2015. október 27., kedd

UTAZÁSOK ÉSZAK- ITÁLIÁBAN ÉS DÉL- FRANCIAORSZÁGBAN I.

UTAZÁSOK ÉSZAK- ITÁLIÁBAN ÉS DÉL – FRANCIAORSZÁGBAN
I.TOSZKÁNA ÉS LIGÚRIA

Utunkba 2015. augusztus végén vágtunk bele ezúttal nem egzotikus úti-célok felé, hanem maradva az öreg kontinensen. Eredetileg a milanói Expo meglátogatása volt a cél, aztán addig kerekítettük, bővítettük, míg 12 napossá bővült, és 4400 leutazandó kilométer állt előttünk. Feleségem nagy Toszkána- rajongó, és a Cinque Terre is kihagyhatatlan úti cél lett a róla készült képeket nézegetve. És ha már ott vagyunk, miért is ne legyen egy kis franciahoni kóstoló is … Ismétlésnek csak két várost, az első esti szállásnak kinézett Padovát, és az hazaindulás célpontját, Veronát terveztük, a többi úti-cél nagyjából ismeretlen volt számunkra.
Az első napi utunkat Vas megyei otthonunktól az osztrák és olasz sztrádáknak köszönhetően gyorsan lenyomtuk. Az A2-esen Graz- Klagenfurt- olasz Alpok, és még csak dél van. Udinét elhagyva aztán bekövetkezett az, amitől féltünk, és aztán majd egész utunkon végigkísért: a kánikula. Röpke egy óra alatt lett a 21 fokból 31! A légkondi ugyan működött a jó öreg Hyundaiban, de kinn már izzott a levegő a forróságtól. Már kora délután Paduában voltunk, és a szállás elfoglalása után nyakunkba is vehettük a várost. A Scovegni- kápolna kihagyhatatlan: Giotto több mint 700 éves freskósorai csodálatosak és felejthetetlenek. Itt kezdtünk. Féltünk, hogy internetes helyfoglalás miatt, és a beharangozott hosszú, kígyózó sorok miatt ki kell hagynunk, de nem: augusztus 26-án, még javában a nyári szezonban 10 perc várakozás után bebocsájtást nyertünk a kápolnába. Majd a város fő nevezetessége, az Antonio következett, azaz a monumentális Szent- Antal templom, csodás román- gótikus belsejével, még hangulatosabb kerengőjével, de legfőbben 8 kupolájával, és minaretszerű tornyaival bizánci stílusban megépített külsejével.
És persze mellette a „fotózhatatlan” Gattamelata lovas-szoborral. Közép- Európa legnagyobb köztere, a Prato dell Valle- tér következett, ahol az óriási park kettős szoborsora között ismét nem találtuk meg Báthory István szobrát. Nem a 76. szám, az biztos! A téren a hatalmas, komor vöröstéglás Szent Jusztina- templom 500 éves reneszánsz tömbje magasodik. A városban ez csak a „futottak még… „ kategóriájába tartozik. Érdemtelenül! Az esti, már kivilágított órákban került sor a belváros megtekintésére, így a Palazzo della Regione, a belvárosi Dóm, majd az 1222-ben épült nevezetes páduai egyetem épületére, amelynek terén üzemelő kocsmák egyikén kötelező leülni egy sörre, bámulva a városi fiatalság, a turisták tömegét, a többszáz éves épületeket, szökőkutakat, és a cikkázó robogókat.
A másnap reggeli hotelszámla kifizetésnél aztán bejött az első „pofon”: plusz 26 Eurót kértek az éppen akciós hetet fele áron hirdető, és ezért utólag megváltoztatott foglalásunkat lecserélő Hotel Plazaban a kocsi éjszakai parkolásáért. Persze, hogy ez hiányzott a hirdetésükből!
A csodálatos Toszkána felé véve az irányt, Mantovában egy kötelező városnézést iktattunk be. Kár lett volna kihagyni, állapítottuk meg utólag. Mint Firenzében a Mediciek, Ferrárában az Esték, olyan hercegi család, jelesül a Gonzagák uralták az 1300-as évektől 400 éven keresztül a várost. A legfőbb látnivaló a Piazza Sordello-n található hercegi palota, a Palazzo Ducale. Feltétlenül be kell menni, a 15 kert és az 500 helyiség felejthetetlen élménnyel gazdagít. Abban a korban, a reneszánszban a haladó világ élén állt Itália, művészetével, tudományával, szellemi életével. Mátyás is innen táplálkozott annak idején. A mellette lévő Dóm XIV. századbeli érdekessége, hogy az épület homlokzata fizikailag is elválik a mögötte emelkedő templomépülettől. A mozgalmas Piazza del Erbén, az árusokkal teli főtéren találjuk a reneszánsz Szent András templomot, az óratoronnyal díszített Palazzo della Ragionét és a tömzsi, henger alakú Szent Lőrinc templomot (Rotunda di San Lorenzo), majd kisétálhatunk a város folyójának három ágra szakadásából keletkezett nagy tó partjára is.
A várost elhagyva előjött az egész utunkat végigkísérő dilemma: sztrádán gyorsan, pénzért, de semmit sem látva, vagy ilyen- olyan minőségű országutakon, ahol igen lassan, tájakat, embereket, városokat látva haladjunk. A megoldás az okos kompromisszum volt, amelyet az előttünk felfedezésre váró látnivalók sora befolyásolt. A tervünkben több sztráda- nélküli utat terveztünk, de a valóságban lassabban autózás átírta a forgatókönyvünket: be kellett iktatni néhány sztráda- szakaszt a gyorsabb haladás érdekében. Így kellett tettünk Mantovát elhagyva is: Bologna elkerülésével, és a Firenzei autópálya- körgyűrű használatával (ott ingyenesek a városi sztráda körgyűrűk, a tangenciálok!!) közelítettük meg a szépséges Chianti- völgyet. A 75 km-es utat két és fél óra alatt teljesítettük, 32 fokos hőségben a nevezetes SS 222-es úton, a Chiantigiana számolhatatlan szerpentinjein hol nagyobb dombokon, hol kisebb hegyeken áthaladva. És láttuk a hegyek alján a szőlőket, a tetejükön a lombos, majd a fenyőerdőket, a 2-3 km-enként feltűnő hatalmas udvarházakat, villákat, a köréjük telepített magas, sudár ciprusokat.
Első utunk a Chianti- völgy „fővárosa”, Greve volt, egy kisebb városka, tündéri, kör alakú főterével, és rengeteg borozójával, borkereskedésével. Innen csak egy ötperces autózásra volt Montefioralle vára, amelyet nem szabad kihagyni a programból. Aki igazi toszkán hangulatot akar, reneszánsz kőépületekkel, várral, templomokkal, girbe- gurba, cserepes virágokkal telirakott szűk sikátorokkal, majd látványként a falakról elénk táruló aranyló dombokkal, annak ide el kell jönnie. Az időnk azonban elrepült, és a szállás elfoglalása előtti Siena-i kiruccanást másnapra kellett tolnunk. Gaiole di Chiantiban volt a szállásunk, amelyet, bed & breakfast szobaként foglalva, elég nehezen találtunk meg. Végül a falu hentesének boltjában kötöttünk ki, aki nagy meglepetésünkre mangalica alapanyagból dolgozott. Apja pedig büszkén mesélt nem régi Pápa környéki fürj- vadászatáról, így hamar összemelegedtünk. A hangulatos kisvárosban egy kiülős pizzériában (a városi árak feléért!) megvacsoráztunk, és 6 és féldecis kiszerelésben (azóta sem találkoztunk ilyennel) helyi sörrel nyomtuk le azt. Az esti városnézésünk élménye a patakparton elhelyezett nagyszámú, szépen megvilágított agyagszobor látványa volt, amelyet egy szorgos helyi művész produkált, olyan félszázas nagyságrendben, valamint a szintén patakparton sorakozó háromemeletes, nagyon- nagyon régen épített, többnyire romos lakó- házak sokasága. Hiába, az urbanizáció ott korábban megjelent még az ilyen kis településeken is. I. osztályú szálláda-szobának megfelelő szállásunkat elhagyva (hűtőszekrény híján egy nagy elektromos hűtőládát is kaptunk használatra!) másnap reggel korán indultunk Toszkána igazi felfedezésére. Első megállónk Radda volt. Itt, a hegyen fekvő kisváros főterén egy félórás séta mindenképpen ajánlott, kis templomának megnézése mellett. Itt magyar turistákkal is összefutottunk.
