Az eredetileg a Nagy Hallba szervezett buli hallgatóit a közönségbarát módon átalakított, profin üzemeltetett Akvárium klubban végül is a Kis Hallba terelték be a szervezők a neves amerikai bluesman, a többszörös Grammy-díjas Robert Cray koncertjére múlt héten szombat este. Jól tették, hiszen így elmondhatjuk: telt ház előtt játszottak a fiúk.
Az előzenekar az osztrák születésű, de húsz éve Magyarországra adoptált blues gitáros, Ripoff Raskolnikov és zenész barátja, Nagy Szabolcs zongorista alkotta duó volt. Az előadásában, hangulatában kitűnő felvezető műsor, melynek gerincét a tiszteletbeli magyar bluesman Tom Waits stílusú saját dalai alkották, előre vetítette azt, hogy ez az este nem a tradicionális bluesról fog szólni. Néhány, a ’40-es, ’50-es évekbeli country blues és boogie számuk ennek ellentmondani látszott, de a műsoruk gerincét kocsma és folk dalok adták.
A Robert Cray Band nem sokat késlekedett, az átállás után rögtön a húrokba csaptak: soul-, funky- és reggae ritmusban jöttek az ismert és kevésbé ismert számok, az igazi lassú, dögös tizenkettes bluesok azonban várattak magukra. Aztán végre negyedik nótaként egy örökérvényű tizenkét-ütemű bluest kaptunk a Sitting On The Top Of The World formájában, de a tíz perces extatikus imprókról lemaradtunk: jól fésült, hanglemezgyári minőségben és hosszúságban hallhattuk a számot. Egy kicsit elbizonytalanodtam: a fekete bluesmenek között ritka jó énekhanggal rendelkező, a tizenhetedik lemezén túl levő, azaz rutinos zenész, hatvanegy éves korára beéretten, hatalmas tehetséggel, kivételes gitártudással, hogy nem hozza tűzbe a hallgatóságot? A gitáros-énekes mintha csak a kivasalt, puha, finomított balladáit hozta volna el nekünk, a
Strong Persuadert, a
Right Next Door (Because Of Me)-t, a
Twenty-t, vagy a műsorzáró
Time Makes Two-t.
Mintha Buddy Guy és B.B. King nem is, csak az érzelmesebb Bobby ’Blue’ Bland lett volna példaképe ezen az estén. Persze csodálatosan gitározott a Fender Stratocasterjein, melyeket minden dal után cserélt neki a road, de valahogy hiányzott az a hév, amit egy jó koncerten a jó zenészt elkapja. A nyári Lamantin Jazz Fesztiválon, Matt Schofield koncertjén tapasztaltam szintén ezt, amikor a brit gitáros a blues improvizatív elemeit beáldozta a hard-rockot kedvelő közönség javára. Most pechünkre nem azt a Robertet hallhattuk, aki Eric Clapton előtt játszott 2006-ban a Papp László Budapest Sportarénában, de nem is azt, aki Albert Collinsszal és Johnny Copelanddel együtt megalkotta a blues történelem egyik legjobb albumát, a
Showdownt. Pedig ezen az estén a zenészei sem voltak akárkik: gyermekkori jó barátja, a hosszú évtizedeken keresztül bandatag, a rasztahajú basszeros, Richard Cousins mellett Les Falconer dobos biztosította a fix hátteret Robert mögött. Dover Weinberg pedig emlékezetes billentyű-játékával vívta ki megbecsülésünket: zongorája, orgonája sohasem volt tolakodó, mindig Cray-t szolgálta. Ha feledhetetlen rögtönzéseket nem is, de élményszámba menő orgonahangzást azt azért kaptunk tőle: Bob Dylan első, együttessel kísért lemezén, a
Highway 61 Revisiteden Al Kooper jóvoltából először hallott, magas fekvésben hozott lebegő Hammond akkordok hallatán bizony jólesően megborzongtam. Ugyancsak Dover volt a vastaps után visszatérő banda ráadásszámának főszereplője: a fekete soul zenekar, a Booker T. & The MG’s
Green Onion című instrumentálisának feldolgozását adták elő
Hip Tight Onions címmel a muzsikusok, emlékezve az úttörőkre. De nekem beugrott a szám hallatán a zömében csak hangszeresen előadott nótákkal karriert csináló blues fater, Freddy King dalainak hangulata is.
Két, dedikálásra előkészített lemezem ott lapult a zsebemben, amikor a koncert befejeztével a szokott autogramosztó helyen, a ruhatár szélén vártam a művészeket. Hiába. Pedig de jó lett volna egy laza, felszabadult Robert Cray-jel néhány szót váltanom.
Szöveg: Gróf István, fotó: Császár Márta (Kifra)
Megjelent a www.bluesvan.hu portálon 2014. 11. 02-án
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése