Reggel 7 órára érkezett meg a mikrobusz a szállodánkhoz, hogy elinduljon velünk az Atlaszon túli háromnapos túrára. Mivel mi voltunk az első felszállók, végig kellett járni a medina és az újváros egyes szállodáit és riádjait, hogy a további útitársakat is összeszedjük. A túra nem indult zökkenőmentesen. Egy kis kavarodás történhetett, mert háromszor váltottunk járművet fél órán belül, mielőtt elhagytuk volna Marrakesht. Valószínűleg a túra szervezői nem tudták időben eldönteni, hogy melyik autóbusz hová induljon. Szemerkélő esőben, - ami ritka errefelé - indultunk útnak az Atlasz-hegység felé. Marokkói utunk elején folyamatosan cikiztem a férjem, amiért esőkabátot is csomagolt magának hátizsákjába, mondván, hogy minek az, hiszen Afrikába, ott is a Szaharába utazunk, ahol évente nagyon ritkán van eső. Álmomban sem hittem volna, hogy éppen akkor esik, amikor mi ott tartózkodunk.
Az Atlaszon túl - Világhírű filmek háttere
A Magas-Atlasz gerincén átkelve, lélegzetelállítóan szép tájon, hajtűkanyarokkal teletűzdelt úton jutottunk el a Tizi n'-Tichka- hágóra, 2260 méter magasságba. Ez a hágó köti össze az Atlanti óceán partját és Marrakesht az Atlaszon túli városokkal, elsősorban Ouarzazatettal, és ez vezet tovább az algériai határ felé is. A hágó legtetején megálltunk egy rövid időre fényképeket készíteni, és a különböző fosszíliákat és ásványokat árusító berberek portékáit megszemlélni.
A hágón túl a táj képe teljesen megváltozott, vörös kősivatag, kopár táj, agyagból épített apró falvak tűntek fel. Az eső itt már eleredt, és nagyon bántam, hogy még egy utolsó mozdulattal miért nem erőszakoltam be amúgy is jól megpakolt hátizsákomba az esőkabátom.
Utunk első állomása Ait Ben Haddou település volt, amely dombra épült kasbahjáról híres. A kasbahok a berberek legjellemzőbb és a legnagyobb hatást keltő építményei. Négytornyú, többszintes tapasztott agyagerődítmények, csipkézett tetőpárkánnyal, amelyeket több család épített fel közös összefogásban, hogy javait biztonságban tudja. Csak lőrésnyi ablakokkal rendelkeznek, a felsőbb szinteken. Az épületben a földszinten általában az istállók találhatók, a következő szinten tárolják a különböző terményeket és élelmiszert, és legfelül vannak a lakószobák. Ait Ben Haddout a Ben Haddou berber klán alapította, amely a Szaharán átvezető karavánutat ellenőrizte. A faluban található helyreállított agyagvár az egyik legnevezetesebb látnivalók közé tartozik Marokkóban, az UNESCO Világörökség részét képezi. A faluban mára csak kevesen maradtak a régi lakók közül, az ottmaradók teljesen a turisták kiszolgálására rendezkedtek be, így több étterem és szálloda van ma már ott, mint lakóépület. A kasbah nagyon sok film díszletét képezte: itt forgatták a Múmia, a Názáreti Jézus, és a Nílus gyöngye című filmeket.
Ait Ben Haddou városába úgy érkezünk meg, hogy az úton vörös patakokban folyt a lehullott eső, ezért kétségessé vált, hogy az erődítményhez felvezető út járható-e. Azt hittem, nem hallok jól, mikor a mi „művelt" berber sofőrünk megszavaztatta, hogy ebéd után kinek van kedve az esőben felmászni a dombra, amelyen a vár áll. Rajtunk kívül mindenki úgy döntött, hogy hagyjuk a kasbahhot, ugyanis túlságosan nagy a sár, ők meg strandpapucsot vagy fehér sportcipőt viselnek. Így aztán a sofőrünk egyszerűen beterelt bennünket a kisbuszba, és máris robogtunk a 30 km-re levő Quarzazate városa felé.
Ouarzazate a Dráa-vidék közigazgatási központja, egy vörös város a vörös kősivatagban, amely szintén „szerelem volt első látásra" a róla készült, interneten fellelt képek alapján. Még itthon elképzeltem, ahogyan lelkesen bóklászom a vörös agyagból készült sikátorokban, de hát „ember tervez, Isten (ez esetben berber sofőr) végez", és a város legfontosabb látnivalójának, a Taourin-kasbahnak a megtekintésén kívül esélyünk sem volt arra, hogy sétáljunk a medinában.
Marokkó egyik legszebb természeti látványossága, agyagvárak és berber whiskey
Ouarzazatot elhagyva a Dadés- völgyén keresztül vitt az utunk. Ez Marokkó egyik legszebb természeti látványossága. Az út a Dadés folyó medrében halad, és kétoldalt, a két meredek parton 20-30 km-en keresztül elhagyatott vagy ma is lakott agyagvárak sorakoznak. Az utat a kasbák-útjának is nevezik. Ezek az épületek hol összeérnek, hol magányosan állnak, attól függően, hogy védelmi célt szolgáltak, vagy lakóépületek. Az utóbbi időben nagyon sok agyagvárat rendbetettek eredeti állapotuknak megfelelően, és ezek szállodaként működnek jelenleg, minden kényelmi szempontot kielégítve.
Boumalne Dadés városát elhagyva az út egyre keskenyebb lett, a vörös hegyek pedig egyre különlegesebb formát öltöttek. Elképesztő vidéken, kasbák, berber falvak és oázisok között haladtunk a várostól a Dadés- szurdok felé. Első éjszakai szállásunk a szurdokban volt, távol minden településtől, egy kellemes szállodában, ahol az erkélyünk alatt a szédítő mélységben látni lehetett a Dadés folyó égszínkék vizét, ami furcsa kontrasztként hatott a vörös sziklák mellett. Vacsoránál egy asztalnál ültünk mindannyian. Mi a lengyel párral beszélgettünk javarészt, többször is felemlegetve a berber whiskey (marokkói mentatea) fogyasztása közben a „lengyel-magyar, két jó barát" soha el nem évülő mondást.
Dél körül érkeztünk meg Tinerhir városába. A Todra folyó partján fekvő városka az egyik legszebb oázis a környéken. A városban hatalmas volt a forgalom, volt itt piac, útelterelés, csacsik, csadoros berber nők, minden, ami egy marokkói településen lenni szokott. A város magasabb dombjain szebbnél-szebb agyagvárak sora, reménykedtem, hogy legalább egynek a közelébe megyünk. De nem, sofőrünk megállt egy szépen művelt mezőgazdasági terület mellett, ahol már várt ránk a helyi idegenvezető, aki bemutatta egy oázis mindennapjait, az öntözés fortélyait, és a földeken dolgozó berber asszonyokat, akik kiabálással fejezték ki nemtetszésüket a fotózások miatt. Így utólag érdekesnek tűnik, hogy csak asszonyokat láttam dolgozni a földeken, a megfáradt férfiak valószínűleg egy kávéházban, mentatea mellett vitatták meg az élet bajos-és nem bajos dolgait.
Hamarosan betértünk egy lakóházba, ahol családi szőnyegkereskedés folyt, szebbnél-szebb szőnyegek bemutatásával és némi mentatea felkínálásával próbáltak minket jó belátásra bírni, hogy vásároljunk szőnyeget. Mivel mi voltunk a legidősebb pár a többnyire egyetemista korú csapatból, a házigazda csak minket tekintett potenciális vásárlónak, így a végén már csak nekünk magyarázta a szőnyegkészítés fortélyait. Azt hittem, azzal, hogy elárulom, van már marokkói szőnyeg a birtokunkban, kitüntető figyelme velünk szemben lankad. De nem, tévedtem, ezzel csak még jobban felcsigáztam érdeklődését és eladói kedvét. Végül sikerült a Ryanair- poggyászfilozófiájára kennem azt, hogy miért is nem vásárolunk Tinerhir városában egy 3x4 méteres, 25 kg súlyú marokkói kilimet.
