GARBAREK ÉS GURTU HAYDN OTTHONÁBAN
2013. augusztus 04., Gróf István
Az idén debütáló Eszterházy Vigasságok
programsorozat részeként tartották meg a Haydn Meets Jazz hétvégét a
Sopronhoz közeli fertődi kastély kertjében.
A péntek este a Jan Garberek Group fellépéséről szólt, akik az év
mindössze 28 koncertjének egyikeként – német és svájci körútjuk
kitérőjeként- léptek fel a szemmel láthatóan alaposan kistafírungozott,
már-már nyugati minőséget szolgáltató kastély parkjának szabadtéri
színpadán.A quartettben a norvég-lengyel Jan alt- és szopránszaxin, a német Rainer Brüninghaus billentyűkön, a brazil Yuri Daniel basszusgitáron, valamint az indiai Trilok Gurtu ütősökön játszott.
Az autodidakta módon tanuló Garbarek 1961-ben, John Coltrane hatására kezdett el szaxofonozni, eleinte az avantgarde jazz felé vette az irányt. A 70-es években Keith Jarrett zongorista mellett nőtte ki magát, majd a 80-s évektől saját stílust alakított ki. Sonny Rollins után a tematikus improvizáció elkötelezettje, majd a world-zene elemeit beépítve, a szintetizátor bátor használatával a lemezeladásait a jazz műfajában addig nem ismert nagyságrendekbe emeli. A legismertebbek közül az Officium 1994-ben, a Rites 1998-ban, a Grammy-díjat meghozó In Praise of Dreams című nagylemeze 2004-ben került forgalomba. Ma a jazz, a klasszikus zene és a world-zene szintézisét műveli, és az amerikai, a brit, de a közép-kelet-európai jazz világától is egy fokkal közérthetőbb német közönségízlést szolgálja az ECM kiadó jóvoltából.
A kezdő néhány szám is inkább dal volt, így az As Seen from Above, és a többiek, melyben Jan a világon senkihez sem hasonlítható melodikus, atmoszférikus tenor, de inkább szopránszaxofon soundjával bizony megelégedést váltott ki a hallgatóság zöméből. De a jazzrajongóknak kicsit mintha túl steril lett volna ez, imprói is mintha meg lettek volna komponálva, azaz valahol a tűz hiányzott a játékából. Ugyanez vonatkozott az évtizedek óta mellette játszó billentyűsre, Brüninghausra is. A hasonló stílusban zongorázó Chris (nem Keith!) Jarrett szólókoncertjét is nehezen viseltem el tavaly, és Rainer is többnyire ezt a melankolikus, lírai hangulatot tolmácsolta. Dallamvilága, zenei struktúrája, technikája, az ezt kifejező eszközvilága bizony nem mindig kompatibilis a jazz dallamvilágával. Nemhogy szűkített, hanem sima moll, maximum moll 7 akkordok, Liszt-i futamok szóltak hét oktávon keresztül oda-vissza, néha meg egy- egy szirupos szinti-kíséret Garbarek szólója alá. Pedig a kopaszodó, szakállas német tud jazzt is játszani, és ezt például Trilok provokálta ki belőle. A koncert harmadik számában egy ragyogó kérdezz- felelek játék alakult ki, melyben a billentyűs kérdéseire a nehezebb feladatot végző indiai válaszolt temérdek ütőhangszerének zömét -dallamokat is játszva- megszólaltatva. A kopasz, apró termetű basszusgitáros tökéletesen teljesítette feladatát: ízlésesen, a kíséretnek alárendelve magát játszott, néha a klasszikus bőgő stílusában, néha a divatos funkys ritmusra tépve hangszere húrjait. De amikor jó tízperces szólóját megeresztette, derült ki, hogy hangszere valódi mestere: instrumentuma felsőbb húrjain dallamokat rögtönzött, miközben az alsóval hozta saját magának a basszust. Az est meglepetése azonban Trilok Gurtu volt, aki csodát művelt dobjai mögött. Ha a koncerten voltak az örömzenélésnek időszakai, akkor azok az Ő nevéhez fűződnek. A ritmus- kíséretben mindig a bonyolult, összetett, a sok hangszer mindegyikét kihasználó, mégis közérthető, de főleg élvezetes munkája mellett a csúcs a koncert vége felé hallható negyedórás improja volt. A szája elé rögzített kis mikrofonjába dúdolta-énekelte a tiki-taki-tak-di-di-dú dallamokat 13/8-ban, bal kezével a kongát ütötte, jobbal a dobverőt használta, a lábcin és a lábgép egészen más ritmusban zakatolt, az öt különböző hangszeren játszott más és mást. Egy csoda volt hallani őt idén nyáron másodszor, hiszen a szombathelyi Lamantin Jazzfesztivál egyik előadó sztárja is Ő volt. A modern technika segítségével felidézte az indiai természet világát is előadásában: hol süvítő szelet, hol a dzsungel madarait, hol patak csobogását (ezt egy odakészített vödör vízzel produkálta) szólaltatta meg.
A vége fele a Once I Dreamt a Tree már jazzesebben szólt, és rögtönözhettek is egy jót benne a zenészek. A koncert utolsó darabja a megint csak slágeresebb Mission: To Be Where I Am volt, melyben Garbarek a himnikus, szárnyaló, rá jellemző hihetetlen szopránszólójával köszönt el a közönségtől, és egy visszafogott, de kitűnő rögtönzést is produkált benne.
A ráadás szám eljátszása után a zenészek még a tapsvihart hallva kétszer visszajöttek és meghajoltak. Egyetlen élőszó sem a koncert közben, sem a végén, netán a zenészeket bemutatandó, nem hangzott el. Mint egy komolyzenei hangversenyen. Szép volt a koncert, de örültünk volna annak, hogyha jó lett volna. Az est fénypontja pedig mindenképpen Trilok Gortu volt.
Megjelent a www.jazzma.hu portálon
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése