2015. március 23., hétfő

AKASZTOTT SZÍVEK- CHICAGOI JAZZEREK SÁRVÁRON

Sűrített jazz programjain a Nádasdy-vár Művelődési Központ és Könyvtár az idén: még a tél hidege uralja a várost, és már a második koncertre került sor kedden a díszterem falai között. De ahogy halljuk, áprilisban már jön is a következő nemzetközi sztár. Hajrá!

A fiatal, 30 körüli Chris Weller és hasonló korú társai Chicagóból érkeztek hozzánk, és ahogy elmondták, egy többhetes, hosszú turné alkalmával Csehországban és Lengyelországban léptek fel előtte, és megálltak nálunk is. De jól tették!

A jazz hazájában, Amerikában, a bostoni Berklee College of Music a legpatinásabb konzervatóriuma a jazz- zenészeknek. Itt futottak össze a Chris Weller’s Hanging Hearts formáció tagjai egymással, a zenekarvezető tenorszaxis Cole Degenova billentyűssel és Devin Drobka dobossal. A kombó célja, hogy a jazz hagyományaira építve, a rock és a kísérletező kortárs zene elemeit beemelve, bátor kísérletet tegyenek improvizációikkal e zene kedvelőinek. Nos, hamar bizonyítottak, már a kezdőszámukkal, az Early Bird című sajáttal, mely kemény beat-alapra építkezett, – hoztuk is a négyeket lábunkkal rendesen –, majd folytatódott a Doo-Wop című vad bebop őrülettel. Az ’50-es évek és Charlie Parker szelleme szállt át ott akkor valahol a termen. A bőgőst megspórolván, – ilyet csak az utóbbi másfél évben láttam- hallottam idehaza én is, de rock-, és blues-bandáknál – Degenova hozta a basszust bal kezével, hol az elektromos zongora tetejébe tűzött kicsi Korg szintijén, hol az alaphangszere alsó billentyűin. Ez ember-spórolás ugyan, de ugyanakkor megköti a billentyűs kezét: nem tud úgy kiteljesedni a rögtönzések során, ahogy szeretne, hiszen a „szolgamunka” leköti bal keze játékát. És persze az olyan vad bop szerzeményeknél sem megy ez, mint a koncertjük második számaként előadottban.
A következő nótában Cole felfedezte a jó öreg zongorát is maga mellett, és átült mellé: egy gyönyörű ballada kerekedett ki belőle, és finom, halk, visszafogott játékát végül is nagy tapssal honorálta a közönség. A neve után feltételezhetően cseh származású dobos szerzeménye volt a Pilsen című, ismét kemény, rock-alapú szám, melyben most mégis Chris Weller remekelt. Amikor Adolphe Sax belga hangszerkészítő 1842-ben szabadalmaztatta a klarinét fúvókájával a bővített fémtestre ráépített, új technikájú billentyűzettel megszólaltatható új hangszerét, nem tudta, hogy 80 év múlva a jazz világában ez lesz a legelterjedtebb instrumentum. És azóta is az! Weller sohasem virgázott öncélúan tenorján: impróit inkább a mély hangok tartományában, dallamot, melegséget, komfortot adó előadásmódban tolmácsolta. Szinte elmosódtak nála a témafelvezetés és a rögtönzés határai.

A szünet előtti utolsó számban aztán Drobka hívta fel magára a figyelmet apró ritmushangszerei használatával: apró, játéknak tűnő, – avagy azok is? – felhúzott verkliket helyezett a cinre, és szólaltatta meg őket odaillően, majd egy mobiltelefonon keresztül közvetített különböző zörejeket, emberi beszélgetésfoszlányokat. Érdekes, és a zenével kompatibilis volt az is, hogy a billentyűs a fekete- fehér billentyűk helyett hol a hangszer belsejében a húrokat pengette a kísérletező jazz- számban, hol pedig a ritmusokat dobolt annak fedelén.

A szünet utáni kezdőszám ismét a modern jazzé volt. A szerző Weller belső lelki állapotot áttranszponáló szólói megragadóan szépen szóltak.
A tenorszaxi hangtónusa melegen és szomorúan szóló-búgó. A Lester Young, Coleman Hawkins, Sonny Rollins, avagy a popzenében Billy Vaughn által naggyá tett fúvós-hangszer mély, rezonáló búgása e hangszer jellegzetessége. És Chris tudja, hogy hogyan kell ezt jól csinálni. A D. Rover című saját szerzemény megint jazz-rock volt, talán a legjobb szám a koncerten előadottak közül. Degenova őrülten hozta billentyűin a basszust, míg Weller szólózott. Drobka igencsak szűkre szabott dobszerelésén keményen hozta a ritmust, miközben egy- egy párperces dobszólót is elengedett úgy, hogy csak a pergőt használta, időnként a lábdobbal besegítve. Fenomenális volt. A számnak olyan telt hangzása volt, mintha 5-6 tagú zenekar játszott volna ott. Ez egy lágy balladába torkollott, mely ismét a szaxofonos felségterülete volt. Két keményebb hangvételű számmal végződött a koncert, egy Drobka-szerezte blues-zal, és egy érdekes ritmusú, 5/4-ben a témát felhozó opussal, melyben Cole ismét a hagyományos zongorát használta – szerencsénkre!

A visszataps utáni ráadás szám egy Duke Ellington-ballada, a The Single Petal of a Rose volt, melyben a zenekarvezető nem adta ki kezéből a vezetést: gyönyörűen játszotta-búgta-fútta el a mester közismert örökzöldjét. Gratula, fiúk! Igencsak jól tettétek, hogy Nagyváradra tartva, megálltatok nálunk! Kösz az estéért!


megjelent a www.lathatatlansarvar.hu portálon 2015.03.23-án

2015. március 2., hétfő

SÓGOR- JAZZ SÁRVÁRON. A 3G TRIÓ KONCERTJE A NÁDASDY- VÁRBAN

Szerző: Gróf István | Fotók: Benkő Sándor |

Szerda este újabb, a szomszédos Ausztriához, és ezen keresztül az amerikai keleti part jazzereihez köthető muzsikusok koncertjére került sor. Az est szervezőinek Sárvár földrajzi fekvését is figyelembe kell venni ilyenkor. A már jól kiépített kapcsolatrendszer ezúttal is értékes zenei élményt produkált.
A 3G Trió ezúttal kamara-jazzt játszott, a díszterem most fúvósok nélkül maradt. A zongoránál a 77 éves apa, a rutinos Dieter Glawischnig ült. Fia, a szintén Grazból származó Hans Glawischnig, a neves Boston-i Berklee konzervatórium hallgatójaként tanulta ki a nagybőgőzés fortélyait, míg a szintén fiatal, a sárváriak által már jól ismert Emil Gross, a több műfajban is otthon lévő ütős családneveinek kezdőbetűit összevonva kaphatjuk meg a zenekar nevét, a 3G-t.
A jazzest hangulatát mindenképpen a zongorista határozta meg, hiszen kísérletező free-jazz dallamvilágát ellentmondásosnak nem tűnő konzervatív játéktechnikájával előadó művész, – ámbár bő teret adott társainak zenéjük kiteljesítéséhez, és ki lehet jelenteni, hogy a bőgős és dobos nem „csak” kísérői voltak –, expresszív hangulatú zenéje mindenképpen rányomta hangulatát az előadásra. Az első menetben csak a két Glawischnig lépett pódiumra, és ámbár a jazzben nem beszélhetünk napokig, hetekig tartó összegyakorlásra, mégis az jutott az eszembe, hogy a Grazi villanegyed takaros házának kandallója mellett, a nappali szobában összeszoktatott számokat, kivétel nélkül Dieter és Hans szerzeményeit halljuk megelevenedni. És Glawischnigék zenéjét hallgatva eszembe jutott a nyári szombathelyi Szakcsi Lakatos Béla szólókoncert is. A közös nevező miatt. Mint ahogy ott sem, a sárvári koncerten sem mondhattuk egyértelműen, hogy kettőket, négyeket hozó szvinget, ritmusvezérelt pezsdítő jazzt hallottunk. A kortárs (komoly)zene és a jazz között nagyon nagy az árjárhatóság, ha egyáltalában néha külön lehet választanunk őket.
Dieter megkomponált, drámai szerkezetű opusai nem voltak ritmikailag behatárolhatóak, és sem szűkített, sem 9-es, de még szeptim hangzatokat sem használt tízpercekig, mint pl. a Panorama c. sajátjában is. Szabályos, kromatikus skálán evezett sokáig összefüggő, a 40 percig tartó első rész alatt.
A jazz hagyományaitsokszor nem vették figyelembe a ritmika kihagyásával, az egymásba összekomponáltan megszólaló számoknál, ezek mellett azok szerkezetében sem: sokszor nehéz volt eldönteni, hogy a téma felvezetése, avagy már a rögtönzés hangzik éppen. Hans, a bőgős is meghatározó szerepet kapott az első részben.
A zenei ötletek, az improvizációk dallamvariációi mellet e hangszer mesterének technikai képzettségében is biztosnak kell lennie: a fiatal művész részben az egyenként, pengetéssel megszólaltatott dallamot hozta, de gyakorta saját basszusa „fölé” akkordozott is, néha pedig pizzicato-szerűen csípte a húrokat. A koncert második felében az Emil Gross-szal kiegészült csapat – az elvárásnak megfelelően – csupa ritmuskavalkáddal kezdett: a 6/8- os Human Possibility című számuk témafelvezetésben Emil ugyan nem nagyszámú, de azokat tökéletesen uraló ütőhangszerein feldobta a hangulatot.
Az instrumentumok megszólaltatásában legkevésbé a hagyományos ütőket használta: rengeteget játszott az unplugged hangzás miatt, – mint egy kongás –, kézzel, és gyakran használta a seprőket, valamint a drámai részekben a filces ütőket. Csak néha lehetett hallani azt, hogy a két ritmus- hangszer, (már csak megszokásból használom itt ezt a kifejezést) elnyomja a zongorát: bizony, ilyenkor elkelt volna egy kis hangosítás a kalapácsok között.
Dieter Glawschnignek Cecil Taylor volt a példaképe, John Coltrane hatására lett jazz-zenész, és pályája csúcspontjain, a ’70-es években az általa vezetett hamburgi NDR big band-del, majd a ’80 as években a The Neighbours trióval megérte azt, hogy a világ élvonalába tartózó jazz-zenészekkel, így Chet Baker trombitással, McCoy Tyner zongoristával és Wayne Shorter szaxissal zenészi kapcsolatba került.
Nem akármilyen életmű. Respektáltuk is. Nagy élményt adtak kevés időben aznap este a 3G trió tagjai a sárvári közönségnek. Kár, hogy gyenguszra sikeredett vastapsunk nem hallatszott messzire…

megjelent a wwww.lathatatlansarvar.hu portálon 2015.03.02-án