Amikor Laurens Hammond 1934-ben szabadalmaztatta elektromos orgonáját, még nem tudta, hogy az akkor villanyorgonának titulált, általa megtervezett és megvalósított hangszer még 80 év elmúltával is az egyik legizgalmasabb instrumentum marad. A nagy templomi orgonák kiváltását szándékozott megvalósítani Chicago-i műhelyében. Elgondolásának lényege az volt, hogy a billentyűkhöz tartozó kis forgó hangkerekekről szedik le a pick-up-ok a hangot, és több kilométer hosszú vezetéken - ezt láthattuk a koncerten is, mivel „nyitott hátsóját" mutatta nekünk a B-3as - közvetítik az előerősítőbe. Ez egy külön szekrény, becenevén Leslie, ahonnan származik az a különleges Hammond-hangzás, amelyet a jazz- és rockzenében jártas fül azonnal felismer. Nos, a templomi hangzás helyett jött a jazz, ahol kezdetben a 10-12 tagú bigbandeket váltotta ki a hangszer, majd a kamara-jazzben terjedt el.
A Hammond királya, minden orgonista példaképe Jimmy Smith volt, aki az 50-es, 60-as években tevékenykedett, de mára is vannak követői, így Joey DeFrancesco amerikai jazzer. A R&B, a soul világának korai márkahőse az a Booker T. Jones volt, aki az M.G's bandájával ismertette meg és népszerűsítette a rockban is a hangszert. A 60-as évek közepén a B-3 volt a blues-rock zenekarok legelterjedtebb hangszere, de jól bánni vele csak kevesek tudtak. Ezek közül a Spencer Davis bandájában feltűnő Stevie Winwood, a Santana együttesében orgonáló Greg Rollie, a Deep Purple hangzást meghatározó Jon Lord, és a Uriah Heep-es Ken Hensley, míg a progresszívek közül Keith Emerson volt utolérhetetlen tudású billentyűs. A hazaiak közül Fogarasi János nevét kell megemlíteni e hangszer jeleseként.
A Lamantin Klub szokásos évzáró buliján, ahol nem az elvont jazz mesterei, hanem a jazzrock vagy a blues nagyjai szoktak fellépni, ezúttal az 6 éve megalapított Kéknyúl Hammond Trió lépett fel szépszámú közönség előtt. Premecz Mátyás, az orgona hazai mestere szintén alig harmincas társaival, Csókás Zsolt gitárossal és Badics Márk dobossal érkezett Szombathelyre. S persze régi, korabeli B3-asával, amit már 1975 óta nem gyártanak, mivel a Hammond új japán tulajdonosai, ugyanúgy, mint a többiek, a mechanikus, majd a tranzisztoros alkatrészeket digitálisokra cserélték. Mátyás éveken át alkatrészenként összegyűjtött-rakott kétmanuálosa, a 2X61 billentyűvel és 25 lábpedállal rendelkező matuzsálem ott terpeszkedett a színpad közepén, meztelen háttal, szekrényterjedelmű Leslie-jével a jobbján, de nem sokáig. A koncert nyitószáma első albumuk címadó dala, a Nahát, babám volt, fergeteges orgona- és gitárimprókkal, ugyanúgy, mint a Könnyű bluesban, egy középgyors számban. A beharangozottaktól eltérően ott szembesültem azzal, hogy az estén nemcsak az orgona a fő hangszer: a gitár egyenrangúan vette ki részét az az esti muzsikából. A keményen, fegyelmezetten, hibátlanul játszó, a technikai adottságokat tökéletesen ki- és felhasználó Csókás a témákat is korrekten vezette fel, a rögtönzéseiben pedig nagyon ötletes volt. Az amerikai öreg bluesmanek stílusában nem virgázott fel-alá, hanem inkább ritkán odaszúrt hangokkal díszített. Sohasem úszta meg tapsvihar nélkül befejezett improvizációit. A C. C. Rider átdolgozásukat fergeteges boogie-alapokra rakták, melyben már az addig alázatosan kísérő Márk is alaposan belelendült.
Figyeltem a trió basszeros nélküli játékát: ezt általában Premecz hozta lábpedálján a lassú, vagy középgyors számokban. A gyors swingekben, boogiekban azonban ezt nem lehetett hozni, itt a bal kéz segített be a fel- és lesétáló basszusmenetek játékába. A blokk negyedik száma meghozta a változást: egy Jimmy Smith szerzeményt, mely már jazz volt a javából. Zsolt vezette fel a témát, majd uniszónó következett az orgonával. Finom, izgalmas dallam, jó kis jazzes akkordokkal, amire lehetett rögtönözni. Matyi nem volt rest, az öreg szekrényből egymás után jöttek elő a villámgyors futamok, a lebegő-úszó sorvégi kitartások, amelyeknél a Leslie kereke nem győzött forogni. Zsolt is nekiállt rögtönözni, de főként a negyedórásra sikeredett, a szünet előtt utolsóként játszott Leon Spencer soul-jazz orgonista szerezte bluesban teljesedett ki kettejük örömzenéje. Premecz játéka kiváltképp fantasztikusra sikeredett, valahogy nem akart vége lenni rögtönzéseinek.
Szünet után folytatódott a stílusparádé. Gospel, blues, sőt heavy metál számok is sorra kerültek Jimmy Smith jól ismert The Cat-je mellett. Herbie Hancock Watermalon Man-jének akkordjai után ismét Csókás emlékezetes gitárjátéka dobta fel a hasonló koncertek megtartására ragyogóan bevált Krúdy Klub hangulatát. Azt gondoltam volna, hogy a vájtfülűek táborába tartozó zenészek inkább a jazz elkötelezettjei, és a funk-soul-blues vonulat inkább a közönségízlés kielégítése érdekében történő kompromisszum, de nem. Mindhárom zenész teljes odaadással nyomta a visszatapsolást követő feszes, energikus, csuparitmus soult, melybe beleszőtték a Zeppelin Communication Breakdown-jának, vagy Hendrix Hey, Joe-jának részleteit is, igen kemény hangszerelésben.
A zenekarvezető - bár generációs határ húzódik közte, és a billentyűket taposó, könyökkel verő, rajta ugráló rockerek között - ezúttal bele- belekönyökölt a billentyűzetbe. Ámbár a perkusszív orgona-játékstílus az egész koncerten jellemzője volt Mátyás játékának, a ritmusközpontúság ezekben a számokban még jobban érvényesült. Sőt, Badics most tombolhatta ki magát igazán, amit két pár darabokra tört dobverő leamortizálásában érhettünk tetten. Csókás úgy játszotta a kőkemény funky ritmusokat, mintha előbb nem ő játszotta volna be a tipikus jazz-intrókat, nem ő rögtönzött volna a dögös bluesokban. Mindig jól választott hangszíneket, amelyeket ízlés szerint egy szám alatt is többször váltott, és különösen jó volt a játéka a ritmusalkotásban, azaz jó volt a groove. Nem csoda, hogy a lelkes közönség másodszorra is visszatapsolta a Kéknyúl formációt, akik az idén kiadott nagylemezük zárószámával, a közönséget is megénekeltetni szándékozó Chicken Pressure-rel köszöntek el.
Ritka az a koncert, mikor igazán nekem való zenéket hallok. A tegnapi az volt. Kár, hogy a máskor oly tolakodó koncertvégi CD vásároltatás szokását itt nem alkalmazták: velem együtt biztosan vásárlóra talált volna jó néhány lemezük.
Gróf István - foto: Büki László
Megjelent a www.vaskarika.hu és a www.bluesvan.hu portálokon
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése