2014. július 19., szombat

BLUES-PARÁDÉ A PAKSI DUNA_PARTON II. RÉSZ

Blues parádé a paksi Duna-parton - a Nemzetközi Gastroblues Fesztiválról jelentjük (II. rész)

A szombati program is már délután elkezdődött, Éles Gábor triója volt az első banda a fellépők sorában. Kőkemény zenéjük a progresszív zene, a jazz, a blues és a soul ötvözete. Angol nyelven megírt, melankolikus hangulatú saját számokat adtak elő főleg, melyeket cover felvételek követtek, így néhány Jimi Hendrix is, mint a Woodoo Chile, vagy az alaposan átfogalmazott Purple Haze. A popularitás oltárán semmit sem áldozó zenekarvezető, aki nemcsak kitűnően felkészült gitáros, jó torkú és hangtónusú énekes, hanem zeneszerző-szövegíró is, a puritán trió formációban, Szkladányi András basszusgitáros és Móré Attila dobos személyében megbízható, a hazai zenei élvonalhoz tartozó muzsikustársakra lelt.

Éleséket egészen más zenével, jóval színesebb hangszereléssel a Ferenczi György vezette Rackajam követte.
A blues, a rag, a rock, a funky, a skiffle, a népzene és a magyar nóta keveredéséből megteremtett, jobb híján a world zene skatulyájába belekényszerített egyéni muzsikájuk népszerű vállalkozássá vált. Ferenczi is a blues felől közelített az ország egyik legjobb herfliseként, csak hát Ő sem fért a bőrébe, és Rackajam-zenét csinált. Tavaly kifejlesztett egy, a magyar népdalokat is lejátszani képes diatonikus szájharmonikát, mely hangszerét és tudását a kezdő csárdásokban meg is mutatta nekünk. Később néhány (Ferencz József) császár-nótával lepett és ajándékozott meg minket, egészen elképesztő hangszereléssel. Ehhez alaposan hozzájárultak a zenésztársak: így Bizják Gábor, aki a megszokottól eltérően nem bőgővel vagy basszusgitárral, hanem kürttel hozta az elmúlt század első harmadában működő ragtime együttesekhez hasonlóan a basszust. Apáti Ádám néha basszusgitárt akasztott a nyakába, de a rasztahajú zenész inkább egy tangóharmonikába épített szintetizátort használt, többféle hangszer hangját megszólaltatva. Nyolchúros mandolinon játszott az Elvis sérójú Pintér Zsolt, aki néhány szerzeményben a szólóénekesi feladatot is ellátta. Jankó Miklós, az ütős sem a megszokott dobok, vagy kongák mögé ült, hanem a karibi származású faládára, a cajunra. A csapat vezetője, Ferenczi György a többféle szájharmonikán kívül elővette a népdal átiratokban a hegedűt is, mint a Halmos Béla által a köztudatba énekelt Zöld erdőben, de magas című népdalban. A zenekar erejét mutatta, hogy a vers-feldolgozások, amelyek nem éppen egy sportcsarnok dühöngőjébe valók, ugyanúgy lekötötték a közönség figyelmét, mint pl. a Deák Bill Gyulának és Hobónak a tiszteletére írt bluesok, vagy a vidám, Lonnie Donegan hangulatú skiffle feldolgozások.

Időben, villámgyors átszerelés után folytatódott a pompás zene: a kaliforniai The Ford Blues Band lépett a színpadra.
Nagyon vártam már a találkozást velük, hiszen több lemezem is megvan tőlük, és zenéjüknek is nagy rajongója vagyok. Annak meg külön is örültem, hogy ha a három fivér közül a sikeres szólópályára tért Robben Ford gitáros nem is, de bátyja, a dobos Partrick, és öccse, a harmonikás-énekes Mark is jelen lesz Pakson. A ’60-as évek végén alakult blues banda édesapjuk, a szintén zenész Charles Ford nevét vette fel, majd első nagylemezük után már Robben nélkül The Ford Blues Band néven működnek napjainkig. Az együttes igazi elektromos Chicago bluest nyomott, Paul Butterfield fehér szájharmonikás útmutatásai alapján, de Mark, a frontember West Coast bluesként aposztrofálta műfajukat. Érdekes volt, hogy a harmonikás virtuóz szólóit nem követte a gitárosé is. Nem hiszem, hogy direkt visszafogottságról lehetett szó, inkább Volker Strifler gitáros igyekezett a blues amerikai szokásainak és stílusjegyeinek megfelelni. Amikor gitározott, néha olyan kristálytiszta, régen hallott gitárhangokat hallottam, mint 1962-ben a Shadows-tól. Persze a keményebb, rockos, bluesos számokban, főként a slide-gitározásai alkalmával már Volker is elengedte magát egy-egy húzósabb szólóval, de mindig ízléssel, visszafogottan. Dewayne Pate, a fiatal basszeros ezúttal hathúros hangszeren játszott, ami igazi ritkaság. Hogy miért kellett neki ez a magas tartományokba bővített gitár, csak akkor tudtuk meg, amikor egy őrült funky ritmusú dalban elengedett egy jó ötperces szólót.
Partick Ford, a hatvanhat éves, galambősz dobos keményen és fáradhatatlanul dobolt, de öccse, Mark volt az est sztárja. Olyan futamokat, a magas tartományokban is éles szívásokat-fújásokat produkált, hogy a vastaps sose maradt el. Ámbár sem az Ő, sem a gyakran szintén éneklő Volker hangja nem volt erős, átütő, a lassú bluesok, mint a Forty Days And Forty Nights, vagy a progresszív darabok, mint a Cream Spoonfuljának átirata, hatásosan szólaltak meg. A nyolcvan perces koncertet végül a ráadás számmal, stílszerűen a So Long-gal fejezték be. A koncert után Mark Ford volt az, aki kijött hozzánk a tömegbe, autogramot osztott, nemes szekszárdi vörösbort ivott, és sűrűn kezet rázott minden útjába kerülővel.

Jóval erőteljesebb és hangosabb zene következett az amerikaiak koncertje után: Julian Sas, a Paksot már megjárt holland gitáros-énekes vágott a húrokba ezután kísérőivel.
Nemcsak torzított gitárjának hangja, hanem éneke is sokkalta határozottabb és erősebb volt. Inkább a Leslie West féle hard-rockhoz áll közelebb zenéje, mint a blueshoz. Hogy ez hogyan jött be neki? Tizenkét éves működésük alatt tíz lemezt már kiadott, és ez nem semmi. És az sem, hogy Gary Moore öccse, Cliff, aki szintén a blues gitározásra tette fel az életét, állandó meghívottja Sas bandájának. Szerencsénkre itt volt Cliff Pakson is, és néhány halkabb, de érzelemmel, finomsággal jobban telített dalával ellensúlyozta a mindig erősen mennydörgő hollandot. A sok saját szám mellett felfedezhettünk a trió repertoárjában jó néhány blues örökzöldet, így a Woke Up This Morning című lassú tizenkettest, a Chiken Shack által sikerre vitt Down, Down, Downt, vagy az első Hendrix remekművet, a Hey Joe Sasék által eljátszott tizenöt perces változatát. Rob Heijne dobos mindvégig keményen hozta a négyeket, és a basszeros, Tenny Tahamata is Julian zenei kiteljesedéséért játszott. Az igényesebb percek a műsor végén következtek, mikor Sas és Moore versenyt gitároztak, egy téma bevezető uniszónó után amolyan kérdezz-felelek gitározással. A közönség nagyon vevő volt a bugikra, több is elhangzott Hooker mester tollából, és a koncertzáró dal is tőle csendült fel.

Az est, és a csarnok bulik záró zenésze az amerikai Sean Carney volt, akit a hazai T. Rogers három tagja kísért ezúttal. Az Ohio államban, zenészcsaládból származó fehér muzsikus legnagyobb megelégedésünkre valódi amerikai bluest nyomott nekünk aznap este. A híres kultuszfilm, a Blues Brothers Elwood Bluesához hasonló kinézetű, sötét kalapos, napszemüveges gitáros díszbemutatót adott Pakson a klasszikus blues gitározásból, bizonyítva, hogy nem hiába kapta meg az International Blues Challange-n 2007-ben az első helyet. És még erős, zengő, jó hangja is van! És végre voltak nemcsak ritmikai, hanem dinamikai váltások egy-egy számon belül, ahogy a jó öreg B.B. King azt bevezette a blues műfaj számára. És Sean, a sohasem tolakodó, nem bohóckodó, de mégis vérprofi amcsi zenész egy kis popularitásért sem ment a szomszédba: néhány Chuck Berry rock ’n’ roll a műsora végén igazán felforrósította a levegőt. A T. Rogers zenészei inkább a kíséret szerepét vállalták fel aznap este: nem is lett volna esélyük versenyezni Carney-val. Az összeszokottság hiányát csak néha lehetett felfedezni, mikor az „öld meg a végét-effektus” lépett elő, azaz a dal befejezésekor a szólistának bizony gesztikulálnia, hajlongania kellett, jelezvén, hogy vége a számnak. Mindenesetre velük a koncert így parádésra sikerült. Reméljük, jövőre ugyanitt, ugyanekkor hasonló felhozatal vár minket. Mert akkor ismét jövünk!