Ezután Toszkána, és a világ egyik legszebb városa, Siena következett, ahol a parkolóban hagyva a kocsit, lassan sétálva lecsorogtunk a belvárosba, a Piazza del Campora, a főtérre. Ezt a csodát senkinek sem szabad elmulasztania, aki Olaszországban jár, mert a 700 éves városházát, a reneszánsz építészet egyik csúcsát látni kell a mellette magasodó Torre de Mangiával együtt.
De nemcsak ezeket, hanem a tér körül magasodó 5-600 éves, négy- ötemeletes palotákat, a szökőkutat tucatnyi galambjával, és persze a Dómot.
Nem sok helyen kellett fizetni a templomokba bejutásért, de itt eléggé megkérték az árat.(14 E kettőnknek). A cordobai Nagy Mecsetre emlékeztető, fekete- fehér csíkos márványoszlopok, belül az intarziás márványtáblák, a monumentális, csupa kőfaragás- díszítette hófehér homlokzat kívül teszi rendkívülivé a nevezetes dómot. A következő megállónk a 14 vár-toronnyal büszkélkedő Monteriggioni városkája volt. A XIII. században épült vára annak idején ugyanannyi lakossal bírt, mint manapság.
A kívülről jobban, mint belülről megcsodált városka, és a parkjában egy vaskos levendulacsokor begyűjtése után a Chianti- völgy mellett a másik hangulatos Toszkán tájon, az Elsa – völgyén mentünk keresztül. Itt már a hegyek is magasabbak voltak. A környék központja Colli di Val D’Elsa nem is kis városa volt, ahol alaposan megzavart minket az, hogy az alsóvárostól, egy nagy, gyárakkal és lakótelepekkel teli településtől teljesen elkülönülve fekszik a domb tetején a látnivalóban gazdag Óváros. (Szegény GPS ezt nem tudhatta!- erről majd később bővebben). Nyugati irányból, a XIV. századi városkapun keresztül elég sokat kellett gyalogolnunk a Via del Castellon, a főutcán, mire a románkori dómhoz értünk. Jobbra- balra sötétbarna, kissé kopott reneszánsz paloták sokasága jelezte, hogy a középkorban vagyunk.
Még magasabban, még melegebb időben, és még nagyobb városba, a magas hegygerincre épült Volterra volt aznap az ötödik megtekintendő célpontunk. A hosszú szerpentineken feljutva egy csodálatos városba érkeztünk. A város főterén, a Piazza del Priorin áll a Palazzo del Priori, mely a XIII. században épült, mely a ma már jóval ismertebb firenzei Palazzo Vecchio építőinek szolgált modelljéül. Volterra a középkorban jóval népesebb város volt, Firenzével egyenrangú. A Püspöki palota, valamint a XII. században épült Dóm, valamint a belváros középkorban épített palotái utolérhetetlen hangulatot kölcsönöznek a városnak ugyanúgy, mint a várfalakról a végtelen, dombos meleg-színű toszkán dombokra való letekintés.
Minthogy az osztrák oldalon vásárolt benzinünk is elfogyott, tankolnunk kellett. Vigyázat, Olaszországban kissé mások a szokások e téren! A legtöbb, falusi, kisvárosi állomáson nincs személyzet, ott kártyával történik a tankolás, automatával. De a nagyobb, városi, országúti tankolók sem olyanok, mint a Közép- Európában megszokottak, azaz shop, presszó, WC, stb, hanem csak egyedül a tankolás a szolgáltatás célja. Az épület felöli oldalon vannak a nem önkiszolgáló, készpénzzel fizethető állások, a távolabbiaknál kártyával, önkiszolgáló módon tankolhatsz jóval, azaz 20 euró-centtel (60 Ft-tal) olcsóbban. De idő kellett ennek kiismeréséhez, és mivel úgy váltottunk valutát, hogy készpénzzel vásárolunk, sokszor nehézségbe ütközött az üzemanyag-vásárlás. No, de Volterrában ez megtörtént, és ismét egy nem betervezett sztrádaszakasz igénybevételével felutaztunk az észak- toszkán vidék legszebb városába, Luccába.
Puccini szülővárosa egy, a turistaforgalomban érdemtelenül kevésbé forgó város, pedig megérdemelné ezt kiemelt látnivalóival, hangulatával. Belvárosi utcáinak zöme sétálóutca, kocsi-forgalom alig, mindenki sétál, biciklizik. A Cattedrale di San Martino a fő-téren áll, ennek zöld- fehér márványhomlokzata csodás. A főtér palotáitól pár háztömbbel arrébb azonban egy még régebbi, és külső megjelenésében még pompázatosabb templomot fedezhetünk fel, a San Michele in Foro-t, gótikus csipkézet-kőfaragásaival borítva minden négyzetcentit. A város utcáinak sok-száz éve koptatott márványkövei alaposan megtréfáltak bennünket a toszkán városban.
A belváros határán álló parkoló autónkkal kifelé szándékoztunk jönni, de az áldásos GPS, és az egyirányú utcák kibogozhatatlan rengetegében eltévedtünk, és a forgalmas koraesti sétálóutcán találtuk magunkat, ahonnan kiiszkolni szerettünk volna. De nem ment. A tükörfényes márvány úgy csillogott a szembesütő napfénytől, hogy az égvilágon nem láttam semmit előre. Legutoljára itthon történt meg velem egy óriási ködben, hogy utastársam az autóból kiszállva, lépésről- lépésre, centiről- centire navigált. Most is ez történt. Még a katedrális fő terére is kiaraszoltunk!, majd ott nagy nehezen megfordultunk, és „napárnyékban”, a rendőrök által leleplezetlenül kijöttünk a belvárosból. Mivel esteledett, és még jóval odébb volt a szállásunk, -Carrara, a márványlelőhely városa felett-, ismét beiktattunk egy autópálya-szakaszt, majd, hogy a Ligur-tenger sem maradjon magyar fürdőzők nélkül aznap, Marina de Massa-nál lekanyarodtunk a majdnem sötétben egy jó félórás tengeri fürdőzésre. Az egész napos kánikula, a sok vezetés, a gyakori stressz- helyzetek után óriási felüdülés volt a tenger. Innen már sötétben tapogatózva értük el a Caniparola település határában az igazi toszkán villában lefoglalt szállásunkat. Két km-es körzetben senki, a kert fél hektár, a villa 15 szobás, a távirányítós öntvénykaputól 80 m. a főépület. 70 feletti mama fogadott bennünket, és elkalauzolt az épület hátsó felében kialakított 4 vendégszoba egyikébe. Késő este volt, amikor kiülhettünk a teraszra egyet borozgatni, és végre elővehettük a lap-topot is, informálódni a nagyvilágban.
Bő, de azért „csak” kontinentális reggelivel gyomrunkban távoztunk a villából, és búcsúztunk el Toszkánából, hogy egy másik itáliai tájegységgel, a Cinque Terre szépségeivel megismerkedhessünk aznap. La Spezia városban tettük le a kocsit, és mivelhogy nejem alaposan előkészítette a látogatást, úgy döntöttünk, hogy nem fentről, autóval, hanem lentől, vonattal közelítjük meg célpontunkat. Később kiderült, de jó tettük! Sajnos, egy perccel lekéstük a 10 órás vonatot, és csak a 11-essel tudtunk elmenni a csak egy pár kilométerre levő tengerparti településekig.
A Cinque Terre, mint a neve is utal rá, öt településből álló ékszerdoboz, nemzeti park ranggal rendelkezvén. Ezek: Riomaggiore, Manarola, Corniglia, Vernazza és Monterosso. A vasútállomást elég nehezen találtuk meg (ezért is késtük le a korábbi járatot), de, miután, - szintén furcsa olasz módon-, a pénztárnál megvásárolt jegyünket a peronon egy oda készített, de egyáltalán nem feltűnő automatával érvényesítettük, felszálltunk a vonatra. Kívülről szép nagy, emeletes kocsik voltak, de amikor beszálltunk, láttuk már, hogy nem fogunk kedvünkre magányosan bóklászni a tengerparton.
Óriási volt a tömeg, az állóhelyünkön is szorongtunk. Szerencsére nem sokat, erős 20 percet ment a vonat (a háromnegyede távot a sziklákba fúrt alagúton keresztül), és a kényszerből módosított programunk szerint nem három, hanem csak két települést látogattunk meg. Előbb a távolabbi Vernazza jött, majd visszafelé Riomaggiorében álltunk meg. Vernazzán, a vonatból kiszállva több-ezred magunkkal mentünk a városka főutcáján a tengerpart felé. Régi, 3-400 éves színesre festett 4-5 szintes épületek a domboldalban egymásra építve ámítottak el bennünket, mire kiértünk a partra. A képeslapokon látható gyönyörű kék tenger, hajókkal, motorcsónakokkal, a part menti sziklákon napozó, vízbe ugráló fürdőzők, és megállíthatatlanul hömpölygő turista-áradat.
A parton felépített magas kőbástyára is felmentünk (belépődíjat persze szedtek!), ahonnan fentről mind a városka, mind a tenger és annak partja is jobban szemügyre vehető volt. Mivel a retúrjegyünkkel az út, - mint kiderült-, nem szakítható meg, átlógtunk a 10 percnyire levő Riomaggiore-ba. Még nagyobb városka, még több turista, még színesebb, mégsem ízléstelenül tarkára festett magas-ház, de egy plusz meglepetéssel. Néhány vagány ragazzo, legény fejes-ugró bemutatót rendezett a szemközti sziklafal kb. 20 m magasan álló szirtjéről. Velem együtt mindenki lencsevégre kapta a nem mindennapi jeleneteket, hozzátéve, hogy nem mindegyik kísérlet volt sikeres: egy ifjú hölgy, miután barátnője teljesítette a feladatot, jó 5 percnyi hezitálás után visszakozott, de volt egy srác is, aki szintén ennyi ideig vacillált, mire végre, a fiatal társaság kórusban továbbított biztatásainak hatására, beugrott a vízbe. A 35 fokos melegben a vonatút, ámbár légkondi-féle is volt, és ülőhelyünk is akadt, lassan telt. Az állomásról, hogy Ligúria 1000 méter magas hegyei között is tekeregjünk egy keveset, az országúton haladást választottuk. Áthágtunk a hegyeken, szintén szerpentinek tucatjain, de a 150 km-es út következő állomásunkig, Genováig csak nem akart apadni. 2 óra, 75 km, ez nem lesz jó. Irány a párhuzamosan futó sztráda, így aztán 4 óra körül a háromnegyed-milliós városba érkeztünk. Mint kiderült, a nagyvárosi földalatti parkolóházakban gyorsabban találtunk helyet, és az áruk sem tér a felszíniektől, ha nem olcsóbbak.
A Via Garibaldi környékén álltunk meg, a Városháza, és az ország-egyesítő szobra, és a már jóval későbbi, XIX. századi gyönyörű szecessziós bérpaloták megtekintése után ámulva vettük észre, hogy itt már metró is van. Igaz, nincs sok ága, igaz, új kora ellenére elég jellegtelen, ritkán jár, és nem sok utassal, de felszálltunk rá, mert nagyok a távok a városban. A kikötő felé menet leszálltunk, hogy a hangulatos Vis Balbin végigmenjünk, ahol a hatalmas, 5-6 emeletes barokk paloták tucatjai kötötték le figyelmünket, köztük a Palazzo Reale, a Savoyaiak királyi palotája is, és a Palavicini- palotában működő Egyetem.
Az utca végén bukkantunk rá Kolombusz Kristóf, a város hírességének 1862-ben felállított szobrára. Mit mondjak, elég kölyökképűre sikeredett a mű. Ezután a kihagyhatatlan Kikötő felé vettük az irányt. A parton régi, felújított kalózhajók, vurstli, szórakoztató pavilonok, négyemeletes óriási tengeri akvárium, hatalmas üveggömbbe telepített pálmaház, éttermek, kioszkok, ahol helyiek, turisták, kéregetők hada nyüzsög. Számunkra meglepetés volt, hogy még Olaszországhoz képest is, ahol igen magas a fekete lakosság aránya, rengeteg afrikai bevándorlóval találkoztunk. Közülük egy jól öltözött fiatalember engem is leszólított, a kenyai ifjúság tanulását elősegítő alapítványról beszélt, és „ajándékként” két ottani kézműves terméket a kezembe nyomott, majd azonnal kérte a 10 eurós hozzájárulásomat. Mit tehettem…? A tengerparttal szembeni házsorok, paloták és bérházak hangulatában a régi Genovát idézik. Kihagyhatatlan! De rohannunk kellett, hiszen ½ 7 volt, mire az autóba szálltunk, és ismét egy 150 km-es etapunk volt még San Remoig, szálláshelyünkig. Nem volt mese, sztráda. A Cote d’Azurt – terveik szerint- még láthatjuk odaát, Franciaországban eleget. A koromsötétben nehezen találtuk meg a szállást, mert ugyan a belvárosban volt, de neve ellenére egy hatalmas bérpalota III. emeletén működő motel volt. Mivel itt tudtuk előre, hogy csak fizetős parkoló van, a padovai esetből tanulva egy nem túl távoli élelmiszer- áruház parkolójában álltunk meg, és húztuk haza a bőröndjeinket. A nyáresti fesztiválváros azonban nem hagyott lepihenni: este 10 kor mentünk le a tengerpartra, ahol egy kedélyes kisvendéglőben meleg kaját (ezúttal is pizzát, amelyet itthon csak elvétve rendelek), és némi sört vettünk magunkhoz, miközben hallgattuk az ottani együttes műsorát, benne az énekesnő által 1:1-ben tolmácsolt Tracy Chapman – balladákkal. A boltok nyitva voltak még ekkor is, a módosabb hazai turisták szabályosan ellepték a Cote D’Azur olaszországi nyaralóvárosát. Miután már régebben rájöttem, hogy jobb, ha nappal inkább fényképeket készítek a városokban, a videót, - a természet- tárgyú témákat beleszámítva-, az esti, éjszakai időszakban érdemes használni. Tökéletesen visszaadja a hangulatokat. Itt is sokat forgattam, mire éjfél után ágyba kerültünk.
G.K. István
a szerző fotói
Megjelent a www.ondo portálon, Hanga felhasználói néven 2015. október 27-én
(folytatjuk)

2015. október 26., hétfő

AVANTGARDE JAZZ ÉS DORFFMAISTER FRESKÓK

Avantgard jazz és Dorffmaister-freskók
Szerző: Gróf István | Fotók: Auer Gábor 2015-10-26

Az előadók: amerikai jazz-zenészekből verbuválódott Generations Quartet, élén a keleti part egyik bohókás művészével, a költészetben és a festészetben is járatos jazzerével, Oliver Lake zeneszerző szaxofonossal
. A 73 esztendős fekete művész most altszaxiján keresztül mutatott be ízelítőt művészetéből, ami csak villanásnyi volt, hiszen 1971-es pályakezdése óta önállóan 30, a free-jazz vonalú Trio 3-mal 10, a nagyobb közismertséget biztosító World Saxophone Quartet-tel 20 albumot adott ki eddig, a többiről nem is beszélve.
Pályafutását Anthony Braxton, a neves free-jazzer mellett kezdte. A generációs sorban Michael Jefry Stevens zongorista következik, aki már különböző formációkban többször is járt már nálunk Sárváron. A mindenféle elektromos zongoráktól tartózkodó, klasszikus tanulmányaira sokat alapozó, és azokat műveibe beépítő zeneszerző-pianista 64 éves, tősgyökeres New York-i ült be a díszterem öreg zongorája mögé. Húsz éve zenésztársa, a Sárvárra már szinte hazajáró Joe Fonda bőgős hangszeres teljesítményéről már többször beszámoltam, így most csak annyit, hogy, ha felveszi a csak a színpadon hordott afgán sapkáját, nehéz nem tátva tartani a szánkat.
Az 59 éves Fonda mellett az igazi generációs szakadék az oszták dobosnál, Emil Grossnál tátongott, hisz ő éppen csak 30. Gross is ugyanúgy, mint Fonda, benne van a koncerteket szervező házigazda, Markó Péter “pixisében”: többször járt már Sárváron ő is, különböző formációkkal. A magyarországi koncert egy 15 előadásból álló, főként németországi és ausztriai közép-európai körút egyik állomása volt.
A közönség: Ahogy azt már valahol leírtam, a jazz-koncerten megjelent hallgatóság egy része a műfajt kedvelő, otthon is jazzt hallgató “megszállott”, egy része divatból idejáró kultúrsznob, de mindig jönnek újak is, akik “kalandvágyból” érdeklődnek. Nos, Sárváron a “Valami jazz” műfajnépszerűsítő sorozat révén az utóbbi években kialakult egy törzsközönség, ami biztosítja azt, hogy –ha nincs is teltház – a székek zöme lefoglalt legyen. A jazz valahogy – úgy gondolom – maszkulin műfaj, ezért az az érdekes, hogy egyre több női érdeklődő ül a székeken, úgy is, hogy egy részük nem “oldalkocsiként” van jelen férjük, párjuk mellett. És persze voltak máshonnan Vasból, Ausztriából is, ahogy ezt megszoktuk.
A helyszín: A Nádasdy III. Tamás által építtetett több mint három és fél évszázados díszterem, mely az utóbbi majd 50 évben Sárvár kamarajellegű kultúrprogramjainak minden ideérkező vendégét ámulatba ejti.
A zene: Nehezen élvezhető free-jazzt, avantgarde-, néha a kortárs zenéhez közelítő bonyolult jazzt hallhattunk aznap este, “jobb esetben” hard bopot, mint például a műsorkezdő Fonda-szerzemény. A szaxi eleve harsány, a bőgő erősítve volt, így ezekben a vad számokban bizony Michael zongoráját – mégha teljesen fel is volt nyitva –, bizony el-elnyomták Emil élesen csörömpölő cinjei. Úgy tűnik, nem spórolható meg a zongora hangosítása ilyen összeállítású kombók esetében. A második szám, Oliver Flow című szerzeménye akusztikus, kézzel vert dobokkal és balladát idéző zongorával indult, majd vad bopra váltott, ahol a zeneszerző tombolta ki magát szaggatott hangokat, sokszor üveghangon megszólaltatott, dallamosnak egy cseppet sem nevezhető impovizációjával, melyet – meglepő módon – teljesen átélés nélkül, flegma arccal adott elő. A következő számban a mokány bőgős, Joe remekelt: mintegy későromantikus cselló-zongora szonátában, oly dallamosan – persze vonóval húzva a felsőbb húrokat – játszott percekig, hogy aztán kiszámolhatalan aszimmetrikus ritmusokkal átváltson a jazz világába. A szünet előtti utolsó dal tipikus Lake-jazz volt: még a témafelvezetésben sem lelhettünk fel dallamrészeket, nemhogy a rögtönzésben. Gross itt is, a jazzben nem megszokottan, erősebben ütötte dobjait, cintányérjait, ami az előadás hangzásának rovására is ment.
Szünet után kissé “megszelidült” a zene. Ámbár sem verbális, sem gesztikuláló kontaktusban sem a zenésztársakkal, sem velünk, a közönséggel nem volt a zenekarvezető, és a zenészek legtöbbször kottából követték a megkomponált zenéket, mégis a muzsika folyamatosan jelen volt, és az olyan balladában, mint Fonda Me without Bela (Talán Bartókra céloz?) című számában, nagyon hatásos volt. Kivált akkor, mikor a szerző egy jó ötperces brilliáns bőgőszólóval örvendeztette meg a közönséget. Ezután Stevens száma következett, éteri lebegéssel bevezetve. Mintha egy kortárs szaxofon-zongora duó darabot hallottunk volna. A fúvós itt a “barátságosabb, melegebb” alsó oktáv sípjait is megszólaltatta a dallam felvezetése során, hogy aztán újra a csicsergés, szaggatott hangok, a recsegtetés, a sikítás vegye át a terepet. Az előadás utolsó dala ismét a fekete szaxis darabja volt, ezúttal egy lassú ballada, élvezetes, dallamos szaxiszólóval. És mintha a végén elmosolyodott volna az előadó: Oh, yeah, egyetértettünk a dal sikerében. A ráadás szám – a szokásostól ebben is eltérően – nem egy könnyebben emészthető darab volt, hanem egy zenei fricska, free-jazz a javából, ahol Lake a szaxofon fémtestéről leszedett kis fúvókával ötletelt, Stevens is benyúlt a zongora belsejébe a húrok közé. Ezzel elérték azt, hogy a visszataps ugyan elhangzott, de vastapssá nem erősödött…
Megjelent a lathatatlansarvar.hu portálon