2014. november 28., péntek

ÁBRAHÁM NYOMÁBAN- TÖRÖKORSZÁGI CSAVARGÁSOK IV.

Az egyénileg megszervezett út hatalmas kihívást jelentett, végtelen lehetőséget turisták által alig ismert vidékek felfedezésére. Úgy terveztük, hogy Isztambul felfedezésével kezdünk, majd a szent város, Konya felderítése után néhány nap Kappadókia, majd a Nemrut-hegy következik, hogy aztán az Ararát-hegységben eredő Eufrátesz folyó mentén leautózzunk a szír határig, Harran ősi falvához. Végül Sanliurfa és a Földközi-tenger partján található Silifke érintésével visszatérünk Konyába. A dervisek szent városából egy kalandos éjszakai vonatozás után Izmirben újra autót bérelünk, majd Bodrum, Pamukkale, és az ógörög városok megtekintését követően egy isztambuli átszállással hazarepülünk Budapestre.
.
A Konya és Izmir között közlekedő Mavi Treni, azaz „kék vonat" csak étkezőkocsiból és hálókocsikból áll. Este fél 8-kor indul Konyából, és reggel 7 óra előtt fut be Izmirbe. Kényelmesen, alvással meg lehet spórolni a közel 600 km-es utat a két város között, és a sivár konyai síkságból reggelre már a napsütötte Égei- tenger partján találja magát az utazó..
A lehetséges útitársakat illetően csak akkor nyugodtunk meg végérvényesen, amikor a hálókocsi kalauza átadta párnánkat és takarónkat az egyszer használatos ágyneműhuzattal együtt, és jó éjszakát kívánt nekünk. Mégis csak sikerült kettesben maradni a fülkében. A vonat monoton ringatózásának köszönhetően nagyon hamar álomba merültünk, és csak akkor ébredtünk fel, amikor számításaink szerint már közel jártunk Izmirhez. Az elsuhanó települések csak nem akartak nagyvárosi jelleget ölteni, szőlőültetvények, dombok és falvak között zakatoltunk tovább. Közel másfél órás késéssel, de megérkeztünk Izmirbe. A kalauztól megtudtuk, hogy a késések mindennaposak és megszokottak ezen a vonalon, és rajtunk kívül eddig még senki nem reklamált ezért, egy kicsit neheztelt is ránk kérdéseinkért..
Izmirnek - hazai nevén Szmirnának-, az Égei-tenger partján található 3 és fél milliós nagyvárosnak a felfedezését utazásunk utolsó napjára terveztük be, hiszen innen indult vissza a gépünk egy isztambuli átszállással Budapestre. De addig még hosszú út állt előttünk. Először is el kellett jutnunk a város szélén található Adnan Menderes repülőtérre, ahol várt ránk egy bérelt autó, hogy onnan Epheszosz és Didyma érintésével Bodrumba utazzunk és ott is szálljunk meg..
A repülőtérre való kijutás a vártnál is egyszerűbben ment. Közvetlenül a központi pályaudvar mellett található a külvárosi vasútvonal, az Izban állomása, onnan indulnak ötpercenként a modern szerelvények Izmir északra fekvő külvárosaiba. Útközben, a szerelvény ablakából egy gigantikus Atatürk szoborfejet pillantottunk meg, amelyet a város fölé magasló sziklából faragtak ki. Állítólag ez az egykori államfő legnagyobb szobra Törökországban, aminek oka az lehet, hogy az első világháborúban a város Görögországé lett, de a függetlenségi háborúban Atatürk vezetésével sikerült azt visszaszerezni. A szoborral hálálta meg a török nép Atatürknek a görög-török lakosságcserét, aminek következtében már csak elvétve él görög nemzetiség Izmirben..
Az autóbérlés meglepően gyorsan ment, és fél óra múlva már Bodrum felé haladtunk egy fürge Hyundai i20 személygépkocsival..
.
Az Égei-tenger partvidéke, amely egykor Törökország legsűrűbben lakott területei közé tartozott, dúslakodik ókori emlékekben, hiszen a klasszikus görög civilizáció fennmaradó emlékeinek nagy része itt található meg. Olyan legendás ógörög romvárosok, mint Pergamon, Didyma, Milétosz, valamint a világon talán legépebb állapotában megmaradt görög település, Epheszosz található ezen a vidéken. A környék ugyanakkor gyönyörű öbleinek és homokos-sziklás partjainak köszönhetően kedvelt üdülőparadicsom, olyan felkapott nyaralóvárosokkal, mint Bodrum és Kusadasi. A táj itt merőben más, mint Közép-vagy Délkelet-Anatóliában, az út mentén a hegyek olívafa- és fenyőerdőkkel borítottak, a vegetáció a mediterrán éghajlatnak köszönhetően buja és mindig zöld..
Első megállónknak Epheszoszt terveztük be, ahová Selcuk városából van a letérő. A városon áthaladva a domboldalon egy erőd maradványaira figyeltünk fel, ezért rögtön le is tértünk az útról. Mint kiderült, ezek a romok az egykori Szent János bazilika maradványai. Jézus keresztre feszítés után János próféta Epheszoszban telepedett meg, hosszú életet élt meg, és itt írta meg evangéliumát. A boltívek méretéből következtetve a bazilika valamikor hihetetlenül nagy épület lehetett. A romokkal átellenben található Selcuk legjelentősebb muszlim emlékműve, az 1300-as években épült bájos Isa-Bey mecset. A bazilikánál a tervezettnél több időt töltöttünk egy fasípokat áruló helybelinek köszönhetően, aki egy, a férjem által rögtönzött sípkoncert után mindenképpen el akarta adni nekünk portékáit. Sehogyan sem akarta megérteni, hogy már több tucat sípunk és furulyánk van otthon, különböző útjainkról..
A Selcukból Epheszosz felé vezető úton, a város határában állt egykor az Artemisz templom, amely a bodrumi (halikarnasszoszi) mauzóleum mellett a világ hét csodájának egyike. A hét csoda közül mára az egyiptomi piramisok kivételével mindegyik az enyészeté lett. Itt is csak egy oszlop jelzi a kopár mezőn az egykori templom helyét..
.
Epheszoszban a romterület előtti parkoló tömve volt buszokkal és autókkal. Amikor megjelentek a parkolóőrök, és laza mozdulatokkal irányítgattak bennünket, hogy hol álljunk meg, már sejtettük, hogy nem fogunk egyedül bóklászni a romok között. .
Epheszosz annyira jó állapotban maradt meg, hogy az egykori város kockakővel kirakott főútvonalán végigsétálva lényegében minden nevezetesebb látnivaló megtekinthető. Rögtön a bejárat mellett található a Vedius-gymnasium maradványa, amely nem egy hagyományos iskola funkcióját töltötte be, hanem inkább egy közösségi épület volt, ahol a fiatal férfiak fürödhettek, sportolhattak, találkozhattak egymással. Közvetlenül a gimnázium mellett van az egykori stadion épülete is. A romváros szívében áll a hatalmas méretű színház, amely még így, romos állapotban is lenyűgöző. Innen indul a Márványút, Epheszosz főutcája, amelynek mindkét oldala tele van szebbnél szebb épületekkel, amelyek közül a leghíresebb a Celsus könyvtár, és amelyet mindenki látott már képen vagy tankönyvekben. Az épület eredetileg az ókor egyik legjelentősebb síremléke volt, csak később alakítottak ki benne könyvtárat. A Celsus könyvtár a Római Birodalom harmadik legnagyobb könyvtára lett az alexandriai és a pergamoni után, 12.000 ezer értékes kéziratával. Az épület épségben megmaradt szobrainak és homlokzatának köszönheti hírnevét..
Nagyon sok nevezetes látnivaló van a romvárosban, többek között a Serapis templom, az egykori bordélyház épülete, vagy Hadriánus temploma, érdemes mindegyiket felkeresni. A romterület a helybeliek szántóföldjével, kertjeivel közvetlenül határos, és amíg a turisták szemlélődnek a romok között, a falusiak öntözik és művelik földjeiket. Több helyen is olvastam, hogy a turistáknak földből kiásott ókori pénzérméket kínálnak eladásra néhány euróért, ezért folyamatosan ott sertepertéltem a szorgalmasan kapálgató helybeliek előtt, hátha valaki megszólít üzleti ajánlattal. Amikor a kijáratnál a férjem elárulta, hogy egy kőkupac mögött több régi pénzérmét is eladásra kínáltak neki, majd megőrültem az irigységtől. Szívesen megnéztem volna azokat! Tíz nap utazás után itt, Epheszoszban hallottunk újra magyar szót a tömegből. Nemsokára Didim felé vettük utunkat, egy, a tenger partján a romantikus öblökkel teli úton. Didyma ősi városa mára üdülővárossá nőtte ki magát hosszú, homokos strandjának köszönhetően. Legjelentősebb látnivalója az Apollo templom, amely Delphi után az ókori görög világ második leghíresebb jósdája volt. Régen 120 hatalmas márványoszlop állt a szentély területén, közülük már csak kettő maradt épségben, de azok alapján el lehet képzelni azt, hogy milyen gigantikus épület lehetett egykor. A szentély híres zarándokhely volt a házasulni vágyók között, de jártak ide hadvezérek és politikusok is, hogy megtudják, milyen jövő vár rájuk. A jósda papjaitól még a leghíresebb államférfiak is véleményt kértek fontosabb döntéseik előtt. A szentély területén látható a Medúza dombormű, amely egy Medúza fejet ábrázol. Ez a környék legjelentősebb emlékműve, amelyről azt feltételezik, hogy egykor valamelyik oszlopot díszíthette..
Hamarosan visszatértünk a Bodrumba vezető főútra, ahol megpillantottuk a Velencei-tó nagyságú sós vizű Bafa tavat az út bal oldalán, igaz, először azt hittük, hogy egy tengeröböl. Nagyon sokat nem tévedtünk, mert a tó egykor valóban az Égei-tenger része volt, ma viszont Törökország és Európa legnagyobb madármenedékhelye, több száz madárfajnak ad otthont. Bodrumba késő délután érkeztünk meg, a tenger partján vezető, fenyőfákkal határolt gyönyörű úton. Erdős hegyvidékek, narancs-, mandarin- és olíva- ligetek mellet autóztunk el. Csodálatosan szép, öblökkel csipkézett tengerpart fogadja azokat, akik a városról elnevezett félszigetre megérkeznek. Még sötétedés előtt szerettük volna a szállodánkat megtalálni a zegzugos, szűk utcákkal tarkított városrészben..
.
Bodrumi szállodánkat egy számunkra ismeretlen szálláskereső oldalon találtuk meg és foglaltuk le meglepően olcsó áron. A szállodakomplexumon, amely wellness és spa szállodaként hirdeti magát, látszott, hogy egykor szebb napokat is megélt. Javarészt nyugdíjas német és angol turisták voltak a lakói, akiknek sokkal olcsóbb külföldön élni, mint hazájukban, de voltak oroszok is a vendégek között. Bodrum az Égei-tenger legfelkapottabb üdülővárosa. Egyre több külföldi, főleg angol vásárol magának itt házat, így az árakat úgy az üzletekben, mint az éttermekben a külföldiek állandó jelenléte határozza meg: nem éppen alacsony árairól ismert a város. Szűk utcácskáival és hófehér, virágfüzér motívummal díszített emeletes, lapos tetős házaival olyan, mintha egy görög város lenne..
Régen Bodrum helyén állt Halikarnasszosz, a világ hetedik csodájának egyikével, Mauszolosz király síremlékével. A mauzóleum nagyon sokáig fennmaradt, de 1406-ban egy földrengés jelentős pusztítást végzett rajta. Amikor a Szent János Lovagrend megkezdte a Szent Péter erőd építését, a mauzóleum épületének köveit használták fel az építkezés során, és végérvényesen lerombolták azt. A város jelenlegi látképét a tengerbe nyúló félszigetre épült Szent Péter erőd sziluettje határozza meg..
Este belevetettük magunkat az éjszakai életbe, a bevásárló utcákon hömpölygött a tömeg. Bodrum egy igazi, nyüzsgő üdülőváros, nagyon sok étteremmel, szórakozóhellyel, diszkóval. Akik a nyugalmat szeretik, azok inkább a külvárosban foglalnak szállást maguknak. A sétálóutca valamennyi házának alsó szintjén üzlet működik. Nagyon ízléses boltokat is láttunk, török divattervezők extravagáns ruhakökteményeivel, helybeli iparművészek alkotásaival tele. Természetesen voltak bőrárukat, és a szívemnek oly kedves kilimeket is árusító üzletek a soron. Itt nem tűntek agresszívnak az eladók, mint más városokban, nem támadtak lépten-nyomon le minket a megszokott kérdésekkel, hogy honnan jöttünk, mi a foglalkozásunk, melyik áru érdekel bennünket és mennyit is adnánk érte. Bodrumban kedvünkre nézelődhettünk, élve a lehetőséggel végig is tapogattam-simogattam valamennyi csodálatos gyapjúszőnyeget..
Vacsorázni szerettünk volna, ezért valami nyugodt és kellemes helyet kerestünk, ahol leülhetünk a tenger partján. Rengeteg étterem volt a korzón meg a szomszédos mellékutcákban, a bőség zavarában végül egy Burger Kingben kötöttünk ki. Így gyorséttermektől idegenkedő férjemet másodszorra is sikerült a marokkói Marrakech után rávennem arra, hogy helybeli specialitás helyett hamburgert vacsorázzon. Bodrum varázsa reggelre sem szűnt meg, amikor elindultunk felfedezni a várost. Az esti fények mindig jótékonyan hatnak, megszépítik még a nappal kopottnak tűnő városokat is, de ez esetben nem így történt. A város szép volt, rendezett és tiszta. A Szent Péter erőd vastag falai a Víz Alatti Régészeti Múzeumnak adnak helyet. Maga az erőd is érdekes látnivaló ritkaságszámba menő egzotikus növényekkel teleültetett kertjével, de az igazi csemege az a kiállítás, amely annak a Kr. e. 14 századból származó elsüllyedt föníciai hajónak állít emléket, amelyet 1982-ben talált meg egy szivacshalász búvár nem messze a török partoktól. Láthatóak mindazok a ritka kincsek, használati tárgyak, amelyeket a hajó egykor szállított. Ugyancsak a kiállítás keretében látható Ada hercegnőnek, Mauszolosz király nővérének a sírja is. Az erőd tornyaiból csodálatos a kilátás a tengerre és a környező hegyekre, valamint az öbölben található pazar jacht- kikötőre..
.
Már majdnem dél volt, mire elhagytuk a szállodát, és nekivágtunk újra a szárazföld belseje felé vezető útnak, hogy elérjük Pamukkalet. A pamukkalei utat amolyan nosztalgiaútnak terveztük be, mivel tíz évvel korábban nagyon szép napokat töltöttünk ott. Az emlékeket, és az „eltűnt időt" akartuk megtalálni. Közel 400 km megtétele várt ránk, de útközben még egy ógörög várost ejtettünk útba, Aphrodiziászt. Az Aydin városán átvezető széles, kétsávos úton több mint kétszáz km megtétele után tértünk le egy keskeny útra, hogy megtaláljuk a várost. A kidőlt útjelzőtábla miatt először nem a jó irányba indultunk el, de elég hamar rájöttünk a tévedésre, amikor szembesültünk azzal, hogy pár km után véget ért az út. Aphrodiziasz a főúttól 25-30 km távolságra található, hegyek közé megbújó kis falu, hatalmas történelemmel. A romterülethez, de még annak közelébe sem lehetett saját gépkocsival bemenni, a turisták szállítást vállalkozásban egy traktoros utánfutó végezte. Miután leparkoltunk a feltárási területtől távoli parkolóban, beültünk a több személyes, amúgy üres pótkocsiba, és rövid zötykölődés után meg is érkeztünk a bejárathoz. A város valamikor jelentős ókori település volt, és akkor érte el fénykorát, amikor Kr. e. a 8. században Afrodité tiszteletére építettek a településen egy gigantikus templomot. A templom vad szerelmi orgiáknak adott otthont, mikor a hívek a szerelem istennőjét ünnepelték. Amint a régi vallás helyét átvette a keresztény hit, az Afrodité kultusz szigorúan be lett tiltva, és a város elnéptelenedett..
Aphrodiziasz a szobrásziskolájáról is híres volt, ehhez a közeli bányákban található nagyon jó minőségű márványt használták fel. Az itt készült szobrokat a világ különböző helyein találták meg ásatások alkalmával. A romváros jelenleg is feltárás alatt van, a régészek folyamatosan dolgoznak az elkerített területeken. Bár a legszebb épület a város központjában található Afrodité templom, valamint a Hadrian fürdője, engem legjobban a távolabb levő, ovális alakú stadion nyűgözött le. Ehhez hasonló méretű építményt még soha nem láttam. Annak ellenére, hogy a kőlapokból készült ülőhelyeket mára már teljesen benőtte a fű, el tudtam képzelni azt, hogy ez a stadion, amelyik egykor 30.000 embernek biztosított férőhelyet, milyen lehetett fénykorában..
A romváros területén gyönyörű márványszobrok láthatóak a zöldellő parkokban elhelyezve, valamint díszes szarkofágok, érdekes és különleges mimikájú arcokkal díszítve. Az Égei-tenger partján tapasztalt turistaözön itt már elmaradt, rajtunk kívül csak néhány japánt láttunk a nagy területen fekvő, egymástól távolabb levő látnivalók között. Furcsa érzés volt úgy sétálni a gránátalmákkal tele fák alatt, hogy sokszor díszesen faragott márványlap darabokon és egykori oszlopfők maradványain lépkedünk, amelyek szanaszét voltak szóródva a fűben. Szó szerint a történelmen járkáltunk. A traktoros türelmesen várt ránk a bejárat előtt, a becsületkasszába, amelyet a pótkocsi ajtajára drótozott üres konzervdoboz jelképezett, fizetségül bedobtunk néhány török lírát..
.
A Világörökség részét képező Pamukkalét késő délután értük el. Mivel már jártunk ott, tudtuk, hogy mi az, amit újra meg szeretnénk nézni, pontosabban újra átélni: magát a Gyapotvárnak is nevezett fehér domb megmászását, és egy sétát Hierapoliszban, a dombtetőn levő ókori görög városban. Pamukkale felé közeledve már messziről látni lehet a mészkővel borított fehér dombot, amelyen, mint a hangyák, mennek le és fel tömött sorban a turisták..
Aki Törökországgal kapcsolatos prospektusokat már nézegetett, egészen biztosan rábukkant a Pamukkale csodás hófehér mészkőszikláiról, és égszínkék vízzel teli, egymás fölött elhelyezkedő medencéiről készült képekre. A képeken minden olyan meseszerű és gyönyörű, hogy mindenki arra gondol egyből, ez az a hely, ahova el kell jutnia életében. Sajnos, mára a képek és a valóság köszönő viszonyba sincsenek egymással. Mintha nem is ugyanarról a tájról lenne szó. Mindig megfogadjuk, hogy soha nem megyünk vissza ugyanoda, ahol egyszer már jártunk, még akkor sem, ha az a világ legszebb helye. Másodszorra semmi sem ugyanaz, mint előző alkalommal volt. Most is így történt. Hófehér sziklákról már szó sem volt, mert a Gyapotvár kezd elszíneződni, és a medencék, amelyek évekkel ezelőtt vízzel voltak tele és végiglépkedhettünk bennük, most üresen konganak. Cipőnket lehúzva mezítláb, több száz turistával együtt kapaszkodtunk fel a hegyre, óvatosan araszolgatva, hogy el ne csússzunk, és lehetőleg bele ne essünk abba a meleg vizű sebes patakocskába, amely mesterségesen kivájt medrében rohan le a dombról..
Pamukkale állapota tíz év alatt, amióta nem láttam, sokat romlott. Annak ellenére, hogy a török kormány nagyszámú intézkedést vezetett be a csodálatos természeti képződmény védelmére, a sok turista miatt ezeket egyre nehezebb betartatni. Mára már csak egy kijelölt útvonalon lehet közlekedni a dombra, mezítláb, hogy megóvjuk a mészkőképződményt, ennek ellenére a fehér sziklák megszürkültek, és állítólag 40-50 év múlva kiapadhat a mészkőmedencéket tápláló forrás is. Lehetséges, hogy Pamukkalet túl későn, megkésve nyilvánították a Világörökség részévé, még mielőtt megállítható lett volna pusztulása..
A dombra felvezető út mentén van néhány mesterségesen kialakított medence, amelyet a turisták örömmel vesznek birtokukba, és fürödnek meg az amúgy sekély vízben. A dombtetőn még körbejártuk Hierapolisz romjait, és gyönyörködtünk a lenyugvó nap fényében, ahogyan a Gyapotvárat és a környező vidéket beragyogta. Hamarosan elfoglaltuk szállásunkat, majd elindultunk felfedezni a települést. Annak ellenére, hogy a hegy tele volt turistával, a falu kongott az ürességtől. Feltételezem, hogy a turistabuszokkal a legtöbben visszautaztak a tengerparti nyaralóhelyekre. Volt ugyan két-három étterem, amely tele volt hangos japán fiatalokkal, de a többi üresen tátongott..
Ahogy baktattunk a kihalt utcán, mindenki igyekezett levadászni bennünket, mint lehetséges kuncsaftokat. Mi arra a helyre igyekeztünk, amelyről szép emlékeink voltak korábbi utunkról: egy kis török kocsmába, ahol egykor a földön ültünk kényelmes kilim párnákon és rakit iszogattunk, több német és angol turisták társaságában. A helynek régi fénye odalett, üres volt az is, csak a tulajdonos állt az ajtóban vendégekre várva, és hogy adózzunk az emlékeinknek, mégiscsak betértünk egy vacsorára..
/Folytatjuk/.
G.K.Enikő.
megjelent a www.vaskarika.hu portálon, 2014.11.28-án

2014. november 11., kedd

ÁBRAHÁM NYOMÁBAN- TÖRÖKORSZÁGI CSAVARGÁSOK III.

Az egyénileg megszervezett út hatalmas kihívást jelentett, végtelen lehetőséget turisták által alig ismert vidékek felfedezésére. Úgy terveztük, hogy Isztambul felfedezésével kezdünk, majd a szent város, Konya felderítése után néhány nap Kappadókia, majd a Nemrut-hegy következik, hogy aztán az Ararát-hegységben eredő Eufrátesz folyó mentén leautózzunk a szír határig, Harran ősi falvához. Végül Sanliurfa és a Földközi-tenger partján található Silifke érintésével visszatérünk Konyába. A dervisek szent városából egy kalandos éjszakai vonatozás után Izmirben újra autót bérelünk, majd Bodrum, Pamukkale, és az ógörög városok megtekintését követően egy isztambuli átszállással hazarepülünk Budapestre.

A Karadut Panzió puritán egyszerűséggel berendezett szobájában szó szerint kakaskukorékolásra ébredtünk, pirkadatkor. Egy rövid hajnali stratégiai megbeszélést követően úgy döntöttünk, hogy még világosodás előtt elindulunk a Nemrut-hegyre, hogy a felkelő nap sugarai már a csúcson, a szobrok között találjanak bennünket.
A Nemzeti Park bejárata 4-5 km-re van a panziótól. Az őr ásítozva emelte fel előttünk a sorompót, ezzel is nyomatékosan jelezve, hogy aznap mi vagyunk az első látogatók, akik álmában megzavarták. Utazásunk előtt nagyon sokszor elképzeltem magamban, hogy milyen lehet a Nemrut-hegy és környéke, de azt, hogy térkővel burkolt kacskaringós úton jutunk fel a hegyre, soha nem hittem volna. A bejárattól még 7-8 km-t autóztunk, mire letehettük az autót a parkolóban. Onnan további fél órás, meredek úton való kapaszkodással érkeztünk fel a hegy keleti teraszára. Minden megrögzött és vérbeli turista számára az a legnagyobb öröm, amikor egyes-egyedül lehet egy fantasztikus helyen, és nem sokadmagával, tömegben. Előző este, amikor láttam a hegyről lecsorgó kisebb-nagyobb buszok hosszú sorát, féltem, hogy megint egy olyan „elturistásodott" helyre igyekszünk, ahol egy fénykép készítéséért is közelharcot kell vívni másokkal egy jó panorámáért. Megnyugodtam, mert csak mi voltunk a hegyen, és a szobrokat őrző őr és az őt „felügyelő" méretes kőoroszlán.
A Világörökség részét képező 2143 m magas Nemrut-hegyen I. Antiokhosz Kommagénei király ie. 69-ben építetett magának végső nyughelyet. A hiú király arra kényszerítette alattvalóit, hogy a vidék legmagasabb csúcsára, - oda, ahonnan a legszebb a kilátás-, hordjanak fel hatalmas köveket, hogy hozzanak létre két, kelet és nyugat felé néző teraszt. A teraszokon elhelyeztette a saját maga hatalmas szobrát, amelyet kedvenc istenei vettek körbe, Zeusz, Apollón, Heraklész és Tükhé. Mostanra a szobrok fejei a törzsektől odébb hevernek, szanaszéjjel a teraszokon. Valószínűleg emberi kéz okozta rombolás eredményezte ezt, mert a legtöbb fejszobor csonkított, mert mindegyiknek hiányzik az orra. A hegy keleti és nyugati terasza között magaslik az 50-60 m magas, kövekből összehordott piramis, amely elméletileg a király sírját rejti, bár ez idáig még ehhez nem sikerült hozzáférni. A Nemrut-hegy titkát nem is olyan régen, az 1800-as évek végén fedezte fel egy német mérnök, aki a törökök számára tervezett útvonalakat.
Nem csak a szobrok látványa, hanem a kilátás is elképesztő napfelkeltekor. Körös-körül hihetetlen alakú kopár hegyek vonulata látszik, amelyek sárga és vörös fényben fürdenek, és messze a távolban, a mélyben feltűnik az Eufrátesz csillogó kígyózó vonala. Mintha a világ tetején állna az ember, és ettől az érzéstől és látványtól nagyon nehéz elszakadni. A keleti teraszon az őr vizslató tekintete nem tette lehetővé azt, hogy a lánckordon mögé menjünk, a szobrok közelébe, ellenben a nyugati teraszon, kihasználva azt, hogy oda már nem követnek bennünket, bejutottunk az elzárt területre is. Ráadásul a felkelő nap sugarai akkor érték el a hegynek ezen részét, és csodásan beragyogták a kőfejeket.
Órákat lehet sétálni a szobrok között, de nekünk igyekeznünk kellett. Egyrészt a kora reggeli órákban a hőmérő higanyszála alig kúszott a nulla fok fölé, így eléggé fáztunk, másrészt meg várt ránk egy komppal történő kalandos átkelés az Eufráteszen, majd az ősi bibliai vidék, Harran és Sanliurfa felfedezése. A visszaúton vettük észre, hogy benzinkészletünk alaposan megcsappant, csak 40-50 km megtételéhez elégséges. A legközelebbi település, ahol tankolni lehet, Siverek lett volna, az Eufrátesz túloldalán, 70 km-re.
A panzió lakói még csak ébredeztek, amikor mi már visszaérkeztünk a hegyről. A tulajdonos felvilágosított bennünket, hogy közel és távol a vidéken nincs olyan benzinkút, ahol ólommentes benzint vásárolhatunk, és ha tankolni szeretnénk, vissza kell mennünk Kahtába. Alternatív lehetőségként megemlítette, hogy a hegy alatt, Narince faluban a hozzánk hasonló helyzetbe kerülő turistákra gondolva néhány boltocskában kannákban árusítanak benzint, és ha szerencsénk van, sikerrel járhatunk. Mivel Kahta teljesen más irányban van, mint az Eufrátesz, így azt a lehetőséget kapásból elvetettük. Azt hittük, hogy a faluban megrohamoznak majd bennünket a benzin-nepperek, de nem így történt. Egy fehér inget és vasalt nadrágot viselő, bizalomgerjesztő kinézetű férfiú ajánlkozott, hogy ő tudja, hol találunk benzinkutat, majd beült a kocsi hátsó ülésére, hogy mutatja az utat. Tíz km után óvatosan érdeklődtünk, hogy mégis, merre van az a bizonyos kút, ugyanis kezdett gyanús lenni a dolog. Már a főútról is rég letértünk, amikor egy bekötőútnál kedves török barátunk szólt, hogy álljunk meg. Kiszállt, leporolta nadrágját, és mutatta, hogy csak menjünk tovább, majd lesz benzinkút, és komótosan elsétált a falu felé. Nem hittünk a szemünknek és a fülünknek, de döntenünk kellett: vagy a maradék benzinnel visszamegyünk Kahtáig, de akkor a kompos átkelés elfeledve, vagy pedig hallgatunk „kedves" útitársunkra, és nekivágunk az ismeretlen, lakatlan vidéknek, hogy benzinkutat keressünk. Férjem dühöngött, hogy így becsaptak, és átvertek bennünket, hiszen eléggé egyértelmű volt, hogy a török férfi egyszerűen csak hazavitette magát velünk távoli falujába. (Az igazság az, hogy én titokban még most is azt hiszem, hogy törökünk igazat mondott, és valahol az út végén valóban létezik egy magányos benzinkút.)
Benzin hiányában nem volt más választásunk, mint az, hogy visszamegyünk Kahtába tankolni, kihagyva a kompot, hogy aztán az Eufrátesz nyugati partján jussunk el a szír határig.
Kahtába menet - kihasználva a kényszer szülte új helyzetet - improvizáltunk, és tettünk egy kitérőt. Egy keskeny úton felkapaszkodtunk a hegyekbe, hogy néhány híres látnivalót még felkeressünk. Olykor percekig álltunk egy- egy útkereszteződésben, mert nem tudtuk, merre tovább, de végül mindig sikerült a helyes utat kiválasztani azáltal, hogy a pár centivel szélesebb útra tértünk rá, gondolván, hogy az a főút. Damlacik falu után már minden nevezetes látnivaló ki volt táblázva. Érdekes tájakon és településeken mentünk át, szerpentineken, hol völgyben, hol meg a hegygerincen. Hamarosan megpillantottuk Yeni Kale (Új fellegvár) mameluk várat egy hegytetőn, amelyet a keresztes hadjáratok idején építettek. Hogy közel kerüljünk a várromhoz, letértünk a hegyek között rejtőzködő Kochahisar településre. A falucska főterén rögtön akadtak vállalkozó kedvű helybeliek, akik idegenvezetőnek ajánlkoztak, vagy kedvesen kávéra és teára invitáltak a kávézóba. A vár felújítási munkálatok alatt volt, így nem lehetett oda bemenni.

Időközben a hőség 30 fokra emelkedett, így alig vártuk, hogy megérkezzünk következő állomásunkhoz, a Cendere folyón átívelő régi római hídhoz, a Severus hídhoz, és víz közelbe kerüljünk. A hidat Septimus Severus császár építette i.sz. 200 környékén. A világon ez a második legnagyobb épségben megmaradt római híd, mely 90 m hosszú, és egyetlen hatalmas boltívet képez a két sziklapart között, a folyó felett. Az egykori négy korinthoszi oszlop közül három még most is a hidat díszíti. A folyóban megmosakodtunk, és sikerült rögtön más színben látnunk a világot. A híd mögött hűvös kanyonba szűkülnek a hegyek, abba vájt medret magának a Cendere folyó. A Severus hídra felmenni gyalogosan sem lehet, a közlekedés egy újonnan épült, modern hídon történik.
Egyre közelebb kerültünk Kahtához, így egyre bizakodóbbak lettünk, hogy a várost el is érjük. Útközben megálltunk a Karakus halomnál, amelyet magas kőoszlopok vesznek körbe. Ezek tetején állatszobrok állnak még ma is. A halom a kommagénei uralkodóház asszonyainak volt a temetkezési helye.

A sikeres tankolás után, majd Adiyamant is elhagyva délre vettük az irányt, az 1990-ben épült Atatürk gát által felduzzasztott Eufrátesz folyó mellett. Az út itt már keskenyebb volt, leszűkült kétsávosra, és végeláthatatlan mezőgazdasági területen vezetett át. A gát megépítése lehetővé tette azt, hogy a korábban terméketlen és sivár földeken mára búza, dohány és cukorrépa teremjen, ugyanakkor Törökország áramtermelésében is jelentős szerepe van.
Az Eufrátesz, mielőtt átmegy Szíriába, majd Irakba, áthalad az Atatürk gáton, ahol a folyó tárolómedencékbe terelődik, ezáltal alsó szakaszain a vízhozam jelentősen lecsökken. Még Szíria legjelentősebb tavának, az Assad-tónak is 6 méterrel apadt ennek következtében a vízszintje. A gát megépítése folyamatos konfliktusok forrása Szíria, Irak és Törökország között. Ennek legfőbb oka az, hogy az előbbi országok véleménye szerint Törökország teljesen a felügyelete alatt tartja az Eufráteszt, ami katasztrófához, szárazsághoz és mezőgazdaságuk ellehetetlenítéséhez vezethet.
Az Atatürk- gát a világ egyik legjobban őrzött objektuma, szinte megközelíthetetlen, de a kíváncsiak a gát partján található kávézó teraszáról láthatják annak egy része.

Szállásunk Sanliurfában volt, de úgy gondoltuk, mielőtt megkeressük a szállodát, átszeljük a várost, és még a déli órákban leutazunk Harranba.
A közel félmillió lakosú, nevezetes történelmi emlékekkel rendelkező Sanliurfa az azonos nevű tartomány székhelye, és többségében kurdok lakják. Lakosságának száma évről-évre növekszik, ezt mi sem bizonyította jobban, mint az, hogy még most is rengeteg új lakópark épül a város körül. Mivel a környék nevezetes látnivalói, Göbekli Tepe és Harran lépten-nyomon ki van táblázva, hamar átverekedtük magunkat a városon, és megtaláltuk a Szíria felé vezető főútvonalat. Sanliurfa és Harran között 45 km a távolság, és a forgalom is jelentős a határ közelsége miatt. Rengeteg szír rendszámú kocsi jött velünk szembe, olykor a magasból vadászgépek zúgása hallatszott. Érezhető volt a nem is olyan távoli háborús övezet.
Az út mentén gyapotföldek terültek el, amelyeken gyermektől kezdve idősebb korúig rengeteg ember dolgozott. A földek mellé felállított összetákolt műanyag sátrak jelezték, hogy nagyon messziről érkeztek ide a bérmunkások. Hihetetlenül rossz higiéniai körülmények között lakhattak a szerencsétlen emberek a sátrakban összezárva, akik valószínűleg az ország még szegényebb keletibb tájairól jöttek az idénymunkára.
A szír határ előtt pár km-rel tértünk le a vályogtéglából készített méhkas alakú házairól híres, i.e. 3. évezredben alapított ősi városba. Harran új, modernebb része, illetve az ősi település fizikailag elkülönül egymástól. Ez utóbbit a régi városfal maradványai ölelik körbe. A faluba belépve senki nem gondolná azt, hogy egykor ez a település volt az ókori világ egyik legjelentősebb vallási, kereskedelmi és kulturális központja, és itt alapították meg az első iszlám egyetemet. A 700-as évek közepén birodalmi székhely is volt, és ebben az időszakban épült meg az Öreg Mecset, valamint a magas minaret, amely csillagászati obszervatóriumként is működött.
Nagyon kevés olyan ókori település van, amelyik máig megőrizte nevét, de Harran ezek közé tartozik. Ábrahám városának, és ugyanakkor bibliai városnak is nevezik, mert Ábrahám itt élt feleségével, itt született Izsák felesége, Rebeka, és a fiúk, Jákob is ide költözött vissza.
Az ősi Harran főterére könnyedén betaláltunk. Lényegében szó sincs „főtérről", csak itt található a jelenleg felújítás alatt levő régi erőd, a Citadella (Harran Castle), Sin templomának korábbi helyén. Az erőd építésének ideje ismeretlen, de feltételezik, hogy előtte királyi palota állt itt. Egy fabódéból rögtön előállt egy helybeli férfiú, gyűrött számlatömböt lobogtatva maga előtt, miszerint parkolási díjat, illetve idegenforgalmi hozzájárulást kell fizetnünk. Annyira kevés összeget kért, hogy gyanús lett a dolog, de gondoltuk, szívesen kifizetjük, legalább vigyáz a kocsinkra. Hamarosan néhány fiatal fiú is jelentkezett alkalmi idegenvezetőnek, de mi határozottan a tudtukra adtuk, hogy nem szeretnénk kísérőt magunk mellé. A virágzó ősi városból mára egy nagyon szegény település lett, jelenlegi lakói a 18. században odatelepült arabok leszármazottjai. Az agyagházakban még ma is ugyanúgy élnek a családok, mint több ezer évvel ezelőtt. Az utcákon több mezítlábas kisgyermek is volt, akik kecskéket legeltettek. Még sehol nem láttam annyi kóbor és sovány kutyát, mint itt, minden utcasarkon falkáka verődve hevertek a porban. Miután körbejártuk a falunak azt a részét, amelyben még most is élnek, felkerestük a múzeumként működő felújított, okkersárga színű kaptárházakat. Ezekbe be tudtunk menni, így láthattuk, hogy a többi falusi ház, amelyeket korábban láttunk, milyen lehetett fénykorában. A sárból készült kunyhók 4-5 m magasak, és vastag falai kitűnő védelmet nyújtanak a hőség és a hideg ellen. A kilimekkel meg gyapjúszőnyegekkel bélelt lakószobák otthonosaknak tűntek. A skanzen melletti kopár réten még látható az egykori csillagvizsgáló magas romja. Még egy utolsó sétát tettünk a faluban, a kecskék és a kutyafalkák között óvatosan haladva. Útban a kocsi felé 10-15 iskolai egyenruhába öltözött gyermek vett minket körbe, lányok és fiúk vegyesen. Erőszakosak és szemtelenek voltak, folyamatosan azt kérték, hogy készítsünk képet róluk, pár török líráért. Egy kicsit szorosabban fogtuk fényképezőgépünket és kameránkat, ennek ellenére igazából nem volt okunk aggodalomra. De mivel idegesítően tolakodónak tűntek, egy kis időre betértünk a helyi múzeum kertjébe pihenni, hogy lerázzuk őket.

Sanliurfa belvárosának megtekintése előtt az egyértelmű kitáblázásnak hála, a várostól északkeletre, 12 km megtétele után hamar megtaláltuk Göbekli Tepét, ahol a 20. század végén a világ legősibb körtemplomának maradványait tárta fel a nemrég elhunyt Klaus Schmidt német régész munkatársaival. Állítólag egy helybeli pásztorfiú volt az, aki felfigyelt a mesterséges domb tetején az egyik kőoszlop földből kilátszó részére. Először azt hitték a szakemberek, hogy egy régi temető maradványaira bukkantak, de az ásatások során, amelyek a mai napig tartanak, feltárták a több tonnás, domborművekkel díszített kőoszlopok által határolt központi körtemplomot, amely köré további körépítmények is sorakoznak. Bebizonyosodott, hogy a Göbekli Tepében található objektumok 11-12 ezer évesek, régebbiek, mint a Stonhenge, és kétezer évvel idősebbek, mint a Konya mellett található Catalhöyük. A körtemplomot valamikor Krisztus előtt 8000. körüli években betemették, talán ez mentette meg az utókor számára. A feltárási helyen az volt a legjobb, hogy rajtunk kívül nem volt más turista, a táj teljességgel érintetlen, aki ott van, azt mindenképpen megérinti a gondolat, hogy milyen ősi helyen jár.
Sanliurfa városa az egyik legrégebbi török település. Úgy tartják, hogy Jézus kivételével minden próféta járt itt, ezért a próféták városának is nevezik. A település a zsidók, keresztények és muszlimok zarándokhelye, mert egy legenda szerint itt született Ábrahám próféta (Ibrahim) egy barlangban. Ábrahám folyamatosan a bálványimádás ellen harcolt, ezért összetörte az istenek és a bálványok szobrait. Nimród király (Nemrut) ezen annyira feldühödött, hogy Ábrahámot az égő tűzbe vettette. Isten beavatkozására azonban a tűz vízzé változott, az égő rőzsék pedig halakká. Az Ábrahám barlangjától nem messze található Szent Halastavat (Balikli Gölü), mint az Ábrahám és a pogány Nimród közötti harc szimbólumát, zarándokok látogatják nap, mint nap.
Sanliurfába visszatérve első utunk a város szívébe vezetett, a Szent Halastóhoz, amelyet egy gyönyörű, gondozott park vesz körül. A park tele volt pihenő és sétálgató helybeliekkel és turistákkal, akik közül sokan ahhoz a barlanghoz igyekeztek, amelyben feltehetőleg Ábrahám született. A barlangot egy dzsámin keresztül lehetett megközelíteni. A férfiak és a nők két külön bejáraton juthattak be a szent helyre. Először arra gondoltam, hogy talán csak a muzulmánokat engedik be, de mi is bemehettünk, csak előtte cipőinket le kellett vetnünk a bejárat előtt, nekem meg, a „hitetlennek", egy hatalmas kendőt kellett a fejemre tekernem. A barlang, amelyben Ábrahám született, üveggel van leválasztva a látogatók előtt, sejtelmes zöld fények pislákolnak benne. A barlang előtt az ország minden tájáról odasereglett zarándokok imádkoztak magukba mélyedve a földön.
A park ugyanakkor a helybeliek pihenőhelye is, hangulatos éttermekkel és kávézókkal. Az Ábrahám barlangját is rejtő dzsámi felett egy domboldalon magaslik a méretes török zászlóval díszített Fellegvár, amelynek alapjait még Nagy Sándor idejében rakták le. Valamilyen vallási ünnepnap közeledhetett, mert pavilonokat állítottak fel a park minden zugában, nagy volt a készülődés.
A Szent Halastó körül rengetegen álltak. A tóban hemzsegnek a méretesre hízott halak, mert a hiedelem úgy tartja, hogy azokat kifogni nem szabad. Aki mégis kiemel egy halat, megvakul büntetésképpen. Mindenki halat etet a tó partján, családok apraja-nagyja lelkesen szórja be a vízbe a helyben kapható haleledelt, amelyre aztán tízesével csapnak le az amúgy is kövér pontyok. Jómagam néhány szem főtt kukoricát dobtam be a tóba, de rögtön rám szóltak, hogy ez tilos. Hiába, szent halaknak szent eledel dukál.
Lassan elindultunk megkeresni a szállodánkat, amelyről csak annyit tudtunk, hogy a belvárosban van. Elég könnyen rátaláltunk a Hotel Arte üvegépületére a széles sugárúton. A szálloda recepciósa a széles járdán és a szökőkúttal díszített téren áthajtva vitte be a kocsinkat a parkolóba, ezt mi nem mertük volna helyette megtenni.
Mivel Sanliurfa híres zarándokhely, és Konyához hasonlóan szent város, itt nem találtunk olcsó szálláshelyet, így ez a szállodánk volt a legdrágább. Gondolom, a város mindig tömve van zarándokokkal, és állandó kereslet van szálláshelyekre. Örömmel rohantuk le a pazar fürdőszobát, hogy a Karadut Panzióban a meleg víz hiányában kihagyott esti és reggeli fürdést bepótoljuk, nem beszélve a Harran utcáin és a Göbekli Tepén ránk tapadt porról. Már Ábrahám barlangjánál, amikor levetettem szandálomat, éreztem, hogy valamiért furcsa szemmel néztek rám a muzulmán asszonyok. Igyekeztem is rejtegetni a lábam a szent helyen!
Az estét a város utcáin töltöttük. Mivel későre járt, a bazársort már nem tudtuk megtekinteni, de helyette kárpótolt a keskeny bevásárló utca forgataga, színes üzleteivel, és éttermeivel, amelyekből jobbnál jobb illatok terjengtek. Aznap este megkóstoltuk az urfai kebab csirkés és birkás változatát, amelyhez jéghideg, habosra kevert ayrant (sós joghurtitalt) kortyolgattunk.

Másnap hosszú út állt előttünk, több mint 500 km, amelyet javarészt utazással töltöttünk el, hogy Gaziantep és Adana érintésével letérjünk a Földközi-tenger partjára. Bár Sanliurfa és következő állomásunk, Tarsus között autópálya is van, egy darabig mégis az ugyanolyan jó minőségű autóúton haladtunk, mert úgy véltük, így többet láthatunk a tájból, és az útba eső városokból. Az út két oldala pisztácia ültetvényekkel volt tele, ugyanis Gaziantep tartomány leghíresebb terméke a pisztácia. Félúton mégis rátértünk az autópályára, hogy még időben odaérjünk a tengerparttól 20 km távolságra levő Tarsusba.
A Kr.e.. 3000-ig visszanyúló történelemmel rendelkező Tarsus bibliai hely, a legenda szerint a várost Ádám fia, Széth alapította, és itt született Szent Pál apostol. Egyes feltételezések szerint itt találkozott először Antonius és Kleopátra, ennek emlékét őrzi a még ma is álló Kleopátra kapuja.
Tarsus egy nagyváros, így elég sok kört tettünk meg, amíg sikerült letenni a kocsit a központi kórház melletti parkolóban. Amint elindultunk felfedező körutunkra, észrevettük, hogy lépten-nyomon megbámultak bennünket, de annyira nyíltan, hogy az már szinte zavaró volt. Érezhető volt, hogy itt nem gyakran látnak európai turistákat. Egy zöldellő park mellett találtunk egy információs táblát a fontosabb látnivalókról, ennek alapján indultunk el felfedezni a várost. Kleopátra kapuját ( a „ Szajha Kapuját") viszonylag hamar megtaláltuk egy sugárút közepén, bár ennek a kapunak állítólag nem sok köze van az egyiptomi királynőhöz. Az óváros felkeresésére indultunk, ebben csak az okozott nehézséget, hogy azok között, akiket megszólítottunk, senki nem beszélt a törökön kívül más nyelven. Végül találtunk egy kedves és lelkes helybeli férfit, aki elvitt bennünket Szent Pál kútjához, amely az apostol egykori otthonának a helyén áll. A zarándokhely melletti utcákban végre felfedezhettük azt, amit még kerestünk: az óvárost, régi, faerkélyes oszmán házaival.

Tarsust elhagyva Mersinnél értünk a Földközi-tenger partjára. Törökországban folyamatosan megtévesztett bennünket a térkép. Településekről, amelyekről azt hittük, hogy kisvárosok, kiderült, hogy több százezres városok, a nagyobbakról pedig az, hogy milliós lakosságszámmal rendelkeznek. Így volt ez a közel kétmilliós ipari város, Mersin esetében is. Úgy gondoltuk, hogy rövid időn belül áthaladunk rajta, ennek ellenére több mint egy órát tartott ez. Amikor már azt reméltük, hogy véget ér a település, újabb és újabb lakótelepek tűntek fel, újabb közlekedési lámpák és természetesen újabb közlekedési dugók. Annak ellenére, hogy tengerparti város, egy pillanatra sem láttuk a tengert a toronyházaktól.
Mersint elhagyva végre megpillantottuk a Földközi-tengert. Kiskalesi városáig, ahol a szállásunk volt, összefüggő lakott terület következett, szállodákkal, éttermekkel, strandokkal kiépítve. A tengernek ezt a részét a helybeli jómódú turisták látogatják, külföldi csak elvétve jár a Silifkétől délre eső vidékre. Annak ellenére, hogy szeptember vége volt, még mindig tömve voltak turistákkal a nyaralóhelyek. Mi egy olyan szálláshelyre igyekeztünk, amelynek az ára hihetetlenül alacsony volt, és valami nagy átverést sejtettünk mögötte. Kellemes csalódás ért bennünket, mert egy kellemes és tiszta, mindennel felszerelt apartman hotelt sikerült lefoglalnunk. Ugyan a recepciós fiatal srác a török nyelven kívül mást nem ismert, kézzel-lábbal mutogatva egészen jól megértettük egymást. A szállás ára azért volt alacsony, mert külföldi turisták hiányában minden a belföldi turizmusra van alapozva, és egy átlagos török család nyaralása alatt nem engedhet meg magának drága szállodát.
Kiskalesi egy fejlődő, nyüzsgő üdülőváros, legjelentősebb és legszebb látványossága a parthoz közeli levő szigeten található Kiz Kalesi, azaz a Leányvár, amely egykor a kalózok menedéke volt. Ennek ikervára az ettől nem messze található szárazföldi Korükosz vár. Kiskalesi mólóján sétálgatva este vörös és sárga megvilágításban csodálhattuk meg a Leányvárat. A mólón rengeteg étterem található, ezek olykor közelharcot vívnak egymással egy-egy vendég elcsábításáért, és ennek érdekében minden trükköt bevetnek. A legérdekesebbnek mégis az tűnt, hogy bármennyire is nagy a versengés közöttük, kisegítik egymást, összejátszanak, egymás partnerei, mert ha az étlapról olyan ételt rendel egy vendég, ami aznap már elfogyott, egy gyors telefonhívást követően a szomszédos étterem szállítja azt ki. Mindent megtesznek a vendégekért. Aznap este erősen fűszerezett adanai kebabot szerettem volna vacsorázni, de a birkahús annyira birka „illatú" volt, hogy inkább lemondtam róla párom nagy örömére.
Férjem, biológusi affinitásának köszönhetően még itthon, az interneten kinézte magának a Silifke közelében található Göksü deltát, ahol rengeteg madárfaj él. Még egy méretes távcsövet is kölcsönkértünk és cipeltünk magunkkal a repülőn, annak reményében, hogy szebbnél szebb és érdekesebbnél érdekesebb madarakat leshetünk meg. Kora reggel első utunk a deltába vezetett, illetve vezetett volna, mert kiderült, hogy még a helybeliek sem tudják, hogy ilyen egyáltalán létezik, azt meg főképp nem, hogy hol. Nagyon nehezen, de megtaláltuk a deltát egy félsziget csücskében. A rezervátumban egy ingatag, valamikor szebb napokat látott fából készült magasles állt a náddal benőtt tó mellett. Nem sok madarat láttunk, ellenben a táj nagyon érdekes volt. A tenger partjához közel található a mocsaras, ingoványos tó, vadregényes környezetben. A hullámzó tenger és a mögötte felsejlő magas hegyek, amelyeken aznap még át kellett autóznunk,- csodálatos panorámát nyújtottak. Mivel túl közel álltunk meg a tengerhez, kocsink kerekei megsüllyedtek a nedves homokban, és induláskor meg sem moccant. Segítség nélkül nem lehetett volna onnan kijönni. Szerencsénkre a parton n kocogó helybeliek észrevették, hogy bajba kerültünk, és közös erővel kiemelték az autót a homokból.
Silifkeben nem sokat időztünk. Távolról megcsodáltuk a hegytetőre épült fellegvárat, majd elindultunk Konya felé, a Göksü folyó kanyargós vonalát követő úton. Vadregényes út vezet a folyó által kialakított szurdok szélén. Útközben látható a Tarasziosz kolostor, amely egy, az út fölé magasodó szikla peremére épült, de annyira szűk és szerpentines út vezetett fel az épülethez, hogy lemondtunk a megtekintéséről. A Göksü kanyonját elhagyva a kappadókiai felszínekhez hasonló sziklák között vezetett az út, majd letértünk a hegyekből a konyai síkságra.
Konya előtt még betértünk a közeli Catalhöyükre, amely a Világörökség részét képezi. Ezt tartják a világ legrégebbi lakott településének. Kr. e. 6800-6300 között egy virágzó település állt itt, közel 1000 db házzal, amelyek olykor egymásra épültek, legtöbbjükbe csak a tetőn át lehetett bejutni. Tikkasztó melegben értünk oda, a látogatóközpont munkatársa vezetett körbe bennünket a feltárt látnivalókhoz.
Igyekeznünk kellett, mert este fél 8-kor indult a Konya-Izmir éjszakai vonat, amelyre már korábban megvásároltuk a jegyet. Mielőtt leadtuk volna a kocsit a vasútállomás melletti irodában, még egy gyors kört tettünk Konyában búcsúzásképpen, végigsétáltunk az Alaaddin dombon, ahol rögtön két látnivaló is van: az Alaaddin dzsámi, illetve egy régi erőd romjai. A hosszú vonatút előtt vacsorázni szerettünk volna. Találtunk egy helybeli gyorséttermet, ahol olyan isteni csirkés dönert ettem, amilyent még soha.
A gépkocsikölcsönző cég alkalmazottja szerencsére semmi sérülést nem talált az autón - annak ellenére, hogy olykor még a lelket is kihajtottuk a lomha Renault-ból. Helyünket elfoglaltuk a vonatban, reménykedve, hogy csak mi ketten leszünk reggelig az amúgy négyszemélyes hálófülkében... /Folytatjuk/

G.K.Enikő
megjelent a wwww.vaskarika.hu portálon, 2014.11.11

2014. november 2., vasárnap

GEORGIAI BLUES-SLÁGEREK AZ AKVÁRIUMBAN-ROBERT CRAY

Az eredetileg a Nagy Hallba szervezett buli hallgatóit a közönségbarát módon átalakított, profin üzemeltetett Akvárium klubban végül is a Kis Hallba terelték be a szervezők a neves amerikai bluesman, a többszörös Grammy-díjas Robert Cray koncertjére múlt héten szombat este. Jól tették, hiszen így elmondhatjuk: telt ház előtt játszottak a fiúk.
Az előzenekar az osztrák születésű, de húsz éve Magyarországra adoptált blues gitáros, Ripoff Raskolnikov és zenész barátja, Nagy Szabolcs zongorista alkotta duó volt. Az előadásában, hangulatában kitűnő felvezető műsor, melynek gerincét a tiszteletbeli magyar bluesman Tom Waits stílusú saját dalai alkották, előre vetítette azt, hogy ez az este nem a tradicionális bluesról fog szólni. Néhány, a ’40-es, ’50-es évekbeli country blues és boogie számuk ennek ellentmondani látszott, de a műsoruk gerincét kocsma és folk dalok adták.
A Robert Cray Band nem sokat késlekedett, az átállás után rögtön a húrokba csaptak: soul-, funky- és reggae ritmusban jöttek az ismert és kevésbé ismert számok, az igazi lassú, dögös tizenkettes bluesok azonban várattak magukra. Aztán végre negyedik nótaként egy örökérvényű tizenkét-ütemű bluest kaptunk a Sitting On The Top Of The World formájában, de a tíz perces extatikus imprókról lemaradtunk: jól fésült, hanglemezgyári minőségben és hosszúságban hallhattuk a számot. Egy kicsit elbizonytalanodtam: a fekete bluesmenek között ritka jó énekhanggal rendelkező, a tizenhetedik lemezén túl levő, azaz rutinos zenész, hatvanegy éves korára beéretten, hatalmas tehetséggel, kivételes gitártudással, hogy nem hozza tűzbe a hallgatóságot? A gitáros-énekes mintha csak a kivasalt, puha, finomított balladáit hozta volna el nekünk, a Strong Persuadert, a Right Next Door (Because Of Me)-t, a Twenty-t, vagy a műsorzáró Time Makes Two-t.
Mintha Buddy Guy és B.B. King nem is, csak az érzelmesebb Bobby ’Blue’ Bland lett volna példaképe ezen az estén. Persze csodálatosan gitározott a Fender Stratocasterjein, melyeket minden dal után cserélt neki a road, de valahogy hiányzott az a hév, amit egy jó koncerten a jó zenészt elkapja. A nyári Lamantin Jazz Fesztiválon, Matt Schofield koncertjén tapasztaltam szintén ezt, amikor a brit gitáros a blues improvizatív elemeit beáldozta a hard-rockot kedvelő közönség javára. Most pechünkre nem azt a Robertet hallhattuk, aki Eric Clapton előtt játszott 2006-ban a Papp László Budapest Sportarénában, de nem is azt, aki Albert Collinsszal és Johnny Copelanddel együtt megalkotta a blues történelem egyik legjobb albumát, a Showdownt. Pedig ezen az estén a zenészei sem voltak akárkik: gyermekkori jó barátja, a hosszú évtizedeken keresztül bandatag, a rasztahajú basszeros, Richard Cousins mellett Les Falconer dobos biztosította a fix hátteret Robert mögött. Dover Weinberg pedig emlékezetes billentyű-játékával vívta ki megbecsülésünket: zongorája, orgonája sohasem volt tolakodó, mindig Cray-t szolgálta. Ha feledhetetlen rögtönzéseket nem is, de élményszámba menő orgonahangzást azt azért kaptunk tőle: Bob Dylan első, együttessel kísért lemezén, a Highway 61 Revisiteden Al Kooper jóvoltából először hallott, magas fekvésben hozott lebegő Hammond akkordok hallatán bizony jólesően megborzongtam. Ugyancsak Dover volt a vastaps után visszatérő banda ráadásszámának főszereplője: a fekete soul zenekar, a Booker T. & The MG’s Green Onion című instrumentálisának feldolgozását adták elő Hip Tight Onions címmel a muzsikusok, emlékezve az úttörőkre. De nekem beugrott a szám hallatán a zömében csak hangszeresen előadott nótákkal karriert csináló blues fater, Freddy King dalainak hangulata is.
Két, dedikálásra előkészített lemezem ott lapult a zsebemben, amikor a koncert befejeztével a szokott autogramosztó helyen, a ruhatár szélén vártam a művészeket. Hiába. Pedig de jó lett volna egy laza, felszabadult Robert Cray-jel néhány szót váltanom.

Szöveg: Gróf István, fotó: Császár Márta (Kifra)

Megjelent a www.bluesvan.hu portálon 2014. 11. 02-án