2014. március 29., szombat

New York-i jazzerek ismét Sárváron. Az NU Band

New York-i jazzerek ismét Sárváron – A The NU Band volt a vendég

Szerző: Gróf István | Fotók: Auer Gábor | 2014-03-29
Az utóbbi 4–5 évben sokszor vendégeskedtek nálunk jazz muzsikusok Amerikából, de most, úgy tűnik, még a free jazzért nem rajongó hallgatók sem fanyaloghattak: a vendégek lába néhányszor belelendült, elkapták a ritmust, hozták a nyolcadokat, és ez bizony a jó öreg swingnek volt köszönhető.

A viszonylag stabil New York-i NU Band tagsága jópár éve együtt szerepel, és készít lemezeket, mint a legutóbb közreadott Lower Eastside Blues című albumukat. A Mark Whitecage altszaxofon-klarinét, Roy Cambell trombita, Lou Grassi dob összetételű csapathoz nemrég csatlakozott az északi félteke egyik legfoglalkoztatottabb bőgőse, a Sárváron már-már házipapucsot is hordható Joe Fonda, akik a swing elemekre épülő XXI. század free-jazzét hirdetik. Az idén, év elején a trombitás váratlanul elhunyt, így az idei tavaszi európai körutat a Németországban felnőtt, de már odakint letelepedett Thomas Heberer teljesítette velük.
A jazzben nem kell alaposan összeszokni, sokat próbálnia az új embernek a régiekkel, ha megvan a zenei képzettség és a kotta. Nos, esetünkben ezek megvoltak, aminek az eredménye egy jól sikerült koncert lett csütörtökön este a Nádasdy-vár ódon falai között. A témát a szordínóval tompító, de a szólókat, a rögtönzéseket már nyersen és erősen megszólaltató fiatal német volt a legjobb az eddig Sárváron hallott trombitások közül.
Határozottan, tisztán szólaltatta meg a hangokat még a felsőbb régiókban is (ami nem mindig sikerül még a legavatottabbaknak sem), és improvizációiban olykor a fel-alá mozgó hangokkal variált, expresszívvé téve azokat, vagy hosszan elnyújtott, kitartott hangokkal spiritualitását érzékeltette. Thomas néha csinált egy kis show-t is, például teljesen leguggolva nyomta ki a magas hangokat, egyszer pedig körbesétálta szárnykürtjével a teremben ülő hallgatóságot összefüggő, hosszan nyújtottan játszott dallamot produkálva.

Mintha Jack Kerouac főhőse, Dean Moriarty cipelte volna be magával az 50-es évek végén az ősz copfos öreg hipstert, Markot, a szaxist.
Műsoruk első felében még hagyta fiatal fúvóstársát érvényesülni, de később ő is megmutatta, hogy a bebopot nem lemezekről hallotta, hanem az aranykorban bizony ő is ott volt művelői között, így Anthony Braxton bandájában is. Az amerikai fúvósok hangszereire általában fel lehetne tenni a legyek számára szóló figyelmeztetést: rám ne szálljatok, mert kitöritek a nyakatokat. Nos, Whitecage szaxija ezekkel szemben nem hogy nem volt fényes, de Sidolt is még a gyárban láthatott utoljára. Az egyébként kitűnő zeneszerzői adottságokkal is rendelkező zenész a témákat rendszerint klarinéton játszotta, majd váltott altójára. A két fúvós kórusa sokszor úgy szólt, mintha jóval többen lennének. Néha uniszónóban játszottak, de inkább variálták a dallamot, és néha a Parker–Gillespie szólamok hangulatát idézték fel bennem.
Joe Fondáról már mindent elmondtam korábbi tudósításaimban. Most is, mint az ezelőtti fellépteikor, a maximumot hozta. Lou Grassi, a dobos, aki a zenekar vezetője, és egyúttal a számok nagy részének szerzője is, alázattal hozta a váltakozó ritmust a zenésztársak muzsikája alá, de nem túl hosszúra szabott, mégis élményszámba menő szólói megmutatták sokoldalúságát. A sok kiegészítő ritmushangszer között gyakran szólaltatta meg az inkák chac’ chas csomagját, vagy a keleties hangzást adó instrumentumokat. A műsor saját számokból állt. A műsorkezdő Lunch For The Pharaoh-ban a két fúvós összekacsintása után Ellington Caravan-jába váltott át a banda, és persze rögtön Lou verői alatt is dübörögtek az arab ritmusok. A következő számban az apró termetű Fonda volt az, aki megörvendeztetett bennünket fantáziadús imprójával, de a német is meglepett minket, amikor Ravel Bolero-témáját dobta fel társainak. A némileg tébolyodott hangulatú Little Piece című szerzeményben a trombitás volt a főszereplő, majd a szünet előtti utolsó bebopban, mely megint csak a dobos szerzeménye volt, az öreg Whitecage táltosodott meg: mindenkit lemuzsikált a színpadról a dobost kivéve, aki egy káprázatos szólóval csatlakozott kollegájához.

Szünet után a címében is ráutaló The Last of the Beboppers-ben határozott, éles uniszónókórusok vezették fel a fúvósok ezt követő örömzenéjét, mely a legszebb free bop korszakot idézte. A hallgatóság örömmel vette a swinges sodrást, lábdobogásával követve azt. Fonda, mint ahogy ezt már sokszor elkövette, spontán blues-éneklése dobta fel a következő számot, majd a visszatapsot követő ráadásszám volt a koncert egyik legmélyebb élménye: a keleties dallam- és ritmusvilágú Whitecage-szerzeményben a szerző a teremben hatásosan visszhangzó furulyán vezette fel a számot, mely végig megmaradt halk, akusztikus előadásmódban.
A minden ötletre, külső impulzusra rábukó jazz-muzsikusok ezúttal is bebizonyították alkalmazkodó fogékonyságukat: a hangosan, nyikorogva becsukódó teremajtót Grassi addig-addig nyitogatta-zárogatta saját szórakoztatására, míg a trombitás is odakucorodott az ajtó mellé, és a nyikorgás hangmagasságában dallamot rögtönzött ütős kollegájával együtt. Élményekben nem szűkölködtünk aznap este a Várban…

Megjelent a www.lathatatlansarvar.hu-n 2014. 03.29-én, a www.jazzma.hu portálon 2014.03.30-án

2014. március 27., csütörtök

ÉVEZREDNYITÓ BESZÉLGETÉSEK- DR. KÁSLER MIKLÓSSAL

ÉVEZREDNYITÓ BESZÉLGETÉSEK DR. KÁSLER MIKLÓSSAL

GRÓF ISTVÁN: Jó estét kívánok! Szeretettel üdvözlöm az „Évezred- nyitó Beszélgetések” XII. évfolyamának idei második, összességében a 71. alkalmán a kedves hallgatóságot. Úgy látszik, az orvosok meghívása jelentősen megnöveli a sárváriak és Vas megyeiek érdeklődését, hiszen régen nem látott létszámban vannak most itt Önök jelen, sőt, jó néhányuknak sajnos nem jutott már ülőhely. Emlékszem, Papp Lajos neves szívsebész-humanista ittjártakor is telt ház volt, ugyanúgy Vizi E. Szilveszter orvosprofesszor úr látogatásakor, aki mint polihisztor, társadalom-, és gazdaságpolitikai kérdésekkel inkább foglalkozott, mint orvostudománnyal. Ugyancsak telt ház volt a rákkutatással foglalkozó Dávid Tamás doktor úr estéjén is, aki végül is csak szakkérdésekkel foglalkozott. Mostani meghívottunk, Dr. Kásler Miklós professzor úr, az Onkológiai Intézet főigazgató- főorvosa,- akit szeretettel köszöntök a meghívó Sárvári Milleneum Alapítvány nevében is körünkben-, előzetes megbeszéléseinknek megfelelően ugyancsak nem csak orvosi témákról fog beszélni. Mint tudvalevő, Sárváron nőtt fel, itt végezte el az általános-, és középiskolai tanulmányait, majd Szegeden tanult tovább az orvosi Egyetemen. 1981-ben került sebészként az Onkológiai Intézetbe, ahol 1992-ben, mindössze 42 esztendős korában választották meg főigazgatónak, amely megbízatását 22 éve tölti be. Onkológus sebész, szájsebész és plasztikai sebész szakorvos, 17 szakkönyve jelent meg eddig, de legutóbbi „kalandja”, a Duna televízióban hetente jelentkező Nemzeti Nagyvizit c. adássorozat vezetése révén lett igazán közismert. Szokásomhoz híven, mint minden vendégem esetében, egy általam kiragadott idézetét fogom felolvasni, amely így hangzik: ” Az ösztöncselekvések, a zabálás, a szaporodás az állatvilág jellemzői. Lassan ott tart az emberiség, hogy ha ez a két tényező teljesül, akkor elégedett. Pedig kaptunk örökségül transzcendentális értékeket; a tudatot, a gondolkodást, és a hitet. Ezzel a három dologgal nem rendelkezik a többi élőlény”. Elgondolkodtatás végett idéztem ezt. És akkor nagy szeretettel megkérem professzor urat, beszéljen a sárváriaknak élettörténetéről, de az onkológiáról is. Tisztelt hallgatóság, átadom a szót a Magyar Köztársaság Érdemrend Középkeresztje csillagokkal, valamint Príma- díjas professzornak, Kásler Miklósnak, aki egyúttal tavalyelőtt óta városunk díszpolgára is.

KÁSLER MIKLÓS: Mindenekelőtt köszönöm a nagyon megtisztelő meghívást, másodszor a kedves bemutató szavakat. Nagy örömmel jöttem eleget tenni a felkérésnek, mert hiszen nagyon sok minden köt Sárvárhoz, elsősorban édesanyám, és a családom anyai ága. Édesapám erdélyi származású, Déván született, Gyulafehérváron, a gróf Majláthy István katolikus főgimnáziumban érettségizett, és Kolozsvárott, a Ferenc József Tudományegyetemen végzett. Én 1950-ben születtem Budapesten, de nagyon hamar haza kerültünk Sárvárra. Édesapám a bíróságon dolgozott, édesanyám óvónő volt. Rendkívüli szerencse volt az életemben, hogy ebbe a családba születhettem, mert édesapám a szó eredeti értelmében igaz, mélyen hívő, szabad ember volt abban az értelemben, hogy a szabadság számomra azt jelenti, hogy azt nem teszem, amit nem akarok. Máris, - visszatérve az idézett mondatra- ez az egyik rendkívül nagy félreértés, hogy a szabadság azt jelenti, hogy mindent szabad. Nem szabad mindent, mert a szabadság korlátai ott vannak, ahol a másik ember szabadsága kezdődik. A szabadság rendkívül feszes életmódot, nagy önfegyelmet igényel, és ez az egyik érték, amelyet lassan kiölnek az életünkből. A fogalmak értelme megváltozott. Minden relatívizálódott, így a szabadság fogalma is. Sárváron fejeztem be a gimnáziumot. Kiváló tanáraim voltak, sorolhatnám sorban őket, attól félek, nem érnék a végére, de mindenképpen megemlítem Aradi Pétert, Bogár Rózsát, Bodó Bélát, Incze Józsefet, mindnyájunk példaképét Csontos Miklós bácsit, Erdős Henriket, és folytathatnám a sort, akik nem csak oktattak, hanem neveltek is bennünket. A két fogalom között óriási nagy a különbség, mert az oktatás az bizonyos ismeretek átadását jelenti, a nevelés értékrendet és erkölcsöt. Ők megtették ezt és azt, amit akkor előírtak. De e mögött előadták a dolgok, események összefüggéseit, az esszenciáját, a történések folyamatosságát. Megtanították azt, hogy egy adott helyzet hogy alakul ki, és mi lesz a következménye.
Tehát arra tanítottak bennünket, arra neveltek bennünket, hogy értékek mellett próbáljuk meg leélni az életünket. Mert ha nem is tudjuk ezt krisztusi értelemben soha elérni, de az élet célja legyen az, hogy legalább erre törekedjünk, járjuk azt az utat, amit 2000 évvel ezelőtt megjelöltek. A szegedi Egyetemre kerültem...

A teljes beszélgetés elolvasható az "Évezrednyitó beszélgetések-V" kötetben (Sárvár, 2016)

Elhangzott 2014. március 27-én sárváron, a Nádasdy- vár dísztermében

2014. március 17., hétfő

Egy kihagyhatatlan Rolling Stones koncertfilm- Sweet Summer Sun- Hyde Park-Live

2014.03.17. - Gróf István

Egy kihagyhatatlan Rolling Stones koncertfilm - Sweet Summer Sun - Hyde Park Live

Amikor életem első Rolling Stones koncertjére bekerültem a bécsi Práter falai közé 1990 júliusában, hálát adtam a jó Istennek, hogy nem oszlottak fel, még mindig a színpadon állnak, és megörvendeztettek engemet is azzal a csodával, amit ott hallhattam. A másodikra, az első magyarországira már elvittem 11 éves fiamat is, hogy megtudja, mi volt apja fiatalságának egyik meghatározó zenei példaképe. Akkor, 1995-ben már sokan arról regéltek, pláne az örökké szarkasztikus hazai sajtó, hogy csak a dollármilliók tartják össze a bandát, azért zenélnek, de már úgysem sokáig. Erre most, rá 19 évre, itt vannak ezek a fiúk, - mert ők mindig azok maradnak - a Hyde Park-i koncerten, a legfiatalabbja 70 évesen, és a rajongó csak ámul- bámul, és érzi, látja, tudja, hogy itt a motiváció nem a pénz: tovább álmodnak ők is, ameddig csak lehet, és persze mi is velük.

A koncert apropója a banda 50 éves szülinapja volt, azaz hogy 1963 tavaszán jelent meg Chuck Berry Come on c. szerzeménye elsőként tolmácsolásukban. Azt, hogy ezt a rocktörténelem egyik legemlékezetesebb koncertjének - Brian Jones alapító tag- gitáros halála után két nappal, az új gitáros -, a Rolling Stones 1969. júniusi bulijának helyszínén tették, logikus volt: London, Hyde Park. A világ legnépszerűbb, legismertebb és talán a legnagyobb rockbandáját ugyanis nem a szórakoztató világ központja, Amerika adta, hanem Nagy-Britannia. A dátum sem volt kétséges: július 6. és 13., nyár, enyhe éjszaka, holdfény, romantika. A 65.000 meghirdetett jegyet 3, azaz három perc alatt szétkapkodták a szerencsés nézők. A rendező, Paul Dugdale ragyogóan oldotta meg a látszólag könnyűnek tekinthető feladatot: szerintem ez a dokumentáció jobban sikerült, mint Scorsese-nek az amerikai bulijukról felvett filmje. De jöjjenek a zenészek! Mick Jagger, a frontember, hajszínén kívül nem sokat variált fiatalabbnak láthatóságával: ráncai ugyanúgy mélyen barázdáltak voltak, mint kollegáié. De a szíve, a lelkesedése a profi zenészé maradt: a 20 évvel azelőtti koncerteken hozott nyüzsgése-mozgása 95%-on lett volna mérhető most is. Azért az öltözködésére továbbra is sokat adott: kezdésként fekete, a diszkó számban aranysárga, a Ruby Thuersday-ben lila, a voodoo-dalban hosszúszőrű kabátban jelent meg, de ami a lényeg: hangja mindvégig biztosan szólt, kiénekelte a 45 éve felvett dalokat ugyanúgy, mint akkor, és a blues harmonika is ugyanúgy vijjogott a szájában, mint a South Michigan Avenue felvételekor.

A Stones zenei főnöke, Keith Richards még mélyebb - egyébként neki jól is álló - barázdákkal, homlokpánttal feltűzött ősz hajával, az elmaradhatatlan, se nem sál, de azért nem is szőnyeg méretű textillel bal vállán vezette a bandát. A számok végének befejezése előtt ő tartotta a kapcsolatot Charlie-val, a dobossal, a mindig rugalmas időtartamok betartása végett. Szokása szerint nem virgázott túl sokat: a stabil, megszokott Stones- sound még mindig az ő gitárjához fűződik. Charlie Watts, a megbízható dobos hozta a szemre nem látható kőkemény, megszokott Rolling-dübörgést, és szerénységére jellemzően Mick felkérésére, miszerint mondjon pár keresetlen szót a nagyérdeműnek, egy karlendítéssel egybekötött Hello-val tömörített. Ron Wood, Brian Jones '75- ben leszerződött utódja, aki csak 1978 óta igazi beltagja a bandának, hol elektromos-, hol steel-, hol akusztikus gitáron teljesítette kiválóan feladatát. A Stones testület nem hiába szavazott neki akkor bizalmat, arra már százszor rászolgált. A perspektivikus rövidülés meghökkentő hatását vélhettük felfedezni trikóján, amely egy fenekét mutató rinocérosz bikát ábrázolt. Daryll Jones, a Bill Wymant felváltó fekete basszeros ugyanolyan biztos pont volt a Stones zenei rendszerében, mint a Ian Stewart helyébe lépett ősz hajú- szakállas Chuck Leavell orgonista-zongorista. A szintén évtizedek óta bevált profi színes bőrű vokalisták, a még mindig dögös kinézetű Lisa Fischer és a raszta hajú srác, Bernard Fowler most is besegítettek abba, hogy a híres Stones-os hangzás telt, bővérű legyen. A fúvóskórus most, a korábbi monstre koncertektől eltérően nem négy, hanem csak kéttagú volt. A szaxisok, Tim Ries és a negyvenvalahány éve velük dolgozó sztár, Bobby Kayes pont annyira tömörítettek, amennyire azt a dalok kívánták. Érdekes volt látni a szaxijára hippi- motívumokkal a nevét rápingáló Bobby sima, ránctalan bőrét, pedig ha a torka vagy a vénája árulkodott volna a Keith-el átmulatott éjszakák százairól...

A setlist-en szereplő, azaz a koncerten elhangzó dalok zöme a legendás 68-69- es évekből, a blues koppintásokat játszó, majd az útkeresést követő harmadik aranykorszakukból, a Koldusok bankettje és a Hadd vérezzen albumaikról valók voltak. A kezdőszám, az elsöprő lendületű Start Me Up volt, melyet a '74-es It's Only Rock and roll követett, majd az említett lemezekről a Street Fighting Man következett. A Ruby Thuersday alatt a rendező és ügyes operatőrjei a közönséget filmezték: a banda logóját - a kinyújtott nyelvet - százféleképpen ábrázoló trikót hordó öreg hippik lelkes együtténeklése, szerelmes fiatalok zenére fittyet hányó ölelkezése és sok-sok ötletes vágókép színesítette a filmet. A koncert első felében kapott főszerepet a roggyantlábú vén gitáros, a mindig kedves mosolyú Keith is, aki a You Got the Silver, majd a Happy c. dalait énekelte el - hibátlanul és érzésekkel tele.
Ritkán hódolt be a divatirányzatoknak a Rolling Stones, de Jagger nyomására az 1978-as lemezükre diszkó ritmusú dalokat is rögzítettek. Hogy ez nem is sült el rosszul, azt a Miss You c., immár örökzölddé vált slágerükkel bizonyították itt is, ahol Deryll is megeresztett végre egy jó kis basszus. És akkor jött az est meglepetése: Mick Taylor, a Stones 1969-74 közötti gitárosa jött be a dögös, bluesosra hangszerelt Midnight Rambler-be gitározni. „Faszikáim, 44 év után a kör bezárult!"- konferálta be gitáros társát Keith, utalva a '69-es Hyde Park-i emlékezetes bulijukra, ahol Mick nevét megismerhette a nagyvilág. Taylor volt talán az egyetlen, aki a csontváz-sovány szereplők közül kitűnt 10 kg-os súlyfeleslegével. Az improvizációiban ellenben nem volt semmi felesleg: a harmonikázó Jaggerrel még kérdezz- feleleket is játszottak. A film ekkor játszott be korabeli dokumentumfilm felvételeket is, őszinte, de megdöbbentő kontrasztként a most a színpadon álló zenészekről. Ezt követően igazán beindult a Rolling Stones hengersor, 100 fokon izzott a levegő, és jöttek az egyre vadabb és dögösebb számok egymás után: A Gimme Shelter- ben Lisa jött elő baloldali mikrofonja mögül, és énekelt szólót Mick-kel együtt, majd a Jumping Jack Flash, és a Brown Sugar következett. A voodoo-hangulatú Sympathy For The Devil-ben vörös máglyák tucatjai gyulladtak ki a színpadon, és Keith is előre ballagott az addig csak Jagger által használt kifutóra, a közönség közelébe, hogy hosszú gitárimpróját ott mutathassa be. Újabb showelem, és zenei csúcsteljesítmény született meg a You Can't Always Get What You Want c. daluknál, ahol a színpad két oldalán egy 12-12 tagú komolyzenei kórus segített be a számban az eredetiben felénekelthez hasonlóan.
Korábban azt gondoltam, hogy a nagy blues-koppintások ideje volt a csúcs a zenekar életében, és az Aftermath albummal kezdődő saját dalok csak erőlködésnek tűnnek. Még azt is elhitettem magammal, hogy a The Last Time, a Satisfaction, vagy a Get off of my Cloud eltalált riffjei részben a szerencsének voltak köszönhetőek. De a '69-es Let It Bleed album már bizonyította azt, hogy a rockbirodalom egyik legtehetségesebb szerzőpárosa lett a Jagger- Richards duó, rajta ezen a jubileumi koncerten is lejátszott 4 dalukkal. A záró szám persze mi lett volna más, mint a 38 éve mindig befejező nóta, a Satisfaction. Itt megint mind a tizenegy zenész a színpadon volt, akik végül közös meghajlással köszöntek el a közönségtől.
A koncerten résztvevőkről készült vágóképek és a '69-es előzménykoncert filmbejátszásain kívül 5-6 rövid, a zenekar tagjaival ott készített interjú is elhangzott a filmben. Kár, hogy legalább ezeknek a pár perces beszélgetéseknek magyar fordítását nem olvashattuk el! Nem mindenki profi angolból. De a HD felbontásban vászonra került, digitális hanggal igazi koncertélményt adó film annyira lenyűgözött bennünket, hogy már vagy 5-6 perce bámultuk a filmkészítők hosszú névsorát, mire az első néző felkászálódott a székéből. Hiába, az élmény nem volt mindennapi!

megjelent a www.vaskarika.hu és a www.bluesvan.hu portálokon

2014. március 11., kedd

CHIKÁN ATTILA AZ ÉVEZREDNYITÓ BESZÉLGETÉSEK VENDÉGE

XII. évfolyamába lép az Évezrednyitó Beszélgetések
Szerző: Láthatatlan Sárvár, 2014-03-04


A Sárvári Milleneum Alapítvány újabb programokat szervez az Évezrednyitó Beszélgetések sorozat keretében.
Idén a XII. évfolyamába lépő rendezvénysorozatban 2014. március 11-én, kedden Dr. Chikán Attila közgazdász, akadémikus, egykori gazdasági miniszter, 2014. március 27-én, csütörtökön pedig Dr. Kásler Miklós orvos, történész, az Onkológiai Intézet főigazgató-főorvosa lesz a vendég, akik egyaránt 18 órai kezdettel tartják meg előadásukat.
A rendezvények házigazdája most is Gróf István, az Alapítvány elnöke lesz. Az érdeklődőket szeretettel várják a szervezők a sárvári Nádasdy Ferenc Múzeum dísztermébe. A belépés díjtalan!



ÉVEZREDNYITÓ BESZÉLGETÉSEK CHIKÁN ATTILÁVAL

GRÓF ISTVÁN: Jó estét kívánok!
Szeretettel köszöntöm az Évezrednyitó Beszélgetések hallgatóságát. Ez az idei, a XII. évfolyam első alkalma, de ha nem lett volna 3 évben szünet, akkor a 15-ik kezdődött volna. Szám szerint pedig ez lesz a 70-ik előadásunk, amely, anélkül, hogy dicsekednék vele, már valóban egy tekintélyes szám.
Amikor összeállítottam az idei meghívandók névsorát, elhatároztam, hogy ismételten közgazdász is lesz a meghívottak között, hiszen 5 év telt el azóta, hogy Bod Péter Ákos 2009 novemberében, a világ- gazdasági válság kirobbanását követő hetekben volt a sárváriak vendége, és még régebben volt látogatónk néhai Gidai Erzsébet professzorasszony, aki az Európai Unióba lépés előtt osztotta meg nem éppen optimista véleményét velünk. Most újra aktuális a kérdés: merre megy a világ-, az európai- és a hazai gazdaság, vége van- e a válságnak, kilábaltunk-e, és melyek azok a teendők, amelyeket a gazdaság javítása érdekében feltétlenül meg kell tennünk.
Ezért hívtuk el ma este a Sárvári Milleneum Alapítvány nevében Dr. Chikán Attila közgazdász professzort, volt gazdasági minisztert, akit szeretettel köszöntünk közöttünk. Titulusait nem sorolom fel, de igen fiatalon, 1981-ben védte meg kandidátusi, 1990-ben akadémiai doktori értekezését, jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja.
Mint eddigi meghívottjaim esetében, két, tőle idézett mondattal indítom a beszélgetést: ”… az, hogy Európában béke van, az az Európai Unió legnagyobb hozadéka. És csak ezután következik, hogy ezermilliárdokat hozunk el onnan…”. Tisztelt közönség, átadom a szót Dr. Chikán Attilának.
Dr. CHIKÁN ATTILA: Köszönöm a meghívást. Örömmel jöttem, mert a civil kezdeményezéseknek nagyon nagy híve vagyok. Azt gondolom, hogy az ország jövője szempontjából, de a világ jövője szempontjából is kardinális kérdés, hogy ne mindig csak államban és piacban gondolkodjunk, hanem civil szervezetekben is, akik- és itt nem kell túlzottan optimistáknak lennünk ahhoz, hogy azt mondjuk- hogy egyre nagyobb szerepet játszanak, legalább is azokban a demokratikus berendezkedésű országokban, ahol lehetőség van a működésükre. Lehet, hogy e hatások tényleges kifejlődéséhez sok évtized kell, azaz nem biztos, hogy meg fogjuk érni, de ha el akarunk kezdeni abba az irányba haladni, akkor bizony jobb mindjárt el is kezdeni. És az Évezrednyitó Beszélgetések is egy civil kezdeményezés. Örülök neki, hogy ilyen szép számmal eljöttek, köszönöm szépen.

Kezdésként beszélnék egy keveset a gazdaságról. Azért keveset, mert ezek a témák, amelyek most, a bevezetőben szóba kerültek, mindegyike olyan, amelyekről nagyon sok szó esett már. Megpróbálok egy összefoglalót adni arról, hogy én hogy látom a dolgokat, de igyekszem rövid lenni, mivel az egész beszélgetésnek az lenne a legfontosabb része, hogy Önök szóljanak hozzá, amellett, hogy én is felettébb kíváncsi vagyok rá, hogy miket kérdeznek, miket mondanak. Az előadó számára az a business ezeken a találkozókon, hogy meghallgathatja, hogy az emberek, akiknek megpróbálja átadni az információkat, hogyan reagálnak.
Messziről fogom kezdeni. Mivel évezrednyitó beszélgetésekről van szó, legalább néhány évtizedre vissza kell tekinteni ahhoz, hogy érdemben tudjunk beszélni a jelenlegi helyzetről. Ígérem, ez nem lesz hosszú. Ennyit azonban mindenképpen látni kell ahhoz, hogy meg- értsük azt, ami ma történik, és ahhoz a gyökereiket is látni kell, azaz hogy honnan indultunk el, és mi az, ami befolyásolta és alakította a mai helyzetet a szándékaink mellett, vagy a szándékainkon túl. Mert minden kormányzatnak, minden vállalatvezetőnek meg vannak a maga szándékai, elképzelései, amik közül nagyjából annyit tudnak megvalósítani, amennyit a környezet a számukra megenged.
Innen kiindulva én azt gondolom, hogy három tényezőt kell figyelembe venni akkor, amikor a jelenlegi gazdasági helyzetet megítéljük Az egyik az ország, a nemzet örökölt tényezői, kulturális és egyéb örökségei, amelyek nagyon erősen meghatározzák, hogy mi történhet. A másik azok a globális folyamatok, amelyek körülvesznek bennünket, a harmadik pedig az, hogy mit is szeretnénk, mit szándékozunk csinálni.

A három téma kibontása előtt engedjenek meg egy kis visszatekintést. Valamikor megtörtént a rendszerváltás Magyarországon. Én azt gondolom, hogy az nem kérdés, hogy volt rendszerváltás. Vannak, akik ezt tagadják, de én úgy gondolom, hogy az egypártrendszerhez, és a termelési tényezők társadalmi tulajdonához képest a többpártrendszer és a magántulajdon megjelenése igenis egy rendszerváltás volt.
De amikor ezt a rendszerváltást véghezvittük, igazából még nem tudtuk, hogy milyen társadalmat akarunk kialakítani. Azt tudtuk, hogy piacgazdaságot akarunk, meg demokratikus berendezkedést, de, hogyha körülnézünk körülöttünk a világban, sok tucat piacgazdaság és sok tucat demokratikus berendezkedésű ország működik, és ezek között igen nagy különbségek vannak...

A teljes beszélgetés elolvasható az "Évezrednyitó beszélgetések- V." kötetében (Sárvár, 2016)

Elhangzott a sárvári Nádasdy vár Dísztermében, 2014. március 11-én

2014. március 7., péntek

EDDIE COTTON: HERE I COME

Eddie Cotton: Here I Come

Nem is volt olyan régen, midőn a feketék által sűrűn lakott Délen az első néger egyetemista beléphetett a Jackson State University főkapuján. Igen, John F. Kennedy rendelkezett erről, annak ellenére, hogy rasszista körökből komoly ellenakcióra volt kilátás. Az ellenzők ökölbe szorított kézzel, de lenyelték a békát. Eddie Cotton, a Mississippi állambeli Clinton település prédikátora gyakran befogta az istentiszteleteken fiát, Eddie Jr.-t orgonálni, így a gospel, a blues már a fejében, a kezében volt, mikor az említett egyetemen a zeneelméleti fakultásra beiratkozott. Persze gitárra váltott, és a Chicago bluest funky ritmussal variálva, hamarosan a Dél elismert bluesmanje lett.

Az ezredforduló évében került piacra első lemeze, ami a jacksoni Alamo Színházban rögzített koncertfelvétel volt, rajta többek között a Born Under A Bad Sign tizenegy perces blues sztenderddel. Két esztendő múlva az Extra című stúdióalbuma jelent meg, majd tizenkét évvel később, idén januárban a harmadik hanganyaga, a Here I Come.

A legfrissebb lemezen tíz nótát mutat be Cotton, majdnem egyedül. Nem sok teret ad kísérőzenészeinek a kibontakozásra, de még a meghívott vendégzenészeknek sem. Ennek oka egyszerű: olyan elementáris erővel tör fel kemény soulos, de mégis selymes énekhangja, hogy bárkinek beszállni mellé meggondolatlanság lenne. Gitárszólói a ’70-es évek nagy gitárosainak, a harmadik bluesfater nemzedéket alkotó Buddy Guy és Albert Collins játékára emlékeztetnek: nincs öncélú, extravagáns virga, inkább kevesebb, de „odatett, odaérzett, beszúrt” hangok. Nem szoktam különösebben az akkordgitározásra figyelni, de Eddie - hiszen ő játszotta fel ezt is - jazzes akkordmeneteire nem lehet nem felfigyelni. Ha a kemény, funky ritmusú címadó szerzemény ötös osztályzatot kapna, akkor a következő, az A Woman’s Love csillagos ötöst. Ez utóbbi dal egy hagyományos tizenkettes blues, melyben olyan lágyan, selymesen, hol suttogva, hol kiabálva énekel Cotton, hogy az még Bobby ’Blue’ Blandnek is becsületére válna. A Pay To Play egy hangulatos shuffle, első hallásra rendreutasítandó gitár-impróval. Néhány szerzeményben a soul, a funky és a reggae lép át a blueson, ezekben inkább Eddie hangja kiemelendő, mint a hangszerelés. Ellenben a Leave Love Alone című dallal kapcsolatban meg kell említeni Grady Champion vérbő szájharmonika játékát, mellyel alaposan feldobja a számot. A Back In A Bit az egyetlen felelgetős blues, amolyan Jimmy Reedes hangulatú nóta, magasan sípoló herflivel, Earl Phillipses dobolással. Ugyancsak delta bluesos, unplugged hangszerelésű a Berry So Black című blues shuffle, megint csak Grady szájharmonika aláfestésével.
A rend kedvéért írjuk ide az albumon szereplő zenészeket: Myron Bennett - basszusgitár, Samuel Scott Jr. - dob, Sam Brady - orgona, Carlos Russell, és a már megdicsért Grady Champion - szájharmonika. Aki 2014-ben profi városi soul-bluest akar hallani, annak feltétlenül ajánlom Eddie Cotton Jr. lemezét meghallgatásra.

DeChamp Records, 2014

Gróf István
Megjelent a www.bluesvan.hu portálon 2014.03.07-én