2015. november 10., kedd

ÉSZAK- ITÁLIAI ÉS DÉL- FRANCIAORSZÁGI UTAZÁSOK III,

UTAZÁSOK ÉSZAK- ITÁLIÁBAN ÉS DÉL- FRANCIAORSZÁGBAN III.
III. PIEMONT ÉS LOMBARDIA

Utazásunk 9. napján az 1320 m. magasan fekvő, XIV. Lajos által kialakított egykori katonavárosban, Brianconban reggel, - a tegnap esti –éjszakai látásviszonyok miatt elmulasztott- Alpok-, és városnézést bepótoltuk. Este azt hittük, hogy szállodánk a helység tetején fekszik, de tévedtünk: még jó pár száz métert kapattunk fel a városka utcáin, mire elértük azt. Ott, a Notre-Dame templom és a hatalmas kőrengetegben mutatkozó Citadella ugyanúgy elkápráztatott, mint a felsőváros szűk, alig 3 m. széles sikátorai a turistahadak fogadására felcicomázott 2-3 emeletes fa-épületeivel. Persze a legnagyobb élményt a környező hegyek, az Alpok 2500 m-t meghaladó csúcsaival jelentette. Nemhiába van itt az Écrins Nemzeti Park bejárata is, mely franciahon legnagyobbika ezek közül. A várost, és szép lassan Franciaországot elhagyva most is a csodálnivaló tájat megmutató országutat választottuk, immár világosban történő utunkhoz. Meglepett, hogy míg a francia oldalon szerpentin szerpentin hátán következett, a kissé „szegényebb” olaszokhoz átérve az út már tökéletesen kivitelezett, alagutakkal rövidítve, kényelmessé téve könnyítette meg utazásunkat.
Ebédidőben már Torinóban parkoltunk, közel a Piazza Reale-hoz, a főtérhez. Róma, Milánó és Nápoly után a negyedik legnagyobb, mintegy 900 ezer lakosú nagyváros, Piemont tartomány székhelye egészen más hangulatot áraszt, mint a délebbre fekvő reneszánsz települések. Itt a történelem nem nyúlik vissza a reneszánsz korába, és ez épületein is meglátszik: a szigorúan, mérnöki íróasztal mellett tervezett, derékszögben illeszkedő É-D, és K-Ny irányban kiépített utcákon a nem kevésbé szemgyönyörködtető barokk és a rokokó az uralkodó. A torinoi utcák érdekessége, hogy, főként a szélesebb utcákon a házak frontja fedett folyosókba csatlakozik, azaz szakadó esőben is fedettek a gyalogjárdái. Az említett téren megcsodálhattuk a nálunk is már jobban ismert, a XV. század közepétől 1946-ig itt székelő Savoyai- dinasztia palotáját, a Palazzo Reale-t, az ugyancsak ott lévő, de jóval díszesebb Teatro Regio-t, az opera épületét. A következő téren álló hatalmas templom. az állítólag Krisztus leplét is bemutató Szent- János ( Doumo San Giovanni) székesegyház persze déltől háromig zárva volt, a turisták nagy része számára hozzáférhetetlenül. Aztán úgy határoztunk, hogy nem a 14 km hosszú Corso Regina Margheritá-n, sem a majdnem olyan hosszú San Maurutio-n, hanem az érdekesebbnek tűnő Via Po-n gyalogolunk végig. Ez sem volt rövid, és a széles utca oldalán épített barokk bérpaloták sárga tömbjei még látványosabban mutatták magukat a Po folyó felé kiszélesedő téren, a Piazza Viktorio Veneton. A Po itt még nem olyan széles. A túlparton fekvő kastélyok, kertek, közparkok mindenképpen egy ottani gondozott, ápolt város benyomását keltették. Ezúttal nem hideg francia, hanem meleg olasz szendvicset ebédeltünk, majd folytattuk utunkat, most már sztrádán, következő célpontunkig, Milanóig.
A GPS most hasznos volt, szállásunkat hamar megtaláltuk ezúttal egy zimmer frei- típusú, 6 szobás lakásban, a módosabbak lakta negyedben. A lakás-, a kapukulcs-, valamint a lifthasználatot nem kevés időnkbe tellett elsajátítani! Miután ezeket, meg a buszjáratot kinyomoztuk, este 6 lett. A Hyndainak adtunk 40 óra jól megérdemelt pihenőt, mivel a majd kétmilliós nagyvárosban eltöltendő másfél napon a tömegközlekedésre alapoztunk. Szerencsénkre a nap még nem ment le, mire Milano főterére, a Dóm- térre értünk. A 40 ezer hívő befogadására épített, 158 m. hosszú, igen terebélyes, 66 m. széles, és a tornyánál 108 m. magas késő- gótikus csoda láttán földbe gyökerezik az ember lába. Hál’ Istennek nem úgy építették, mint a mi pesti Bazilikánkat: jókora tér áll rendelkezésre, hogy a monumentális, csupa kőcsipke díszítésű templom csodálható legyen. Az óriási Dóm- téren a jókora Viktor Emánuel lovas-szobor amolyan találkahely a helyieknek, pihenőhely a turistáknak, tanyázó-hely a hipsztereknek.
A Dómmal szemben a szintén lenyűgöző méretű és kidolgozású Palazzo Reale, azaz a királyi palota terül el, majd mellette a XIX. századi, kereskedelmi funkcióval felruházott technikai- esztétikai csodaépület, szintén az első közös olasz király, Viktor Emánuel nevét viselő Galéria található, amely tulajdonképpen egy óriási passzázs. A nagyváros látnivalói a következő téren folytatódnak: a világhírű milanói Scala operaház mutatja magát, előtte az olaszok nagy büszkesége, Leonardo Da Vinci termetes szobrával. A harmadik, látványosságokat kínáló téren, a Piazza Mercanti-n az Igazságügyi Palota és a 700 esztendős Loggia delgi Osii szemet gyönyörködtető.
Mivel akkorra már beesteledett, a buszmegállóig egy kicsit kerülve, a belváros utcáin megcsodáltuk az Expo-n résztvevő országok tízméteres zászlaival felállított posztamenseit, frontján rövid bemutatásukkal, majd hazaérve hamar ágyba estünk.
Másnapi egész-napos programunk a főként a világ élelmezésének tárgykörével foglalkozó Milánói Expo megtekintetése volt. Interneten már hónapokkal előtte lefoglaltuk 90 %-os áron adott belépőinket, és miután kinyomoztuk az odatartó M1-es Metro járatot is, reggeli után elindultunk az ismét melegre forduló időben. A napijegy a helyi tömegközlekedési eszközökre nem lenne drága, de az Expo-ra külön jegy is kellett, így kettőnkre 19 Eurót fizettünk. 11-kor léptük át a Világkiállítás főkapuját (jegykontroll, motozás, stb.), mielőtt elterveztük, hogy mely országok pavilonjait nézzük meg, hogy beleférjünk az időbe. A bejáratnál jó négyméteres, népviseletbe öltözött játékos agyagfigurák erdeje fogadta a látogatókat, majd a két és fél kilométeres, a napsütéstől védő, óriási vászon- és műanyag-árnyékolókkal fedett főutcán, a Decano-n találtuk magunkat.
Jobbra és balra voltak elhelyezve a nemzeti pavilonok, de azok az országok, amelyek nem önállóan mutatkoztak be, három (rizs, kakaó és csokoládé, kávé) tematikus óriáspavilonokba csatlakoztak. Ezeken kívül persze konferenciatermek, auditórium, szabadtéri színpad, mediterrán domb, biodiverzitás park, tengeri ételek, bio- mediterraneum egészítette ki a nemzeti pavilonok sorát, megfelelő feladataik ellátására. És persze a „hadtáp” végeláthatatlan serege, éttermek, street food-ok, büfék, önkiszolgálók tucatjaival. De azért a nemzeti pavilonokban is, főként a kijárat környékén árultak nemzeti ételeket, italokat. És persze a toalettek, az elsősegély helyek, a pénzváltók (én is átváltottam némi elfekvő dolláromat, meglepően jó rátával), üzletek tucatjai a shoppingolóknak. A közbiztonság nagyon jó volt: nemcsak kis, nyitott villany- jeepjükkel köröző rendőrök, hanem járőröző katonák is erősítették ezt. Összesen 96 ország állított ki önállóan, ebből mi kb. a harmadába be is mentünk. Csak néhány pozitív és negatív visszajelzés: nagyon tetszett a spanyol, vetített-képes üvegtermével, az orosz a Mengyelejev- táblázat, mint háttérdíszlet előtt kéken fortyogó lombikjaival, az indonéz népművészeti, a tibeti vallási, a kenyai vadászati témájával, a mexikói maya- azték mitológiájának bemutatásával, a malajziai az esőerdőt imitáló dzsungelével, az angol a kertjében körbejárandó acél- méhkasával, az ománi tipikus arab építészeti megoldásaival. Ami nem tetszett, a nagy helyen keveset bemutató amerikai, az elaprózott japán, a giccsbe hajló türkmén, a populista fehérorosz, a sokat markolni akaró, de keveset adó török és iráni.
És persze ott volt a mienk, a magyaroké a sokat vitatott külsejével. Meg kell mondani, senkit sem borzasztott el a söröshordóra hasonlító sámándobok közé épített pavilon, nem rítt ki a többi közül. A belseje is hangulatos volt: Bogányi Gergely hangversenyzongoráját legalább láttam, de mellette a népi kultúránk bemutatása szövő asszonyok szorgoskodása mellett ugyanolyan fontos volt, mint Máté Bence az emeleti folyosón kiállított természetfotóinak bemutatása. Persze a nem eléggé propagált hungarikumjaink mellett, mint a pálinka, a zsolnai porcelán, a libamáj, vagy az egyedülálló gyógyfürdő- kínálatunk. Talán több volt a vitrinekben elhelyezett információ a kelleténél, és ezért kissé üresebbnek tűnt a többihez viszonyítva. Mindenesetre megelégedéssel szemléltük, hogy a pavilonokból kiáramló látogatók közül soknak a kezében ott volt a kürtöskalács. Kora délután megebédeltünk egy látvány- pizzériában (ott sütötték, pakolták előttünk), majd öt órakor fáradság miatt befejezetté nyilvánítottuk a világkiállítás-látogatást.
A belvárosba érve másfél óra szabadprogram következett: míg párom a divat fővárosa áruházainak kirakatait nézegette, én elmentem a vasútállomás mögötti negyedbe, a felhőkarcolókat megbámulni. Nos, lett is megcsodálni való: a „régiek”, a Pirelli, a Velasca- toronyházak és a Grattacielo di Milano mellett több új is épült, így a legmagasabb, a 231 m. magas, modern dizájnú Unicredit- palota, vagy a még újabb büszkeség, a két- tornyos Bosco Verticale, azaz a függőleges erdő, melynek emeletein, tetején, oldalán bokrokkal, kis fákkal van teliültetve az épület. Az észak- olasz metropolis ki nem hagyható látnivalója még a páratlan szépségű, hatalmas méreteivel lenyűgöző Sforza- kastély, vagy ahogy az ottaniak ismerik, a Castello Sforzesco. A frontépület hatalmas, 108 m. magas tornya még azért rendesen a belvárosban van, a Metro, buszvonalak keresztezésében, így annál meglepőbb, ha az első udvarba, a Piazza d’Armi-ba belépvén, miután megcsodáljuk a hercegi palotát, majd a második belső udvart is elhagyva egy több hektáros, óriási parkban találjuk magunkat. Szabadtéri színpad, akvárium, hatalmas dísztó mellett a helyi feketék gyülekezőhelye is a park, hiszen kedvenc sportjuknak, a kosárlabdának hódolhatnak a felállított szabadtéri pályán. Mivel már igencsak sötétedett, az addig el-elkóborló párom is gyorsan mellém szegődött a beszólogató színes-bőrű legények hallatán. Már koromsötét volt, mikor búcsúképpen újra felkerestük a pompázatos éjszakai kivilágításban tündöklő dómot, majd hazaindultunk. A szomszédban levő kis téren a helybeliek mellé beültünk egy jó korsó sörre, mielőtt hazaindultunk volna. Az utolsóelőtti éjszakánk azonban nem volt nyugodt: hajnali ötkor villámlás, óriási dörgések közepette trópusi vihar vonult át Milanón, aminek következményeképpen többórás áramszünet lett a városnegyedünkben. Szerencsére kiköltözéskor a lift már újra ment, így bőröndjeinkkel hamar a „pihent” kocsinkba szállhattunk, hogy Észak- Itália egyik eddig nem látott gyöngyszemét, Bergamót megtekintsük.
Dél körül az alsóvárosban (Citta Bassa) landoltunk, reneszánsz és barokk épületek között, a Piacentiniano városközpontjában. Praktikus megjegyzés az ottani (és Franciaországi is) parkolással kapcsolatban: ha jegyet veszünk az automatából és netán nem érünk vissza időben a betervezett program elhúzódása miatt, ne dőljünk késbe! Az ottani parkoló-őrök nem olyanok, mint Pesten, vagy Szombathelyen, akik alig várják, hogy büntethessenek. Itt, ha túlléped az időt, nem kötekednek, exkuzálásodat respektálva, mosolyogva továbbállnak. Persze ezzel nem illik visszaélni: lelkiismeretemet megnyugtatta, hogy néhány esetben én hagytam elveszni kifizetett tarifát korábbi indulásommal. No, de vissza: a Felsővárosba (Citta Alta) menet nem volt rövid, de kellemes időnk lévén, nem fáradtuk el, mire megtaláltuk a hegyre felkapaszkodó kis fogaskerekű, a funicular alsó állomását. A látnivalók zöme fenn van, az óvárosban. Ódon, szűk sikátorok között mentünk a felső állomástól a Piazza Vechiára, a főtérre. Akkor éppen egy környezetvédelmi fesztiválféle volt ott, a reneszánsz paloták között a téren óriás szalmabálák, és fiatal önkéntesek várták a látogatókat. Ezek zöme persze nem ezért jött fel ide. A Palazzo Nouvo reneszánsz, majd a Broletto késő- gótikus árkádos épületének megcsodálása, és a mellettük emelkedő Campanone (harangtorony) éppen elcsípett 180 ütésének meghallgatása után a Dóm- téren álló négy kora- középkori csodáját, a több építészeti kor jellegzetességeit megmutató dómot, a jóval egységesebb, román-kori, 1137-ben emelt S. Maria Maggiore templomot, - melyben Donizetti, a város híres szülöttje van eltemetve-, a vele összeépült lombard- reneszánsz Colleoni- kápolnát, és az 1340-ben épült keresztelőkápolnát néztük meg. A felső- városból jövet középkori hangulatot árasztó utcácskákon, tereken jöttünk keresztül, míg kiértünk a városrész másik nevezetességéhez, az erődhöz, azaz a Rocca-hoz, melyet a Viscontiak a XIV században építettek. A kettős várfal külső bástyáiról gyönyörű kilátás nyílott a városra, és a jó párszáz éves hűvös kőpadon bizony jólesett leülni, megpihenni. Az alsóvárosba visszatérve most nem pizzériába, hanem egy török gyors- étterembe mentünk be, egy kiadós kebab- tálra. Most a gyorsabb haladás miatt ismét az A4-es sztrádát vettük igénybe a sok izgalmas látnivalót ígérő Garda-tavi megállóink mielőbbi elérése céljából.
Így is lemondtunk a tó két déli városának, Sirmione-nek és Desenzano-nak meglátogatásáról. A tó körüli utunk első megállója a keleti- parti Salo városkája volt. A part menti sétaúton végigmentünk, megcsodálva a mi Balatonunkhoz hasonló méretű (de jóval mélyebb, 350 m. a legmélyebb pontján!) tengerkét, a hajókat, a hullámokat, majd az óvárosba is felnéztünk a Podesta- , és az utód városháza épület, a Magnifica Porta palota megtekintése végett. Az út mentén tekintélyes sziklákkal ijesztgető hegyeket hagytunk el az egyik oldalon, míg a másikon a mérgesebb arcát mutató Garda kezdett egyre jobban háborogni. Nem kellett meteorológusnak lennünk, hogy lássuk: a keleti oldalon áll a bál, hamarosan leszakad az ég. Csak reménykedni tudtunk, hogy mire odaérünk, addigra az már „látogatható állapotban„ lesz. A következő megállónk Limone városkája volt, amely óriási luxus-üdülő negyedekkel, és parányi kis belvárossal büszkélkedik azon kívül, hogy nevét a mindenhol megtalálható narancs, de inkább citromültetvényeinek köszönheti. Az északi csücsökben fekszik Riva de Garda városa, mely, szomszédjaihoz hasonlóan, a velencei köztársaság idején élte virágkorát, azzal a különbséggel, hogy „lehúzott” 115 évet a mi Monarchiánk ideje alatt. Szép, tágas paloták, óriási kertekkel, széles, fasorokkal díszített utcák emlékeztetnek erre a korra, de az igazán megható régi korlenyomatok a velenceieket megelőző Scaligerik által 1370-ben épített Palazzo Pretorio, vagy a mellette lévő 35 m. magas bástyatorony, és a vízzel körülvett XII. századi Rocca, azaz a Vár. A kikötőben nagy volt a hajóforgalom, de csak egy irányba: a vihar elől menekülve kötöttek ki egymás után. A parkoló felé visszamenet, miután egy ABC-ben vásároltunk némi kaját, utolért a vihar: mint a ló dereka, úgy ömlött az eső. Elevickéltünk a kocsiig, majd a tó keleti oldalán csurogtunk visszafelé. A GPS sehogy sem akart beindulni, így lemondtunk a szolgáltatásairól. Szerencsére utaztunk már sok tízezer kilométert enélkül, és akkor sem estünk pánikba.
A viharos tóparton, 20m-nyi látótávolsággal rendelkezvén ismét törölnünk kellett a Malcesine-i toronyba való felmenetelt, nem is beszélve a Monte Baldo-ra való felliftezést. Kárpótlásul megörökíthettük életünk legszebb viharos tóparti fotóit és videóit. Már csak a térképünkre támaszkodva jutottunk el a már esti fényben úszó Veronába, utolsó szálláshelyünkre.
A városszéli hotelt percek alatt megtaláltuk, így lehetőség nyílt arra, hogy Itália egy újabb középkori csodavárosát felfedezzük. Esőkabát le, pulóver fel, videó, pénztárca a nadrágzsebbe, és indulhatunk.
Mivel pár évvel ezelőtt már voltunk a városban, az Aréna- Városháza kettőst, és a Júlia- mondavilág épületeit nem néztük meg, hanem rögtön a belvárosba autóztunk. A San Zeno Maggiore mellett sikerült leparkolnunk, ahol ennek a 700 éves gyönyörű, bizánci jegyeket viselő, Kis Pipin temetkezési helyeként is neves bazilika megtekintése után a meleg nátriumégők hangulatos fénye mellett kimentünk az egyébként a Garda- tóba ömlő Adige folyó partján kígyózó sétaútra. Firenze Ponte Vecchio-jával ellentétben a németek által felrobbantott, de kőről kőre hasonlóan újra megépített Ponte Pietra öreg kőhídról jó félórát követően is nehezen távoztunk tovább, a szintén az 1300-es évek közepén épült tipikus középkori reneszánsz várkastély, a Castellvechio felé. A csörlővel még ma is működő fa-felvonóhíd nem mindennapi látvány, de a vár ég felé meredő többemeletes bástyáinak, a várfal szabályosan lőrésekkel tarkított cirádás vonala sem.
Párszáz méter séta után a város főtere, a korai reneszánsz építkezés ékköve, a város gyümölcspiacának máig teret adó Piazza delle Erbére értünk. Aki Itáliát felkeresi, ezt a látványt nem hagyhatja ki! Festett homlokzatú színes 3-4 emeletes paloták övezik a teret, rajta a veronai Madonna kút- díszítő szobrával, avagy a 700 éves Lamberti torony 83 méteres magasságával, az óratornyáról híres Maffei- palotával, mind- mind egy csoda, pláne, - mint esetünkben- ha éjszakai világításban díszeleg. A szomszéd, nem kevésbé híres tér, a Piazza dei Signori már nem ennyire tömött. Kissé szellősebb maga tér, és a közepén álló Dante szoborral kiemelten. Az egyik palota felvezető oldallépcsőjén nem mindennapi élményben volt részünk este fél 10-kor: a Rómeó és Júlia dráma két főszereplőjének nagyjelenetét játszotta el két, korhű jelmezbe öltözött színész, a turistahad szórakoztatására. Okos kezdeményezés! Ezután a várost évszázadokig uraló Scaligerik rendhagyó módon nem templomban, hanem a téren, a szabadban felállított építmény-remeke, a színpompás síremlék megtekintése következett, majd az Anastasia templom, persze már csak kívülről. A hosszú séta után egy, a helyszínhez alkalmazkodó búcsú pizza- vacsorával zártuk le aznapi, és 12 napos utunkat itt, Veronában.
Utolsó napunk a hazautazásé volt. Veronából most nem észak, Ausztria felé, hanem a változatosság kedvéért Trieszt irányába, Szlovénián keresztül vettük az irányt. Annyi kitérő még belefért utunkba, hogy a Triszt melletti, XIX. századi Miramare- kastélynál megálltunk körülnézni, és elbúcsúzni, elköszönni Itáliától és a tengertől. Ha már úgyis meg kellett állnunk félúton egy nagyobb pihenőre, miért ne ott tegyük ezt? Az autópályákon gyorsan haladva nem volt gond az időben hazaérkezéssel.
A már a beszámolókban közreadott tapasztalatok, tanácsok, közérdekű információk után néhány szám a költésvetésünkről. Arányaiban magas volt a szállásköltségünk: 41,1 %, amely a nem Nyugat- Európai desztinációk estében ennél jóval kevesebb szokott lenni. Az utazás (benzin, sztrádadíjak, sztrádamatricák) 30,7 % lett, ebből az első, az üzemanyag 21.6, és igen magas, 9.1 % az autópálya- költségek. A városi parkolások 2, 3%-be, a tömegközlekedés költségei 2.5 %-ba, és amin igencsak spórolni tudtunk, a kaja-pia 12.4 %-ba jött ki. Bakancsos turista-stílusban!

G. K. István
Fotók: G.K.Enikő, G.K.István
Megjelent a www.ongo portálon, Hanga felhasználói néven 2015. november 13-án

2015. november 6., péntek

A BRIT BLUES-LEGENDA ISMÉT BIZONYÍTOTT

A brit blues legenda ismét bizonyított –
John Mayall koncert az Akváriumban
2015-11-06 | kritika

A blues műfajában vannak feltörekvő, még kevésbé ismert zenészek, akik mindent megtesznek azért, hogy felléphessenek. Vannak a középszintűek, aki látják, hogy ez egy nehéz, kevésbé elfogadott műfaj, és mindent elkövetnek azért, hogy koncertjeiken megmutassák tehetségüket. És vannak elismert, nemzetközileg is befutott sztárok, már lemezekkel a tarsolyukban, akik ha akarnának, válogathatnának a fellépések között, de legtöbbjüknek mégis lételemük a koncertezés, a közönséggel való közvetlen kapcsolattartás. Ebben a műfajban ez a természetes!
Az utóbbiak közé tartozik a brit blues atyja, az 1933-ban született, azaz 82 éves John Mayall, aki a ’60-as évek elején, több mint ötven éve robbant be a köztudatba, és az évtized közepén-végén igazi sztár lett. Olyan nem mindennapi eredményeket tud felmutatni, mint azt, hogy egyrészt leiskolázta a műfaj fehér amerikai képviselőit, utánzására ösztönző példaképpé válva előttük, másrészt kitermelte együttesében, „iskolájában” azokat a blues rock műfajban később meghatározó zenészeket, mint Eric Clapton, Peter Green, Mick Fleetwood vagy Mick Taylor. Végül nem hagyta a ’70-es évek végi, ’80-as évek eleji popzenei válságban elsüllyedni a műfajt, és keresztes hadjáratával, köztük megszámlálhatatlan lemezével és koncertjeivel ismét divatba hozta a blues zenét.
l
Nos, ez a „félisten” jött el tizenharmadszor hozzánk, Magyarországra, megszokott szerény, pózoktól mentes, önkéntes műfaj népszerűsítőként múlt hét csütörtök este az Akvárium Nagytermébe. Lássuk, utolsó budapesti fellépésük óta miben változtattak: a Mester levágatta a rock zenész imázsát bizonyító lófarkát – ki törődik vele? Igaz is! Két billentyűs instrumentumát leredukálta egyre: csak a jól bevált Roland 700 GX terjeszkedett előtte, megszólaltatván azokat a hangszíneket, amelyek szükségeltetnek – az igazi jazz-blues orgona sound így elmaradt. Ezért ellenben kár! „Műszere” balján már a dalszövegkönyv nem eléggé elrejtett spirálfüzete jelezte az idő könyörtelen múlását. Mentségére legyen mondva, nem sokszor, és főleg nem hosszan „puskázott” belőle. A kísérő banda maradt a régi, a 2008 óta fellépő Rocky Athas pengette a gitárt, Greg Zrab fejébe húzott sapkájában tépte-varázsolta a basszust, míg a tavaly óta egy jó ötöst is felszedett Jay Devenport dobolt. A bemutatásnál John kitért az elszármazásokra is. A meglepő módon már 56 éves Greg, aki Mayall zenekara előtt egyik példaképének, Otis Rushnak, és napjaink ünnepelt veterán bluesmanjének, Buddy Guy-nak együttesében is játszott, a városi blues fővárosából, Chicagóból érkezett, ugyanúgy, mint dobos barátja, Jay, akit ő protezsált be a bandába. A szintén a hatvanhoz közelítő, a mi Frenreisz Karcsinkra hasonlító fizimiskájú Rocky ellenben Texasban látta meg a napvilágot.
A koncert az új, szeptemberben megjelent Find A Way To Care című nagylemezüket volt hivatott bemutatni és népszerűsíteni, a több mint száz perces koncerten azonban elhangzottak a pályakezdés nótái ugyanúgy, mint újabb dalok. Pontban nyolckor kezdték el műsorukat, jó ezerötszáz, a színpad köré álló ember előtt, akik között egyaránt találhattunk hatvan feletti blues fanokat, harminc körüli érdeklődőket, mi több, mögöttem Budapesten vakációzó franciákat is felfedezhettünk. Rögtön a friss album nyitó blues rockjával, a Mother In Low Blueszal kezdtek, a Mester harmonika szólójával megspékelve. A második szerzemény a Riding On The L&N volt, mely dal általam legsikeresebb feldolgozását szintén kékszemű angol legények, a Streamhammer bandájának előadásában ismerem. Mayall egyébként alapban a billentyűknél állt, zömében ott fújta herflijét is, és csak néha ment ki gitározni, mint az ezt követő számban. Ámbár a technikai tudás tekintetében a rögtönzését közvetlenül követő Athas gitárjátéka érezhetően magabiztosabb volt, a Mester gitározása mégsem volt alulértékelhető. A Long Gone Midnight című számban John a marimbára emlékeztető különleges zongorahangzással kísérte jellegzetes, magas falzett énekhangját, és ebben mutatta meg nem mindennapi tehetségét Greg is, miután egy jó kis basszusszólót eleresztett.
