David Egan: David Egan
Az amerikai fehér bluesmenek két utat választhatnak. Vagy az autentikus blues elkötelezettjeiként igyekeznek minél jobban megközelíteni annak stílusát, hangulatát, mint azt John Hammond is kitűnően teszi még manapság is, vagy a brit John Mayall nyomdokain elindulva, a magas tenor hangot nem szégyellve, a blues interpretálását fehér ember módjára teszik. Nos, Reuben David Egan ez utóbbiak táborába tartozik, ámbár tősgyökeres amerikai. Louisiana államban, Lafayette-ben született a jövőre a hatvanat éppen betöltő, de már ősz zongorista-énekes, aki a ’90-es években komponistaként lépett ki az ismeretlenség homályából. Megírta többek között a dögös Wake Up Callt az említett Mayall, a First You Cry című dalt Percy Sledge számára, de a kivételes hangú Sledge mellett a szintén fekete soul-blues énekesek, Solomon Burke vagy Jimmy Witherspoon is megtiszteltetésnek vették tőle dalokat énekelni. A Please No More című szerzeményét a brit Joe Cocker és az egykori amerikai blues díva, Etta James is repertoárjára vette. Legutóbb 2008-ban Irma Thomas és Marcia Ball részére írt dalokat aktuális lemezeikre. Egan közben a billentyűk mögé ült, először a tradicionális cajunt a R&B, jazz, rock és zydeco muzsikával ötvöző Filé nevű formációhoz, majd a kilencfős szupergrouphoz, a Lil' Band O' Goldhoz csatlakozott. 2001 óta szólóelőadóként tevékenykedik, az elmúlt években két önálló albumot adott ki, és most, júliusban, a neve alatt, a harmadikat.
A csont nélküli, tiszta dallamokat felvonultató lemezen a zongorista, énekes és zeneszerző mellett Joe McMahan gitáros, Ron Eoff basszusgitáros és Sipos Misi (no, nem a Muzsikás prímása) dobos játszik, valamint néhány vendégmuzsikus is meghívásra került. A That’s A Big Ol' Hurt címet viselő lassú, dögös Mayallos blueszal nyit a tizenkétszámos CD, közepén David ragyogó zongora imprójával. A Call Your Children Home a funkys ritmikájával ugyancsak kitűnő dal, Lil’ Bucks Senegal ismert zydeco gitáros közreműködésével. A lemez egyik legjobbja az Outta Mississippi című őrület, amit a szintén vendégzenész Dickie Landry avantgarde szaxofon játéka tesz még érdekesebbé. Néhány lassú blues, mint a Blues How They Linger, a The Outside, a Sad Sad Satisfaction, a Rootbeer Baby mellett, melyekben Egan jazzes zongorajátéka a meghatározó, kellemes meglepetés az album talán legjobb száma, a zydeco hangszerelésű Dance To The Blues With Me. David Egan könnyű, lágy, mondhatni meleg tenorja itt kimondottan élvezetes. A One Foot In The Bayou-t David még 1996-ban írta Tab Benoit számára, de a zongoraszólóval megspékelt boogie jót tett ennek a lemeznek is. A Funky Dreams című Lil’ Bucks Senegal gitározta dal ismét a New Orleansban született zydeco stílusjegyeit viseli magán: szürreális szöveg, woodoo érzések, jellegzetes ritmusok. Kitűnő szerzemény. Két jó értelemben vett sláger is felkerült az albumra: a Dead End Friend memphisi soulos hangulatú, a lemezt záró Every Tear azonban már-már édeskés. Ez azonban nem rontja el az anyag hangulatát - azt Roosevelt Sykes szelleme uralja. Ezzel a kiadvánnyal a dalszerző David Egant utolérte a zenész David Egan. Dolgozzon még sokáig!
Rhonda Sue Records, 2013
Gróf István
megjelent a www.bluesvan.hu portálon 2013.08.28-án
2013. augusztus 28., szerda
2013. augusztus 4., vasárnap
Garbarek és Gurtu Haydn otthonában
GARBAREK ÉS GURTU HAYDN OTTHONÁBAN
2013. augusztus 04., Gróf István
Az idén debütáló Eszterházy Vigasságok
programsorozat részeként tartották meg a Haydn Meets Jazz hétvégét a
Sopronhoz közeli fertődi kastély kertjében.
A péntek este a Jan Garberek Group fellépéséről szólt, akik az év
mindössze 28 koncertjének egyikeként – német és svájci körútjuk
kitérőjeként- léptek fel a szemmel láthatóan alaposan kistafírungozott,
már-már nyugati minőséget szolgáltató kastély parkjának szabadtéri
színpadán.A quartettben a norvég-lengyel Jan alt- és szopránszaxin, a német Rainer Brüninghaus billentyűkön, a brazil Yuri Daniel basszusgitáron, valamint az indiai Trilok Gurtu ütősökön játszott.
Az autodidakta módon tanuló Garbarek 1961-ben, John Coltrane hatására kezdett el szaxofonozni, eleinte az avantgarde jazz felé vette az irányt. A 70-es években Keith Jarrett zongorista mellett nőtte ki magát, majd a 80-s évektől saját stílust alakított ki. Sonny Rollins után a tematikus improvizáció elkötelezettje, majd a world-zene elemeit beépítve, a szintetizátor bátor használatával a lemezeladásait a jazz műfajában addig nem ismert nagyságrendekbe emeli. A legismertebbek közül az Officium 1994-ben, a Rites 1998-ban, a Grammy-díjat meghozó In Praise of Dreams című nagylemeze 2004-ben került forgalomba. Ma a jazz, a klasszikus zene és a world-zene szintézisét műveli, és az amerikai, a brit, de a közép-kelet-európai jazz világától is egy fokkal közérthetőbb német közönségízlést szolgálja az ECM kiadó jóvoltából.
A kezdő néhány szám is inkább dal volt, így az As Seen from Above, és a többiek, melyben Jan a világon senkihez sem hasonlítható melodikus, atmoszférikus tenor, de inkább szopránszaxofon soundjával bizony megelégedést váltott ki a hallgatóság zöméből. De a jazzrajongóknak kicsit mintha túl steril lett volna ez, imprói is mintha meg lettek volna komponálva, azaz valahol a tűz hiányzott a játékából. Ugyanez vonatkozott az évtizedek óta mellette játszó billentyűsre, Brüninghausra is. A hasonló stílusban zongorázó Chris (nem Keith!) Jarrett szólókoncertjét is nehezen viseltem el tavaly, és Rainer is többnyire ezt a melankolikus, lírai hangulatot tolmácsolta. Dallamvilága, zenei struktúrája, technikája, az ezt kifejező eszközvilága bizony nem mindig kompatibilis a jazz dallamvilágával. Nemhogy szűkített, hanem sima moll, maximum moll 7 akkordok, Liszt-i futamok szóltak hét oktávon keresztül oda-vissza, néha meg egy- egy szirupos szinti-kíséret Garbarek szólója alá. Pedig a kopaszodó, szakállas német tud jazzt is játszani, és ezt például Trilok provokálta ki belőle. A koncert harmadik számában egy ragyogó kérdezz- felelek játék alakult ki, melyben a billentyűs kérdéseire a nehezebb feladatot végző indiai válaszolt temérdek ütőhangszerének zömét -dallamokat is játszva- megszólaltatva. A kopasz, apró termetű basszusgitáros tökéletesen teljesítette feladatát: ízlésesen, a kíséretnek alárendelve magát játszott, néha a klasszikus bőgő stílusában, néha a divatos funkys ritmusra tépve hangszere húrjait. De amikor jó tízperces szólóját megeresztette, derült ki, hogy hangszere valódi mestere: instrumentuma felsőbb húrjain dallamokat rögtönzött, miközben az alsóval hozta saját magának a basszust. Az est meglepetése azonban Trilok Gurtu volt, aki csodát művelt dobjai mögött. Ha a koncerten voltak az örömzenélésnek időszakai, akkor azok az Ő nevéhez fűződnek. A ritmus- kíséretben mindig a bonyolult, összetett, a sok hangszer mindegyikét kihasználó, mégis közérthető, de főleg élvezetes munkája mellett a csúcs a koncert vége felé hallható negyedórás improja volt. A szája elé rögzített kis mikrofonjába dúdolta-énekelte a tiki-taki-tak-di-di-dú dallamokat 13/8-ban, bal kezével a kongát ütötte, jobbal a dobverőt használta, a lábcin és a lábgép egészen más ritmusban zakatolt, az öt különböző hangszeren játszott más és mást. Egy csoda volt hallani őt idén nyáron másodszor, hiszen a szombathelyi Lamantin Jazzfesztivál egyik előadó sztárja is Ő volt. A modern technika segítségével felidézte az indiai természet világát is előadásában: hol süvítő szelet, hol a dzsungel madarait, hol patak csobogását (ezt egy odakészített vödör vízzel produkálta) szólaltatta meg.
A vége fele a Once I Dreamt a Tree már jazzesebben szólt, és rögtönözhettek is egy jót benne a zenészek. A koncert utolsó darabja a megint csak slágeresebb Mission: To Be Where I Am volt, melyben Garbarek a himnikus, szárnyaló, rá jellemző hihetetlen szopránszólójával köszönt el a közönségtől, és egy visszafogott, de kitűnő rögtönzést is produkált benne.
A ráadás szám eljátszása után a zenészek még a tapsvihart hallva kétszer visszajöttek és meghajoltak. Egyetlen élőszó sem a koncert közben, sem a végén, netán a zenészeket bemutatandó, nem hangzott el. Mint egy komolyzenei hangversenyen. Szép volt a koncert, de örültünk volna annak, hogyha jó lett volna. Az est fénypontja pedig mindenképpen Trilok Gortu volt.
Megjelent a www.jazzma.hu portálon
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)