2015. november 10., kedd

ÉSZAK- ITÁLIAI ÉS DÉL- FRANCIAORSZÁGI UTAZÁSOK III,

UTAZÁSOK ÉSZAK- ITÁLIÁBAN ÉS DÉL- FRANCIAORSZÁGBAN III.
III. PIEMONT ÉS LOMBARDIA

Utazásunk 9. napján az 1320 m. magasan fekvő, XIV. Lajos által kialakított egykori katonavárosban, Brianconban reggel, - a tegnap esti –éjszakai látásviszonyok miatt elmulasztott- Alpok-, és városnézést bepótoltuk. Este azt hittük, hogy szállodánk a helység tetején fekszik, de tévedtünk: még jó pár száz métert kapattunk fel a városka utcáin, mire elértük azt. Ott, a Notre-Dame templom és a hatalmas kőrengetegben mutatkozó Citadella ugyanúgy elkápráztatott, mint a felsőváros szűk, alig 3 m. széles sikátorai a turistahadak fogadására felcicomázott 2-3 emeletes fa-épületeivel. Persze a legnagyobb élményt a környező hegyek, az Alpok 2500 m-t meghaladó csúcsaival jelentette. Nemhiába van itt az Écrins Nemzeti Park bejárata is, mely franciahon legnagyobbika ezek közül. A várost, és szép lassan Franciaországot elhagyva most is a csodálnivaló tájat megmutató országutat választottuk, immár világosban történő utunkhoz. Meglepett, hogy míg a francia oldalon szerpentin szerpentin hátán következett, a kissé „szegényebb” olaszokhoz átérve az út már tökéletesen kivitelezett, alagutakkal rövidítve, kényelmessé téve könnyítette meg utazásunkat.
Ebédidőben már Torinóban parkoltunk, közel a Piazza Reale-hoz, a főtérhez. Róma, Milánó és Nápoly után a negyedik legnagyobb, mintegy 900 ezer lakosú nagyváros, Piemont tartomány székhelye egészen más hangulatot áraszt, mint a délebbre fekvő reneszánsz települések. Itt a történelem nem nyúlik vissza a reneszánsz korába, és ez épületein is meglátszik: a szigorúan, mérnöki íróasztal mellett tervezett, derékszögben illeszkedő É-D, és K-Ny irányban kiépített utcákon a nem kevésbé szemgyönyörködtető barokk és a rokokó az uralkodó. A torinoi utcák érdekessége, hogy, főként a szélesebb utcákon a házak frontja fedett folyosókba csatlakozik, azaz szakadó esőben is fedettek a gyalogjárdái. Az említett téren megcsodálhattuk a nálunk is már jobban ismert, a XV. század közepétől 1946-ig itt székelő Savoyai- dinasztia palotáját, a Palazzo Reale-t, az ugyancsak ott lévő, de jóval díszesebb Teatro Regio-t, az opera épületét. A következő téren álló hatalmas templom. az állítólag Krisztus leplét is bemutató Szent- János ( Doumo San Giovanni) székesegyház persze déltől háromig zárva volt, a turisták nagy része számára hozzáférhetetlenül. Aztán úgy határoztunk, hogy nem a 14 km hosszú Corso Regina Margheritá-n, sem a majdnem olyan hosszú San Maurutio-n, hanem az érdekesebbnek tűnő Via Po-n gyalogolunk végig. Ez sem volt rövid, és a széles utca oldalán épített barokk bérpaloták sárga tömbjei még látványosabban mutatták magukat a Po folyó felé kiszélesedő téren, a Piazza Viktorio Veneton. A Po itt még nem olyan széles. A túlparton fekvő kastélyok, kertek, közparkok mindenképpen egy ottani gondozott, ápolt város benyomását keltették. Ezúttal nem hideg francia, hanem meleg olasz szendvicset ebédeltünk, majd folytattuk utunkat, most már sztrádán, következő célpontunkig, Milanóig.
A GPS most hasznos volt, szállásunkat hamar megtaláltuk ezúttal egy zimmer frei- típusú, 6 szobás lakásban, a módosabbak lakta negyedben. A lakás-, a kapukulcs-, valamint a lifthasználatot nem kevés időnkbe tellett elsajátítani! Miután ezeket, meg a buszjáratot kinyomoztuk, este 6 lett. A Hyndainak adtunk 40 óra jól megérdemelt pihenőt, mivel a majd kétmilliós nagyvárosban eltöltendő másfél napon a tömegközlekedésre alapoztunk. Szerencsénkre a nap még nem ment le, mire Milano főterére, a Dóm- térre értünk. A 40 ezer hívő befogadására épített, 158 m. hosszú, igen terebélyes, 66 m. széles, és a tornyánál 108 m. magas késő- gótikus csoda láttán földbe gyökerezik az ember lába. Hál’ Istennek nem úgy építették, mint a mi pesti Bazilikánkat: jókora tér áll rendelkezésre, hogy a monumentális, csupa kőcsipke díszítésű templom csodálható legyen. Az óriási Dóm- téren a jókora Viktor Emánuel lovas-szobor amolyan találkahely a helyieknek, pihenőhely a turistáknak, tanyázó-hely a hipsztereknek.
A Dómmal szemben a szintén lenyűgöző méretű és kidolgozású Palazzo Reale, azaz a királyi palota terül el, majd mellette a XIX. századi, kereskedelmi funkcióval felruházott technikai- esztétikai csodaépület, szintén az első közös olasz király, Viktor Emánuel nevét viselő Galéria található, amely tulajdonképpen egy óriási passzázs. A nagyváros látnivalói a következő téren folytatódnak: a világhírű milanói Scala operaház mutatja magát, előtte az olaszok nagy büszkesége, Leonardo Da Vinci termetes szobrával. A harmadik, látványosságokat kínáló téren, a Piazza Mercanti-n az Igazságügyi Palota és a 700 esztendős Loggia delgi Osii szemet gyönyörködtető.
Mivel akkorra már beesteledett, a buszmegállóig egy kicsit kerülve, a belváros utcáin megcsodáltuk az Expo-n résztvevő országok tízméteres zászlaival felállított posztamenseit, frontján rövid bemutatásukkal, majd hazaérve hamar ágyba estünk.
Másnapi egész-napos programunk a főként a világ élelmezésének tárgykörével foglalkozó Milánói Expo megtekintetése volt. Interneten már hónapokkal előtte lefoglaltuk 90 %-os áron adott belépőinket, és miután kinyomoztuk az odatartó M1-es Metro járatot is, reggeli után elindultunk az ismét melegre forduló időben. A napijegy a helyi tömegközlekedési eszközökre nem lenne drága, de az Expo-ra külön jegy is kellett, így kettőnkre 19 Eurót fizettünk. 11-kor léptük át a Világkiállítás főkapuját (jegykontroll, motozás, stb.), mielőtt elterveztük, hogy mely országok pavilonjait nézzük meg, hogy beleférjünk az időbe. A bejáratnál jó négyméteres, népviseletbe öltözött játékos agyagfigurák erdeje fogadta a látogatókat, majd a két és fél kilométeres, a napsütéstől védő, óriási vászon- és műanyag-árnyékolókkal fedett főutcán, a Decano-n találtuk magunkat.
Jobbra és balra voltak elhelyezve a nemzeti pavilonok, de azok az országok, amelyek nem önállóan mutatkoztak be, három (rizs, kakaó és csokoládé, kávé) tematikus óriáspavilonokba csatlakoztak. Ezeken kívül persze konferenciatermek, auditórium, szabadtéri színpad, mediterrán domb, biodiverzitás park, tengeri ételek, bio- mediterraneum egészítette ki a nemzeti pavilonok sorát, megfelelő feladataik ellátására. És persze a „hadtáp” végeláthatatlan serege, éttermek, street food-ok, büfék, önkiszolgálók tucatjaival. De azért a nemzeti pavilonokban is, főként a kijárat környékén árultak nemzeti ételeket, italokat. És persze a toalettek, az elsősegély helyek, a pénzváltók (én is átváltottam némi elfekvő dolláromat, meglepően jó rátával), üzletek tucatjai a shoppingolóknak. A közbiztonság nagyon jó volt: nemcsak kis, nyitott villany- jeepjükkel köröző rendőrök, hanem járőröző katonák is erősítették ezt. Összesen 96 ország állított ki önállóan, ebből mi kb. a harmadába be is mentünk. Csak néhány pozitív és negatív visszajelzés: nagyon tetszett a spanyol, vetített-képes üvegtermével, az orosz a Mengyelejev- táblázat, mint háttérdíszlet előtt kéken fortyogó lombikjaival, az indonéz népművészeti, a tibeti vallási, a kenyai vadászati témájával, a mexikói maya- azték mitológiájának bemutatásával, a malajziai az esőerdőt imitáló dzsungelével, az angol a kertjében körbejárandó acél- méhkasával, az ománi tipikus arab építészeti megoldásaival. Ami nem tetszett, a nagy helyen keveset bemutató amerikai, az elaprózott japán, a giccsbe hajló türkmén, a populista fehérorosz, a sokat markolni akaró, de keveset adó török és iráni.
És persze ott volt a mienk, a magyaroké a sokat vitatott külsejével. Meg kell mondani, senkit sem borzasztott el a söröshordóra hasonlító sámándobok közé épített pavilon, nem rítt ki a többi közül. A belseje is hangulatos volt: Bogányi Gergely hangversenyzongoráját legalább láttam, de mellette a népi kultúránk bemutatása szövő asszonyok szorgoskodása mellett ugyanolyan fontos volt, mint Máté Bence az emeleti folyosón kiállított természetfotóinak bemutatása. Persze a nem eléggé propagált hungarikumjaink mellett, mint a pálinka, a zsolnai porcelán, a libamáj, vagy az egyedülálló gyógyfürdő- kínálatunk. Talán több volt a vitrinekben elhelyezett információ a kelleténél, és ezért kissé üresebbnek tűnt a többihez viszonyítva. Mindenesetre megelégedéssel szemléltük, hogy a pavilonokból kiáramló látogatók közül soknak a kezében ott volt a kürtöskalács. Kora délután megebédeltünk egy látvány- pizzériában (ott sütötték, pakolták előttünk), majd öt órakor fáradság miatt befejezetté nyilvánítottuk a világkiállítás-látogatást.
A belvárosba érve másfél óra szabadprogram következett: míg párom a divat fővárosa áruházainak kirakatait nézegette, én elmentem a vasútállomás mögötti negyedbe, a felhőkarcolókat megbámulni. Nos, lett is megcsodálni való: a „régiek”, a Pirelli, a Velasca- toronyházak és a Grattacielo di Milano mellett több új is épült, így a legmagasabb, a 231 m. magas, modern dizájnú Unicredit- palota, vagy a még újabb büszkeség, a két- tornyos Bosco Verticale, azaz a függőleges erdő, melynek emeletein, tetején, oldalán bokrokkal, kis fákkal van teliültetve az épület. Az észak- olasz metropolis ki nem hagyható látnivalója még a páratlan szépségű, hatalmas méreteivel lenyűgöző Sforza- kastély, vagy ahogy az ottaniak ismerik, a Castello Sforzesco. A frontépület hatalmas, 108 m. magas tornya még azért rendesen a belvárosban van, a Metro, buszvonalak keresztezésében, így annál meglepőbb, ha az első udvarba, a Piazza d’Armi-ba belépvén, miután megcsodáljuk a hercegi palotát, majd a második belső udvart is elhagyva egy több hektáros, óriási parkban találjuk magunkat. Szabadtéri színpad, akvárium, hatalmas dísztó mellett a helyi feketék gyülekezőhelye is a park, hiszen kedvenc sportjuknak, a kosárlabdának hódolhatnak a felállított szabadtéri pályán. Mivel már igencsak sötétedett, az addig el-elkóborló párom is gyorsan mellém szegődött a beszólogató színes-bőrű legények hallatán. Már koromsötét volt, mikor búcsúképpen újra felkerestük a pompázatos éjszakai kivilágításban tündöklő dómot, majd hazaindultunk. A szomszédban levő kis téren a helybeliek mellé beültünk egy jó korsó sörre, mielőtt hazaindultunk volna. Az utolsóelőtti éjszakánk azonban nem volt nyugodt: hajnali ötkor villámlás, óriási dörgések közepette trópusi vihar vonult át Milanón, aminek következményeképpen többórás áramszünet lett a városnegyedünkben. Szerencsére kiköltözéskor a lift már újra ment, így bőröndjeinkkel hamar a „pihent” kocsinkba szállhattunk, hogy Észak- Itália egyik eddig nem látott gyöngyszemét, Bergamót megtekintsük.
Dél körül az alsóvárosban (Citta Bassa) landoltunk, reneszánsz és barokk épületek között, a Piacentiniano városközpontjában. Praktikus megjegyzés az ottani (és Franciaországi is) parkolással kapcsolatban: ha jegyet veszünk az automatából és netán nem érünk vissza időben a betervezett program elhúzódása miatt, ne dőljünk késbe! Az ottani parkoló-őrök nem olyanok, mint Pesten, vagy Szombathelyen, akik alig várják, hogy büntethessenek. Itt, ha túlléped az időt, nem kötekednek, exkuzálásodat respektálva, mosolyogva továbbállnak. Persze ezzel nem illik visszaélni: lelkiismeretemet megnyugtatta, hogy néhány esetben én hagytam elveszni kifizetett tarifát korábbi indulásommal. No, de vissza: a Felsővárosba (Citta Alta) menet nem volt rövid, de kellemes időnk lévén, nem fáradtuk el, mire megtaláltuk a hegyre felkapaszkodó kis fogaskerekű, a funicular alsó állomását. A látnivalók zöme fenn van, az óvárosban. Ódon, szűk sikátorok között mentünk a felső állomástól a Piazza Vechiára, a főtérre. Akkor éppen egy környezetvédelmi fesztiválféle volt ott, a reneszánsz paloták között a téren óriás szalmabálák, és fiatal önkéntesek várták a látogatókat. Ezek zöme persze nem ezért jött fel ide. A Palazzo Nouvo reneszánsz, majd a Broletto késő- gótikus árkádos épületének megcsodálása, és a mellettük emelkedő Campanone (harangtorony) éppen elcsípett 180 ütésének meghallgatása után a Dóm- téren álló négy kora- középkori csodáját, a több építészeti kor jellegzetességeit megmutató dómot, a jóval egységesebb, román-kori, 1137-ben emelt S. Maria Maggiore templomot, - melyben Donizetti, a város híres szülöttje van eltemetve-, a vele összeépült lombard- reneszánsz Colleoni- kápolnát, és az 1340-ben épült keresztelőkápolnát néztük meg. A felső- városból jövet középkori hangulatot árasztó utcácskákon, tereken jöttünk keresztül, míg kiértünk a városrész másik nevezetességéhez, az erődhöz, azaz a Rocca-hoz, melyet a Viscontiak a XIV században építettek. A kettős várfal külső bástyáiról gyönyörű kilátás nyílott a városra, és a jó párszáz éves hűvös kőpadon bizony jólesett leülni, megpihenni. Az alsóvárosba visszatérve most nem pizzériába, hanem egy török gyors- étterembe mentünk be, egy kiadós kebab- tálra. Most a gyorsabb haladás miatt ismét az A4-es sztrádát vettük igénybe a sok izgalmas látnivalót ígérő Garda-tavi megállóink mielőbbi elérése céljából.
Így is lemondtunk a tó két déli városának, Sirmione-nek és Desenzano-nak meglátogatásáról. A tó körüli utunk első megállója a keleti- parti Salo városkája volt. A part menti sétaúton végigmentünk, megcsodálva a mi Balatonunkhoz hasonló méretű (de jóval mélyebb, 350 m. a legmélyebb pontján!) tengerkét, a hajókat, a hullámokat, majd az óvárosba is felnéztünk a Podesta- , és az utód városháza épület, a Magnifica Porta palota megtekintése végett. Az út mentén tekintélyes sziklákkal ijesztgető hegyeket hagytunk el az egyik oldalon, míg a másikon a mérgesebb arcát mutató Garda kezdett egyre jobban háborogni. Nem kellett meteorológusnak lennünk, hogy lássuk: a keleti oldalon áll a bál, hamarosan leszakad az ég. Csak reménykedni tudtunk, hogy mire odaérünk, addigra az már „látogatható állapotban„ lesz. A következő megállónk Limone városkája volt, amely óriási luxus-üdülő negyedekkel, és parányi kis belvárossal büszkélkedik azon kívül, hogy nevét a mindenhol megtalálható narancs, de inkább citromültetvényeinek köszönheti. Az északi csücsökben fekszik Riva de Garda városa, mely, szomszédjaihoz hasonlóan, a velencei köztársaság idején élte virágkorát, azzal a különbséggel, hogy „lehúzott” 115 évet a mi Monarchiánk ideje alatt. Szép, tágas paloták, óriási kertekkel, széles, fasorokkal díszített utcák emlékeztetnek erre a korra, de az igazán megható régi korlenyomatok a velenceieket megelőző Scaligerik által 1370-ben épített Palazzo Pretorio, vagy a mellette lévő 35 m. magas bástyatorony, és a vízzel körülvett XII. századi Rocca, azaz a Vár. A kikötőben nagy volt a hajóforgalom, de csak egy irányba: a vihar elől menekülve kötöttek ki egymás után. A parkoló felé visszamenet, miután egy ABC-ben vásároltunk némi kaját, utolért a vihar: mint a ló dereka, úgy ömlött az eső. Elevickéltünk a kocsiig, majd a tó keleti oldalán csurogtunk visszafelé. A GPS sehogy sem akart beindulni, így lemondtunk a szolgáltatásairól. Szerencsére utaztunk már sok tízezer kilométert enélkül, és akkor sem estünk pánikba.
A viharos tóparton, 20m-nyi látótávolsággal rendelkezvén ismét törölnünk kellett a Malcesine-i toronyba való felmenetelt, nem is beszélve a Monte Baldo-ra való felliftezést. Kárpótlásul megörökíthettük életünk legszebb viharos tóparti fotóit és videóit. Már csak a térképünkre támaszkodva jutottunk el a már esti fényben úszó Veronába, utolsó szálláshelyünkre.
A városszéli hotelt percek alatt megtaláltuk, így lehetőség nyílt arra, hogy Itália egy újabb középkori csodavárosát felfedezzük. Esőkabát le, pulóver fel, videó, pénztárca a nadrágzsebbe, és indulhatunk.
Mivel pár évvel ezelőtt már voltunk a városban, az Aréna- Városháza kettőst, és a Júlia- mondavilág épületeit nem néztük meg, hanem rögtön a belvárosba autóztunk. A San Zeno Maggiore mellett sikerült leparkolnunk, ahol ennek a 700 éves gyönyörű, bizánci jegyeket viselő, Kis Pipin temetkezési helyeként is neves bazilika megtekintése után a meleg nátriumégők hangulatos fénye mellett kimentünk az egyébként a Garda- tóba ömlő Adige folyó partján kígyózó sétaútra. Firenze Ponte Vecchio-jával ellentétben a németek által felrobbantott, de kőről kőre hasonlóan újra megépített Ponte Pietra öreg kőhídról jó félórát követően is nehezen távoztunk tovább, a szintén az 1300-es évek közepén épült tipikus középkori reneszánsz várkastély, a Castellvechio felé. A csörlővel még ma is működő fa-felvonóhíd nem mindennapi látvány, de a vár ég felé meredő többemeletes bástyáinak, a várfal szabályosan lőrésekkel tarkított cirádás vonala sem.
Párszáz méter séta után a város főtere, a korai reneszánsz építkezés ékköve, a város gyümölcspiacának máig teret adó Piazza delle Erbére értünk. Aki Itáliát felkeresi, ezt a látványt nem hagyhatja ki! Festett homlokzatú színes 3-4 emeletes paloták övezik a teret, rajta a veronai Madonna kút- díszítő szobrával, avagy a 700 éves Lamberti torony 83 méteres magasságával, az óratornyáról híres Maffei- palotával, mind- mind egy csoda, pláne, - mint esetünkben- ha éjszakai világításban díszeleg. A szomszéd, nem kevésbé híres tér, a Piazza dei Signori már nem ennyire tömött. Kissé szellősebb maga tér, és a közepén álló Dante szoborral kiemelten. Az egyik palota felvezető oldallépcsőjén nem mindennapi élményben volt részünk este fél 10-kor: a Rómeó és Júlia dráma két főszereplőjének nagyjelenetét játszotta el két, korhű jelmezbe öltözött színész, a turistahad szórakoztatására. Okos kezdeményezés! Ezután a várost évszázadokig uraló Scaligerik rendhagyó módon nem templomban, hanem a téren, a szabadban felállított építmény-remeke, a színpompás síremlék megtekintése következett, majd az Anastasia templom, persze már csak kívülről. A hosszú séta után egy, a helyszínhez alkalmazkodó búcsú pizza- vacsorával zártuk le aznapi, és 12 napos utunkat itt, Veronában.
Utolsó napunk a hazautazásé volt. Veronából most nem észak, Ausztria felé, hanem a változatosság kedvéért Trieszt irányába, Szlovénián keresztül vettük az irányt. Annyi kitérő még belefért utunkba, hogy a Triszt melletti, XIX. századi Miramare- kastélynál megálltunk körülnézni, és elbúcsúzni, elköszönni Itáliától és a tengertől. Ha már úgyis meg kellett állnunk félúton egy nagyobb pihenőre, miért ne ott tegyük ezt? Az autópályákon gyorsan haladva nem volt gond az időben hazaérkezéssel.
A már a beszámolókban közreadott tapasztalatok, tanácsok, közérdekű információk után néhány szám a költésvetésünkről. Arányaiban magas volt a szállásköltségünk: 41,1 %, amely a nem Nyugat- Európai desztinációk estében ennél jóval kevesebb szokott lenni. Az utazás (benzin, sztrádadíjak, sztrádamatricák) 30,7 % lett, ebből az első, az üzemanyag 21.6, és igen magas, 9.1 % az autópálya- költségek. A városi parkolások 2, 3%-be, a tömegközlekedés költségei 2.5 %-ba, és amin igencsak spórolni tudtunk, a kaja-pia 12.4 %-ba jött ki. Bakancsos turista-stílusban!

G. K. István
Fotók: G.K.Enikő, G.K.István
Megjelent a www.ongo portálon, Hanga felhasználói néven 2015. november 13-án

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése