2014. december 31., szerda

Egy este a Hammond- orgona bűvöletében- Kéknyúl koncerta a Krúdy klubban

Stílusosan egy nagyszerű jazzkoncert beszámolójával zárjuk a 2014-es évet: a Lamantin Klub szokásos évzáró buliján ezúttal a hat éve alapított Kéknyúl Hammond Trió lépett fel szépszámú közönség előtt.

Amikor Laurens Hammond 1934-ben szabadalmaztatta elektromos orgonáját, még nem tudta, hogy az akkor villanyorgonának titulált, általa megtervezett és megvalósított hangszer még 80 év elmúltával is az egyik legizgalmasabb instrumentum marad. A nagy templomi orgonák kiváltását szándékozott megvalósítani Chicago-i műhelyében. Elgondolásának lényege az volt, hogy a billentyűkhöz tartozó kis forgó hangkerekekről szedik le a pick-up-ok a hangot, és több kilométer hosszú vezetéken - ezt láthattuk a koncerten is, mivel „nyitott hátsóját" mutatta nekünk a B-3as - közvetítik az előerősítőbe. Ez egy külön szekrény, becenevén Leslie, ahonnan származik az a különleges Hammond-hangzás, amelyet a jazz- és rockzenében jártas fül azonnal felismer. Nos, a templomi hangzás helyett jött a jazz, ahol kezdetben a 10-12 tagú bigbandeket váltotta ki a hangszer, majd a kamara-jazzben terjedt el.
A Hammond királya, minden orgonista példaképe Jimmy Smith volt, aki az 50-es, 60-as években tevékenykedett, de mára is vannak követői, így Joey DeFrancesco amerikai jazzer. A R&B, a soul világának korai márkahőse az a Booker T. Jones volt, aki az M.G's bandájával ismertette meg és népszerűsítette a rockban is a hangszert. A 60-as évek közepén a B-3 volt a blues-rock zenekarok legelterjedtebb hangszere, de jól bánni vele csak kevesek tudtak. Ezek közül a Spencer Davis bandájában feltűnő Stevie Winwood, a Santana együttesében orgonáló Greg Rollie, a Deep Purple hangzást meghatározó Jon Lord, és a Uriah Heep-es Ken Hensley, míg a progresszívek közül Keith Emerson volt utolérhetetlen tudású billentyűs. A hazaiak közül Fogarasi János nevét kell megemlíteni e hangszer jeleseként.

A Lamantin Klub szokásos évzáró buliján, ahol nem az elvont jazz mesterei, hanem a jazzrock vagy a blues nagyjai szoktak fellépni, ezúttal az 6 éve megalapított Kéknyúl Hammond Trió lépett fel szépszámú közönség előtt. Premecz Mátyás, az orgona hazai mestere szintén alig harmincas társaival, Csókás Zsolt gitárossal és Badics Márk dobossal érkezett Szombathelyre. S persze régi, korabeli B3-asával, amit már 1975 óta nem gyártanak, mivel a Hammond új japán tulajdonosai, ugyanúgy, mint a többiek, a mechanikus, majd a tranzisztoros alkatrészeket digitálisokra cserélték. Mátyás éveken át alkatrészenként összegyűjtött-rakott kétmanuálosa, a 2X61 billentyűvel és 25 lábpedállal rendelkező matuzsálem ott terpeszkedett a színpad közepén, meztelen háttal, szekrényterjedelmű Leslie-jével a jobbján, de nem sokáig. A koncert nyitószáma első albumuk címadó dala, a Nahát, babám volt, fergeteges orgona- és gitárimprókkal, ugyanúgy, mint a Könnyű bluesban, egy középgyors számban. A beharangozottaktól eltérően ott szembesültem azzal, hogy az estén nemcsak az orgona a fő hangszer: a gitár egyenrangúan vette ki részét az az esti muzsikából. A keményen, fegyelmezetten, hibátlanul játszó, a technikai adottságokat tökéletesen ki- és felhasználó Csókás a témákat is korrekten vezette fel, a rögtönzéseiben pedig nagyon ötletes volt. Az amerikai öreg bluesmanek stílusában nem virgázott fel-alá, hanem inkább ritkán odaszúrt hangokkal díszített. Sohasem úszta meg tapsvihar nélkül befejezett improvizációit. A C. C. Rider átdolgozásukat fergeteges boogie-alapokra rakták, melyben már az addig alázatosan kísérő Márk is alaposan belelendült.
Figyeltem a trió basszeros nélküli játékát: ezt általában Premecz hozta lábpedálján a lassú, vagy középgyors számokban. A gyors swingekben, boogiekban azonban ezt nem lehetett hozni, itt a bal kéz segített be a fel- és lesétáló basszusmenetek játékába. A blokk negyedik száma meghozta a változást: egy Jimmy Smith szerzeményt, mely már jazz volt a javából. Zsolt vezette fel a témát, majd uniszónó következett az orgonával. Finom, izgalmas dallam, jó kis jazzes akkordokkal, amire lehetett rögtönözni. Matyi nem volt rest, az öreg szekrényből egymás után jöttek elő a villámgyors futamok, a lebegő-úszó sorvégi kitartások, amelyeknél a Leslie kereke nem győzött forogni. Zsolt is nekiállt rögtönözni, de főként a negyedórásra sikeredett, a szünet előtt utolsóként játszott Leon Spencer soul-jazz orgonista szerezte bluesban teljesedett ki kettejük örömzenéje. Premecz játéka kiváltképp fantasztikusra sikeredett, valahogy nem akart vége lenni rögtönzéseinek.

Szünet után folytatódott a stílusparádé. Gospel, blues, sőt heavy metál számok is sorra kerültek Jimmy Smith jól ismert The Cat-je mellett. Herbie Hancock Watermalon Man-jének akkordjai után ismét Csókás emlékezetes gitárjátéka dobta fel a hasonló koncertek megtartására ragyogóan bevált Krúdy Klub hangulatát. Azt gondoltam volna, hogy a vájtfülűek táborába tartozó zenészek inkább a jazz elkötelezettjei, és a funk-soul-blues vonulat inkább a közönségízlés kielégítése érdekében történő kompromisszum, de nem. Mindhárom zenész teljes odaadással nyomta a visszatapsolást követő feszes, energikus, csuparitmus soult, melybe beleszőtték a Zeppelin Communication Breakdown-jának, vagy Hendrix Hey, Joe-jának részleteit is, igen kemény hangszerelésben.
A zenekarvezető - bár generációs határ húzódik közte, és a billentyűket taposó, könyökkel verő, rajta ugráló rockerek között - ezúttal bele- belekönyökölt a billentyűzetbe. Ámbár a perkusszív orgona-játékstílus az egész koncerten jellemzője volt Mátyás játékának, a ritmusközpontúság ezekben a számokban még jobban érvényesült. Sőt, Badics most tombolhatta ki magát igazán, amit két pár darabokra tört dobverő leamortizálásában érhettünk tetten. Csókás úgy játszotta a kőkemény funky ritmusokat, mintha előbb nem ő játszotta volna be a tipikus jazz-intrókat, nem ő rögtönzött volna a dögös bluesokban. Mindig jól választott hangszíneket, amelyeket ízlés szerint egy szám alatt is többször váltott, és különösen jó volt a játéka a ritmusalkotásban, azaz jó volt a groove. Nem csoda, hogy a lelkes közönség másodszorra is visszatapsolta a Kéknyúl formációt, akik az idén kiadott nagylemezük zárószámával, a közönséget is megénekeltetni szándékozó Chicken Pressure-rel köszöntek el.
Ritka az a koncert, mikor igazán nekem való zenéket hallok. A tegnapi az volt. Kár, hogy a máskor oly tolakodó koncertvégi CD vásároltatás szokását itt nem alkalmazták: velem együtt biztosan vásárlóra talált volna jó néhány lemezük.

Gróf István - foto: Büki László
Megjelent a www.vaskarika.hu és a www.bluesvan.hu portálokon

2014. december 23., kedd

Everybody Hurts- Joe Cockerre emlékezünk

Gróf István Fotó: http://blogs.mcall.com


Joe Cocker a kékszemű soulzene leghíresebb képviselője, aki jellegzetes, érdes, mély hangjával, a koncertjein összerendezetlen, furcsa kézmozgásával, valamint igényes, az eredetieknél sokszor jóval színvonalasabb feldolgozásaival írta be nevét a rockzene nagykönyvébe. 1983-ban, az Egy tiszt és egy úriember c. film betétdaláért, az Up Where We Belong- ért, melyet Jeniffer Warnes-szel duettben énekelt Grammy-díjat kapott. 2007-ben megkapta a Brit Birodalom érdemrendjét. 21 stúdió- és 4 koncertalbuma jelent meg. December 22-én hunyt el.
John Robert Cocker 1944 májusában született egy Yorkshire-i kisvárosban, Sheffield-ben. Szegény gyerekként korán dolgoznia kellett: lakatos, gázszerelő, benzinkutas volt, mielőtt 1968-ban a Procol Harum menedzsere felfedezte. Előtte persze már sokat próbálkozott a muzsikálással, hiszen egyik kedvence, Lonnie Donegan mintájára bátya skiffle bandájában énekelt, majd másik példaképe, Ray Charles dalait adta elő az általa alapított Cavaliers- együttesben 1960-ban, 16 évesen.
A következő évben Vance Arnold and the Avengers nevű bandával - ahol Vance persze ő volt - már rendszeresen felléptek a kisváros pubjaiban, itt már Chuck Berry rock-okat játszva.
A szerencse először 1964-ben mosolygott rá: lemezre vette a Beatles slágerét, az I'll Cry Instead-et. Négy év múlva történt meg végül is az igazi áttörés: második kislemeze, a Marjorin bekerült a Top 40-be márciusban, de fél évvel később egy szintén Beatles szerzemény, a With A Little Help From My Friends már listaelső lett, nemcsak Angliában, hanem a tengerentúlon is.
A 24 éves énekes nemcsak befutott, hanem kialakította jellegzetes, egyéni stílusát is. Az Egy kis segítség c. dalával viharos sebességgel indult meg Joe Cocker karrierje felfelé. A lemezein szereplő stúdió-zenészek, így a későbbi Zeppelin-vezér Jimmy Page gitáros, vagy B. J. Wilson dobos profi muzsikusok voltak, de Joe-nak saját bandát kellett verbuválnia a koncertkörutakra. Ez lett a Grease Band, melynek vezéralakja az a Chris Stainton billentyűs lett, aki Joe-val együtt sok sikeres dalt is írt.
Jöttek a fellépések Angliában, '68 őszén a már befutott The Who-val, '69 telén a Marmalade-del és Gene Pitney-vel, majd ez év nyarán amerikai körút, mely során fellépési lehetőséget kapott a Newport-i, majd a Denveri, végül a leghíresebb, a Woodstock-i rockfesztiválon. '69 tavaszán első nagylemeze, a With A Little Help, egy fél évre rá, novemberben pedig már a második, a Joe Cocker című látott napvilágot. A már oly jellegzetes és híres női vokálkórussal előadott új dala, a Delta Lady a Top10-be is bekerült.
Egyrészt a hatszoros felvevő piac, másrészt a blues és a rock őshazájában learatandó siker elérése miatt az amerikai fellépések minden brit rockelőadó számára nagyon fontosak voltak. Így történt ez Cocker-rel is: az 1971-s nagy USA-beli turnéján 48 városban lépett fel immár 30 tagú kísérőbandájával együtt, melyben olyan nagy nevek voltak, mint Leon Russel zongorista, zenekarvezető, Bobby Keys tenorszaxis, akit később az ekkor egyenrangú vetélytársként muzsikáló Rolling Stones szipkázott el, vagy Rita Coolidge énekesnő, aki ekkor Joe vokalistája lett. A Mad Dogs and the Englishmen, azaz az őrült kutyák és az angolok nevű turnézenekar országjárása alatt folyt a whisky, szívták a marihuánás cigiket, úgyhogy a turnénak idő előtt véget kellett szakítani Cocker depressziója miatt. A legértékesebb helyszínen, a New York-i Fillmore East teremben a koncertről felvétel is készült, melyet a Mad Dogs and The Englishmen c. lemezen adtak ki.
A két évig tartó lelki rehabilitáció után Joe ismét munkához látott. Öreg haverjával, Chris-szel szövetkezett a nagyrészt saját dalok írására: az eredmény a negyedik, a Something To Say c. sikeres nagylemez lett '72 novemberében. A komoly szakmai munka folytatódott tovább, és a következő évben kiadott ötödik., újabb korongjáról is világsikert produkált: a Billy Preston által írt You Are So Beautiful-t, melyben, Nicky Hopkins-szal a zongora mögött egy igazán lírai, ugyanakkor férfias balladával lepte meg a hallgatóságot. A dalt később egy amerikai show-ban nagy példaképével, Ray Charles-szal is elénekelhette.
Ugorjunk 9 évet. Joe Cocker ebben az időszakban kiadott néhány nem túl kiemelkedő albumot, többször végigkoncertezte a nagyvilágot, és közben továbbra is előjöttek a marihuánához, és az alkoholhoz kötött mentális problémái. 1983-ban aztán újra megrázta magát a majd két évtizeden keresztül a rockszínpadokon még mindig népszerű, és nagyszerű lemezsikereket felmutató énekes, és a kilencedik, Sheffield Steel c. albumán ismét engedett a korai évek soul-os, blues-os stílusából, és a lírai balladák, valamint az akkor divattá vált reggae felé fordult.
Cocker-nek arany szíve volt. Rengeteg jótékonysági fesztiválon lépett fel, gázsiját nemes célokra, így a szklerózis-kutatások felgyorsítására ajánlotta fel. Anyagilag is rendbehozta magát a művész, rosszindulatú anekdoták szerint Rolls Royce-át a visszavitt üvegek árából vásárolta. Közben angliai otthonát elhagyva Ausztráliában telepedett le családjával. Hangját a nagy amerikai filmstúdiók is felfedezték. Talán mindenki előtt ismert a 9 és ½ c. film Kim Basinger sztriptíz-jelenetével, amely alatt Joe a You Can Leave Your Hat On c. dalát énekelte. Nemcsak ezért, de világsláger lett 1986-ban a dal, ugyanúgy, mint Ray Charles száma, az Unchange My Heart is a következő év őszén. Sohasem volt reunion-zenész. Egész életében, kisebb kihagyásokkal a színpadon állt, koncertezett, közben lemezeket vett fel. Legutolsó nagylemeze, a Hard Knocks 2010-ben került a polcokra, a Fire It Up világjáró koncertjére tavaly, 2013 tavaszán-nyarán került sor. 2014-ben új nagylemez megjelentetését tervezte. A tüdőrák azonban közbeszólt. Halála kimondhatatlan nagy veszteség a rockzene rajongóinak...
megjelent a wwww.vaskarika.hu, és a wwww. bluesvan.hu portálokon 2014. 12.23-án

2014. december 16., kedd

Fél évszázados a magyar beat-zene- Teltházas Illés- buli a Veszprém Arénában

Gróf István - Fotó: veszpremarena.hu (nézőkép)

Amikor többezred magammal araszolgattunk a Veszprém Aréna nézőterére szombat este, meg kellett állapítanunk, hogy ez a koncert igazából a Nagy Generációnak szól: inkább 60 körüli volt az átlagéletkor, amit nevetgélve meg is állapított egy negyven körüli házaspár ismerősünk, hozzátéve, hogy egyáltalán mit is keresnek ők ott. Nem fogtok csalódni - előlegeztem meg az est sikerességét, és igazam lett.
Mintha pár perccel azelőtt vonultak le volna a kézilabdás lányok a pályáról, valamilyen por-ködszerűségben úszott az óriási terem, és kissé tompa fényben peregtek le Sándor Pál híres Illés filmjének kockái a színpad közepe felett felhúzott egyetlen kivetítőn. A zenéje amúgy is ismert volt számomra, és mivel a 90 km-es úton odafelé a sok közül pont az Add a kezed lemezük szólt a kocsiban, a dalok még jobban átjöttek. Amíg a koncert elkezdődött, volt időm feleleveníteni magamban találkozásaimat a nagy Illéssel.
1965 februárjában, a Rákóczi gimnázium II/c fiúosztály tanulójaként mentünk el társaimmal „testvérosztályunk" meghívására a Móricz gimi szalagavatójára, ahol „a fehér ing és nyakkendő még kötelező volt", és „a zenekar The Rolling Stones-t játszott", mely zenekar nem volt más, mint a három hónapja összeállt Illés együttes. 1966, Kisstadion, ahol szép óvatosan elővezették Illésék a nagy hangzavarban azért jól megkülönböztethető magyar nyelvű saját dalaikat, így a Légy jó kicsit hozzám-ot és az Óh, mondd-ot. Az 1967-es Alfa mozi vasárnapi matinéján Szabolcs nélkül léptek fel, hiszen, mint ahogy azt később megénekelte, másodszor is kopasz lett, azaz behívták katonának. A '67-es karácsonyi Egyetemi Színpadi bulijukon váltottak a zenei igényességük mellett - a Beatles Bors Őrmester című lemezének dalait is bemutatták a sajátjaikon kívül - a külsőjükön is: ekkor jelentek meg először színes hippiruhákban, és hordtak vállig érő hajat. 1983 nyara: Királydomb, az István, a király bemutatója. Az Aczél György-i érában a nemzeti elkötelezettségűeknek ez az előadás volt az első jelzés, hívás, hogy a magyar Himnuszt hogyan kell teli torokból, felemelt tekintettel, szívre tett kézzel elénekelni. 1990 nyara: a nagy Népstadiont töltöttük meg reunion koncertjükre százezredmagunkkal, egy parádés buli résztvevőjeként. 2005. augusztus: Sziget, 0-dik nap, immár Pásztory Zoli nélkül, Örssel a dobok mögött, ahol az Illés újfent bebizonyította, hogy 60 évesen is a műfaj koronázatlan királyai maradtak.
Pár perccel 7 után a kigyúló fényszórók a három, még élő Illés- tagra irányultak: Szörényi Levente, Bródy János és Szörényi Szabolcs állt a dobogón. Ősz hajukat kiemelte sötétszürke öltönyük, fekete cipőjük, nyakkendőjük. Te jó Isten, mi lesz itt - gondoltam -, amikor ráadásul felfedeztem a háttérben néhány, a hegedűvonóját markolászó zenészt. De nem volt okom aggodalomra, hiszen Levente rögtön belevágott az egyik legkeményebb Illés nótába, a Ne gondold-ba. Ezt a két legkorábbi Illés dal, a Légy jó kicsit hozzám, és az Oh, mondd követte, tökéletes előadással. Majd Bródy János lépett a mikrofon mögé, hogy beavasson a koncert menetébe. Eszerint az új zenészgeneráció képviselői mutatkoznak be az „öregek" blokkjai közben, míg azok pihennek egy kicsit. Nos, így is történt: elsőként a hazai pályán fellépő, azaz veszprémi illetőségű Vastag-testvérek léptek a mikrofonok elé. Előbb Csaba énekelte el a Nézz rám-ot, tökéletesen, avagy ahogy régen mondtuk, 1 az 1-ben, majd az öltönyösen megjelenő Tamás a Történet M-ről című Levente- balladát. Megmondom őszintén, az eredeti dal hangulata nem jött át, sőt, egy kicsit Frank Sinatrás-ra sikerült a soundja. Kissé több volt a kelleténél a hangerő a Vastag- testvérek énekelte utolsó szám, a Gondolj néha rám esetében is. Telitalálat volt azonban a következő vendég, Szabó Ádám tangóharmonikával kísért Illés- száma, a ritkán előadott Nem akarok állni, melyet ötletesen, és hangulatába illeszkedően dolgozott fel a fiatal előadó. A jubiláló csapat második etapjára Szörényiék már átvedlettek trikó-farmer garnitúrára, és egy újabb, három számból álló slágerblokkban Levente a Kéglidalt, Szabolcs Az ész a fontos-t, míg Tini a Sárika című közismert dalát tolmácsolta szólóénekével. Ezután újabb vendégelőadók érkeztek, elsőként a fúvóskórussal megerősített, reggae-, és ska ritmusban karibi hangulatot árasztó PASO, azaz a Pannonia Allstars Ska Orchestra, akik a Kugli és a Szemétdomb c. számokat dolgozták át, nem csak ritmusában, de dallamvezetésében is meglepően jól.

Az őket követő Anna and the Barbies Pásztor Anna szerepéhez igazítva két Koncz Zsuzsa által énekelt Illés-dalt nyomott le az előbbiekhez képest nagyobb felhajtással. A Színes ceruzák és a Keresem a szót tolmácsolásuk nem rengette meg a világot, az azonban kiderült, hogy a gitáros Pásztor Samunak legalább olyan jó hangja van, mint szólóénekes lánytestvérének. A Fehér album bevezető szövegének az emberi jogokkal és a szabadsággal összefüggő hosszabb bejátszása előzte meg Feke Pál fellépését. A dalszínházakban előadó művész hangja alaposan beterítette ismét az Aréna minden szegletét, ám a kísérő vokalisták szintén erős háttéréneklése miatt nem tette élvezetesé a Kit választanál c. közismert Szörényi- dal interpretálását. A harmadik ős-Illés blokk előtt aggódtam amiatt, hogy csak a nagy, befutott slágereket éneklik el a fiúk, a kevésbé közismerteket nem. Szerencsére ez nem következett be, mivel egy, Bródy alkotói korszakából a társadalmi konfliktusokat feszegető szerzemények csokra következett: a pompásan eljátszott Elvonult a vihar után az 1848, majd az Európa csendes unplugged változata következett, a lemezen tolmácsolthoz képest megvariáltan, ami az együttes tagjai által ízléses, profi módon tolmácsolt vokáljaiban volt tetten érhető. A szó veszélyes fegyver megint egy nem sokszor játszott Illés- szám, és ezt is áthangszerelték Leventéék: filces verőket használó dob, a távolban lebegő orgonakíséret, és ebben is ragyogó kórusok tették emlékezetessé a számot. Majd a többiek magára hagyták Jánost, aki legsikeresebb protest-songját, a Ha én rózsa volnék-ot énekelte el olyan szuggesztív erővel, hogy előadása után a közönség visszahívó vastapsa miatt alig tudta átadni a helyét a következő alakulatnak. Sokan politikai aktualitást fedeztek fel az énekelt dalban, ugyanúgy, mint a műsorzáró Sárga rózsában. Embere, és képzelete válogatja. A sikeres Illés- blokkot, amelyet a kezdetben még visszafogottabban szereplő beatzenészek addigra egyre nagyobb élvezettel játszottak, újabb vendégblokk követte. A Subscribe hardcore-metal banda alaposan átrendezte a színpadot. A két szólóénekessel fellépő csapat minden tagja mozgott, hadonászott, rohangált, közben dübörögtek a gitárok, és a Láss, láss, ne csak nézz, valamint a Bye-bye London c. Illés-dalok sorjáztak.

A közönség permanens letegezése a bevezetőben leírtakra tekintettel kezdetben még nem, később már disszonáns volt. Fiatal csapat volt az őket követő Ivan & The Parazol, de az ugyancsak tettenérhető, vad nyersességük valahogy simábban ment, mint az előttük fellépőké. Vitáris Iván énekes bevezetőjében el is mondta, hogy az Illés-féle beatzene hangulatának, zenei örökségének, társadalmi mondanivalóinak továbbvitele egyik céljuk. A legutolsó Illés LP-ről játszott két kemény dalt, a Nekem oly mindegy és az Add a kezed-et adták elő rendkívüli átéléssel. Balla Máté gitáros játékát figyelve-hallgatva a korai Keith Richards-ot juttatta eszembe, de ugyanilyen nagyfokú azonosulást véltem felfedezni Tanai János basszeros játékában is. A negyedik „Öreg-blokkban", melyre újra átöltöztek,- ezúttal fehér öltönybe- aztán elhangzott az Újra itt van, a Táncdalfesztivál-győztes Amikor én még kissrác voltam, amellyel hivatalosan is elismertették a beat zenét Magyarországon. A nagy, korszakindító felvételek közül a sorban Az utcán következett, majd, hogy minden dalukat felelevenítsék Illésék, egy 9 perces egyveleget tálaltak fel a vendégénekesekkel karöltve. Az énekhangosítás ekkor is túlzott volt, szinte zavaró, és a számok sem gördültek egymás mellé úgy, hogy sima legyen az átmenet. Mindenesetre jó volt hallani olyan ragyogó Szörényi zenéket, mint az Itt állok egymagam, vagy olyan Bródy költeményeket, mint a Nem érti más, csak én. A zárószám persze mi lett volna más, mint a Little Richard. Levente az első versszakban nehezen találta meg a hangot - rendkívül nehéz is a szám eléneklése -, aztán a régi hévvel és jókedvvel énekelték el a visszataps után még egyszer. A város polgármestere és a rendező PLT ügyvezetője a színpadon köszöntötték a zenészeket, majd a záródal, a Miért hagytuk, hogy így legyen volt, amelyben az aktív zenészek megemlékeztek két elhunyt társukról, Illés Lajosról és Pásztory Zoltánról. Nemes gesztus volt, ugyanakkor elkerülhetetlen is.
A kiáramló tömeg hangját hallva majd mindenki valamilyen véleményt fogalmazott meg: nagyon jó volt, minek léptek fel a fiatal bandák, túl hangos volt, avagy, melyik fogolytáborban töltötték Szörényiék a háború utáni éveket. Azaz sokféle reakció volt. Az enyém világos: sohasem bocsátottam volna meg magamnak, ha nem megyek el erre a koncertre. És ha megjelenik, a lemezt is meg fogom vásárolni majd. Mert a magyar beat megszületése 50 évvel ezelőtt volt. És ez nagy idő, ez már történelem a javából!
Megjelent a www.vaskarika.hu portálon

2014. december 10., szerda

Még a nézőtéren is táncoltak - 7. Boogiefeszt Győrben

Szöveg és fotók: Gróf István

Nagysikerű bulival zárult a VII. Győri Nemzetközi Boogie-Woogie Fesztivál zárónapja szombaton este Richter-teremben. A fiatal, még csak huszonegynéhány éves Dániel Balázs zongorista, illetve szülei szervezik ezt a Győr határain messze túlmutató, december első hétvégéjére időzített programsorozatot, mely évről-évre egyre népszerűbb. A város komolyzenei központjában, a Richter- teremben az idei évben -a hatalmas érdeklődésre való tekintettel- már kétestés hangversennyel zárult a fesztivál.
 Egy kis boogie-woogie történelem A zongora-blues alapjában véve kétszólamú: a kérlelhetetlenül gördülő basszusszólam, és az erre játszott jobbkezes melodikus futamok. A lassú blues-sémák gyorsabb változatát nevezték el boogie-woogie-nak, először 1924-ben, Chicagóban. Itt, a szeles városban született 1907-ben első nagymestere, Albert Ammons is. Az Atlantában, 1905-ben született Big Maceo Merriweather is Chicagóban, a nagy bulizások fellegvárában kötött ki a 40-s években, ahol Tampa Red, az akkor már menő blues-gitáros hamar a bandájába vette az erőteljesen játszó zongoristát. A boogie történelem egyik legdinamikusabb felvételét, a Chicago Breakdown-t is ő játssza.

A blues,- illetve a belőle kifejlődött és szorosan hozzákötődő boogie-woogie zongoristák egy másik korai mestere Meade Lux Lewis volt. Az 1901-ben született Little Brother Montgomery nem a gyapotföldeken szorgoskodók környezetéből jött. Apja egy Louisiana-i, fenyvesek borította hegyen működő fűrésztelepen üzemeltetett egy lebujt. Itt egy-egy üveg whisky mellett elszórakoztatta őket egy zongorista. A tulaj fia nemcsak alkalmi beugró volt.
Az akkori zongoristák elég mozgékonyak voltak. A gitárosokkal ellentétben nem vihették magukkal a hangszerüket, de ez terhet sem jelentett számukra: pillanatok alatt felpattantak a tehervonatra, hogy átmenjenek a következő városba. Az 1906-ban született Roosevelt Sykes, a korszak meghatározó mestere is így működött. 10 évesen a templomban orgonált, de 5 évvel később már St. Louis-i bárokban zenélt. 1930-ban, több zenésztársával egyetemben, Ő is Chicago-ban landolt. Itt volt divat az ún. "house rent party", azaz a lakbér-buli, ahol a pénzből kifogyott bérlő - hogy törleszteni tudja lakbérét - zongoristát fogadott és belépőt szedett. A zenészek zöme munka után ment játszani, fizetségük az elfogyasztott étel, ital volt. Talán ezért is volt Chicagóban minden zongorista Big Maceo-hoz hasonlóan 100 kiló feletti.
Az elektromos blues előretörése idején John Lee Hooker gitáros- énekes, a rock and roll időszakban pedig a fehér Jerry Lee Lewis és a színesbőrű Fats Domino voltak a műfaj nagyjai az 50-es évek végén. Azóta a boogie-nak voltak divatos és kevésbé népszerű korszakai, de egy biztos: a mai napig is népszerű ez a műfaj.
Induljon a show!
A szombati koncertet a házigazda, Dániel Balázs boogie zongorista -aki rajongóitól kiérdemelte a Mr. Firehand, azaz a tüzes-kezű jelzőt-, valamint két kísérője, Koch Barnabás dobos és Zink Ferenc bőgős- basszusgitáros alkotta trió kezdte, félelmetesen lehengerlő zenékkel. Már a második szám után dobogott alattunk a színház padozata. Érdekes volt a színpad hátuljára elhelyezett óriás kivetítő programja: nem élőképeket, nem is legyártott klipeket mutatott. A rögzített kamera a műsor ideje alatt végig a baloldalon elhelyezett hangversenyzongora billentyűzetét mutatta alulról, az alsó A hangtól felfelé, ahogy a zenészek játszottak rajta. A felvezető számok után még egy fokkal megemelkedett a hangulat, mikor a szintén fiatal amerikai Chase Garrett ült az említett hangszer mögé, és nyomta a gyors boogie-kat, amellett, hogy ő kiválóan énekelte is dalait.
Mind egy egyre magasabbra tekeredő kígyó, úgy bontakozott ki tovább a buli. Hamarosan beszállt szájharmonikájával a német Albert Koch is, aki a műfaj népszerűbb, de keményebb, dögösebb változatát adta elő a már színpadon zenélő társaival. A helyszín aztán hamarosan teljesen benépesült: hogy ne csak a fülünknek, hanem a szemünknek is folytatódjon a káprázat, előugrottak a táncosok, a világ élvonalába tartozó svéd Ramsus és húga, Tove Holmqvist, valamint a lengyel Cherubinski testvérpár, Grzegorz és Agnieszka. Amit a rock and roll, boogie, és funky táncolásról tudni kell, azt ők mind tudták. Egyszerűen vonzották a tekintetet, de különösen a svéd fiú alkotott egyedit akrobatikus figuráival, rögtönzött tánc mozdulataival.
Már szinte egy gombostűnyi hely nem maradt a színpadon, mikor a legnevesebb csoport, a budapesti Mojo Workings trió is elhelyezkedett a stage hátulján, hogy negyedórás blues, boogie számokból álló műsorukkal megörvendeztessék a nagyérdeműt. A Honfi Imre és Horváth János gitáros, valamint Szabó Tamás szájharmonikás alkotta csapat mind a porondon játszó zenészekkel - pl. az Alligator's Tap, vagy a őrült ritmusú Choo Choo Train című számokat-, mind akusztikus trióban is muzsikáltak (Don't Wanna See You Again című, csodálatosan hangszerelt és énekelt blues-t, vagy a különleges, fél méteres mélységű akkordharmonikával kísért Pawn Shop c. dalukat). A 40-es évek nemcsak zenéjében, hanem külsejében is megjelent általuk: korabeli mellényes szürke öltönyben, kalapban zenéltek.
Az első rész egyik sztárvendége, az ugyancsak német Edwin Kimmler ezután ült a zongora mögé: nemcsak boogie-kat, rock-okat, hanem stílusközeli slágereket is énekelt nekünk magas, talán Dr. John-hoz hasonlítható hangján, így a Fever c. soul örökzöldet, vagy Ray Charles közismert dalát, a Hit The Road Jack-et. A mindkét fülében fülbevalót viselő énekes- zongorista, aki a harmonikázáshoz és a gitározáshoz is értett, rutinosan bánt a közönséggel, megtapsoltatta, megénekeltette őket, és a leglátványosabb show-t adta.
A szünet után a helyi színház színésze, aki a konferansz szerepét töltötte be, jó néhány percig sorolta fel a fesztivál támogatóinak sorát. Ez is bizonyítja, hogy egy helyi, önerőből, lelkesedéssel felépített rendszer hogyan tud felnőni odáig, hogy a támogatók serege a produkciók mellé álljon. A felvezető negyedórában ugyancsak a Dániel Balázs Trió zenélt, majd megható pillanatokat szerzett a huszonéves szólista azzal, hogy a feltörekvő új nemzedék képviselőjét is bemutatta: a Mosonmagyaróvárról érkező Slezák Csaba mindössze 14 éves, de lámpaláza ellenére olyan jó kis boogie-t zongorázott, amivel egy cseppet sem maradt el társaitól.
Majd ismét a konzervatívan, mellényes öltönyben, nyakkendővel fellépő amerikai pianista srácé volt a főszerep, aki azért egy kis ízlésfricskával jelezte, hogy nem hétköznapi: világoskék zokniban, fehér lakkcipőben nyomta a zongora pedálját, és hozta a nyolcakat. Egyébként a boogie- zongoristák fontos kelléke a lakkcipő: Dániel is élénk piros cipőt viselt aznap este. A régi feljegyzések szerint Fats Domino az 50-es években 50.000 km-t utazva 200 pár cipőt, és 30 öltönyt nyűtt el évente.
A boogiefolyamban Balázs kísérőzenészei következtek ezután, bizonyítva, hogy nem csak háttér zenészek. Előbb Zink Ferenc adta elő darabját jó kis rögtönzéseivel, melyben a Megy a gőzös Kanizsára műdalunktól a Smoke On The Water Deep Purple-klasszikusig mindent beleszőtt, majd a dobos, Koch Barnabás negyedórája következett. Ekkor már mindnyájan, alkalomhoz illően, mikulássapkát öltöttek. A sokoldalú, és mindig bulihangulatot produkáló Albert Koch aztán megint visszavette a frontember szerepét, és a Talk to the Baby című felelgetős blues-ával először lázba hozta, majd megénekeltette a közönséget.
Ezután elszabadult a pokol: miután a táncos fiúk bemutatták boogie-zongorista tudásukat is, a lengyel és a svéd táncospár szédületes táncokat mutatott be hasonlóképpen, mint a mi széki férfitáncosaink a kocsmában: hol az egyik, hol a másik páros került a színpad közepére, hogy rögtönzéseivel bemutassa tudását, és lehetőleg lepipálja társait. Végül a két fiú együtt is táncolt egy hatalmasat, a saját, és a közönség legnagyobb megelégedésére. Az érdekfeszítő produkciók sora a három szájharmonikás, Szabó Tamás, Edwin Kimmer és Albert Kock közös produkciójával folytatódott, majd az est másik sztárvendége, a 70-en túli neves jazzer, Benkó Sándor következett. Fellépése előtt meghatódottan említette, hogy aki két estén keresztül telt házat tud produkálni manapság ezzel a műfajjal, az előtt le a kalappal.
Ezután Memphisből New Orleansba állította át a váltót, és egy Gene Krupa számmal, majd a hölgyeknek ajánlott Petit Fleur c. jazz- standard-dal, harmadikként a vérbő dixie- számmal, a Sweet Georgia Brown-nal mutatta be ma is páratlan klarinéttudását. Végül mindenki a színpadra jött, hogy a majd háromórás buli zárószámaként a Bye- Bye, Baby, Bye-bye-jal elköszönjenek. A visszataps után a tizenhat szereplő mindenki megelégedésére Chuck Berry Johnny B. Goode-jával köszönt el az addigra a visszafogottságából sokat engedő közönségtől: a fennállva tapsolók széksorai között néhány néző nem bírta türtőztetni magát, és a keskeny széksorok között rockizni kezdett.
Aki egy balhéktól mentes, a hangversenyterem helyszínének tiszteletet adó közönség hallgatójaként, ugyanakkor egy felfűtött hangulatú, élvezetes előadás részese kíván lenni, annak kötelezően ajánlom a december első hetében megrendezésre kerülő győri Boogie Feszt alkalmait, amely - mint az idei is - a táncolni vágyók igényeire kihegyezett after party-val fog befejeződni. Ígérem, nem fognak csalódni!

2014. december 3., szerda

ÁBRAHÁM NYOMÁBAN- TÖRÖKORSZÁGI CSAVARGÁSOK V.

A törökországi kaland utolsó fejezete Sardisról, Pergamonról és Izmirről szól, és összefoglalja az országgal kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat, tapasztalatokat.

 Reggel szomorú szívvel indultunk útnak és hagytuk magunk mögött Pamukkalet, hiszen utolsó napunk következett. Izmirbe indultunk vissza, Sardis és Pergamon ógörög városok érintésével. Sardisig az út nagyon monoton volt, csak nyomtuk a gázt, és közben rácsodálkoztunk az érdekes tájakra és településekre.
Sardis - ahol az ókori világ legelső és legnagyobb zsinagógája áll

A Sart falu melletti Sardis valamikor Lükia fővárosa volt. Állítólag itt volt az ókori világ első pénzverdéje, amelyet Krőzus, a fényűzéseiről hírhedté vált egykori király állíttatott fel. A város jelentős szerepet töltött be egészen addig, amíg meg nem épült egy új kereskedelmi út Konstantinápoly és a többi tartomány között, amely elkerülte a települést. Sardis ettől fogva az enyészeté lett. Egészen 1960-ig az ókori város egy romhalmaz volt, majd amerikai régészeknek sikerült rekonstruálni az egykori épületeket. Sart falu egy tipikus török település, ahol minden turistát kíváncsisággal fogadnak a helybeliek. Nagyon készségesen megmutatták, hogy hol találjuk meg az egykori zsinagóga épületét. A monumentális épületről, - amely a falu központjában egy zöldellő réten található - kiderült, hogy az ókori világ legelső és legnagyobb zsinagógája, ugyanis Sardis a késő római kor legjelentősebb zsidó központja volt. A falu határában találtuk meg a soha be nem fejezett Artemisz templom oszlopait, mellettük meg egy téglából épült bizánci templom maradványát.
Pergamon - libegés ég és föld között

Kimondhatatlan nevű török városokon, - Salihli, Turgutlu, Manisa és Menemen - mentünk át, mire újra az Égei-tenger partjára kerültünk. Északra vettük az irányt Bergama (Pergamon) felé a rendkívül forgalmas úton. Szombat lévén nagy volt a jövés-menés, ilyenkor török családok ezrei indulnak útra rokonlátogatásra. Az ókori görög település, Pergamon, a mai Bergama város körül fekszik. Eddig még nem tévedtünk el egy török városban sem, de itt olyan nagy volt a káosz az útfelújításoknak és úteltereléseknek köszönhetően, hogy a végén már azt sem tudtuk, hol vagyunk. Még arra sem volt lehetőségünk, hogy egy pillanatra megálljunk és érdeklődjünk, nem volt szabad parkolóhely sehol. Végül egy információs táblát követve megtaláltuk a fellegvárra vezető utat, de arról később kiderült, hogy az egy libegőhöz vezet, amivel szintén fel lehetett jutni a hegyre. Pár perces libegéssel ég és föld között, a domboldalon legelő birkák felett átsuhanva a felvonó meg is érkezett az 1063 m magasan fekvő Akropoliszra. A hegyről lenyűgöző kilátás nyílik a környező hegyekre, a mélyben fekvő városra és az északi oldalon látható mélyzöld színű mesterséges tóra, amely egy völgyben bújik meg.
A várost a görög mitológia szerint Zeusz unokája alapította a Kr. e. 8. században. Virágzását Kr. e. 197-160 között élte, ekkor épült meg a híres Zeusz oltár is, amelyet jelenleg Berlinben őriznek a Pergamon múzeumban. A hegytetőre épült város egyre nagyobb lett, és terjeszkedni kezdett minden irányba. Ekkor épült meg a könyvtár, amely közel 200.000 könyvvel rendelkezett. Az Akropoliszon található az Athéne-templom maradványa, a könyvtár romjai, a Traianus-szentély, valamint Attalosz és Eumenész palotájának megmaradt falai. A színház a meredek domboldalon épült meg, kihasználva annak természetes lejtését, az alsó és a felső széksor között 30 m a szintkülönbség. Egy monumentális kőre letelepedve előkerestük szendvicseinket hogy megebédeljünk, de annak illatára az Akropoliszon élő valamennyi kóbor kutya megjelent körülöttünk. Cseppet sem tolakodóan körbeálltak bennünket, és illedelmesen, tisztes távolságra leültek tőlünk. Látszott rajtuk, hogy nekik nagyobb szükségük van eledelre, mint nekünk, így habozás nélkül megosztottuk velük a kajánkat. A belvárosba visszavezető út mentén megpillantottuk a Vörös-bazilika romjait, amely egykor templomként működött. Mivel az elmúlt két napban több görög romvárost is megcsodáltunk, magamban felállítottam egy képzeletbeli toplistát a látottakról. Így utólag egyértelműen megállapítottam, hogy Aphrodiziasz volt az, amelyik nekem a legjobban tetszett, talán érintetlensége és elhelyezkedése miatt.
Izmir, ahol a lakosság számával arányosan nő a macskáké is

Izmirbe még napvilág sikerült megérkeznünk. A kinyomtatott térképet nézegetve egészen egyszerűnek tűnt megtalálni szállodánkat. A széles, több sávos sugárúton félelmetesen nagy volt a forgalom. Aluljárók, felüljárók, iparvidékek és lakótelepek jöttek egymás után. Szállásunkat az óváros egyik szállodájában foglaltuk le Hiába kerestük a szálloda pontos címét, mert az egy olyan utcában állt, amelynek még neve sem volt, csak száma. Bármennyire is figyeltünk, elég volt egy apró tévedés, nevezetesen egy hibás sávváltás, és rögtön letértünk a helyes útról. Ennek ellenére rövid időn belül megtaláltuk azt a környéket, ahol a szállásunk volt. A Hotel Resat Izmir autentikus óvárosában található, a Konak negyedben, egy olyan utcában, ahol mindegyik takaros faerkélyes házban szálloda működött. De nem ám puccos, külföldieknek való, hanem helybelieknek, török vendégeknek. Mindegyik szálloda előtt ott ült egy kisszéken a tulajdonos, és várta a vendégeket. Nagy nehezen bekanyarodtunk az egyirányú, névtelen szűk kis utcácskába, szinte súrolva a házak falát, és leparkoltunk az egyik szomszédos szálloda piciny parkolójába, hogy bevigyük bőröndjeinket. Parkolásunk miatt hatalmas vita és veszekedés tört ki, hogy rögtön vigyük el az autót onnan. A vita lényegében nem nekünk szólt, hanem a nekünk segédkező szállodatulajdonosunknak, merő féltékenységből, hogy bezzeg őhozzá jöttek vendégek. Valami hihetetlen nyugodt fazon volt a tulajunk, egy kiöregedett török amorózó, hátrafésült, illatos olajjal bekent hajjal, hamiskás bajusszal, fényes fekete öltönyben és tükörfényes lakkcipőben. Nem sok nyelven beszélt, de azt tisztáztuk, hogy tévedésből a következő napra foglaltunk szállást, ám ez nem jelentett nála gondot. Egy nagyon kényelmes és minden igényt kielégítő szobát vehettünk birtokba hamarosan. Az autónkat még időben sikerült kimenekíteni a szomszédos hotel féltékeny tulajdonosának parkolójából, és egy közeli foghíjas telken elhelyezni.
Az egykori Szmirna Isztambul és Ankara mögött Törökország harmadik legnagyobb városa a maga 3 és fél milliós lakosságával. Akárcsak Isztambulban, az itt élők száma is évről-évre nő, a jobb élet reményében nagyon sokan költöznek ide. Isztambulhoz hasonlóan, a lakosság számával arányosan nő a városban élő macskák száma is. Úgy mondják, hogy Isztambulban háromszor annyi macska él, mint ember, és ez a 15 milliós lakosságot figyelembe véve igencsak magas szám lehet. Hát körülbelül ez van Izmirben is macskafronton. 1922-ben a város szinte porig égett, így történelmi emlékei megsemmisültek. Első pillantásra modern városnak tűnik felhőkarcolóival és széles sugárútjaival, ennek ellenére a hangulatos Konak negyed bizonyíték arra, hogy milyen lehetett korábban. Csak pár métert kellett megtennünk, és már ott is voltunk a széles Atatürk sugárúton, amely egészen a tenger partjáig vezet le.
Rettenetesen éhesek voltunk, és látva a kebab- árusok hihetetlenül olcsó árait, dupláztunk, sőt, tripláztunk a csirkés dönerből. Az árak töredékei voltak az isztambuli és kappadókiai áraknak, így ezt nem is lehetett kihagyni. Egy török líráért isteni frissen facsart gránátalmalét szürcsölgettünk az úton sétálgatva. A Konak Meydani a város leghíresebb tere, a tenger partján. Rögtön két látnivaló is van itt, a tér közepén álló díszes óratorony, amelybe a még ma is működő óraművet II. Vilmos német császár adta ajándékba. Az óratoronnyal szemben áll a nyolcszögletű, csempével díszített Konak mecset.
Betévedtünk a tengerpartra épült, Eiffel által tervezett hatalmas, valamikor talán raktárként működő épületbe, amely manapság plázaként a világ leghíresebb divatmárkáit árusító elegáns butikoknak ad otthont, de mivel tornacipőben és laza turistás öltözékben nem illettünk bele a képbe, nagyon hamar távoztunk. Szombat lévén a fedett bazár már kora este bezárt, így lassan visszaindultunk a szállodába. A tulajdonos kedvesen fogadott, majd amikor megtudta, hogy korán, reggel 5 órakor indulunk a repülőtérre, megnyugtatott, hogy ne izguljunk, ébreszteni fog bennünket, és forró kávéval fog kedveskedni. Még szerencse, hogy a telefon ébresztőjét beállítottam, és valami miatt nem bíztam az ígéretben, mert ahogyan az ébresztést, úgy a kávét is elfelejtette kedves török barátunk, aki hajnalok hajnalán ott aludt összegömbölyödve a recepció mögötti kanapén, fényes nadrágjában. Mivel alig volt forgalom az utakon, a repülőtérre vezető utat hamar megtaláltuk. Útközben még utoljára üdvözöltük a hegyoldalba faragott magányos Atatürköt. A kis Hyundai leadása gyorsan ment, és pár óra múlva Törökország már csak egy emlék lett. Egy csodálatos emlék.
Amit Törökországról feltétlenül tudni kell

PS: Törökország valóban egy rendkívüli ország, változatos tájakkal, történelmi emlékekkel. Az ország területéről 13 helyszín került fel a Világörökség listájára, ebből utunk során hatot sikeresen bejártunk. Rendkívüliek maguk a törökök is, úgy gondolom, nagyon sokat lehetne tőlük tanulni, mert hihetetlenül kedvesek és vendégszeretőek, segítőkészségükről nem is beszélve. Nyitottak, őszinték, és rendkívül jó pszichológusok! Mindegyik török árus egy szakképzett lélekbulvár, nagyon résen kell lenni, hogy a kedves baráti megszólításra, miszerint "Gyere barátom, itt minden olcsó" el ne vesszünk, mert akkor hamarosan egy feltekert kilimmel vagy török lámpással a hónunk alatt távozunk, a pénztárcánkban pedig lényegesebben kevesebb pénzzel. Ha nem akarunk semmit vásárolni, jobb, ha eleresztjük a fülünk mellett a kedvesen invitáló hangokat, mert ha erre megállunk az üzlet ajtajában, akkor már az eladó nyert.

Ha muzulmánok lakta országban vagyok, teljesen lenyűgöz a müezzin hangja, és a karcsú minaretek égbe nyúló kecses sziluettje. Míg a keresztények a harangot, addig a muzulmánok a müezzint használják imára híváshoz. Igaz, hogy már nem hús-vér ember kiáltja naponta ötször a minaret tetejéről a négy égtáj felé, hogy „Gyertek imádkozni! Allah a legnagyobb! Nincs más Isten, csak Allah!", mert az imára hívás a XXI. században már hangfelvételről jön. De hogy az úton levő muzulmánok se maradjanak le az imáról, az utak mentén, benzinkutaknál számtalan olyan kis dzsámiszerű épület van, amelybe a hithű muzulmán elvonulhat, sőt, a technikának hála, a török mobiltelefonok egy olyan programmal is rendelkeznek, amelyik a tartózkodási hely függvényében meghatározza a pontos imaidőt. De talán még a müezzin hangjánál is jobban lenyűgöz az, ahogyan az imára hívó szóra bezárnak a boltok, üzletek, kiürülnek a terek és a kávéházak, mert aki él és mozog, az mecsetbe igyekszik.
És nagyon sokan mentek, fiatal és öreg férfiak egyaránt, mert aki ott vallásos, az gyakorolja is vallását. Nem kényszerből, nem azért, mert úgy illik, hanem meggyőződésből. A törökök nagyon komolyan veszik hitüket, és annak megfelelően is élnek. Az iszlámban a nőknek nem kötelező mecsetbe járni, és részt venni a férfiak számára fenntartott kötelező imádságon, a nők otthonuk intimitásában imádkoznak. Az iszlám vallás öt alappillérét,- miszerint Allah az egyetlen isten, és Mohamed az ő prófétája, a napi öt kötelező ima Mekka irányába fordulva, a szegényeknek való adakozás, az egy hónapig tartó ramadánnak, vagyis a böjtnek a megtartása, valamint a mindenki számára kötelező egyszeri mekkai zarándoklat - minden hithű muzulmán követendőnek tekinti. Természetesen nem mindenki jut el Mekkába, hogy hétszer megkerülje a Kába szentélyben őrzött Fekete Követ, amelyre a muzulmánok úgy tekintenek, mint Allah földre szállt jobb kezére. A zarándoklat csak azoknak kötelező, akik egészségileg és anyagilag erre képesek. Törökországban a vallásnak nagy hatása van az ott élők viselkedésére, hagyományaira, és az ország lakosságának 99%-a muzulmánnak vallja magát.
1923 októberében Törökországban kikiáltották a köztársaságot, így megszűnt létezni a közel ezer éves Oszmán Birodalom. Az új köztársaság első miniszterelnöke Mustafa Kemal Atatürk lett, aki a függetlenségi háborúban az elvesztett területek visszaszerzésével rátermettségét bebizonyította. Az Atatürk vezetéknevet a Török Nemzeti Országgyűlés adományozta neki, jelentése a „törökök atyja". Atatürk nem csak a köztársaságot, mint államformát vezette be, hanem számos reformot is, amelyeknek az volt a céljuk, hogy az országot gazdaságilag és gondolkodásmódban felzárkóztassák a nyugati világhoz. A modern török állam létrehozása érdekében megtett első intézkedéseinek egyike volt a vallásnak és az államnak a szétválasztása. Ezáltal ketté lett választva ezek irányítása, ezt követően egyik sem szólt bele a másik dolgába. Megszüntette a dervisrendeket, a vallási alapítványokat, és az alkotmányból kivetette azt a pontot, amely kimondta, hogy az ország vallása az iszlám. A vallást, mint olyant egyszerűen kigyomlálta a mindennapi életből. A modern állam jegyében betiltatta a többnejűséget, a törvény előtt egyenlővé tette a férfiakat és a nőket, és mindenkinek egy vezetéknevet kellett választania, mert addig senkinek sem volt családneve. Lépéseket tett annak érdekében, hogy az európai öltözködésmódot bevezesse az országba, és megtiltotta a hagyományos oszmán eredetű fejfedőnek, a feznek a viselését a férfiak számára. Az arab írás helyett bevezette a latin ábécét, amelyet mindenkinek kötelező volt megtanulni. Sok esetben Atatürk maga járta az országot táblával és krétával, és ő maga tanította az embereket írni. Bár a vallást igyekezett a perifériára szorítani, az iszlám továbbra is a török nemzeti identitás fontos eleme maradt, hogy aztán Atatürk halála után újra teret hódítson.
Atatürköt most is nemzeti hősként tisztelik Törökországban, minden településen állítottak neki szobrot, de arcképe mindenhol látható, üzletekben és éttermekben is. Emlékének megsértése súlyos bűncselekményt jelent. Amíg élt, reformjaival nem mindenki értett egyet, mert nagyon radikálisnak tartották azokat, ugyanakkor a változások is túl gyorsak voltak minden téren. Több esetben is merényletet kíséreltek meg ellene, de azokat mindig időben sikerült leleplezni. Halálának évfordulóján, minden év november 10-én reggel 9 óra 5 perckor szó szerint megáll az élet Törökországban, legalábbis pár percre. Megállnak az autók, az utasok kiszállnak a járművekből, és a gyalogosokkal együtt egy percig némán állnak, mialatt a szirénák és a dudák folyamatosan szólnak. Majd elhalkulnak a szirénák, és felhangzik a török himnusz, amelyet az egész ország egy emberként énekel. Az Atatürk kultusz jelenleg is él és virul, az arcképével díszített csészéket, tálakat és zászlókat a törökök előszeretettel vásárolják. Mindenki szereti őt, és könnyes szemmel beszél róla, de nekem, akinek középiskolai és egyetemi éveit a Ceausescu-éra szelleme határozta meg, úgy tűnik, egy kicsit színpadias az egész, és nem tudom, hol kezdődik a valóság, és hol ér véget a mese.

A törökországi tömegközlekedésről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, és itt eltekintek a Konya-Izmir közötti vasútvonalon történt durva késéstől, ennyi ázsiai rendezetlenség még belefér a dicséret mellé. Az országban már évekkel ezelőtt átadásra került több nagysebességű vasútvonal, az Isztambul - Ankara közötti vonalat pedig ezen a nyáron avatták fel. Ha rágondolok a MÁV döcögő és lassú vonataira, a büdös és lepusztult kocsikra, fényévnyi távolságra vannak ezektől a 250 km/óra sebességgel suhanó modern nagysebességű vonatok (Hizli Tren). Isztambul tömegközlekedéséből is lehetne ötleteket meríteni, mert a metropoliszban ezen a téren minden jól működik. Mondjuk, nagyjából jól működik, és itt a hiányos kora reggeli járatokra gondolok. Alacsony padlós, Franciaországban gyártott Alstom villamosok és új autóbuszok szállítják az utasokat, van metró, a budavári siklóhoz hasonló vonat, meg fogaskerekű is, valamint menetrend szerint közlekedő hajók. A közlekedés kártyás rendszerrel történik, az Isztambul kártyát pedig minden közlekedési eszközön használni lehet. Mivel a villamos peronra és a metróhoz eleve csak a kártyával lehet bejutni, a bliccelés gondolata fel sem merülhet. De nincs is miért, mert maga a tömegközlekedés nem egy drága dolog.

Az utazásunkról készült költségvetést látva kiderült az, hogy magának a közlekedésnek a költsége volt a legnagyobb, beleértve itt a repülő, a bérautó és az üzemanyag költségét is. Ugyancsak jelentős tétel a múzeumi belépőjegyek ára, Isztambulban egy kisebb vagyont is el lehet költeni, ha minden híres látnivalóra kíváncsiak vagyunk. De hát a Haghia Sofiát és a Topkapi Palotát mindenkinek látnia kell, a Kék Mecsetbe szerencsére ingyenes a belépés. A legkisebb költséget a napi megélhetés, tehát a szállás és az étkezés jelentette. A kebab árusok ínycsiklandozó kínálatát bűntudat nélkül végig lehet kóstolni, naponta akár többször is, mert azok a magyar árakhoz képest is olcsók. Mivel a muzulmánok alkoholt nem isznak, vagy legalábbis nem túl gyakran, az amúgy rendkívül finom Efes sörnek húzós ára van, pedig a nagy melegben itatja magát. Mivel az ára az általunk megszokotthoz képest magas volt, csak óvatosan, beosztva kortyolgattuk. Ha még egyszer Törökország felé kacsintunk lehetséges úticélként, már tudom azt, hogy mit tennénk másképpen és hová mennénk. A Pegasus török légitársaságnak hihetetlenül olcsó belföldi járatai vannak, amelyek Isztambulból 4-5 ezer Ft-ért az ország legkeletibb pontjáig repítik az embert, lomha Renault és fürge Hyundai igénybevétele nélkül is. És egyszer azért szívesen eljutnék az Araráton túlra is....
G.K.Enikő
megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2014.12.03-án