2015. július 23., csütörtök

AZ ŐSZINTESÉGRE VALÓ TÖREKVÉS HIÁNYZIK MA- INTERJÚ RÁDULY MIHÁLLYAL

Az őszinteségre való törekvés hiányzik ma – interjú Ráduly Mihállyal
2015-07-23 | beszélgetések

A Syrius fogalom volt. Túlzás nélkül mondható, kultuszt teremtett. Még azok is szerették és tisztelték, akiknek valójában túl merész, túl avantgárd volt az a zene, amit az együttes játszott. A Syrius egyik meghatározó tagjával, Ráduly Mihállyal a Szombathelyen tizenhatodik alkalommal megrendezésre került Lamantin Jazz Fesztiválon készítettem a riportot, a „nagy” Syrius értékeit megőrző és továbbvivő Syrius Legacy együttes koncertje előtt.
A máról, a tegnapról és a holnapról is lenne néhány kérdésem
Arra gondolsz, hogy volt egy ilyen című Syrius lemez? Ennek nem sok köze volt a zenekarhoz. Nem szeretem az ilyen összetákolt dolgokat. Valójában itt, Magyarországon kiadtuk az Ausztráliában készült lemezünket, a másodikhoz azonban soha nem járultak hozzá, hogy legyen. Ezenkívül csak egy olyan lemez van még, amit a magunkénak mondhatunk: a Széttört álmok szvitnek a rádióközvetítése. Ez egy negyed hanggal lejjebb szól, mert annyira nem érdekelte a lemezgyárat, vagy azt, aki kiadta, hogy utána sem néztek ennek. Na, de hogy hangzott a kérdés?
A mával kapcsolatosan kérdezem, hogy mi a Syrius Legacy küldetése, mit és hogyan gondoltál?
Én nem gondoltam semmit. Ez a banda a Maloschik Robi ötlete volt, így semmi közöm ahhoz, hogy létrejött a zenekar. Nem is mentorálltam őket. Igazából örültem, amikor meghallottam, hogy öt tehetséges srác a dobos Benkó Ákos vezetésével összejött. Én valójában a harmadik próbájukra mentem le először, aminek már majdnem egy éve van.
De tiszteletbeli nevelőapjuk azért csak vagy?
Ilyen értelemben igen, de én nem szólok bele, hogy mit csináljanak. Augusztus végén, szeptemberben készítenek majd egy lemezt, amelyről a napokban aláírták a szerződést, és előadják a saját képmásukra formált Az ördög álarcosbálját. Ez egy egyfajta reprodukció, illetve nem is, inkább valójában az átöröklés része a Syrius Legacy. Hagyomány és öröklés, de ahogy ők látják, és ahogy ők formálják.
Bizonyos fokig elvárható, hogy ráfigyelsz a hagyatékra, hiszen a legendás Syriusból Zsolt, András és Jackie már nincsenek az élők sorában, Laci pedig Bécsben lakik.
Ő itt van sokat, de nem aktív részese ennek. Egy másik zenekarban, a Frank Zappa Emlékzenekarban van benne, de ők is játszottak a Syrius repertoárból.
Van-e benned keserűség azért amiatt, hogy a karrieretek úgy alakult, ahogy a ’70-es évek közepén. Az Aczél Györgyi kultúra három T rendszere, melyben a középső, azaz a tűrt kategóriába skatulyáztak benneteket, avagy a lemezgyári Bors – Erdős tandem eléggé el nem ítélhető tevékenysége alapot adhat erre.
Nem voltak az ellenségeim. Az égvilágon semmi keserűség sincs bennem. Ez akkor történt, és sajnos, úgy történt. Elvágták a lehetőséget előlünk. Tűrtek, de jobban támogattak volna minket azzal, ha csak egy kicsivel többet tűrnek, de nem így volt. Bennem semmi csalódás, keserűség sincs. Az a múlt volt. Én nem élek a múltban. Örülök, hogy élek, ellentétben jó pár emberrel.
Ezt azért mondom, mert a rehabilitáció egy-két másik csapatnál azért megtörtént, mint a Beatrice, vagy a P. Mobil esetében. Ezek a formációk mind feljutottak a csúcsra, az egekbe mentek.
Ha mindnyájan élnének közülünk, nem hiszem, hogy akarnák a rehabilitációt. Egyetlen egyszer volt 2001-ben egy reunion koncert. Az Isten tudja, hogy az is kellett volna, vagy sem… De nem baj, hogy megvolt.
A múltról beszéljünk. A jazzből jöttél. Én úgy gondolom, hogy a ’60-as évek közepe-vége, a ’70-es évek eleje nem csak az amerikai, hanem a hazai jazzben is aranykor volt ugyanúgy, mint a beat, vagy a rock vonatkozásában.
Az egész kultúrában nagy fellendülést az 1968 és ’73 közötti évek jelentettek. Egyfajta kegyelmi állapot, egyfajta áldott állapot volt ez a korszak. Abba a rendszerbe, ahonnan elkezdődött, ahogyan kialakult, bele tudott férni az a fajta gondolkodás, mint pl. a párhuzamosan működő zenekarok egymásra találása. Az egy csoda volt.
Ekkor jött Szakcsi Lakatos, Babos Gyuszi, Kőszegi, Te, akik máig meghatározó személyiségei a hazai jazz világának...
Én ugyan már nem játszom, de mindenképpen részese voltam annak a világnak, történéseknek, kísérletezésnek. Minden együttes története befejezetlen maradt, így a Syriusé is, a Rákfogóé is, és a Szabados Gyuri vonala is, pedig azt jó lett volna folytatni, de sorolhatnám tovább a befejezetlen karriereket.
Emlékszem, otthon, Sárváron, a ’80-as években Markó Péter, a művház helyettes igazgatója meghívta Szabadost egy ottani koncertre. Négyen voltunk: a művész, a házigazda meg még ketten.
Most egy jó páran összefogtunk, mert már csak közös munkával lehet összeszedni a Gyuri zenei munkásságát. De meglepően sok dolog fennmaradt: több mint 100 felvétel, 600 írás, koncertjegyek, lemezkritikák. Koncertjei akkor eseményszámba mentek. Soha nem lehet lebecsülni egy koncertet. Nagy a különbség, ha négyen ülnek ott, mintha telt ház van. Azért, mert minden koncert egyfajta kölcsönösségre alapul.
Te a jazzből jöttél, más tagtársad a bluesból, megint más a beatből, avagy az ennél fejlettebb rockzenéből. Ez az összekovácsolódás egy csodálatos szintézise volt a Ti találkozásotoknak.
Ebben sok véletlen is volt…
De mindenki változott is, rendesen!
Azért, mert mindenki hozta a gyökerét, hozta azt, ahonnan jött, ami neki fontos volt, és abból lett egy jó értelemben vett amalgám. Anélkül, hogy egymásra ráerőltettük volna a sajátunkat, kipróbáltuk az ötleteket, és abból lett a Syrius együttes zenéje.
Olvastam az életrajzodban, hogy a cirkusztól a Mediterrán együttesen keresztül Németh Lehel kísérőjéig mindenhol játszottál.
Igen, a vendéglátótól a jazzklub próbálkozásokig, sok helyen.
Azt, - feltételezem, - nem mered kijelenteni, hogy „mindenevő” vagy, de fiatal korban nyilván voltak kényszerhelyzetek is.
Nem vagyok „mindenevő”! A Mediterrán meg a vendéglátózás gimnazista koromban volt, érettségi tájékán. Akkori másféléves szaxofonos ténykedésem kifejezetten a megélhetésemet segítette. Közben is próbáltunk jazzt játszani, de sok lehetőség nem adódott. Ma jóval több van, de ahhoz képest, hogy mennyi tehetséges fiatal van, és mennyi platform, bemutatkozási lehetőség alig nyílik meg előttük. És ez elég szomorú. De ez a világon mindenhol így van. A jazz sohasem volt egy népszerű műfaj.
Egy-két kulisszatitokra volnék kíváncsi. Az ausztrál turné előtt, amikor befutott, de sikerre éhes amatőrök voltatok, vagy azután, ’72-73-ban, már rutinosan próbáltatok többet az előadásokra készülve?
Egyformán, és elég sokat! Mindig a próbákon alakult ki az egyfajta - túlzás lenne koncepciónak mondani, hiszen nem volt koncepció - zenén keresztüli egymásra találás. Erre voltak jók a próbák. Többnyire kísérleteztünk, hacsak nem volt egy-egy konkrét ötlete valakinek. Pataki írta a számok zömét, ő már többet leírt előre.
Ki vezette a próbákat, mármint zeneileg?
Aki éppen volt, vagy éppen elől volt, vagy aki szerezte a zenét. Ez teljesen demokratikusan ment. Baronits volt a zenekarvezető, ennél fogva ő volt a zenekar élén, és csodálatos módon megengedte a Tranzisztori és Így mulat egy beates magyar úr után, hogy ez összejöjjön.
Éppen Zsolt nyilatkozta egykor, hogy egy számot sohasem játszottatok ugyanúgy, - a jazzben az természetes és magától értetődő -, de hát a témákat, a felvezetéseket, azokat ki kellett gyakorolni…
Ezt fogod ma hallani a fiataloktól! Megtartják a témát, a számot, a vázat, utána jön a jazzes vonulat. Ők jóval jazzesebben játszanak, mint ahogy mi játszottunk.
Tehát a hosszú próbák alatt gyakoroltátok össze a számokat úgy, ahogy a legközelebbi koncerten hallhatóak voltak?
Igen, a próbák alatt álltak össze a számok, azaz ekkor kezdett csontosodni, kikristályosodni az ötletek halmazából. Meg sokszor összefűztünk számokat, össze nem illő számokat is. Sok olyan spontán ötlet volt, hogy már az ember nem is emlékszik rájuk.
Az előbb említetted a megjelent hanghordozókat. Szerinted megtett-e mindent az utókor, hogy megörökítsék a Syrius munkásságát?
Én azt nevezem utókornak, akik annak idején jelen voltak a Syrius koncertjein, és akik azokat felvették. Én nemrég ezekből állítottam össze két lemezre való anyagot. A koncepció az volt, hogy mindenféle stílus legyen, és ne legyen javítva, megmásítva, csak hallhatóbbá téve a mai kornak a stúdiótechnika segítségével. Már amennyire lehet, hogy ne legyen zavaró az eredetileg rossz magnóra rossz mikrofonnal felvett zene. Ők a megőrzői annak. Nekem egyetlen Syrius szám volt meg magnóra felvéve, amikor kimentem Amerikába. Én nem gyűjtöttem őket, de ők megőriztek több mint ötven CD-re való anyagot, amiről én, miután meghallgattam őket, válogattam össze, hogy mi kerüljön rá arra a két lemezre.
Tehát úgy érzed, hogy ezzel meg van mentve az örökség?
Hát ez maradt: ebből kellett gazdálkodni!
A jövővel, persze a zenével kapcsolatosan úgy érzem, úgy látom, hogy mintha a jazz és a blues műfajban egy visszaszorulás lenne, a perifériára szorulnak egyre jobban. Most egy völgyben vagyunk, pedig volt, amikor a hegyen voltunk.
Ez így van, de az egész világon így van. Ez a médiának is köszönhető. Ez nem „érzés” dolga, ez teljesen világos. Nincs minőség, nincs semmi. Ez is tükrözi azt, ami a világban most van. A világban sincs az a fajta szellemiség, a megvalósításhoz az őszinteségre való törekvés. De a pénz által a hangstúdiók, a hangtechnika is megváltozott.
Az utolsó, befejező kérdésem pedig egy nemrégen veled készített interjúdhoz kötődik: „A zene a mai napig velem van, csak már én nem zenélek! Amit sokan fájlalnak, én viszont nem!” Ez az utolsó kimondott szó? Soha nem veszel a kezedbe már szaxofont?
Nem szeretném ezt módosítani! Meg annyi minden múlik a hangulaton, ahogy az évek változnak. Ez a mondat áll, függetlenül attól, hogy ez sajnos, vagy nem sajnos. Én nem sajnálom. Én nem élek a múltban. Az, hogy a Syriusra ennyien emlékeznek, az is egy furcsa dolog. Azt, hogy mennyit jelentett a Syrius, innen-onnan visszajön, és hogy mennyire segített hozzá a mi zenénk ahhoz, hogy a gyerekek nyíltabbak legyenek, hogy a jazz felé orientálódjak, vagy a klasszikus zene felé, ennek valóban örülök. Részemről nem szögre akasztottam a szaxofont, hanem elmaradt az életemből. Elvesztette a fontosságát. De hogy befejezzem a gondolatot: sokan kérdezték, hogy Te tényleg nem játszol? Tényleg nem! És miért nem? Mert így döntöttem. De a saját kedvtelésedre azért játszol? Nekem a Syrius a kedvtelésem volt, az életem volt. Én a saját kedvtelésemre 56 év után elővettem apámnak a hegedűjét, - a hegedülést 15 évesen abbahagytam, - és most a saját kedvtelésemre játszom. És nem jazzt!

Szöveg: Gróf István, fotó: Büki László 'Harlequin'
megjelent a www.bluesvan.hu portálon 2015.07.23-án