A szőnyegkereskedő házából egyenesen a Todra szurdokba mentünk, ami egy gyatra szóviccel lehetne akár a marokkói Tordai hasadék is... A Todra szurdok magas, olykor 300 méteres vörös sziklafalai között, az ott folyó kristálytiszta patak mellett közel egy órát sétáltunk. A patak mellett kecskenyáj legelészett, amely lelkes japán és koreai útitársainkat fotózásra késztette - kecske jobbról, kecske balról, kecske középen. Természetesen velem is készült egy kecskés kép. A Todrai szurdokból kifelé sofőrünk keményen a gázpedálra lépett. Időközben eleredt az eső, pedig már közeledtünk a sivatag kapujához, Rissanihoz.
Teveháton a dűnék közt
Merzouga település már maga az igazi Szahara, a kősivatagot lassacskán felváltotta a homoksivatag. Marokkóban nincs klasszikus sivatag, mint a szomszédos országokban, itt annak egy köves változata található. Ellenben két nagy dűne van itt, ezek közül a nagyobbik az Erg Chebbi, ennek hossza 25 km, szélessége pedig 7 km. Erre a két dűnére a helybeli vállalkozóknak sikerült egy virágzó idegenforgalmaz felépíteniük. Az eső már csak cseppekben esett, így minden esélyünk megvolt, hogy „szárazon" ússzuk meg a kalandot. Előttünk magaslottak Erg Chebbi vörös dűnéi, a szél vízszintesen hordta a homokot, újabb és újabb elképesztő alakzatokat alakítva ki. Egy nagy épület előtt állt meg a mikrobusz, amely mellett néhány közömbös teve legelészett ránk várva, kék ruhás tevehajcsárok társaságában. Annyit tudtunk, hogy az éjszakát egy berber sátorban töltjük valahol a dűnék között, és a táborhelyet 2 órás tevegelést követően érjük el. A sofőr közölte velünk, hogy mindenki csak egy kisebb hátizsákkal indulhat útnak a teve hátán, az összes többi csomag a buszon marad. Volt nagy rohangálás, átpakolás, átcsoportosítás egyik csomagból a másikba, hogy aztán hamarosan mindannyian készen álljunk a tevegelésre. A tevéket sorban egymáshoz kötözték a vezetők, és lassan elindult a menetünk a homokban, egyre magasabbra kapaszkodva. Olykor a dűnék peremén mentünk, máskor völgyekben, le és fel, egyre távolabb a civilizációtól. Koreai útitársunk tevéje néha-néha megmakacsolta magát, hangosan szortyogott és krákogott, elégedetlenkedett, mindannyiunk szórakoztatására. Kétórás tevegelést követően értük el a négyszögletű tábort, a semmi közepén, lent a dűnék között, védve a széltől. Néhány sátorból állt, melyekben szivacsmatracok helyettesítették az ágyakat, valamint egy „étterem"sátorból, amelyben néhány kerek marokkói asztal és párnák voltak a földön. Precíz német útitársunk megkérdezte, hogy merre van az illemhely, mire berber vendéglátóink körbemutattak, hogy bárhol a dűnék között, ahol csak akarjuk. Egy fiatal spanyol párral aludtunk egy sátorban, akik folyamatosan füves cigit szívtak az út során, ezzel kivívták sofőrünk nemtetszését, amit olykor-olykor dühösen szóvá is tett.
A vacsora meghitt volt, elektromos áram hiányában gyertyafény mellett, közös tálból ettük a csirkés tajine-t. Később, a tábortűz fényénél mindenki leheveredett a homokba és bámultuk a tüzet, a fényt. Olyan sötét éjszakát, mint a sivatagi éjszaka, még sohasem láttunk. Reggel korán, még sötétben ébredtünk és indultunk útnak, hogy még teveháton láthassuk a felkelő napot. Gyűröttek és büdösek voltunk, de a sivatagi éjszaka, mint élmény, felejthetetlen lett mindannyiunk számára.
Halálúton az óceánig
Az út Marrakeshig nagyjából ugyanazon az útvonalon történt, amelyen már egyszer utaztunk. Ahogyan elértük az Atlasz hegyeit, sofőrünk átváltozott marokkói Alonsóvá: fogalmam sincs, miért sietett annyira haza. (Pedig magamban tápláltam némi reményt arra, hogy útközben beugrunk Aid Ben Haddou agyagerődítményét megnézni, mintegy kárpótlásként.) A hágón átkelve úgy vette be 100-as sebességgel a hajtűkanyarokat, hogy többé le sem mertem nézni az út melletti szakadékokba. Az autóbuszban ülők közül a lengyel párt kivéve mindenki aludt, de ők is kezdtek idegesnek tűnni a féktelen száguldozás miatt. Csak akkor nyugodtam meg, amikor megláttam Marrakesh ismerős vörös városkafalát, és feltűnt a Koutaubia mecset minaretje. Ekkor már éreztem: megúsztuk. A sofőr legelőször azokat az útitársakat tette ki, akiknek a medinában volt a szállásuk. Marrakeshi tartózkodásunk második felére mi egy, az újvárosban található szállodában, az Al Kabír szállóban foglaltunk szobát, ezért mi voltunk az utolsók, akik kiszálltunk a buszból. Furcsának tűnt, hogy rajtunk kívül senki nem adott „hálapénzt" a sofőrnek a három napos út után.
Még a sivatagi út előtt, a Majorelle-kertben tett látogatást követően kibéreltünk egy autót egy rövid, egynapos Dél-Marokkói útra. Az autóbérlés nem volt egyszerű. Végigjártuk a Jakoub Al Mansour és az V. Mohamed sugárút összes autóbérléssel foglalkozó irodáját, amiből nem is volt kevés, sőt, olykor egy lépcsőházban négy-öt ilyen iroda is akadt. Egy napra mindegyik horribilis árat kért, vagy szóba sem álltak velünk. Végül találtunk egy olyan irodát, ahol sikerült üzletet kötni. Az iroda alkalmazottja azt is vállalta, hogy a megbeszélt napon reggel 8 órakor ott fog állni az autóval a szálloda előtt. Természetesen ez nem így történt, az arab lezserségnek köszönhetően csak 9 órakor kaptuk meg a bérautót, egy padlizsán lila Suzuki Splash személygépkocsit, tudniillik az iroda tulajdonosa elaludt. Pedig 550 km megtétele várt ránk, az Atlaszon át Touradant városába, valamint az Atlanti-óceán bármely közel eső pontjára, ahol férjem úszhat egyet.
Lengyel útitársaink már többször jártak Marokkóban, így tőlük kérdeztük meg, milyen útviszonyok vannak délre, ha átkelünk a Tizi'n Test-hágón. Megnyugtattak, hogy a vidék csodálatos, az út ugyan egy kicsit kanyargós és keskeny, de a táj szépsége mindenért kárpótol.
Marrakeshből viszonylag könnyű volt a kijutás, tekintettel arra, hogy nem az óvárosból, hanem az újvárosból, a Gueliz negyedből keltünk útra. A széles, pálmafákkal szegélyezett sugárúton nem volt nehéz tájékozódni. Az út valóban rendkívül szép volt, vörös és zöld árnyalatú hegyek, ciprusok és fenyőfák között haladtunk, amelyek mediterrán hangulatot kölcsönöztek. Hamarosan elértük az Imlil felé tartó elágazást. Azok a turisták, akik Marokkó legmagasabb csúcsának, a 4167 m magas Toubkalnak a megmászására indulnak, arra veszik útjukat. Mi folytattuk utunkat tovább a Taroudant felé vezető 501-es számú úton. Elérkeztünk az Ouirgane Baragehoz (vízduzzasztóhoz), ahonnan már az N'Fis folyó mellett haladt a keskeny másfél sávos út, olykor a szikla falába vájva. Agyagházakból álló települések tűntek fel az út két oldalán, szinte egymás hátára épült lapos tetős házikókkal, amelyek mintha a levegőben függtek volna kecsesen a folyó felett. Nem sok embert láttunk, és szerencsére autót sem. A szurdokot elhagyva fellélegeztünk, hogy vége a nehéz szakasznak, amikor egy hatalmas kanyar után óriási hegyek tűntek fel előttünk. Ez volt a Tizi'n Test-hágó, a maga 2100 m magasságával a 3600 m magas hegyek között.
