek?
SZ.GY.: A szöveg sem egy alibi dolog, hogy tudjunk mit énekelni. Ez úgy nem volna érdekes! Nagyon fontos tehát, hogy melyek azok a szavak, amelyek elhagyják az ember száját.
G.I.: A hangszerelésetekkel kapcsolatosan a táncházi korszakból jött cimbalom, a töröksíp, a tárogató használata a 2004-es Éghymese című lemezetektől fogva visszaszorult. A szaxofon, az elektromos gitár használata ugyan már azelőtt is tettenérhető volt, a szintetizátor ellenben kevésbé. Pedig nagyszerű, és főleg egyedi hangzást produkáltatok azokon a lemezeken. Személynek szóló tagcserének, a praktikusabban megoldható hangszerhasználatnak, avagy az új dalok karakterébe beilleszthetőségnek köszönhető ez?
SZ.GY.: Minden hangszert lehet helyettesíteni, és a szintetizátor használatával jóval nagyobbak, jóval szélesebbek a lehetőségek. Azon kívül nem szeretünk leragadni valaminél. 15 vagy 20 évig volt cimbalom, de most továbblépünk. És most ilyen. Így tetszik nekünk is és a közönségnek is. Igaz is, jó volt az a sound, de egy zenekar, amelyik leragad ugyanazon hangzásnál, és ugyanazt játssza 30 évig, saját magának is érdektelenné válik, a közönségről nem is beszélve. Tehát tovább kellett lépni, ezen szempontból is.
G.I.: Zenei ihletésű, szakmai kérdéseim közül most az kérdezem meg, hogy a Ghymes-dalok túlnyomó többségét vagy Tamás, vagy Te énekled, érdekes módon több szólamban, közösen nemigen. Ez a népzenétől idegen volta miatt alakult így? Másik jellegzetességetek, hogy lányénekes, vagy gyakran gyermekkórus is szerepel előadóként dalaitokban. A színesítés miatt?
SZ.GY.: A kórussal éneklés már a ’90-es évektől jellemzője volt zenénknek. Hogy a többszólamúságot nem túlságosan sokat használjuk, az azért van, mert így sokkal erősebb a zene. A többszólamúság egy másfajta világ, mivel az már lazítja, puhítja a zenét. Az egyszólamúság az mindig erősebb! Legalább is mi így gondoljuk. Keményebb és határozottabb a megszólalás. Persze lehet többszólamú is, ha úgy kívánja a zeneszerző. De most mi ezt így érezzük jobbnak. De ha majd később olyan érzetünk lesz, nyilván, akkor sem fogunk idegenkedni, hiszen más helyeken, például a színházban írtam többszólamú kóruséneklést. Ilyen a Passió, amit tavaly írtam a soproni Petőfi Színháznak. Van erre példa, de hogy a zenekarban ez így van, ez tudatos.
G.I.: Halmos Béla azt mondta, hogy ők revival-népzenészek, azaz nem otthonról hozták, “vérrel örökölve”, hanem megtanulták a népzenélést, Ti hová sorolnátok magatokat: az autentikusokhoz, avagy a revival-zenészek közé?
SZ.GY.: Persze, hogyne, az előbbiekhez. Nagyapánk hegedűs volt, cigányprímás, sőt, a testvérei is, szülei, nagyszülei is. Tehát a családban a zenélés öröklődő.
G.I.: A “hol van az otthon, hol van az itthon”-kérdéskör következik. A rendszerváltozásig nem volt egyszerű a határokon való közlekedés, de ez az akadály karrieretek elején már megszűnt, ezzel nincs is semmi gond. Hol van otthon a Ghymes együttes?
SZ.GY.: Szülőföldünk az Mátyusföld, ott, ahol most is élünk. Ez, Mátyusföld a Kis-Dunától északra fekszik, tőlünk délebbre van Csallóköz. Mi itt érezzük magunkat otthon. Most is ott élünk, ahol születtünk. Egyébként Galánta környékén, Nádszegen élek, és nincs szándékomban onnan eljönni. Ott van a szülőföld, de az egész Kárpát-medence, ahol magyarok élnek, a mi hazánk. Én így gondolom. Hogy a határokat így húzták meg 1920-ban, az egy ismert dolog. De azért működik egy magyar közösség Kézdivásárhelytől Pozsonyig, ahol mindnyájan otthon vagyunk, mi magyarok.
G.I.: A szlovák állam részéről soha sem volt semmilyen orrolás? “Fennen hordod az orrodat, kevély Pozsony vára, várad ura megemberedhetne…” – írjátok.
SZ.GY.: Ugyan mindig vannak soviniszta vélemények, nacionalista emberekék, és mi folyamatosan találkozunk ezekkel a dolgokkal, de a megoldás nem az, hogy az ember fogja magát, és elmenekül! Hanem ott kell maradni! Mert mi lenne, ha mindenki elmenne?
G.I.: A magyar népi kultúra művelői közül sokan pesszimisták, és nem bíznak a magyarság megmaradásában, egy-két évszázadot jósolva nekünk. Neked mi a véleményed erről?
SZ.GY.: Én nem gondolkodom ilyen pesszimistán. Szó sincs róla. Mi csináljuk a dolgunkat, éltetjük a magyar kultúrát, és ezt hirdetjük, terjesztjük most is a saját eszközeinkkel. Fontos az, hogy magyarul énekeljünk és az is, hogy miről énekeljünk. Fontos az, hogy ezt életben tartsuk, és minél több emberrel megosszuk. Ha arra gondolok, hogy a szlovákiai magyar iskolákba még mindig kevesen járnak, mivel sok ottani magyar szlovák iskolába iratja a gyerekeit, akkor a dolgunk az, hogy ezeknek az embereknek olyan gondolatiságot közvetítsünk, ami által segítünk nekik, hogy ne így tegyenek. Tehát, hogy megőrizzük a magyarságunkat. Arról szó nincs, hogy arról sopánkodjunk, hogy ennek vége lesz hamarosan: nincs erről szó. Illetve szerintem ez nem jó út. Ostobaság is. Előre kell nézni, nem hátra!
G.I.: Utolsó kérdésem: mik a Ghymes tervei a közeljövőt illetően?
SZ.GY.: Ugyanazt fogjuk csinálni, amit eddig is csináltunk: lemezek, fesztiválok, koncertturnék. Ha olyan évet fogunk jövőre is zárni, mint amilyet az idén zárunk, azaz hogy ilyen sok koncertünk volt, ilyen sok tennivalónk adódott, akkor az bennünket nagyon boldoggá fog tenni.
G.I.: Nagyon köszönöm a beszélgetést!

Fotók: Gróf István
Megjelent a www.lathatatlansarvar.hu portálon 2015. december 21-én

2015. december 10., csütörtök

ZSÚFOLT ZENEI UNIVERZUM

Zsúfolt zenei univerzum -
Meghallgattuk a Kéknyúl Crowded Universe című albumát
2015.12.10. Gróf István - Fotók: akvarium.hu

Vadonatúj lemezzel jelentkezett a Premecz Mátyás vezette Kéknyúl zenekar. A Crowded Universe című album december 4-én jelent meg, szerkesztőségünk pedig alig tudta kirobbantani azóta a lejátszóból! Hangzásban, hangminőségben ragyogó lemezt adott ki a zenekar. Meghallgattuk, méltatjuk!
Az 2011-ben megjelent Nahát, babám című, Jimmy Smith zenéjére építő, klasszikus Hammond-hangzással tálalt jazz-blues és rhythm & blues lemez, majd a 2014-ben a polcokra került The Wind Plays Me című, inkább már a soul-funky stílus által uralt, zenéjét énekkel és fúvósokkal meghatározó Kéknyúl hanghordozó megjelenése után felmerült a kérdés: a következő lemezen visszatér-e a gyökerekhez a zenekarvezető Premecz Mátyás, vagy könnyebben emészthető, népszerűbb zenével rukkol elő. Ez eldőlt idén decemberben, amikor megjelent a Kéknyúl új albuma, a Crowded Universe, melyen az utóbbi koncepció győzött.
A Kéknyúl zenekar nyolctagúvá nőtt formációjában Premecz Mátyás billentyűsön kívül az Amerikából hozzánk települt színész-énekes, Anrdew Hefler énekel, Badics Márk a jól bevált dobos. A háromtagú fúvósszekciót ezúttal Jász András altszaxofonos, Puskás Csaba trombitás és Bognár Attila pozanos alkotja, a megkerülhetetlen Csókás Zsolt gitáron, a funk nélkülözhetetlen hangszerén, a basszusgitáron pedig Bata István játszik.
Az új CD hangzásban, hangminőségben is ragyogó lemez: Ligeti György producer- zenei rendező - hangmérnök személyében profi szakember kezébe került a karmesteri pálca, és ez meg is hallatszik a lemezen. A beharangozottaknak megfelelően a '70-es évekbeli soul-funk stílus uralja az albumot, legalábbis annak első felét. A táncos mulatóhelyeken várhatóan gyakran fog felcsendülni a lemezkezdő All Life Long, az azt követő Roof Tops, a videoklipre került Crime Scene, vagy a már - az eddigiektől eltérően - egy (kék) nyúlfarknyi szaxiszólóval is büszkélkedő Guessing Game. Feszes ritmusok, pattogó basszus, reszelő gitárakkordozás, éles, precíz fúvóskórusok és főleg egyéni, erőteljes, szuggesztív, jó szövegkiejtésű (hát persze!) ének jellemzi az első négy dalt.
Majd a lemez vált: a hat és félperces Fading Days borítja az eddigi felhozatalt. Lassú blues ritmus, gospeles énekelemek és bejön végre a billentyű is ismétlődő ostinato dallamfelvezetéssel - elektromos zongora képében. A lemez csúcsa a címadó, zárófelvétellel együtt ez a szám. A dinamikai váltások különösen szuggesztívvé varázsolják, zenéje, mintegy követve a szöveget, a halkból a fortissimóba emelkedik, majd mint a fakuló napok, ismét halkuló, pszichedelikus zenekavalkád zárja a felvételt.
A CD második felében hallható még a dögös rock-soul Find-up Doll a Blood, Sweat and Tears; a hard rockos Cookin in Your Kitchen a Deep Purple; míg a lírai, dob nélkül megszólaló Candied People Jimi Hendrix stílusát idézve. Ez utóbbiban Zsolt viszi a főszerepet a Wind Cries Mary-hangzású gitármeneteivel, de ragyogó ötlet Matyi szintetizátoron hozott, a maga egyszerűségében pentaton dallamocskája is.
A Konyhai főzőcskében pedig a harsona, majd a trombita, végül mindkettő nem tolakodó, mégis a számot feldobó rögtönzései töltik el megelégedéssel a hallgatót. A hét és fél perces progresszív Crowded Universe összetett, komoly zenemű: a szuggesztív, szenvedélyes próza-ének a szövegre irányítja a figyelmet, de mögötte a zene sem akármi! A végre jól hallható orgona valahol hátulról jövő lebegésével pszichedelikus hangulatot kölcsönöz, és végül Premecz az, aki az utolsó másfél percben főszeplővé teszi hangszerét, mintegy bepótolva "lemaradását".
A lemez kitűnő! A kérdés csupán az, hogy Közép-Európa egyik legtehetségesebb jazz blues-orgonistájának miért kellett visszafognia ennyire magát, tudásának töredékét felmutatva a lemezen. A válasz biztosan megvan. De azért az albumot sürgősen beszerzem, és bátran ajánlom mindenkinek ugyanezt!
megjelent a wwww.vaskarika.hu portálon 2015. december 10-én