2014. június 29., vasárnap

Blues a kedvem, de senki sem hangolt rá!- teltházas buli a Lamantin Jazz fesztivál blues- napján

2014.06.29. Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Blues a kedvem, de senki sem hangolt rá… - Teltházas buli a Lamantin Jazz Fesztivál blues napján

Ez eddigiektől eltérően nem hétköznapra, hanem merészen szombatra tették a rendezők a Lamantin zárónapját. A foci VB nyolcaddöntőinek köszönhetően annyian talán nem voltak, mint egy éve, egy mezei hétköznapon, csak „sima” telt ház volt.

Az este - számomra mindenképpen - nagy meglepetése az Éles Gábor Trió volt.
A 2009-ben alakult banda mára mindenképpen a hazai progresszív rock-blues egyik megkerülhetetlen formációjává nőtte ki magát. Éles Gábor, a névadó zenekarvezető- gitáros- énekes- zeneszerző jazzt tanult, majd kialakította saját zenéjét: a blues, a jazz, a soul, a progresszív, a funky és a groove ötvözetét. A műsor zömében Gábor saját szerzeményeiből állt, melyeket angol nyelven énekelt, többek között a saját élményéből ihletett Family and Friends címűt, melyben egy autóbalesetét követő lelki traumáit dolgozta fel.
Amikor megszólalt a banda, rögtön a '60-as évek végi Cream, a '70-es évek eleji Mick Abrahams vezette Blodwin Pig soundját véltem felfedezni. Igen, ahogy Jack Bruce mondta annak idején, miszerint „Clapton-nal egymás ellen játsszuk a szólamokat", ez itt is tettenérhető volt. Éles nemcsak profi, több műfajban otthonosan mozgó és alkotó gitáros, hanem ragyogó hangja is hozzájárul a kitűnő produkcióhoz. Talán egy-egy refrénvégi terc a kollegák segítségével még teljesebbé tette volna a dalokat. A progresszív rockokban, a lassú bluesokban, de a sodró lendületű funky számokban is magabiztosan, mesterien játszott hangszerén, ám az improvizációk voltak azok, amelyek végleg lenyűgözték a hallgatóságot. Sohasem betanult panelekkel dolgozott - volt ilyen élményünk később! -, valamennyi szólója egyedi, nehéz, súlyos, a helyén lévő, zeneileg igényes volt. Egyik lassú bluesában Rory Gallagher Sugar Mama gitárszólójának hangulatát véltem felfedezni, ami a nyers blues egyik utolérhetetlen gyöngyszeme. S ha már a Three Sound- hangzásra utaltam, két Jimi Hendrix számot is eljátszott nekünk a trió: a Woodoo Chile-t és az alaposan átdolgozott Purple Haze-t.
A hazai Hendrix-feldolgozásokat játszó zenészekkel legtöbbször az a baj, hogy Jimi zenéjének báját adó apró részleteket lehántják, leegyszerűsítik, és ledarálják a dalokat, óriási virgákkal a közepén, kompenzálva a finomságokat. Éles esetében ez pont fordítva működött: nemhogy elvett volna, hanem hozzáadta egyéniségét a dalokhoz, és ez bizony merész, de végül is sikeres vállalkozás volt. A zenészkollegák közül kiemelten említem Szkladányi András basszusgitárost, aki nemcsak tökéletesen ura volt hangszerének, hanem a banda hangzására - Jack Bruce nyomdokain - is rányomta bélyegét. Latmann Béla mellett a fesztivál legnagyszerűbb basszusjátékosa címet - legalábbis nálam - elnyerte. Móré Attila ilyen frontember melletti nem kis kihívást jelentő dobjátéka tökéletesen illeszkedett az összjátékba: itt szó sem lehetett rutindobolásról. Egyetértek a valahol olvasott Juhász Gábor-kritikával: Éles Gábor Orszáczky Jackie és a Syrius muzsikájának továbbvivője. És ez valóban egy nagyszerű küldetés.

Jóval populárisabb hangzást teremtett a sátorban az ezután fellépő Jambalaya együttes, Nemes Zoltán énekes- billentyűs vezetésével.
Ők az amerikai Dél, a feketék, a spanyolok, a franciák által összemixelt, jazz-zel, blues-zal megspékelt zenéjének hazai adaptálói. Eddigi 4 nagylemezükről mutattak be néhány saját számot, így a Benzinkút címűt is, de mint Charlie tegnapelőtti koncertjén is bebizonyosodott, a feldolgozott dalok jóval nagyobb hatást gyakoroltak a hallgatókra. A sajátok után következett a Zigaboo Modeliste vezette Louisiana-i Meters együttes jó néhány dala, amelyek alaposan feldobták már a hangulatot, mint a Yellow Moon című is, melyek a kemény, „elszállós" funk jellegzetes darabjai. A zenekarvezető, billentyűs munkája mellett kiváló énekesi adottságokkal is rendelkezik. Ha nem láttam volna, azt hinném, hogy a woodoo zene New Orleans-i varázslója, Dr. John, vagy a soul nagy ásza, Smokey Robinson énekel a színpadon. Nemes egy „flexibilis" zöld billentyűs hangszert szorított, billegtetett a lába között, melyen mind a zongora-, mind az orgona hangszín szépen kijött, és még az éneklésben sem zavarta.
A két fúvóssal, trombitával és szaxofonnal hangzásban feldúsított zenekarban ez utóbbi zenész, Albert Zoltán volt jobban hadrafogható, mind improvizációit, mind a vokált, mind pedig a ritmusszekciót kiegészítő kongajátékot illetően. Arról nem is beszélve, hogy a baritonszaxofon hangfekvése kifejezetten ment ehhez a stílushoz. Bellák Miklós a dalok 90 %-ban hozta a tipikus funkyreszelést gitárján, de a ráadás J. J. Cale számban megmutathatta szólógitárosi tehetségét is. Mezőfi 'Fifi' István, a hazai blues és soul zene egyik legfoglalkoztatottabb dobosa tegnap is remekelt. A Jambalaya az előtte játszó zenekarhoz képest kevésbé blues-barát muzsikáját műsoruk utolsó harmadában feljavította Premecz Mátyás Hammond-orgonáján, aki a Kéknyúl formáció frontembere, és impróiban meg- megnyöszörögette a barna nagyszekrényt, nagy megelégedésünkre.

Az este, és a fesztivál egyik legnagyobb attrakciója Matt Schofield és triója fellépése volt.
A 37 éves, Manchester-i születésű brit rock-blues sztár, aki saját magát is menedzseli, nem kis karriert futott be a szigetországban. Az önjelölt sztárgitárosokból bizony telített a piac odakint is, így Matt-nek nem volt könnyű dolga, mikor 2004-ben, 10 évvel ezelőtt a rock-blues gitározásba vágta fejszéjét. Azóta megjelent 8 albuma, és még ugyanennyi, ahol Dana Gillespie-nek és a Lamantint is megjárt Ian Siegal-nak is besegített, és ez már elegendő bizonyíték volt ahhoz, hogy ezen évtized legjobb blues-gitárosának válasszák Britanniában, s hogy a 2010-es, és '11-es albuma is az év legjobb blues albuma legyen.
A fellépő trió első akkordjait hallva mintha Alvin Lee-t és a Ten Years After-t hallottam volna. A Fender Stratocaster keveset szólt magában, legtöbbször torzítót használt a gitáros, aki leginkább legutóbbi, Far As I Can See című, 2014-es lemezéről mutatta be saját számait, így a rockos From Far Away-t, vagy a funky-s Hindsight-ot. Matt hatalmas tudása, évtizedes rutinja, és a biztos technikai háttér tomboló lelkesedést váltott ki a hallgatóság többségének körében. Nem sokat keresgélte szemével bal kezének újait - tudta- érezte a hangokat. A felső E magasabb fekvésben a legtöbbet igénybe vett húr volt nála is, ami a blues-rock hangzás természetes velejárója. Eddig nem hallott zenei kíséret-kisérletet hallhattunk a blues-trió előadásában. A basszusgitárost megspórolva, az orgonista, Johnny Henderson játszott egy, a Hammond-szekrényre helyezett kis piros szintetizátoron bal kézzel basszust. Erre egyébként hallottunk-láttunk példát itt tavaly, a sátorban: Rahpael Wressnig osztrák billentyűs jóvoltából. Ez talán könnyebb megoldás, mint a lábpedálon hozni ugyanezt, ugyanakkor nehezebb is, hiszen a bal kéz „foglaltsága" révén erősen csökken a fő hangszeren való minőségi játék lehetősége. Jamie Little dobos nem sokat variálva hozta a kőkemény alapokat. A maximális hangerőre beállított erősítőkből nyomult a fémes gitárzene, és csak a negyedik dalban csendesedett le a ritmus egy klasszikus 12-es blues-zal. Nem tudom, milyen információt kaphatott Schofield a magyar rajongók ízléséről, de a YouTube-on hallott anyagaival ellentétben, ahol sok finoman kiérlelt, érzékenyen előadott blues számot is hallhattam, itt a torzított gitárnyüstölésé volt a főszerep. Hiányzott egyrészt a dinamikai változatosság, de a ritmikai is: a dalok túlnyomó többsége négynegyedben ment. Matt óriási tudására utalt néhány, az improvizációkba beleszőtt Jimi Hendrix- téma, valamint - hogy ez direkt, nekünk, magyaroknak szólt, vagy a véletlen műve lehetett, nem tudom - Santana első nagy slágere, a Szabó Gábor komponálta Gipsy Queen bevezetés. A ráadás számban, miként a Jambalaya- koncerten is, végre hallhattunk egy jó kis lassú, torzításmentes blues-t, némelykor Albert Collins-i jegyekkel, és ez mindenképpen megnyugtató volt. Az eddigi koncertektől eltérően kétszer hívtuk vissza a fiúkat visszatapssal, akik másfél órás előadásukat egy dögös funky számmal zárták. Sokunknak, idősebbeknek, de a fiatalabbaknak is, jó volt felidézni-megidézni újra a 70-es évek rock-bluesát.

Zárógondolatként az egyhetes tudósítás végére szánom a konklúziót: a szombathelyi Lamantin Jazz Fesztivál évről-évre bejáratottabb lesz. Ez jó egyrészt a műfajnak, a „jazz- szakmának", ezen kívül egyre bővül a hallgatóság létszáma is, és ezzel együtt a város, a megye idegenforgalmi hírneve. Várjuk tehát a jövő évi rendezvényeket, a következő Lamantin eseményeit.

Megjelent a www.vaskarika.hu és a www.bluesvan.hu portálokon

2014. június 28., szombat

Rögtönzésfolyam és acapella- Fajsúlyos zenék a Bartók- teremben

2014.06.28. Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Rögtönzésfolyam és acapella - Fajsúlyos zenék napja a Bartók Teremben
A csütörtök este elhangzott, sokunk által közérthetőnek titulált koncertek után pénteken a jazzműfaj behozta „lemaradását”. A Fool Moon koncertjét követően jóval elvontabb, kísérletezőbb hangversenyeknek lehettünk fültanúi a légkondival kellemesen hűtött Bartók Teremben. Ez persze nem értékítélet. Nem szeretném a képzőművészetben közismert Mednyánszky kontra Picasso hagyományosan szép-modern érthetetlen szembenállást ráhúzni a jazz műfajára, hiszen itt sokkal bonyolultabb a képlet. S embere válogatja - mert bizonyos műveltség, hozzáér(t)és kell Miro szobrainak, Bunuel filmjeinek, Joyce regényeinek, Bartók vagy John Coltraine zenéjének élvezetéhez.

A Fool Moon együttes hangversenye három dologban lepett meg. Egyrészt, hogy fiatal, 30-as éveikben járó zenészek, egészen kiváló énekesi adottságokkal, amit gyakorta bizonyíthattak szólóik éneklése során is. Másrészt, hogy bonyolult, zeneileg igényesen „meghangszerelt" átdolgozásokat hozott a fesztiválra a 2001-ben Szegeden alakult, azóta néhány tagcserén átesett énekegyüttes. S végül: magasfokú intellektualitás lengte körül csoportjukat, ahol a verbális, direkt poénoktól az önirónián keresztül (vásárolható CD-k), a megkoreografált komikus jelenetekig felvonultattak mindent.
Az a capella, azaz a hangszeres kíséret nélküli éneklés műfaját művelik, melynek különös hangulatát kezdésként egy olasz dal-átirattal mutatták be, majd egy, az erre a műfajra termett tradicionális gospel-lel, a Nobody Knows-zal folytatták. Percekig azzal voltam elfoglalva, hogy kikövetkeztessem, ki lehet közülük a „nagybőgő", mivel dörmögő, mély hangú egyikük sem volt. De rájöttem... Ezután pop-zene következett. A 2012-es CD-jükről, a Georges Michael Jackson 5-ról énekeltek el három George Michael és Michael Jackson számot, majd az idei Eurovíziós versenydalukat (It Can't Be Over). Érdekes hangzásvilágú, és persze átkozottul nehéz kórusokkal adtak elő ezután néhány filmbetétdalt, Agents gyűjtőnéven.
A profi, többszólamú ének mellett állandó mozgásban volt a színpad, táncolt, mozgott az „ötösfogat". Az éneklés egy másik dimenzióját mutatták be, amikor különböző hangszerek hangját utánozták: Eric Clapton torzított gitárszólója ugyanolyan élethű volt, mint a Paul Simon dalban a piccolo-szóló. George Harrison Got My Mind Set On You-jának átiratában a közönség is aktív szerepet kapott egy tapsoltatás erejéig, majd a visszataps utáni ráadásszámban, Paul Simon Call me Al-jában meg is énekeltette a közönséget az együttes. A névsor: Németh Miklós zenei vezető, basszus, „bőgő", Wadola Barnabás konferansz, mókamester, bariton, Mészáros Tamás szólóének, tenor, Rácz Gergő zeneszerző, tenor, és Molnár Gábor „hangszeres", tenor.

A könnyedebb „előétel", a közérthető a capella után egy tartalmas és fajsúlyos „fogás" következett: Szakcsi Lakatos Béla szólókoncertje. Ő a hazai jazzélet egyik legnagyobb élő legendája, akit még a 60-as évek közepén, konzervatóriumot végezvén fogta meg a jazz, és 1970-ben már Pege Aladár együttesének tagjaként az előkelő II. helyet kapták meg a svájci Montreaux-i jazzfesztiválon. A 70-es években a Joe Zawinul vezette Weather Report és Chick Corea Return To Forever együttesei által divatba hozott fúziós jazz stílus egyik hazai úttörőjeként dolgozott, elterjesztve az új hangszert, az elektromos zongorát. A 80-as évek az általa vezetett Saturnus együttes dicsőséges időszakát ölelik fel, azóta a fúziós zene, azaz a komolyzene, a jazz és a népzene ötvözete áll munkássága középpontjában.
A péntek esti koncerten is az elkülönült műfajok összekötésének bemutatására került sor. Szokásos baseball sapkájában, farmerben, pólóban és tornacipőben ült a zongora mögé, amely hangszer bizony frakkhoz, fehér csokornyakkendőhöz, lakkcipőhöz van „szoktatva". Szakcsi zenéje kezdetben egyértelműen a kortárs komolyzene jegyeit viselte, disszonáns akkordfelbontásokkal, kakofon hangzásvilággal (ha jól vettük ki, Thelonious Monk Round About Midnight-ja köré épített improvizáció-folyam volt az első 10-15 perc). Szinte lélegzetnyi volt egy-egy téma közt a szünet, s amikor tapintható volt, egyértelmű jelet kaptunk rá: ne tapsoljunk. Majd mikor lábaival felváltva hozta a nyolcakat, és néhány ritkán használt akkord is elhangzott, lehetett érezni: itt már jazz zene szól.
A 60 perces, összefüggő műsor második felében hangzottak fel a csodálatos harmóniákkal fület s lelket simogató", népzenei indíttatású dallamok: egy jó ötperces részben a tiszta pentaton- hangokon kívül mást le sem ütött zongoráján a Kossuth-, Liszt-, és Príma- díjas művész. Volt olyan szakasza is a darabnak, mikor Chopin stílusában nagyívű, a hét és fél oktávot végigbillentyűző futamok uralták a kompozíciót, majd a végén egyre inkább a népdalon alapuló jazzballada hangulata jött át ujjai alól, miközben átélve élményeit, egyre többet bele-beledúdolt a darabba. A taps-meghajlás után egy rövid balladát játszott még a közönségnek Szakcsi. A szólóhangszeres darabok előadásának hátránya azonban tegnap is bekövetkezett: a közönség nagyobb részének figyelme egy idő után már nem tudta élénken (le)követni a muzsikát. A rendezőknek talán egy figyelemfelhívás: a rövidebb több lehet.

A szólókoncert után először kellett több időt szentelni az átszerelésnek: az öttagú itáliai jazzcombo, az Enrico Rava Tribe fellépése már igényelte a technikát. A csapat korbeli összetétele szintén többgenerációs: a vezető trombitás 60 felett, az ütős is a körül, míg a harsonás, a bőgős és a zongorista a jóval fiatalabb, 30-as korosztályból került ki. A banda free jazzt játszott - ámbár az improvizációk aránya nem volt túlsúlyban, és a szigorúan megkomponált témák lejátszása dominált, a számok 20-25 percesre terjedtek, emiatt előadásuk kevésbé volt szabadon kitárulkozó, spontán örömzene. Olasz dalok hangulatai, filmzenei hasonlatosságok voltak felfedezhetőek dallamvilágukban, a keményebb részekben inkább animációs filmkísérethez illőek. Érdekesség volt a második számukban, amikor csak a két fúvós játszott együtt hosszú perceken keresztül, hogy hol a trombitás játszott dallamot a kitartott, monoton pozanhangra, hol fordítva.
Enrica Rava, a korábban Argentínát, majd Észak-Amerikát is megjárt, és tapasztalatot szerzett vezető trombitás, aki Joe Henderson-nal, Miroslav Vitous-szal is játszott kinn, a Miles Davis-i hagyományokra alapoz napjainkban is: az impresszív, dallamos, virtuozitást nem kedvelő, lassú, és közepes tempójú számokat részesíti előnyben. Ő fedezte fel a fronton vele együtt muzsikáló fúvóstársát, a pozanos Gianluca Petrellát is, aki nemzetközileg is bíztató jövő előtt áll. A harsonás bátrabban kísérletezett, beszúrásszerű sztakkatókat használt gyakorta, impróiban a műfaj határait feszegette. Ugyanilyen merész, a hagyományokat „nem tisztelő" volt a zongorista, Giovanni Guidi játéka is. Meglepően kevés akkordot játszott a zongorán, állandóan, mondhatni izgágán fel-, és alájátszotta a futamokat, a 88 billentyű mindegyikét egyaránt használva. Rögtönzése ennek ellenére impresszív volt, amelyhez belesegített egész teste hullámzásával. Fabrizio Sferra, a rutinos, precíz dobos, és a fiatal Gabriele Evangelista bőgős megbízható alapot és kíséretet adtak a szólisták alá.

A jazz fesztiválból már csak egy nap, az általában legnagyobb tömeget vonzó blues nap van hátra, amelyre szombaton, 18 órától kerül sor a főtéri jazzsátorban.

megjelent a www.vaskarika.hu portálon

2014. június 27., péntek

Szippantás a jóból- Közérthető zenék csütörtök este a jazz- sátorban

2014.06.27. Gróf István - Büki László 'Harlequin'

Szippantás a jóból - Közérthető zenék csütörtök este a jazzsátorban

A fesztivál szóra manapság úgy látszik, rögtön megduplázódik a közönség, hiszen ha nem ezzel a felirattal hirdetik meg a csütörtöki koncertet, kötve hiszem, hogy megtelt volna a főtéri Lamantin-sátor.

Egy húsz perces, kellemes ráhangolással kezdett a hibátlan hangú Molnár Enikő, a tavalyi táborlakókból verbuválódott Nagyszínpad zenekarral a háta mögött, majd átadta a terepet az Improvizációs Tábor oktatói között évtizede szerepet vállaló Gyárfás Istvánnak és zenészeinek.
A gitár-bőgő-dob összeállítású trió tagjai a klasszikus, közérthető jazzmuzsika mellett tették le a garast majd két évtizede, ami manapság, a free-, az etno-, az experimentális jazz divatjának korában eléggé ritka. A szvinges sodrás, a ragtime-os hangszerelés, a bebop-os szólók mind- mind jellemzői a társulatnak. A csütörtöki esten Szalóky Béla pozanos, trombitás volt a trió vendége, erőteljesen színesítve ezáltal a programot.
Gyárfás már az első számban, Johnny Mercer Tangerine-jében megmutatta nem mindennapi tudását. Az a közismert, Amerikából származó mondás jutott eszembe Gyafit hallgatva, miszerint mi a különbség a rock-, és a jazzgitáros között? A rockgitáros 10 akkordot játszik 500 hallgató előtt, míg a jazzer 500 akkordot 10 előtt. Aznap este szerencsére, egyenlő volt az arány. A csapat egyrészt a nagy mesterek - Duke Ellington, Kenny Burrell, Louis Armstrong, Roy Williams - standard-jeiből adott elő számokat, de előkerültek saját szerzemények is, amiket főként az Old Amsterdam c. nagylemezükről válogattak. Így hallhattuk a Clark Terry-nek ajánlott Szalóky- számot, melyben szárnykürtön játszott a szerző, a Nairobi románcot, melyben trombitán, vagy a ráadásban eljátszott őrült szvinget, melyben a legmagabiztosabban elsajátított harsonán játszott Szalóky Béla. Néha magára hagyta a triót, hogy Sárkány Sándor bőgős és Cseh Balázs dobos is bemutathassa improvizációs tudását, persze Gyárfás mellett, aki amellett, hogy gitárszólói mindig ötletesek, változatosak, és korrektek voltak, elképesztő akkordmenetekkel kísért. Az állandóan a fején lévő jellegzetes stüszi- kalapjában kiállva rettenetes gyorsasággal fogta le sosem cserélt hangszerén az akkordokat, melyek mégis különbözően szólaltak meg: klasszikus jazzhangszínnel a Kenny Burrell-számban, vagy éppen bendzsószerűen az Armstrong-dixie-ben.

Az est fénypontja Horváth Charlie volt, aki a Budapest Jazz Orchestra fúvósaival kiegészült zenekarával lépett fel. Elég nehéz összehozni ilyen nagyszámú zenésszel - összesen 19-en voltak egyszerre a színpadon - produkciót, de a „vazsi" születésű énekes, - és ezt külön többször is kihangsúlyozta! - szívesen jön, ha hívják. Szóval Charlie jött, láthattuk és hallhattuk. A popénekes tízéves múltra visszatekintő jazz-rockos kalandja a Charlie Band- BJO Brass formációval ritkán hallható élőben, inkább CD-ről közismert. Egyébként Charlie blues, jazz és soul iránti szeretete, elkötelezettsége nem mai: a cikk írásakor éppen egy 1981-es Olympia- lemez forog, melyen Count Basie, George Benson számokat énekel Sípos Endre, Gábor István, Fogarasi János kíséretében - jellegzetes hangján és vérprofin.
A tegnapi koncerten jó néhány feldolgozás szám mellett sok saját dal is elhangzott, főleg László Attila és Halász János-számok. Talán nem bántó a megjegyzés, ha azt mondom, hogy a cover- dalok - talán a Jég dupla whisky-vel kivételével - sokkal jobbak voltak mind énekesi teljesítményben, mind hangulatban, mint a sajátok. A hangszerelésre ez persze nem vonatkozik. A műsorkezdő Blood, Sweat & Tears dal, a Spinning Wheel megadta a kezdőlökést a közönség számára: a már ismert énekhang mellett a kristálytiszta, borotvaéles, halálpontos ütemben érkező fúvósok hangzása felért egy lórúgással. A Duke Ellington és Count Basie által kifejlesztett és tökélesített, majd az általam rongyosra hallgatott Oliver Nelson Los Angeles-i koncertalbumával csúcsra járatott big band hangzás a jazz műfajának egyik csodája. Az 5 szaxival, 4 pozannal és 4 trombitával felálló BJO méltó követője a nagy amerikaiaknak. Ilyen erős hazai zenekar talán a 70-es évek Deák- big band-je lehetett.
Charlie hangját „megszoktuk" már a médiából, mégis lenyűgöző volt élőben és egyenesben hallgatni. A lassan fél évszázados rutin jó értelemben érződik az előadásán. Szerencsénkre inkább előtérbe került az érző, az odafigyelő, a kontaktusban álló zenész, mint a műsort letudni akaró. Kondíciója is lehetővé tette, hogy mozgásával is segítse produkcióját, pedig már közelebb van a 70-hez, mint a 60-hoz. S ha már a fejfedőket említettem, bizony, az énekes fejéről sem hiányozhatott az egyedi ismérvként elhíresült megfordított sapka, persze a mindig hordott napszemüveggel kiegészülve.
Két Billie Holyday dalban már a rögtönzések is teret kaphattak, emlékezetes volt bennük többek között, Koós - Hutás Áron trombita-, és Halász János orgonaimprója. Külön fejezet a kísérő band tagjainak munkája, így László Attila kitűnő, profi gitárjátéka, Halász János mindent tudó billentyűje, Csiszár Péter szaxofon-, Borlai Gergő dob-, és a kifejezetten meghatározó szerepet játszó Lattmann Béla basszusjátéka. A gitáros szerezte Egyszemélyes föld, a Szippantás a jóból, a Jéghideg és forró, az Itthon otthon vagyok, és a billentyűs által írt Így most jó, és a Mama hívott c. saját dalok kiválóan meghangszerelt, ragyogóan elénekelt, mégis talán kissé kommerszebb darabok voltak.
A Ray Charles nóta, a Georgia On My Mind, amiben egy csöpp szirup szintén felfedezhető volt, igazi énekesi csúcsteljesítmény. Nem kis bátorság kell ahhoz, hogy egy énekes, pályája csúcsán a repertoárjára vegye a dalt. 20 éves korában csak Steve Winwood-nak volt hozzá. A dalban Csiszár Péter érző szaxofonszólója, valamint Halász János Korg-on lejátszott Hammond- orgonaszólója volt nagy élmény még. A koncert befejező száma a jazzszínpadon slágernek nem tűnő Jég dupla whisky-vel volt, melyben az énekes által a székekből felállított közönséget Charlie meg is énekeltette. Végül is elmondhatjuk: Charlie jött, látott és győzött aznap este.

Megjelent a www.vaskarika.hu portálon

2014. június 25., szerda

Monty, de nem abszurd! jazzparádé a Lamantin Jazz Fesztivál keddi napján

2014.06.25. Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Monty, de nem abszurd - Jazzparádé a Lamantin Jazz Fesztivál keddi napján

Eltalálta tegnap esti fesztiválnyitó beszédében város polgármestere, Dr. Puskás Tivadar a lényeget: erre a hétre a jazz fővárosa lett Szombathely. Akinek a városban van dolga, azt tapasztalja, hogy hangszerüket a hátukon cipelő fiatal zenészekbe botlik, akik vagy zenélésből jönnek, vagy oda igyekeznek, azaz a 12 éve működő Improvizációs Tábor hallgatói. Az oktatás-zenélés fészke a Zeneiskola, és kézenfekvő, hogy a klasszikus jazz-koncertek zöme is az ősztől nyár elejéig a szimfonikusok által belakott, gyönyörű Bartók Teremben kerül megrendezésre.

A hivatalos megnyitó előtt a gitáros-zenekarvezető Emiliano Sampaio révén brazil alapítású, de osztrák működtetésű csapat, a Mereneu Project kezdett elsőként. Előzőleg Brazíliában játszottak már kis jazz combóként és 14 fúvóssal felálló igazi big band-ként is, tegnap este azonban 3 fa-, és 3 rézfúvóssal, amolyan brass bandként adták elő műsorukat.
A grazi jazz tanszakos hallgatók zenéje precíz, igényes, összecsiszolt, kitűnően meghangszerelt fúvószenekari muzsika volt, amelynek azonban az autentikus jazz zenéhez nem túl sok köze volt. Mint a számok bekonferálásakor is kiderült, sok filmzenét játszanak, megrendelésre, és nem csak nekem tűnt fel az előadásuk során, hogy sokszor Fellini zeneszerzője, Nino Rota kompozícióinak hangulatát éreztem zenéjükből. Az Országúton c. film cirkuszi zenekarának klarinétszólói, szordínós trombitahangja, a 40-es, 50-es évek hangulata érződött ki a filmzenén kívül klezmert, esztrád-zenét is játszó zenekar muzsikájából.
Az egy-egy rövid, de élvezetes rögtönzést, melyet a bariton szaxofonos, vagy az első trombitás elengedett, lelkes tapssal honorálta a jazz-re éhes közönség. Bizony, jó volt végre látni a basszusgitáros felemelt arcát a ráadás jazzrock számban, hiszen azt addig - zenészkollégáival egyetemben - kottába mélyesztette. A néhány kelet-európai ( ukrán, szerb, magyar ) fiatal zenésszel felálló osztrák-brazil együttes tagjai közül meg kell említeni Marko Solman trombitást rögtönzései, Dominik Bessel trombitást stabil hangmagasságon előadott játéka, és Patrick Dunst baritonszaxofonos- fuvolistát ötletes rögtönzései okán.

Egészen más zene következett ezután, a hazai Gadó- Fenyvesi-Barcza-Balázs Quartet. Sok magyar jazz-gitáros nemzetközi hírnévre tett szert már az 50-es évektől, így az úttörő szerepet vállaló Kovács Andor, majd a Carlos Santanát zenei útjára bocsátó Szabó Gábor, a 70-es évek felfedettjei, a ma is munkálkodó László Attila, vagy az invenciózus, mindig megújulni képes Babos Gyula.
Korunk nagy jazz-gitáros felfedezettje azonban az a Gadó Gábor, aki az utóbbi évtizedben egyéni hangvételű muzsikájával alaposan kitűnt a mezőnyből, és számos CD-jével bizonyította elismertségét. Ámbár semmiképp nem számít öregnek, Barcza Horváth József bőgős, a formáció vezetője felkonferálása szerint három generáció találkozik az együttesben. Gadó fedezte fel a ma már 40-es éveiben járó ütőst, Balázs Elemért és őt, míg ők, a fiatalok találtak rá a 20-as éveiben járó, Gadóval együtt szintén pécsi születésű gitáros tehetségre, a ma Amszterdamban és Koppenhágában magát továbbképző Fenyvesi Mártonra. A szférikus zenével indító Sleep My Love balladát egy latin ritmusú szám követte, hogy aztán az azt követő Ornette Coleman szerzeményben elszabaduljon a pokol: a témát csak röviden, uniszónóban együtt játszó két gitáros külön utakra tért, nagyrészt együtt, de mást rögtönöztek, előtérbe helyezve különböző technikai adottságaikat és zenei elképzeléseiket, ami sokkal nehezebbek, de azáltal jóval izgalmasabbak is voltak, mint a külön-külön előadott improvizációik. Nemhiába lett a múlt század második felétől az elektromos gitár a legtöbbet használt és legnépszerűbb hangszer: a gitárba beépítve, a hangkeverők és effektek használatával összekötve ezerféle hangszínt lehet kikeverni velük. Ahogy az esti koncerten hallhattuk is, éltek ezzel a lehetőséggel a zenészek. Az experimentális jazzben, de a pop-rockban is szerepet vállaló fiatal Fenyvesi a 33rd, majd az azzal egybegyúrt Mushi, Mushi c. számokban egyre jobban magára talált, és technikai trükköket is bemutatva szédületeset kavart.
Gadó szinte barokkos, lépcsősen építkező utolsó előtti darabjában csodálatos harmóniákat fűzött fel egymásra, Barcza kontrapunktos basszusára építve. A bőgős is megmutatta rögtönző tehetségét, majd Balázs Elemér is eleresztett egy nem túl hosszú dobszólót, amivel kiérdemelték a vastapsot. A nyúlfarknyi ráadás, mint a kezdő szám, ismét egy impressziókra épülő, légies Gadó-darab volt.

Este negyed 10-re Monty Alexander triójának kezdésére színültig megtelt a terem. Még az oldalsó lépcsőkön is sokan ültek, hogy meghallgathassák a klasszikus amerikai kamara-jazz egyik élő klasszikusát, a Jamaikában született, de gyermekkorától Amerikában élő és alkotó Monty-t. Az Oscar Peterson-i, vagy a visszafogott hangzásvilágú, vibrafonnal kiegészült MJQ jazz-világát megidéző mester tegnap - szerencsére - kevésbé mutatta meg a popzenéhez, vagy a szülőhazájához fűződő, reggae-hez köthető repertoárját. Ámbár olykor populárisra vette a hangzást, és mint amerikai előadó, showelemekkel - hatásszünetek, gesztikulációk, közönségtapsoltatás - is gyakorta élt, de ez a show-biz mai elvárásainak megfelelőn történt.
Majd jöttek egymás után a swingek, a blues-ok, a latinok, a Forever Lovin Jah , a Running Away- típusú számok, a fél évszázados repertoár darabjai, melyet nagy rutinnal, de nem rutinszerűen adott át nekünk. Óriási tapasztalata Frank Sinatrával kísérőzongoristaként együtt zenélő, és a már említett Modern Jazz Quartet bőgőséhez köthető, valódi jazzer karrierjének időszakából származik, amelyet mára, 70 éves korára csak tovább csiszolt.
A hosszabb ideje vele együtt játszó Hassan Shakur mindent tudott a bőgőről, amit tudnia kellett. A bőgősök nagy többsége inkább százszor is lenyúl pengetés után a vonójáért, ha szükségeltetik az, fekete barátunk ellenben egy tipikus ősmagyar nyílvessző tegezt szerelt a hangszere lábához, hogy onnan csak elegánsan ki tudja venni azt. A nem régen vele dolgozó Carmen Intorre dobossal, aki szintén profi kísérője volt Alexandernek, sűrűbb szemkontaktussal, és gyakoribb szóbeli útmutatásokkal tette gördülékennyé mestere az előadást. Profi előadás, nagyszerű hangulat, kitűnő zene fejezte be a kedd esti koncertnapot. Mindenesetre irigylésre méltó helyzetben vannak a táborlakók: Monty mester is beszáll 2 órára közéjük tanítani - mert ilyen is tud lenni egy vérprofi amerikai művész. És ez nem semmi!

megjelent a www.vaskarika.hu portálon