Szöveg: Gróf István, fotó: Császár Márta (Kifra)

megjelent a www.bluesvan.hu portálon 2014. 07.19-én

2014. július 14., hétfő

BLUES-PARÁDÉ A PAKSI DUNA-PARTON I. RÉSZ

Blues parádé a paksi Duna-parton - a Nemzetközi Gastroblues Fesztiválról jelentjük (I. rész)

Huszonkettedik alkalommal rendezték meg Pakson a már jól bejáratott Gastroblues Fesztivált, ami a foci VB negyeddöntői és a nagy kánikula ellenére is ezrével vonzotta a blues, a jazz, a rock, valamint a kulináris élvezetek, azaz a jó kaják és a finom borok szerelmeseit. Négy helyszínen negyven előadó lépett fel a háromnapos rendezvényen, de a fő attrakciók az ESZI Sportcsarnokban, a hagyományokhoz híven, péntek és szombat este zajlottak le.
Pénteken késő délután, az előzenekarokat követően a Deák Bill Blues Band lépett a színpadra, hogy a tőlük megszokott színvonalon előadott, és kitűnő hangulatot teremtő muzsikájukkal valósággal felpaprikázzák a „dühöngő” közönségét. Bill Kapitány semmit sem öregedett, ugyanazzal a hévvel énekelte a Hobo Blues Band korabeli, majd a későbbi saját dalait, mint harminc éve, mióta az együttese működik. A szólók alatt a már a színpadképhez tartozó Fradi törülközőjével korbácsolva a ritmust, és az ismert „haj, haj, haj, haj” kiáltásokkal ösztönözte tapsra a közönséget. A legszebb számok a lassú bluesok, a Rossz vér, A titkos lány és a Nem haragszom senkire voltak, ahol jól kijött az énekes érzelemdús hangja. A legelső, és talán a leginkább átütő Hobo slágerrel, a 3.20-as blues-zal zártak, hogy aztán a ráadással, egy nem éppen a blues műfajába tartozó dallal, Szörényi Leventéék István, a királyából idézett Áldozatunk fogadjátok cíművel emeljék tetőfokára a csarnok hangulatát. A bandában Bécsy Bence korrekten gitározott, Takács József dicséretesen hozta a jól érzett basszust, Szabó Csaba határozottan irányította a ritmusszekciót, Horváth Zsolt pedig példásan kísért, de nem sokat szólózott, szólózhatott az egyébként is kissé halkabbra engedett billentyűkön.

Másodikként Little G Weevil, vagyis Szűcs Gábor következett, aki a blues szülőföldjén, Amerikában vert rá az ottani élmezőnyre 2013-ban, mikor megnyerte szóló/duó kategóriában az International Blues Challange-et.
Elsőként talán az angol Jo-Ann Kelly, majd öccse, Dave Kelly vették a fáradságot a ’60-as évek végén, hogy a műfaj öregjeitől az otthonaikban tanulják meg a delta blues szakmai fortélyait. Gabesz is így döntött, Egyesült Államokban tanul és él, 2005 óta csak látogatóban van Magyarországon. Mind a The Treaser, mind a tavaly megjelent Moving című albumjairól játszott szerzeményeket. Ezek zöme a Mississippi delta, valamint Memphis környéki blues stílus jellegzetességeit hordozzák. Érdekes volt látni a nagy kivetítőn, hogy Gabesz a gitárja hangjai közül nem a leghangzatosabb alsó és felső E-húrt használta főleg, hanem a „közben levőket”. Az A volt a basszushang, a csípett húrok, és az improvizációk zöme is a G és H húron szóltak, ezáltal keményebb, ritmusosabb, határozottabb, amolyan John Lee Hookeres lett a hangzás, és ez adta meg a művésznek azt az elismerést, amelyet az egyébként hálátlan, szólóban való fellépésével mégis kapott a közönségtől. Little G Weevil is élt a nagy country blues gitárosok technikájával: a H húrt egy-egy számban lejjebb eresztette, áthangolta hangszerét, ezáltal más tónusú akkordokat játszva. Egy rag ritmusú dallal zárta műsorát, majd a visszataps után ráadás következett.

Egészen más zene következett ezután, a The Magic of Santana elnevezésű formáció, ami tulajdonképpen német zenészekből álló, 2010-ben alapított tribute együttes.
A németek az évtized elején jöttek össze azzal az Alex Ligertwood énekessel, aki tizenöt évet, és azzal a Raul Rekow kongással, aki több mint harminc évet „szolgált” a mexikói gitármágus eredeti zenekarában. Péntek este összesen kilencen voltak a színpadon, közülük négyen doboltak, így az egzotikus latin zene hamar megnyerte főleg a táncos lábú lányok kedvét. A Westfáliától északra természetben nemigen hallható, trópusi hangulatot idéző hosszú tücsökciripeléssel kezdték az esti varázslatot, majd jöttek a Santana dalok egymás után. A ’69-es bemutatkozó, majd a következő évben kiadott Abraxas album legkelendőbb számai szólaltak meg, mint a Black Magic Woman, a Gipsy Queennel párban, az Oye Como Va, és a többiek, de a későbbi híres instrumentális tétel, az Európa is elhangzott. Egy-egy hard-rockos nótát is hallhattunk, de többnyire a latin ritmus dominált. Alex éneke nem vett le a lábamról annyira, talán a kora is belejátszhatott ebbe. A másik eredeti zenész, Raul ellenben profi volt, négy, maga előtt felállított piros kongán szaporán járt a keze, és nagyokat is rögtönzött. A negyedórásra sikeredett, a legendás woodstocki fesztiválon is elhangzott Soul Sacrifice című szerzeménnyel búcsúztak el az igencsak hosszú műsort adó zenészek, majd ráadásként mind a kilencüket megénekeltető vokális számmal zárták programjukat.

A latin zenét eredeti brit blues zene váltotta ezután, erősen csökkentett létszámban, azaz trióban. Az este fénypontja szakmailag mindenképpen a Leeds városából származó, a harmincan jóval innen levő csinos, kedves, közvetlen modorú, sztár allűröktől mentes Chantel McGregor gitáros-énekesnő volt.
A British Blues Awardson 2012-ben a legjobb női énekes, tavaly az év gitárosa, valamint ismét a legjobb női énekes címet elnyert zenész az amúgy is később elkezdhető műsorát az késleltette, hogy a hangbeállítások után megadta magát a basszus-erősítő, majd egy pár percre rá a dob lábgépe is használhatatlanná vált. A technikai szünet miatt is félénken kezdő együttes azután egyre inkább belejött a zenélésbe: a 2011-es lemezről, a Like No Otherről szólalt meg néhány dal, majd a nagy elődöktől, Prince-től egy végeláthatatlan dallamos impróval a közepén a Purple Rain, Jimi Hendrix-től egy másfajta varázslatot teremtő Woodoo Chile, Alvin Lee-től pedig egy hard-rock nótát játszott le McGregor kisasszony triója. Próbáltam magamban összehasonlítani más női sztárokkal, de talán Joan Jett fiúkat is megszégyenítő kemény gitárjátéka, Suzie Quatro szintén kőkemény énekstílusa jöhetett számításba, persze egész más stíluskörnyezetben. Chantel pedig egyre dögösebben játszotta a rock-blues, majd a még keményebb hard-rock számokat, amelyben segítségére volt az öthúros basszuson nagyszerűen játszó fekete zenésztársa, Richard Ritchie, és a Keith Mooni adottságokkal megáldott, azaz kétszámonként egy pár dobverőt darabokra aprító ütős, Keith McPartling is. Utóbbinak a technikusok háromszor cseréltek lábgépet. Nem hiszem, hogy mind selejtes lett volna… Ráadásként egy kemény rock-blueszal fejezték be koncertjüket a britek, majd a szerény, közvetlen zenekarvezető lejött a színpad mellé autogramot osztogatni egészen addig, míg volt rá jelentkező. Megmondom őszintén, a közelmúltban hallott fiatal honfi- és pályatársával, Matt Schofieldel összehasonlítva, jobban tetszett Chantel gitározása, mint az ötödik lemezén is túljutott srácé.

Már jóval elmúlt éjfél, mikor az utolsó blokk, a Purple Zeppelin Jam elkezdődött. Hazai zenészekből verbuválódott a Cry Free, mely már több mint egy évtizede játssza a hard-rock koronázatlan királyának, a Deep Purple-nak nótáit. Előtte lépett fel a fiatalabb életpályájú Zep Session, mely a heavy-metál megteremtőjének, a Led Zeppelinnek állít emléket dalainak tolmácsolásával. Ámbár későre járt már, de a két, egymást követő, majd együtt is játszó banda nem hagyta elbóbiskolni a teremben tartózkodókat. A Zep tagjainak dicséretére válhatott, hogy nem csak a törő-zúzó I, II., és III. Zeppelin albumról választottak számokat, hanem a későbbi balladákból is. A basszus-dob ritmusszekciók biztosan hozták a kíséretet, a hangszeresek is többé-kevésbé. De hogy Robert Plant hangját élethűen visszaadják, vagy Ian Gillanét, de még David Coverdale-ét is, az nehezen várható el a még a legjobb torkú énekesektől is. A tribute zenekarok jól szóltak, parázs hangulatot vittek a hajnali csarnokba.

Szöveg: Gróf István, fotó: Császár Márta (Kifra)

Megjelent a www.bluesvan.hu portálon, 2014.07.14-én

Nyáresti „folkelőzetes” Roddy Clenaghannel és Ian Andersonnal

A tavalyi évhez hasonlóan brit folkzenészek adtak ízelítőt műsorukból a nyári folklórfesztivál előtt Sárváron, a belvárosi vendéglő kertjének hűs lombjai között.

Ha a hőségtől nem is, annál inkább zivatartól kellett tartani, de – a szervezők és a hallgatóság szerencséjére – az este megmenekült az égi áldás következményei alól. A 14 évvel ezelőtt Vasban vendégszerepelt brit Bullfrogs együttes két tagja, Roddy Clenaghan és Ian Anderson adott egy kis angol-amerikai folk-beat, folk-blues koncertet az arra éhező sárváriaknak. A tagok ismét abból a London közeli South- Midlands régió-beli Stony Stratfordból jöttek, ahonnan sok éven át a sárvári folkfesztivál brit szereplőit ismerheti a közönség. A szentendrei hangulatú városkában minden a művészetek körül forog: táncosok, színészek, zenészek, képzőművészek uralják Stratfordot, ahol a fesztiválok idején megsokszorozódik a látogatók száma, és ezek hangulata határozza meg a város népszerűségét.
Az unplugged hangzás minden előnyét kiaknázva, az épp hogy erősített finger pickin’ gitár- kísérettel Clenaghan lágy tenor hangja felidézte a néhány évtizeddel korábbi hangulatokat: kezdve a 40-es évekbeli Pete Seegerét, akinek a Where Have the Flowers Gone örökzöldjét még Marlene Ditrich is műsorára tűzte, majd a 60-as évekbeli Bob Dylan, és Joan Baez stílusán keresztül a mindig élő, búskomor skót népdalokig.
Roddy gitárja a vihar előtti párás időjárást alaposan megsínylette, hiszen gyakran hangolnia kellett azt. A meleg hangú, lágyan gitározó kalapos, csíkos trikós Clenaghan után Ian Anderson blokkja következett, aki nem annyira bontogatta-szálalta az akkordokat, mindinkább bluesosabbra s ezáltal keményebbre vette a hangzásvilágot. De így sem maradt el sem a vietnami katona tragédiája, sem a blues üzleti hasznát kihasználókat gúnyoló, társadalmi töltettel felvérzett dal sem. Mintha megsejtette volna a sárváriak egyik legnépszerűbb hobbiját, a pecásoknak is elénekelt egy dalt. A meghitt, hangulatos műsor végén ismét mindketten a mikrofon elé álltak. Négy darabot játszottak el sorjában, köztük egy, a nagy utódállamból, Amerikából származó country számot, majd a – hátha a zenére egy cseppet sem figyelő, hangosan nevetgélő szingli-csapat tagjainak is felkeltik a figyelmét – a Knockin’ On Heaven’s Door c. népszerű Dylan-feldolgozást. Végül pedig a szervező, Markó Péter kérésére elhangzott a gyönyörű, tercekkel megtűzdelt Amazing Grace c. ¾-es ballada.
A 60-as éveikben járó fiúk emlékezetes estével ajándékozták meg a hallgatóságot. Várjuk a folytatást!

Gróf István
Megjelent a lathatatlansarvar.hu oldalon 2014.07.14-én

2014. július 9., szerda

Atomvárosban atomzene- GAstroblues fesztivál Pakson

Atomvárosban atomzene - Gastroblues Fesztivál Pakson

2014.07.09. Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Huszonkettedik alkalommal nyitotta meg július első hétvégéjén kapuit Gárdai György szervezésében, Nemes Nagy Péter szakmai segítségével az ország bluestársadalmának figyelmét évről-évre egyre jobban felkeltő paksi Nemzetközi Gastroblues Fesztivál. A háromnapos rendezvénysorozaton 4 helyszínen 40 előadó lépett fel, de a főattrakció most is az ESZI- csarnokban megrendezésre kerülő péntek-, és szombatesti koncertorozat volt.

Péntek késő délután a Deák Bill Blues Band adott sikeres felvezető koncertet. Talán többen hallgattuk előadásukat, mint néhány, az esti főműsorban játszó bandáét. A színtiszta „blűz"- rockot éneklő Bill kapitány mégis legismertebb, és valljuk be, méltán szerethető István, a király rockopera-részletért kapta a legnagyobb tapsot.
Az Amerikában, a blues szülőhelyén 2013-ban szóló-duókategóriagyőztes Little G. Weevil (Szűcs Gábor) akusztikus gitárokkal kísért szólókoncertje következett ezután, melyet most is kitűnően, zeneileg magas fokon teljesített a delta blues stílus hazai ásza.

A Magic Of Santana, egy német tribute banda, akik a pergő latin ritmusokkal hamar lázba hozták a közönséget, azon belül főleg a táncolni vágyó hölgyeket. A 9 tagú - ebből 4 ütőhangszeres - csapat tagjaként fellépett a 14 éven a „nagy" Santanával együtt éneklő, de a kort mostanra már megérző Alex Ligertwood énekes, és a teljesítménye csúcsformájában játszó, több, mint 30 évig a latin rock gitáros csapatában kongázó Raul Rekow is.
Az est meglepetése, és fénypontja a jóval a 30-on innen lévő angol bluesgitáros hölgy, Chantel McGregor volt, aki triójával lépett fel, és nemcsak csinos külsejével, hanem allűröktől mentes, közvetlen előadásmódjával, de főként férfiakat meghazudtoló gitártudásával, és énekével nyűgözte le hallgatóit.
Korahajnalban két tributebanda, a Purple Zeppelin Jam lépett dobogóra, akik Led Zeppelin dalokat (Zep Session), és Deep Purple számokat (Cry Free) döngettek, hangerejükkel nem hagyva elálmosodni a még kitartó közönséget.

A szombati koncertnapon délután a Lamantin Jazz Fesztiválon is hallhatott Éles Gábor Trió kezdett, hasonlóan magas színvonalon.
Gáborékat a mindig kellemes meglepetést okozó Rackajam követte, akik Ferenczi Gyuri vezetésével inkább népzenei alapokon nyugvó világzenét játszottak, és azt kivételes tudásuknak és változatos hangszerelésnek köszönhették, hogy a megzenésített verseiket is vastapssal jutalmazta a hallgatóság.
A szombat esti fő műsorszám a 60-as évek végén Californiában alakult The Ford Blues Band fellépése volt. A három fivér közül a fényes szólókarriert befutó Robben Ford már nincs az együttesben, ám a zenekarvezető-dobos Patrick, és az egészen kiváló játékkal örvendeztető harmonikás-énekes Mark szerepelt a csapatban, és Volker Strifler gitárossal, valamint Dewayne Pate basszerossal emlékezetes blueskoncerttel örvendeztettek.
Jóval hangosabb, inkább a hard rock-hoz, mint a blues rockhoz közelebb álló zenét játszott a Pakson már szerepelt, holland Julian Sas triója, mely a műsoruk második felében kiegészült a világhíres báty, Gary Moore nyomdokain szintén a bluesgitározást életpályának tekintő Cliff Moore gitáros-énekessel. S ezzel még nem ért véget a blues-parádé.
Az est másik Chicago- bluest játszó nagy amerikai előadója a hazai T. Rogers Trió által kísért Sean Carney gitáros- énekes volt, aki hamisíthatatlan tengerentúli bluest gitározott nekünk, a szombat esti buli záróakkordjaként. Ámbár a foci VB negyeddöntői és a hatalmas kánikula sok blues-rajongót otthon tarthatott, a hétvége még így is sok ezer érdeklődőt vonzott a Duna menti atomvárosba, ahol jövőre ismét kinyitja kapuit a Gastroblues Fesztivál.

/Fotóink illusztrációk, a Lamantin Jazz Fesztiválon készültek/

Megjelent a www.vaskarika.hu és a www.bluesvan portálokon