A tavalyi lemezükről műsorra tűzött Flooding Californiával kezdték meg a lassú, tizenkettes bluesok sorát, melyben a gitáros és a banda vezetője orgonán rögtönzött kiadós terjedelemben. Ebben is változott a tavalyi koncepció: a mostani bulin Mayall hagyta társait is 2-3 „körös” imprókon belemelegedni a zenélés örömeibe. Az Early In The Morning, a ’90-es években rögzített Louis Jordan médium ritmusú felelgetős bluesban a színpad jobb oldalára penderült az idős zenész, hogy megtekerje gitárját, amelyet az ezt követő A Special Life című dalban szájharmonikával váltott fel. Mit sem kopott, de miért is kopott volna a filigrán, a színpadon a visszafogott mozgás jeleit cseppet sem mutató ősz mester harmonikatudása, amihez persze kell azért az egészséges, a levegőt állandóan kifújó tüdő is. J.B. Lenoir örökzöldjében, a Talk To Your Daughterben megint Mayall énekhangja vitte a prímet. Kár, hogy a felelgetős bluesban nem akadt senki a bandában, aki válaszolt volna neki. A koncert vége felé aztán eleresztettek egy csodás lassú tizenkettes bluest, annak minden fellelhető és reprodukálható szépségével együtt. Athas végre visszafogottságán lazítva megeresztett három kör gitár imprót, amellyel felturbózta magát, és persze, John kemény zongora futamaival együtt a közönség hangulatát is. A koncertzáró szám nálunk (máshol rendre más számokat válogat be Mayall) megint csak a szédületes technikával és érzéssel, mindig másképpen előadott Room To Move volt. A majdnem tíz percesre dagadt őrületben a brit zenész úgy játszott, mintha húsz-harminc évvel fiatalabb lett volna, és a közönségőrjítő ritmus-nyögésekkel felturbózott herfli rögtönzése méltán a műfaj legművesebb produkcióinak egyikévé emelte.
A visszataps után a ráadás a ’60-as évek fekete gitáros kortársnak, Freddy Kingnek Clapton által ismertté váló dala, a ritmusváltásokkal még hatásosabb instrumentális Hideaway volt. Aztán már hiába tapsoltunk kitartóan, lekapcsolták az erősítőket, lüktető swing sugárzott a hangszórókból, jelezve: ennyi volt, nem több! Valószínűleg John Mayall hattyúdalát hallhattuk ott, akkor a fővárosi Akvárium színpadán. És ezt nem meghallgatni halálos vétek lett volna…

Szöveg: Gróf István, fotó: Szélig Károly
Megjelent a www.bluesvan.hu portálon 2015.11.06-án

2015. november 3., kedd

UTAZÁSOK ÉSZAK- ITÁLIÁBAN ÉS DÉL- FRANCIAORSZÁGBAN II.

UTAZÁSOK ÉSZAK- ITÁLIÁBAN ÉS DÉL- FRANCIAORSZÁGBAN
II. FRANCIAHON

Utunk 5-ik napján San Remo-ból indultunk a Cote d’Azuron tovább, de már francia földön. A San Remo-i „reggeli az árban” azért még megér egy mondatot. A Locanda tulajdonosa átküldött a szemben levő kávézóba, hogy ott kapunk reggelit. Na, végre nem lesz gondunk ezzel - gondoltuk-, de ez egy másodperc alatt szertefoszlott. Vagy egy csészécske kávét, vagy egy csészécske teát kaptunk, és vagy egy sima, vagy egy csokis, kisebb méretű croisson járt mellé. Udvariasan megköszöntük, és már hajtottunk is aznap a többinél nagyobb penzumot előírt utunkra. A szerpentines, kanyargós tengerparti utunk első francia állomásán, Mentonban a kissé fellengzősen a Provance-i Alpes- Maritimes, azaz az part-menti Alpok tájegységbe kanyarodtunk fel, ahova három sziklákba kapaszkodó út megy fel, a Corniche Infériere, a belső, a Mayonne, a középső, és a legmagasabban körülvezető Grande Coriche. Ez utóbbin értük el az Augustus császár itteni, Kr. e. 25 – 14 között zajló sikeres hadjáratának tiszteletére emelt pazar győzedelmi templomot, melyet a hálás római utókor a VI. században emelt számára. A hatalmas, 36 m. magas márvány építmény körül csak ketten bóklásztunk a forrónak induló nyári délelőttön, de a rend francia vigyázója egy parkőr személyében rögtön lecsapott ránk, és elkérte tőlünk a megváltott jegyünket bemutatásra. Hm….
Következő állomásunk a nevezetes mini- állam, Monaco volt. Ha nem sztrádán, hanem mellékutakon közelítjük meg a hegyről, csodálatos élmény megpillantani a hihetetlenül kék tenger partján az öbölben felépített városkát, Monte- Carlót. Lent a kikötő, a tenger- part, a part menti csillogó, pazar építmények, félkörben a nem egyszer igencsak több tízemeletes toronyházakkal, bérpalotákkal, luxuskertekkel és rajtuk szinte kivétel nélkül megtalálható kerti medencékkel. A nevezetes Forma-1 pálya útvonalán, a Boulevard du Lavrott-on merészkedtünk be a belvárosba, ahol felfedeztük (talán a vasárnap miatt), hogy a város kellős közepén levő mélygarázsban 60 perc ingyenes parkolást adnak. Nosza, bejártunk, és kijőve máris a luxusjachtokkal teli Kikötő, a méltán legnevesebb épületek, a Casino, az Opera, a 100 méterenként fehéring-nyakkendős őrökkel őrzött promenádon találtuk magunkat. Balra, a dombok tetején ott húzódott a Palais Princier, a hercegi palota hatalmas tömbje, a Rainier- dinasztia lakóhelye. A tiszta, ápolt, és nagyon gazdag városállam megtekintése után az Aranypart fővárosa, Nizza (Nice) felkeresése volt soron. A mai kor csodái is élményt adóak- jelszóval nagy nehezen leparkoltunk a vártnál jóval nagyobb helység belvárosában. Legalább is ezt gondoltuk. A vasútállomás melletti megállónktól jó két kilométert gyalogoltunk, de végül sem a keresett óvárost, sem a tengerparti városközpontot idő híján nem tudtuk megnézni. Így „csak” a Avenue Thiers-en csatangoltunk, és az ortodox Cathedrale- St- Nicolas-t néztük meg, valamint igencsak megcsodáltuk a mi kombinónkhoz képest is ultramodern villamosokat. De tanultunk a hibánkból: turista- iroda és várostérkép az első úti-cél, majd azzal a kezünkben szabad csak a városok felfedezésére indulnunk. Mivel az idő megint csak gyorsan elszaladt, és a Verdun Nemzeti Park körútja legalább 2 és fél, 3 órás program, a Cannes-i filmpalota előtti fotózást- nem is olyan szomorú szívvel- átugrottuk- kihagytuk. Nem sütöttem le szemem, mikor is az engedélyezett pohár söröket, úgy háromóránként én is felhajtottam: kibírhatatlan volt a hőség augusztus utolsóelőtti napján.
Ezt tettük Castallone-ban is, ahova a 85-ös úton, az illatszer-központ Grasse városát elhagyva érkeztünk meg. A bakancsos turistáktól hemzsegő városka főterétől mindössze 100 m-re egy 903 m. magas kősziklán álló kápolna hangulatteremtő bevezetés volt a Gorges Du Verdon, a Verdon- völgyi kirándulás előtt. Eleinte kisebb hegyek, majd egyre magasabbak következtek, de a mindenhol kanyargó szerpentinek mindig lankadatlan figyelmet követeltek. Pedig lett volna sok látnivaló autózás közben. Összesen négy alkalommal álltunk meg, többek között a legmagasabb ponton, a Balcons-nál, ahol szinte függőleges falként meredtek a 100 méteres szakadék oldalfalai, majd a Lac de Sainte- Croix- tó mellett, és a nem tudom, miért „szublimációs pontnak” nevezett, a sziklamászók kiindulási helyén. Önfeledt videózásom közepette kellemes meglepetésként vettem kamerám kereszttüzébe egy raftingos csónakot öt emberkével, akik szorgosan lapátolva igyekeztek elkerülni a Verdun medréből kiálló tekintélyes sziklákat. A mozi-készítés jó 100 méteres magasságból történt.
Már sötétedett, mikor a park területét elhagyva ismét sztrádára hajtottunk, hogy szálláshelyünket, Aix- en Provance városát elérjük. A szállóba (Franciaországban három éjszakát az olcsó, ugyanakkor komfortos modern városszéli hotel- hálózat, az Ibis szálláshelyein töltöttünk) becsekkolás után bementünk a belvárosba, amolyan felderítésre. A vidám, fiatalokkal teli Cours Mirabeau-n, a város óriási platánokkal szegélyezett sugárútján végigsétálva a Quartier Mazarinban, egy poszt-hippi hangulatú terecskén, egy ír sörözőben oltottuk végül szomjunkat.
Hatodik napunk délelőttjét Provance Párizsa, Aix városa felfedezésével töltöttük. Az arisztokratikus, szökőkutakkal, platánszegélyezte sugárutakkal teli város elég kicsi volt ahhoz, hogy bejárjuk hangulatos tereit, bekukkantsunk- a Franciaországban mindig érdekes, így kihagyhatatlan- piacaira, de elég nagy ahhoz, hogy eltévedjünk. Nehezen találtuk meg parkoló autónkat. Akkor nem tudtuk, hogy kálváriánk még csak ekkor kezdődik.
A térképen nyúlfarknyi, a valóságban 43 km-re levő híres kikötővárosba, Marseillesbe 2, azaz kettő óra alatt jutottunk el. A GPS segítő szolgálatait, - azt is beleszámítva, hogy nem volt napra készen frissítve- ezen a napon átkoztuk el végérvényesen. Párszor körül- kerülve a kívánt célpontot, végre célba értünk. De, mivel rosszabbra, koszos, bevándorlóktól lelakott városra számítottunk, örömmel fedeztük fel Gallia második legnagyobb városát. Paradox módon az örök ellenség, az angolok részeg tengerészei által nevet kapott Canébiere-n ( egy korsó sör), a monumentális Tőzsdepalota mellett lecsorogtunk a Vieux Port-ra, az öreg kikötőbe. Turisták, helyiek ezrei vagy hajóra fel, vagy kompról szálltak le, vagy az ebédre való halat vásárolták, vagy a 20 m. magas tükörpavilon alatt önmagukat filmezték, fotózták. Ezután a neves Opera épülete következett, mely a városban nemcsak a művészetkedvelők, hanem a helybeli örömlányok központi helye is. A felettünk emelkedő hegyen a Notre Dame da la Garde székesegyház magasodott, amelyhez felmenvén gyönyörű kilátás nyílik a városra. Elhisszük - mondtuk, és csavarogtunk tovább a kánikulában a minden négyzetméterén nyüzsgő nagyvárosban, a Vieille Charite óvárosi hűvösében, a Bibliotheque Alcazar modern épülete körül, az Arc diadalívének árnyékában. Marseille után északra vettük az irányt, Provance belsejébe.
A várt gyönyörű, lila levendulamezőkkel teli tájat augusztus lévén nem sikerült felfedeznünk ugyan, de hamarosan Arles-ban, a tartomány szívében parkoltunk le. Az Espadlane De Gaulle parkjában egy padon- és ezzel nem voltunk egyedül- bevágtuk grill- csirkéből álló ebédünket- majd a fő nevezetesség, a római amfiteátrum megtekintése következett. A 136 m hosszú, 107 m. széles építményhez hasonlót- mi tagadás- már láttunk sokat Európában és Kisázsiában, a mellette levő színház- romokból pláne, így inkább a városkában sétáltunk tovább, többek között a késő román- gót csodaszép St. Tropine –templom tájékán. És hogy a franciák modern fricskája itt se maradjon ki, az egyik utca felett több-száz különböző színű, kifeszített esernyő borította el a perzselő nap elől az eget.
Nem sokkal odébb, az aznapra tervezett utolsó úti-célunk, Nimes városkája következett végül. Itt, a viszonylag épen megmaradt, az I. században emelt római- kori Aréna volt első megcsodálni való látnivalónk, mely napjainkban bikaviadalok (plakátok eladók!), torreádor- iskola, rock- koncertek és sportviadalok színhelye. Számunkra nagyobb élményt azonban egy pár utcasarokra távolabb felfedezett római ház, a Maison Carrée adta. Az elől 6, oldalt 11 óriási, épen megmaradt korinthoszi oszlop tartotta, hatalmas, mai mértékkel 2-3 emeletes magasságú épület ma belül múzeum. Megtekintése elengedhetetlen! És ismét a modern behatás: a római házzal szemben, a téren Foster brit lépítész Carré d’Art modern acél- üveg épülete, amely egy csöppet sem rítt ki a környezetéből. Itt nem a villamosokon, hanem az ultramodern csuklós autóbuszokon akadt nem a szemem: valódi futurisztikus műalkotások voltak. Este 7 óra lett, amikor rátértünk az autó- sztrádára, hogy nyugati irányban a jó 200 km-nyi távot megtegyük Carcassone-ba, következő megállónkig. Fontos lehet az az információ, miszerint Franciaországban, amikor az autópályára ráhajtáskor sávot választunk, attól függően, hogy bérletünk van, automatikusan áthajtva rajta, avagy ott fizetünk, gyakran előfordul, hogy nincs készpénzzel fizető sáv-választás: ilyenkor kijövetkor a hitelkártyát kell bedugni a gépbe ahhoz, hogy kiengedjenek. Tehát lemerült kártyával ne induljunk útnak arrafelé! Este a városszéli, ipari park övezte területen sehogy-sem találtuk meg a helyi Ibis Hotelt, a GPS megint csütörtököt mondott, így egy helyi, éppen leparkoló férfit kértünk meg, hogy segítsen nekünk. Ő, okostelefonján tájékozódva, intett, és a 2 percre levő, 300 méterre fekvő hotel bejáratához vezetett. Akkor már beborult, sőt esni is kezdett. Ez jó jel volt a huzamos kánikula után, de rossz is az elkövetkezendő programok kivitelezése miatt…
A római korban is már létezett vár Merész Károly uralkodása idején kapta meg mai külsejét. Európa legnagyobb és leglenyűgözőbb citadellája a spanyolok támadásai ellen épült, de a középkor derekán feladat nélkül maradt, és majdnem lerombolták. A XIX században Viollet-le Duc építész, aki inkább a francia gótika újra-restaurálására áldozta munkásságát, mentette meg. Carcassonne kettős bástyafallal körülvett, békeidőben 4, ostrom alatt akár 10 ezer embernek is helyet adó erőd idilli romantikus vár, a fanyalodók még giccsesnek is titulálják. Mindesetre nem szabad kihagyni annak sem, aki csak Marseille-ig tervezte esetleg az útját. A felvonó- kapun, a Porte Narbonnaisén belépve e kora- középkori épületek között juthatunk el- persze araszolva a sok turista-társ hada között- a Chateau Comtal főépületéig, amely a tulajdonképpeni vár. A szemetelő eső ellenére majd 3 órát csavarogtunk a középkori színfalak között, hogy útba vegyük a francia high- tech fővárosát, a még nyugatabbra fekvő Toulouse nagyvárosát.
Sikerült is a város közepén egy mélygarázsban leparkolni, és rögtön megkezdtük a beharangozottaktól eltérően nem rózsaszínű, hanem inkább tégla- mert hát azzal építkeztek - vörös hangulatos épületekkel díszített félmilliós városban sétánkat. Még nagyobb meglepetésünkre nem is egy, hanem két metró-vonal lett kiépítve. A szemerkélő eső nem vette el kedvünket, hogy ernyővel kezünkben gyalog kószáljunk a nem is kicsi, olyan Tisza méretű Garonne folyó partján, a híres Pont Neuf hídon, a Bamberg alapítvány gyönyörű reneszánsz palotájában, a Place Equirol tér nyüzsgő tömegében, a város főterén, a rendkívül hosszú Városházáról elnevezett Place du Capitole-n. Itt minden 30 cm-nél nagyobb valamit a kezében, hátán tartó- viselő embert elutasítottak a biztonságiak, hogy beléphessen a Városháza XVIII. században épült gyönyörű belső udvarára. Nekem sikerült, fotózhattam kedvemre. A két utcasarokra levő Basilique St. Sermin láttán elámultunk: ekkora hatalmas templomot még nem láttunk. És valóban, a világ legnagyobb román kori, 1096-ban felszentelt épülete ez, persze gazdag belsővel. A Ville Rose-n, a vöröstéglás házakkal teleépített óvárosban inkább még a Les Jacobins gótikus kolostorát néztük meg, minthogy kimentünk az eredetileg betervezett Űrmúzeumba, a Cité de L’Espace-ba.
Nem messze volt következő megállónk, az úti- programba csak az utolsó pillanatban berakott város, Albi. De jól tettük ezt! Legmaradandóbb élményünk Franciaországban ehhez a városhoz kötődik. És nemcsak azért, mert elállt az addig szigorúan szemetelő eső. Albi városa volt a XII. században a katolikusok ellen lázadó- kvázi korai reformátorok- katharok, itthon ismertebb nevükön az albigensek központja a XII-XIII században, és az ezeket aztán leverő Castanet püspök kezdett a Cathedralede St. Cecile építéséhez, 1282-ben. Ekkora templomot én még nem láttam! A főtér szintjéből az ég felé feltörő óriási, meredek téglafalai egyszerűnek, és komornak tűnnek, a valóságban gyönyörűek, és teli vannak díszítésekkel. A templombelsőről nem is beszélve! A közvetlenül mellette álló, és ugyanolyan vörös- téglából épült óriás- építmény a régi püspöki palota, a Palais de la Barbie (feltételezem, hogy a hasonló nevű játék- babáknak nincs köze ehhez), mely ma a város híres szülöttjének, Henri de Toulouse- Lautrec- nek ad hatalmas méretben kiállítótermeket. A palota parkjába kisétálva egy gyönyörűen ápolt francia- kert erkélyére kiállva átláttunk a kanyargó Tarn folyón épített középkori kőhidakra, a túloldalon elterülő középkori házak alkotta városrészre. Egy tipikus Franciaországban divatos ebéddel zártuk a dús élményeinket adó városjárást: egy kávézóban napi menüt kértünk kólával, amiért 4 Eurót fizettünk (csak!), és egy jókora, kb. fél bagettet kaptunk telirakva sonkával, felvágottal, ízes lágy- sajttal, salátával, bazsalikom- ízesítéssel.
Jókora kerülővel áldoztunk az úti-könyvekben alig említett, de általunk feltételes megállónak tartott technikai- építészeti csúcs-remek, a Millau-i viadukton átívelő híd megtekintésére. A több mint 100 km-es oda, és ugyanennyi vissza kitérőben terveztünk egy kis kirándulást is az ottani Gorges de la Dourbie Nemzeti Parkban, de ez utóbbiról- időhiány miatt- le kellett mondanunk. Amikor először az országúton haladva, egészen véletlenül és hírtelen megpillantottuk a hidat, „lehidaltunk”. A 2001-2004 kötött a Tarn folyó völgyén átvezető műtárgyat a brit Norman Foster tervei alapján építették meg, ezáltal megrövidült az út Párizs és a Földközi tenger között az A 75-ös sztráda részeként. A mi köröshegyi M7 sztrádahidunknál 4X nagyobb építmény nemcsak hasznos, hanem kifejezetten szép is. Monumentálisa csak alulról, a betonpillérek mellől fogható fel: a legmagasabb hídnyílás 270 m., nagyobb, mint a franciák legnagyobb büszkesége, az Eiffel- torony. Alulról innen- onnan lefényképeztük- lefilmeztük, majd – miután eldöntöttük, hogy felesleges rámennünk, hiszen az ezt bemutató filmeket látván biztos, hogy csak a lelátást nem engedélyező alu- falakat láttuk volna csak - bementünk a „névadó” faluba. Millau hegyek által körülvett, kedves kisváros, a mi Balaton- felvidéki tanúhegyeinken megtalálható- bazalt- orgonákkal körbevédett, tündöklően fehér sziklákkal.
Már este lett, mire célállomásunkra, az ismét délre, a tenger partjához közeli nagyvárosba, Montpellierbe érkeztünk, a szokás szerint a város szélére telepített Ibis Hotelbe. Aznap kihagytuk az éjszakai város felfedezését, inkább bepótoltuk alváshiányunkat. Montpellier, Languedoc tartomány,- mely a XIII. században a francia koronától független terület volt, és a már említett katharok eretnek- mozgalmának központja, - mára a fiatalság, a nagyszámú egyetemi diákság, a modernség, a zajos nyüzsgés negyedmilliós városa, ahol azért találunk műemlékeket is. Az óváros központja a Place de la Comedie, rajta a híres névadó színház-opera épületével, és a Les 3 Graces, a három grácia szobrával díszített hatalmas szökőkútjával, valamint a környező sétálóutcák nem túl régi, XVII-XVIII. századi bérpalotáival. Ennek oka, hogy az újfent a katolicizmus ellen fellépő, most már erősebb protestáns mozgalmak élére álló várost XIII. Lajos ostrom alá vette, és a középületek zöme ekkor, 1622-ben elpusztult. A Főtértől pár száz méterre megtaláltuk az egyik legmodernebb franciaországi városnegyedet, a Ricardo Bofill építész által tervezett Antigoné- negyedet, mely nyüzsgő piacával, kávéházaival, korzóival ugyanolyan nagyvárosi hangulatot árasztott, mint egy régebben alkotott városközpont. A Place de l’Europe - a modern negyedet lezáró tér, - modernsége ellenére igazi belvárosi hangulatokat közvetít. Nagyon élveztük az ott töltött időt, de visszafelé, a Lafayette áruházban, a bevásárlás után hiába kerestük a mellékhelyiségeket, csak negyedóra múlva találtuk meg. Mindez általánosítható a franciaországi többi bevásárlóközpontra is: a közép- európai szokásoktól eltérően igencsak eldugták ezeket.
Egy-két szót megérdemel a gallok csatornahálózata is. Minden város szélén, az utakkal párhuzamosan, szinte útként folytak a mesterségesen épített csatornák, melyeken hajócskák, csónakok közlekednek, és sok ottani lakos lakóhelyeként szolgálnak a nem kisszámú lakóhajók is. A leghíresebb ezek közül a Canal du Midi, a Montpellier mellett is húzódó nagyon hosszú csatorna, amely az Atlanti – óceánt köti össze a Földközi tengerrel, a Garonne folyó beiktatásával. Szép, vidékies, hangulatos építmény, de óceánjárókra nem szabad gondolni, csak kisebb- közepes sétahajókra maximum.
Na, de visszafelé kellett indulnunk, keletre, és ismét Provance tartományba. Gyorsforgalmi úton tettük meg az utat Orange városáig, következő célpontunkig. Ebben a városkában Augustus császár idején háromszor ennyin laktak, mint napjainkban: egykoron a tartomány fővárosa volt. Erről árulkodik a Theatre Antique, a legteljesebben megmaradt ilyen funkciójú ókori épület a világon. A 9000 embert befogadó színház ülőhelyei, oldalsó tartópilléreinek nagy része, a legnagyobb látványt nyújtó színfala (úgy 25 m. magas lehet?) teljes egészében épen maradt, az utóbbi középre állított 3 méter magas Augustus- szobor szinte elveszik a falban. Az éber franciák itt is figyeltek: bóklászás közben elkérték tőlem a belépőjegyet. A másik ókori emlék a térképen pár centinek, valójában az ismét visszatérő forróságban egy örökkévalóságnak tűnő párszáz méterre fellelhető, Kr. e. 26-ban épült, Julius Ceasar győztes csatájának tiszteletére épített Diadalív, mely tele volt csatajeleneteket ábrázoló kőfaragásokkal. Ismételten a betervezettekhez képest késésben voltunk, hiszen az útiterv megalkotásakor nem számoltunk bizonyos tényezőkkel. Az útról, sztrádáról a városba be (1), parkoló keresés (2), a célpontig gyalog be (3,- és sokat számít, hogy hol gondoltuk azt, hogy most már „benn vagyunk a belvárosban”), a korrektül megtervezett városnézés (4), onnan vissza a kocsihoz (5) , a városból kitalálás (6- van, amikor szerencsés, néha, mint Orange elhagyása esetén, a vártnál hosszadalmasabb). Szóval a „szervizperiódus” sokszor 30-60 perc.
Avignonba, következő célpontunkhoz is kissé távolabb parkoltunk le az optimálishoz képest, de végül a feltételezett kisváros helyett jóval nagyobb város hamar megmutatta a főtéren álló impozáns Hotel de Ville épületét, ami a franciáknál a Polgármesteri Hivatalt, azaz a Városházát takarja, majd a nevezetes pápai palotát. A Toulouse-i Sermin, az Albi-i Cecile után az Avignon-i pápai palota volt a harmadik egyházi épület- kolosszus, amelynek nagysága láttán megborzadtunk: több emelet magasságú, hideg, (talán ez is volt a cél!) lenyűgöző komor téglaépület, mely VI. Kelemen és utódja székhelyéül szolgált akkor, amikor az egyházfő nemcsak spirituális, hanem világi hatalommal is bírt. 1309-től 70 évig itt „uralkodtak” a pápák, melyek hatalmas palotáját, benne a pápa freskókon kívül kerámiacsempével díszített dolgozószobáját ugyanúgy ajánljuk megnézni, mint a palota többi helyiségét, a többtucatnyi kiszolgáló személyzet szobáit. Az egykor az európai vallás központjaként, de ugyanakkor a prostitúció fellegváraként is elhíresült, művészeti központ város turistákkal telt utcáit, palotáit (köztük a Palais de Papes melletti többi műemléket, így a Katedrálist, a Petit Palace-t) bekalandozva kihagytuk a mára csak a gyermekdalokból ismert, a Rhone folyón átívelő Pont d’ Avignon híd torzóját, mely inkább szomorúságot, mint élményt adott volna. A jól bevált „hideg francia szendvics” elfogyasztása után ismét természet- központú célpont felé vettük az irányt, miután az aznapra még esedékes Pont du Gard római vízvezeték rendszert kellett kihagynunk.
Provance tartomány egyik jellegzetes tájegysége, Luberon vörös-okker színű, kopár kősziklái között telepített szőlői, gyümölcsöskertjei, levendulatáblái vonzottak a táj általunk kinézett legszebb települése, Gordes kisvárosa felé. Már fél 6 volt, mire felaraszoltunk a tucatnyi szerpentinen a városka főterére, ahol Franciahonban elkerülhetetlen hatalmas bástyákkal körülvett, 30 m magas, a XVI. században emelt vár, majd a hegyen föl, dombon le szűk sikátorok bebarangolása után az utcai árusok sok esetben művészi portékái között válogattunk. A lenyugvó nap által megvilágított települést - egyébként nem eléggé elitélendő módon szűk, alig két autó szélességben húzódó útról – én is leálltam videózni. A hazánkban is, máshol is bejáratott praktika szerint út-menti letérőkkel a fotósokat segítő parkolósávval azt elkerülhették volna, hogy megálló autónk miatt feltorlódott a sor, és bizony, megérdemelten, rám dudáltak az autósok.
Már majdnem sötét volt, amikor belevágtunk több mint 200 km-es utunkba, melynek végcélja a francia- Alpok majdnem tetején fekvő Briancon városába vezetett. A harmada út autópályán vezetett, itt nyomtam is rendesen a gázt, majd, mikor minél feljebb értünk, feltűnően megszaporodtak a hajtűkanyarokkal teletűzdelt szerpentinek. Már majdnem este 10 lett, mire elértük célpontunkat, és a nyugovóra térni szándékozó szállodai portástól átvehettük a szobánk kulcsát. Gyors kicsomagolás, majd a későnyári estén már kabátot igénylő barangolás következett, mely végül egy borozóban végződött. A vezetés utáni idegállapotban jól esett kettőnknek a megrendelt fél liter nem éppen csúcsbor, melyért 12 Eurót, azaz 3700 forintot fizettünk. Mindenesetre azért jól aludtunk aznap éjszaka…

G. K. István
Fotók: G.K.Enikő, G.K.István
Megjelent a www.ongo portálon, hanga felhasználói néven 2015. november 4-én
(folytatjuk)