Az igazsághoz tartozik az, hogy itt már elgondolkodtunk azon, hogy visszafordulunk, ugyanis nem ismertük a bérautó műszaki állapotát, de megfordulni nem lehetett, mindkét oldalon mély szakadék, korlát pedig sehol. A csúcsot félelmeink ellenére sikeresen elértük, a látvány, ami elénk tárul, elképesztő volt. Alattunk a mélység, és mivel napsütés volt és jó idő, elláttunk egészen az Atlanti óceánig. Láttuk a környék összes városát, a messzi dombokat, az olajfa és argánfa ültetvényeket, és sajnos annak a keskeny útnak is a csillogó nyomvonalát is, rengeteg tűkanyarral teletűzdelve, amit még meg kellett tennünk, hogy végre földet érezzünk a lábunk alatt. Komoly lelki erő kellett, hogy elinduljunk a lefelé tartó egysávos, korlát nélküli, meglehetősen rossz minőségű úton. Minden egyes kanyar megtétele diadalt jelentett, és ha messziről megláttunk felfele jönni egy autót, igyekeztünk ott megállni, ahol lehetőség volt rá, néha úgy kihúzódva a szélre, hogy majdnem a levegőben, a szakadék fölött lógott a kerekünk. Pár száz méterenként volt lehetőség arra, hogy két autó elférjen egymás mellett, de nem akartunk megkockáztatni egy visszafarolást a szűk és veszélyes úton. A csúcs az volt, amikor egy autóbuszt láttunk közeledni felfele, a mélyből. Első gondolatunk az volt, hogy csak a képzelet játszik velünk, a második már az, hogy hová húzódjunk félre, hogy túléljük találkozást. Szerencsére korán észrevettük az utasokkal zsúfolásig teli buszt, így volt időnk elhelyezkedni. Az autóbusz szélessége megegyezett az út szélességével, nem tudom mi történt volna, ha meglepetésszerűen találkozunk vele. Mint utólag kiderült, ezek a buszok menetrendszerinti járatok, és minden évben előfordul, hogy tömve utasokkal beleesnek a szakadékba. Ezek után nem tudom ki az a merész marokkói, aki felül egy ehhez hasonló távolsági buszra.
Alföldi tájakhoz szokott sofőrként komoly lelki teher volt átkelni ezen a fantasztikus hágón. Ugyanakkor rögtön elkönyveltük, hogy ez volt életünk talán egyik legszebb élménye, amolyan adrenalinbomba.
Kecskék a fán, óceán, McDonald's
Az út Taorudent városáig már „unalmasan" egyenes pályán vezetett. Az út mentén lépten-nyomon argánfa ültetvényeket láttunk. Az argánfa gyümölcsének magjából kipréselt olaj a világ legdrágább olaja. A Dél-Marokkóban élő berber törzsek fontos megélhetési forrása ez, amelyet főleg a kozmetikaipar használ fel előszeretettel, valamint a marokkói konyha. A turisták számára igazi kuriózumot jelent az argánfákon legelésző kecskék látványa, ugyanis a kecskék annyira szeretik a fa gyümölcsét, az argándiót, hogy 5 m magasságig is felmásznak a fákra. Az argándió magját a kecskék nem tudják megemészteni, azt vagy otthagyják, vagy visszakérődzik, hogy a pásztorok később összeszedjék és préseléssel kinyerjék belőle az olajat.
Taroudant városa 8 km hosszú sárga városfaláról híres, ez Dél-Marokkó leghosszabb városfala. Egy sétát tettünk az óvárosban, amely csöppet sem hasonlított a már látott óvárosokhoz. Nyugodt volt, és csöndes, de lehet, hogy ebben a 46 foknak is némi szerepe volt. Taroudant után rátértünk egy gyorsforgalmi útra, hogy lehetőleg még napsütésben fürödhessünk az óceánban. Az idő nagyon elszaladt, hiszen a Tizi'n Test- hágón való átkelés közel öt órát vett igénybe.
. Utolsó marrakeshi napunkat az édes semmittevés szellemében töltöttük. Még nem látott egzotikus kertekben sétáltunk, végigjártuk legkedvesebb utcáinkat, vásárolgattunk, és fürödtünk a szálló medencéjében. Búcsúvacsoránkat a legautentikusabb helyen, a Jem El Fna téren fogyasztottuk el, a már jól bevált berber éttermünkben.
Hasznos tanácsok, tapasztalatok
Azzal, hogy két hete eltöltöttem Marokkóban, még felelőtlenség lenne azt állítani, hogy megismertem az országot. Ugyanakkor, mivel egyénileg utaztunk, jóval több élményben volt részünk, és ha közös nyelven nem is, de megértettük magunkat a taxisokkal, a vonaton velünk utazó helybeliekkel, a riádok kedves tulajdonosaival és az ott megszálló turistákkal, akikkel sikerült barátságot kötni. Mindenki, akivel „szóba" elegyedtünk, vagy akiket megismertünk utunk során, rendkívül kedves emberek voltak. Soha nem gondoltunk arra, hogy bármi bajunk történhet, abból indultunk ki, hogy nem kell messzire utazni azért, hogy rosszindulatú emberekkel találkozzunk.
Marokkóba bárki eljuthat, egy nap alatt bármely városba elrepítenek Budapestről a fapados járatok. Ha szerencsések vagyunk, személyenként 50 ezer Ft alatti árból meg lehet úszni oda-vissza a repülőjegyet. A közlekedés az országban jó. A vasútvonal hossza 1900 km, a legfontosabb városok ezzel elérhetőek. Oda, ahol nincs kiépített vasúthálózat, a Supratours kényelmes távolsági buszokkal lehet utazni (és itt most nem az Atlaszon átkelő buszokra gondolok). Városon kívüli utazásra még ott vannak a grand taxik, azok a bizonyos régi Mercédeszek, amelyek 6 utast szállíthatnak, ezért mindig tömve vannak emberekkel, ugyanakkor a műszaki állapotuk sem a legjobb. A városokban a petit taxi az, ami mindenki számára elérhető, és olcsóbb, mint a helyi buszközlekedés. Valószínűleg soha nem fogunk annyit taxizni Magyarországon, mint Marokkóban, itthon költséges mulatság lenne ez.
Mivel nyáron rendkívül meleg van, késő tavasszal, illetve kora ősszel érdemes odalátogatni, ilyenkor elviselhető az időjárás. Két ünnep van, amikor az odautazást érdemes meggondolni, az egyik a ramadan, a másik pedig az áldozati ünnep, azaz a „birka ünnep". A ramadan a böjti hónap, ilyenkor a muzulmánok nem ehetnek és nem ihatnak. A böjti hónap ideje alatt egy kicsit lelassul az élet Marokkóban, akadozik az ügyintézés, de a turisták ebből nem sokat vesznek észre, hacsak azt nem, hogy milyen soványak a marokkóiak.
A „birkaünnep" a Koránban is szereplő Izsák ünnepe. Ilyenkor minden család levág egy birkát, amelyet aztán közösen megesznek. Az utcák, a buszok és vonatok is tele vannak birkákat szállító marokkóiakkal, még a biciklik vázán is birkák ülnek.
A szállásainkat a hotelscombined weboldalon foglaltuk le, ez hasonlítja össze mindazoknak az oldalaknak az árajánlatát, amelyek szállásközvetítéssel foglalkoznak. A legolcsóbb szállásunk Marrakeshben és Chefchaouenben volt, Rabat és Tanger jóval drágább. Lehet választani riádok és szállodák között. Nekem a marokkói stílusban berendezett magánpaloták hangulata sokkal jobban tetszett a merev és hivatalos szállodai hangulathoz képest.
Aki muzulmán, annak nem szabad sertéshúst ennie és alkoholt innia, ezért sült malacot és barackpálinkát fölösleges kérni az étteremben. Alkoholt árusító üzletek a turisták által látogatott városokban vannak, ezek vagy egy élelmiszerbolt elrejtett részében, vagy külön helyiségben lelhetőek fel.
A marokkói konyha híres, érdemes megkóstolni mindazokat az ételeket, amelyek látványától nem megy el a kedvünk az evéstől. A tajine nevű étellel mindenhol találkozhatunk, ez a marokkói gulyásleves, készül birkás, csirkés, halas vagy szimplán zöldséges változatban is. Jómagam egy aszalt szilvás csirkés tajinet kóstoltam meg a többi mellett, nagyon érdekes és kellemes volt az ízvilága. Ezt a fajta ételt egy speciális kúp alakú cserépedényben, a tajine tálban párolják néhány órát, és úton-útfélen ott gőzölögnek az elkészült illatos étkek.
Ugyanennyi fajta kuszkusz létezik, csirkés, bárányos, halas, ez lényegében búzadara zöldséggel és húsokkal összefőzve. Az egytálételeken kívül birka-, és csirkenyárs, valamint kefta, azaz bárány fasírt az, ami fellelhető minden étterem étlapján. A legolcsóbb és leglaktatóbb étel a csicseriborsó leves, ez készülhet hússal és hús nélkül, 5-15 dirhám az ára (130-400 Ft). A pastilláról már volt szó, ez Fez egyik kulináris specialitása, galambhússal töltött kerek tésztaétel, talán leveles tésztából, amely édes, sós, mandulás és fahéjas egyszerre. Kénytelen voltam megkóstolni, de itthon biztosan nem fogom megfőzni. A csigaleves és a főtt bárányagy megízlelését legközelebbi marokkói látogatásunkra hagyom. Előkelő helyezést kapott nálam a forró mentatea, magam sem hittem, hogy mennyire kellemesen hűsítő hatása van a hőségben.
Hogy mi tetszett a legjobban Marokkóban? Gondolkodás nélkül rá tudom vágni azt, hogy Fez óvárosa. Ez az a hely, ahová bármikor szívesen visszamennék. A XII. századbeli középkori városrész szűk sikátoraiban bolyongani, megtapasztalni azt, hogy megállt az idő, nem mindennapi élmény. Csak egy paraszthajszállal marad el Fez mögött Chefchaouen, a kék város a Rif-hegységben, ahová minden Marokkóba látogatónak el kell jutnia. Nem szabad kihagyni a marokkói városokban, de leginkább a Jem El Fna téren található narancsléárusok standját, itt reggeltől estig frissen facsart, behűtött, mézédes narancslét lehet inni, potom 4 dirhámért (110 Ft) egy hatalmas pohárral.
Egyetlen dolog van, amit másképpen tennék, nevezetesen az, hogy az Atlaszon túlra nem szervezett úttal, hanem egyénileg mennék - természetesen bérautóval.
Remélem, néhány olvasónak sikerült felkeltenem az érdeklődését az izgalmas afrikai arab ország iránt, és bízom benne, hogy közülük páran netán neki is bátorodnak az útnak. Nekik boldog tervezést, sikeres szervezést, és szerencsés utazást kívánok, mert ez utóbbi is kell azért hozzá.
G.K.Enikő
megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2013.10.19-én
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése