GRÓF ISTVÁN: Szeretettel köszöntöm a hallgatóságot az Évezrednyitó Beszélgetések 11. évfolyamának 66. alkalmából. 2 év szünet találkozunk újra a sárvári közönséggel. Ha felteszik a kérdést, hogy miért folytatjuk ezt a sorozatot, azoknak három indokot mondanék. Az egyik az, hogy a város polgári-, értelmiségi köreiben felvetődött az a kérdés, hogy mi van az Évezrednyitó Beszélgetésekkel, miért nincs folytatása, mi van vele, tehát egy ilyen igény jelentkezett. Ez meg volt a közelmúltban is és – szerintem - most is meg van. Ennek az igénynek a kielégítése miatt poroltuk le a nem túl vastagon rátelepedett port erre a sorozatról. A másik az, hogy a Sárvári Milleneum Alapítvány, amely szervezi ezt a sorozatot, a decemberi kuratóriumi ülésén elhatározta, hogy a 2013-as évben szán rá annyi anyagi forrást, hogy egy néhány meghívottat az idén meg tudjon ide Sárvárra, a Díszterem falai közé hívni. A harmadik pedig egy prózai ok: nyugdíjba vonultam, így több az időm és van arra energiám, hogy ezeket megszervezzem, letelefonáljam, és elvégezzem az ezzel járó feladatokat is.
Ami nem változott a beszélgetések vonatkozásában, az a sorozat címe. Ez megmaradt, logója a Szent István pénz maradt, a helyszíne a Vár Díszterme, időpontja hétköznap 18 óra, tehát ezek nem változtak. Nem változott a koncepcióban az sem, hogy konzervatív, nemzeti elkötelezettségű, keresztény hitű tudósokat, művészeket, sportolókat, közéleti személyiségeket hívunk meg. Nem változott az sem, hogy próbáljuk felvenni az előadásokat, és ha összejön rá a pénzeszközünk, akkor kinyomtathassuk könyv alakban, és nem változott az sem, hogy ingyenesek ezek az előadások. És itt had hívjam fel a figyelmet, az elmúlt 7 esztendő előadásaiból hoztunk egypár könyvet párban, tehát 2 kötetben megjelentetett 20 előadását meg lehet vásárolni a Czupy Gyuri barátomnál itt a beszélgetéseket követően. Tehát ha valakit érdekel, akkor szinte fillérekért meg lehet venni. Egy dolog változott csak, az, hogy nem az Önkormányzat szervezi most ezt a sorozatot, hanem a Sárvári Milleneum Alapítvány.
Ennyit elöljáróban és akkor vágjunk is bele. Azt hiszem, hogy a meghívottaimnak a jó negyede összefügg a hobbimmal is, mivel igen sok zenészt hívtam meg már az Évezrednyitó Beszélgetések során. A komolyzenészek közül itt volt Szokolay Sándor Kossuth- díjas zeneszerző, a rock zene frontjáról itt volt Szörényi Levente, Illés Lajos, Nagy Feró, az egy szál gitárral pengetők közül itt volt Dinnyés Jóska, Tolcsvay Béla és itt volt szegény Cseh Tamás is, a népzenészek közül pedig Sebestyén Márti, Sebő Feri, Petrás Mária, és ha Tímár Sándort is egy kicsit hozzáveszem, akkor Ő is. Úgyhogy széles a skála, de azt hiszem, hogy a hazai néptánc és a táncház- mozgalomnak, mint a kulturális világörökség részének megalapítója és legfőbb képviselője, Halmos Béla nélkül ezt a kört nem tudjuk körbefutni, úgyhogy szeretettel köszöntelek körünkben (taps) és kérlek, hogy egy pár mondatot mesélj nekünk a pályádról, az elindulásról, és persze a táncház- mozgalomról.
HALMOS BÉLA: Állva, vagy ülve? Hallható-e a hangom, hogyha ülve mondanám a dolgokat, mivel hosszan szoktam beszélni. Nem tudom, hogy hideg élelmet hoztatok-e, hoztak-e, mert István felkért, hogy a beszélgetésbe csapjunk bele. Ez a 66. alkalom, ha jól hallom.
G.I.: Igen!
H.B.: Hát akkor azért vártatok erre, szerintem, mert most vagyok még 66 éves, nem sokáig. Az a furcsa helyzet van, hogy Sebő már 66 éves, én még 66 éves vagyok, mert Feri egy évvel fiatalabb nálam, 47-es születésű. Én ’46. június 4-én születtem Szombathelyen, hogy „Vazs” megyéről is legyen szó, mert különben gyulai vagyok. De édesanyám ide járt szülni kétszer is, az öt gyerekből kettőt itt szült, hármat meg Gyulán. Úgy kerültünk ide Gyuláról, hogy édesapám, mint építészmérnök itt Vas megyében, a megyei tanácsnál vagy nem is tudom, hogy hívták akkor, - kapott állást. A 30-as években egy nagyon csúnya válság volt,- nem ilyen válság, mint most az Unióban, mely nem válság, hanem üzlet inkább, - és volt egy olyan intézmény, hogy ÁDOB, azaz az Állástalan Diplomások Országos Bizottsága, melynek apám a tagja volt, mert nem kapott állást Gyulán, a mérnöki végzettségének megfelelőt. De aztán Szombathelyen igen, úgyhogy én itt születtem 46. június 4-én. Ez a trianoni béke- diktátum napja is. Tehát nemzeti emléknap lett a születésnapom, ámbár kihagyhattuk volna azt, ha lehet, és inkább maradtam volna simán, Trianon nélkül, de hát az nem maradt ki. És, visszatekintve a dolgokra, most már mondom is elég régóta, hogy azért születtem pont a trianoni napon, hogy összehegedüljem ezt a sok széttrancsírozott, mindenhova került magyart. És örömmel jelentem, hogy ez a koncepció nem volt rossz, mert az előbb említett táncház- mozgalom révén igenis ez a fajta ’ Haza a határok fölött’, ez összejött. Idefele jövet a vonaton egy szakdolgozatot olvasgattam, amit majd opponálnom kell. Most már hetedik éve megy a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, magyarul Zeneakadémia népzene tanszékén az oktatás és az egyik növendékünk egy szakdolgozatot az oktatás módszertanáról írt és arról, hogy Ő kiktől tanult és hogy milyen módon. Én is elgondolkoztam rajta, hogy voltaképpen nekem is le kellene írni talán egyszer ezeket a dolgokat. Azt mondom, hogy a népzene, a néptánc és hát a tágabb értelemben vett teljes népművészet minden ágára kiterjedően manapság nem nagyon szoktak sikertörténetekről beszélni. Már pedig ez az. Ez a sikertörténet ez nem azt jelenti, hogy mindenki rózsaszínben és rendkívül boldogan éli meg. Sok embernek rá ment a házassága, a családja, az egészsége, az élete is, - olyan is van a táncház mozgalomban - de az áldozat, ami velejárója a tevékenységeknek, az viszont tényleg sikertörténetet hozott. A legvégén kezdem: most januárban Japánban voltunk kinn, ahol, - megint azt kell, hogy mondjam, hogy koronatanúk vagyunk Sebő Ferivel, mert mi ’73-ban, tehát 40 évvel ezelőtt már voltunk kinn Japánban egy félévig. Akkor elárultuk a mozgalmat, mely épp akkor kezdett el kibontakozni és mi elmentünk ketten Ferivel vendéglátós zenészeknek. Egy magyar étterem nyílt kinn Tokióban és mi voltunk ott a bár- zenészek. A pincében volt az étterem, ott egy hagyományos cigányzenekar muzsikált. Az egyik alkalommal ott egy amerikai ember fehér ember, mivel nagyon tetszett neki, amit csináltunk, összebarátkozott velünk és meghívott magához egy házibulira. Aki ilyen öreg, mint én, az tudja, hogy akkor jött be a quadrofon, nem sztereo, hanem quadrofon. A Sony bemutatótermében ültünk középen és négyfelől jött a hang. Na, egy ilyen berendezés volt a házibulin. Japánok voltak ott és fehér emberek, zömében Egyesült Államokbeli emberek. Mi elmentünk oda Sebő Ferivel. Én vittem egy hegedűt, Ő hozott egy gitárt, mert hát bemutattak, hogy a bárban muzsikálunk. Ők ott ettek, ittak, beszélgettek, cigiztek, és nem csináltak semmit. Akkor azt mondtuk nekik, hogy akkor most álljatok fel már egy kicsit, majd Feri átment illemtanárból tánctanárba, és megtanította nekik a széki csárdást. Én egyedül egy hegedűvel húztam, ahogy kellett, és megmozgattuk a népet és ezek ettől boldogok voltak. Azt mondták, hogy Ők még ilyen jól nem érezték magukat. Ez 40 évvel ezelőtt volt Tokióban. Tehát ez a módszer, amit az UNESCO mára elismert, arról kiderült, hogy - az Isten lábát megfogva-, valami olyat találtunk fel, ami nemcsak a magyaroknak kell, hanem mindenféle népeknek is.
Tehát 40 éve elindult a táncház-mozgalom, ha úgy tetszik, Tokióból is, ugyanakkor már az emlegetett Tímár Sándor által vezetett Bartók Béla Táncegyüttes, a Vegyipari Dolgozók Szakszervezetének Bartók Béla táncegyüttesének voltunk a zenei vezetői, Feri a zenei, én pedig a zenekarvezető. Már akkor ott elkezdtük szervezni, hogy hozzák ki a Bartók együttest is, de hát ’73-ban még mi sem hittük el, hogy Japánba valóban ketten el fogunk menni, nem hogy ilyen dolgokat lehetett volna csinálni. Sok mindenre támaszkodik a táncház-mozgalom, mely mára egy sikertörténet, de leginkább a munkára. Mert mint Marx elvtárs is mondta, hogy értéket munka hoz létre- ez alaptörvény. Most már Orbán is kezdi emlegetni, hogy talán dolgozni kéne az Európai Unióban és nem fiktív pénzeket gyártani. Nem jövedelmet, hanem értéket termelni. Na, már most, ez a japán táncház-mozgalom, - majd a végén megmutatom filmen is- ez 40 év munka gyümölcse. Akkor elkezdődött valami, akkor még csak egy házibulin. Majd folytatódott tovább. És a japánok már ’72-ben itt vannak a Nadragulya tánc- együttesnél és már veszik fel a dolgokat és aztán folyamatosan hívták ki a legjobb szakembereket, az emlegetett Tímár Sándort vagy Erdélyi Tibi bácsit vagy Zsuráékat, a Téka együttest, a Muzsikás együttest és mindenkit, tehát a javát, a krémet és azoktól tanulnak folyamatosan. Ennek eredménye az, amit majd a legvégén megmutatok, hogy az ember nem hiszi el így, hacsak véletlenül belecsöppen. Én elhiszem, mert 40 éve csinálom. Közben kérdezzél, mert én most nem tudom, hogy miről meséljek. Mesélek most arról, hogy körbejártam itt a termet. A képtárakat én sokszor nem tudom elviselni. Olyanok, mint egy nagy étterem, az összes kaját meg kéne enni az étlapról. Jobb, ha megállok egy képnél, és az nekem elég egy napra vagy egy évre. Az a vezérfonalam támadt a szentpétervári, akkor még leningrádi Ermitázsban is, hogy amelyiken van hangszerábrázolás, azt megnézem, ha nincs hangszer, akkor megyek tovább. Most itt nem találtam hangszert, legalábbis én nem. Még egy dolgot azért mondok, mert István jelezte, hogy Magyarország egyik legszebb dísztermében fogunk itt üldögélni. Rendben van ez a sárvári vár is, de a török nem járt, ha jól tudom, szerencsére Sárváron.
G.I.: Jártak azért itt is!
H.B.: De nem rombolták le annyira, mint a gyulai várat. A díszterme most lett 5 éve rekonstruálva, úgy, hogy most már be lehet ülni. De a városháza díszterme szintén egy barokk épület. A török világ után Gyula teljesen kipusztult lényegében. Akkor telepítenek be, főként Harruckern János, később Békés megyei főispán. Ő volt a hadiszállítója a felszabadító osztrák hadseregeknek, akik aztán pont úgy a nyakunkra ültek, mint más felszabadító hadseregek. Na, tehát én komolyzenével kezdtem, műzene, klasszikus zene, ahogy szokták mondani. 60 éve hegedülök. Most már a 67. évemben vagyok. Abban az említett városházi díszteremben rendezték meg az Erkel Diák Ünnepeknek, az EDÜ-nek a nagy koncertjeit, amikor én 17 éves voltam és komolyzenét játszottam, mégpedig Bach g-moll partitájának, szólószonátájának első tételét meg egy spanyol darabot, az Andalúziai románcot. Azzal ezüstérmet nyertem, nem aranyat, mert szétcincáltam izgalmamban a spanyol darabot. Anyám szerint ugyan nem levágtam a hegedűt, hanem csak úgy letettem, mivel hogy aki nem nyer aranyat, az ne hegedüljön- gondoltam. Nem is mentem konziba, hanem elmentem építésznek apám után. De íme, egy gyönyörű történet arról, hogy Gyulán édesapámék, a szüleim, és baráti körük hogyan éltek a török világ után újratelepített új Gyulán, a református városban. Akkor telepítenek be románokat, akkor telepítenek németeket is. Németgyula bírósággal rendelkező önálló városrész volt a 80-as évek végéig, és akkor egyesült Magyar-gyulával. Van román város, német város, magyar város. Na, mi magyar városiak voltunk, új városiak és a reformátusok. És ott volt a családi kör, a baráti kör, melybe mi beleszülethettünk, amelyben értelmiségiek voltak, papok, orvosok, mérnökök, tanárok. 19-en voltunk gyerekek ebben, köztük olyan nevek, mint Kósa László, aki most már akadémikus a néprajz és művelődéstörténet tanszéken. Mindenki egyetemet végzett, mindenki docens meg ez meg az volt, meg pedagógus, úgyhogy kiváló környezetben nőttünk fel, amit most már megint csak tudok értékelni. És sajnos nem adatott meg, csak nagyon keveseknek. De a szüleimnek nem volt olyan vidám az az 50-es évek, a háború utáni évek, mivel X-esek voltak. Papnak lenni, meg templomba járónak lenni, az sem volt olyan nagyon könnyű akkor, de nekünk, gyerekeknek, a családon túl, volt egy táncház méretű közösségünk. Azért mesélek erről, mert ott még az emberek ismerték egymást. Szigorúan kettős nevelést kaptunk, pontosan tudtuk, hogy mit lehet beszélni otthon és mit lehet az iskolában. És ez nagyon fontos, hogy az ember tájékozódjon, hogy hol mit mond. De a lényege ennek a zene volt. Mi öten vagyunk testvérek a Halmos családban. Én vagyok az egyetlen fiú, van három nővérem meg egy húgom. Anikó zongora - szolfézs tanár lett, - megvagyunk még mindnyájan- Gyöngyi zongorázni, Jutka hegedülni tanult, én szintén hegedülni tanultam, Éva pedig zongorát és éneket. A baráti körben, - a többiek nagyjából botfülűek voltak- a Halmos családnál mindig, ilyenkor tanév végén, családi hangverseny volt otthon. Édesanyám a Dóczy-ban végzett Debrecenben, zongorázott, énekelt, kántorkodott. Én a zongora alatt játszottam éjjel - nappal, Anikót, Gyöngyit végighallgattam, és minden darabot tudtam kívülről, úgy hogy a zene léte az teljesen evidens volt. Ez a családi hangverseny úgy június elején, ezzel a baráti kör résztvevőivel zajlott le. A többiek, mármint a gyerekek, akik nem muzsikáltak, nem nagyon szerették ezt, viszont elviselték, mert egy török fagylaltostól utána hoztunk fagylaltot termoszban, melyet akkor azután babapiskótával megettek. Így elviselték a hangversenyt. A baráti körben volt a Kertész család is, Kertész Lajos bácsi, aki Nagyszalontáról származott, és kántor-tanító volt. Négy fiúk volt és a legidősebb, Lajos is már ebben az évben 88 éves. A két középső fiú már meghalt, Attila viszont Pécsett zseniális karnagy, Kodály- iskola, Kodály- módszer, megnyert minden versenyt. Tehát ők zenészek voltak. A Kósák azok botfülűek voltak, a Györgydeákok pláne, de viszont a Tibor első osztályú sakkozó volt gimnazista korában közülük. Magyarán olyan nevelést kaptunk, hogy mindenre megtanítottak minket. No, de a lényeg az volt, hogy a hangversenyt elviselték valahogy a fagyiért, de az összejövetel vége azt volt, hogy Lali bátyánk, - a legidősebb a gyerekek közül, 21 évvel idősebb nálam- leült a zongorához, és szétverte a hangszert. Liszt, Bartók, Kodály specialista volt az előadás anyagát tekintve. De ott eljátszotta nekünk a Rákóczi- indulót vagy a Les Preludes-t átiratban, vagy én nem is tudom, mit. Akkor én 10 éves gyerek voltam nagyjából, Ő 31 éves volt. Nekem a Kertész Lajos, a tanítónak a fia, az sztár volt. Most Keszthelyen él, mert oda költözött a lánya, és tartom is a kapcsolatot vele, nagyon szeretek vele beszélni. Még mindig Öcsinek hív engem, hogy Öcsikém így, meg úgy, mert nők között nőttem fel. Szegény összetörte már magát mindenhol. Egyébként református pap, úgyhogy prédikál még most is. 88 évesen felvette a harmadik CD-jét most és olyan CD-t is csinált, ahol a nagypapa és az unokák zongoráznak. Béla nap volt, mikor megkaptam a Széchenyi- díjat és Ő gratulált és azt mondta, hogy Gyulán a protestáns kör - ugyanilyen értelmiségi kör, mint ez - meghívta a Lali bácsit, ugyanerre, amit most velem csináltok, azaz hogy beszélgessenek. Mondtam, hogy ha hív, én oda elmegyek, de mikor lesz? Május 5-én volt, nézem a naptárt, pont lyukas volt, előtte- utána szanaszét. Hát akkor megyek! De Lali, várjál! - és itt kötődik a történet Japánhoz. Azért mesélem el, mert amikor most kimentünk Japánba és szervezték ezt az utat, akkor a Szapporo-i egyetem zongora tanszakának hölgy vezetője, Tanimoto Satoko San, - annak a Tanimoto Koizuminak, a professzornak a lánya, akinél mi ’73-ban Sebővel jártunk Szapporóban- elvitt minket a hét japán felső sziget, Hokkaido őslakosaihoz gyűjteni is egy kicsit. És Kertész Lajos bátyám, a zongoraművész, a zongorapedagógus pedig szintén volt ott náluk ’74-ben. Ekkora a világ! Satokonak az volt a kérése, hogy ne csak népzenét játszunk, hanem, úgymond, komolyzenét is. Na, mármost én hegedűs vagyok, komolyzenét pedig csak annyit játszottam, mint amit az előbb elmondtam. Inkább brácsán játszottam, brácsás voltam később, de néhány Bartók hegedű duóval adódott lehetőség arra, hogy azt egy japán lánnyal, - azt hittem lány, aztán kiderült, hogy egy három gyerekes anya- eljátszhattunk duókat. De Satoko azt is mondta, hogy kellene olyan darab is, amiben zongora is van. Úgy gondoltam, hogy zongorázni Brahms Magyar Táncokat lehetne (eldúdolja az első két ütemet), azt mindenki tudja, én is tudom. De aztán megnéztem a kottát és mondtam, hogy nem, hát az már nagyon komolyzene, ott úgy kell hegedülni, ahogy én nem tudok. Szóval én profi vagyok a népi tánczenében, a népzenében, de abban nem. Akkor, egy szó, mint száz, Lali bátyámat felhívtam, hogy adjon tanácsot. És Ő azt mondta, hogy vannak olyan zongora-hegedű átíratok, mint az „Egy este a székelyeknél”, amit aztán el is tudtam játszani, meg a gyermekeknek a szlovák dalokból valamit. Tehát a Lajos segített engem abban, hogy ott Japánban ezeket meg tudjuk csinálni. Most éppen medencecsont törése volt, három hónapig feküdt, de fölkelt és most megint lemezt fog készíteni. Nemrég mondtam neki, hogy mi lenne akkor, ha együtt muzsikálnánk? Nemcsak az én magánéletemben lenne egy zenetörténeti pillanat, hogy én, az Öcsi, - aki 10 éves korom óta ismerem Lalit, aki egy elismert zongoraművész- azzal játsszak együtt, de a mozgalom szempontjából is zenetörténeti pillanat lenne, mert jelzem, Ő Kodály, Bartók és Liszt-művekre specializálta magát. Ő nem az a sztárpedagógus, a megasztár vagy művész, hanem a pedagógus, az oktató, a Bartók konzinak volt igazgatója vagy 30 évig, tanára az egyetemnek, és Kodály neki személyesen még ott fogja a kezét. Tehát instruálja, mert a Kodály zongoraművek is marha nehezek és a zenedarabjai is, tehát Őt személyesen tanította Kodály még bőven. Na, most aztán így én is a Kodály kezébe kapaszkodtam, mert ezekből a Japánban játszott zongora- hegedű átiratokból eljátszottunk 5 darabot. Ez most volt, az elmúlt hetekben, 5-én. Május elsején szünet volt, akkor szépen felültem a vonatra, és ahogy eljöttem Sárvárra, úgy lementem Keszthelyre is. Elővettük a kottákat és szépen munkát tettünk bele és gyakoroltunk. Hát Lajos bácsi enyhén szólva profi a komolyzenében és a zongorában, én viszont nem vagyok profi a komolyzenében, de elnézést, nagyon- nagyon kis népdalok voltak ezek. Hát, ha ezt elrontom, akkor az el van rontva. Szépen gyakoroltunk úgy, aztán 5.-én, vasárnap Gyulán a díszterembe fölmentünk, azon a Stanway zongorán, amit a város megvett 6 millióért, - én is vettem egy billentyű belőle, hogy legyen egy jó zongoránk- és akkora meglepetés volt, hogy előadtuk ezeket a darabokat. Én ott ültem, Lali bácsival beszélgettek, - ugyanúgy sokat dumált, mint én, úgy hogy nem kell majd kérdezni-, mert profi és tudja mondani az életét. Aztán felálltunk és kimentünk a színpadra. Akkor én még így nem izgultam mostanában. Kitettem a kottát, és elmondtam, hogy én nem szoktam kottából játszani, de most kénytelen leszek és előadtuk, és így összejött ez a dolog. Kérdezzél!
G.I.: Ez volt tehát a gyulai háttér. Nos, akkor megkérdezem, hogy mikor találkoztál úgy isten igazából az autentikus népzenével, tehát mikor volt az, hogy hú, gyerekek, ez most csodálatos zene, és beleszerettél?
H.B.: Úgy, hogy nem találkoztunk, hanem az életünk része volt. Édesapámék generációja, tehát az emlegetett baráti kör ott Gyulán, ha összejöttek névnapra, születésnapra, akkor énekeltek. Reformátusokból állt ott az a csapat. A szárszói konferenciáról mindenki hallott, arról a bizonyos konferenciáról, amit a Soly Day of Gloria szervezett. Felidézem a fényképet: apám ott ül, édesanyám is ott van, és említettek egy bizonyos Cseh Tamást is. Amikor meghalt szegény,- hány éve már? 3, vagy 4 is van már- a Magyar Nemzet volt a kezemben. Emlékszem, megvettem és mentem el valahova a Balaton- felvidékre vonattal. Nem is nyitottam ki, a címlapon ott volt, a legelső oldalon volt, - a délutáni kiadásban már nem volt benne, nem tudom, hogy miért - hogy Tamás meghalt. És egy kép. Akkor egy darabig nem volt kedvem tovább olvasni az újságot. De abba az újságba került be a Püski Sanyi bácsi haláláról való hír is és ott volt egy fénykép Püski Sándorról is. Apám naplót írt Szárszóról és mindenről, és ott áll a fotón Balla Péter is, akitől én megtanultam a „Csitári hegyek alatt”, a „Lovamat kötöttem” meg „Csillagok, csillagok” című dalokat. Ez volt az első revival- generáció voltaképpen, tehát akik nem parasztok, nem éneklik a népdalt, hanem megtanulják. És kitől tanulják? Balla Pétertől, aki ott áll és tanít, és mi van előtte? Egy hegedűtok és ott ül mögötte apám rövid gatyában. Akkor nézem, hogy ott az életem! Kész! Mert mi vagyok én most? Itt van a hegedűm, tanítok népdalokat énekelni, meg játszom a zenét. De hozzáfűzöm, hogy otthon, a családi környezetben magyar nótát is énekeltünk, a Kertész Lajos zongoraművésznek az édesapja az például nótaszerző is volt. Írt nekünk ballagási nótát, meg is van a kottája. Tehát szerves életút volt. Nem úgy volt, hogy egyszer csak elhatároztam, hogy most akkor én leülök az ágy szélére, és csináljunk egy mozgalmat, hanem abszolút evidens volt, hogy népdalokat énekelünk a családi környezetben. Tehát autentikus népzenével én nem találkoztam, Mozarttal meg ilyenekkel voltam elfoglalva. Ott van Gyula mellett Méhkerék, az a román falu, ahol zseniális prímás volt Kovács Tivadar bácsi. Halvány gőzöm nem volt róla. Tehát én hegedülni nem hallottam népzenét, csak cigányzenekarok voltak Gyulán, így a Halászcsárdában is, de népzenét nem hallottál sehol. Hát ebből születik a „Röpülj páva”, igaz? A 60-as évek végére már sehol nem lehetett eredeti népzenét hallani sem rádióban, sem városi környezetben. Falun meg már ugye klerikális reakció meg feudális tradíció meg dögöljön meg mindenki, mert már minden közös, mindenki bent van a tsz-ben, már kialakult a szocialista ember típus. Szóval sehol nem lehetett hallani igazi, eredeti népzenét, még azt sem, hogy hogyan szól. Feldolgozásokat minden szinten hallhattunk egészen Bartókig, Lajtháig meg Kodályig, de hogy az eredetit, és hegedűt, meg pláne nem. Tehát, mint említettem, hogy elárultuk a mozgalmat, mikor kimentünk vendéglátós zenésznek, de hát akkorra már a vendéglátós cigányzene is kiüresedett. A magyar nóta pont úgy része a magyar kultúrának, csak éppen nem tudott senki már énekelni, és a szerencsétlen cigányok csak húzták maguknak, már minden virtuózkodást előadtak, mert ha nincsen vendég, akinek muzsikáljon, mit csináljanak? Ott akkor tényleg egy vákuum volt. Hát akkor most elmondom én is ezt a sztorit - százszor elmondtuk már, Sebő is elmondta, valószínű, amikor itt volt, akkor is - hogy mi évfolyamtársak voltunk az egyetemen, az építész karon. Ő nem volt katona, azért 1 évvel fiatalabbként utolért engem és hát mi voltunk a gitáros bolondok. Akkor jött be a gitár. Egyrészt a beat- zene révén, másrészt pedig, ha emlékeztek rá, Szendrey- Karper László klasszikus spanyol gitárzenéje révén, tehát két oldalról is. Akkor minden rendes embernek volt egy gitárja és nekem is lett, de akkor még nem volt. Összekerültünk végül Ferivel egy osztályba, egy tankörbe jártunk első évben, és Ő már ’67-ben elkezdte a József Attila verseket énekelni. Édesapám meg személyesen ismerte is József Attilát. Volt egy Bartha Miklós- Társaság, ahol édesapám is fellépett együtt József Attilával, de amikor aztán a társaság kezdett szélsőjobbra húzni, akkor aztán nekik nem kellett. De hát Feri nem ismerte József Attilát személyesen, az én édesapám pedig ismerte és mesélt róla és az otthoni esti foglalkozásokon, pl., ha éppen nem énekeltünk, akkor apám verseket olvasott fel. Kosztolányit meg József Attilát. Hát úgy is kerültek össze. Anyám parasztlány volt, egy vendéglős lánya, igen jó képű menyecske, apám meg egy úri-fiú, mint építészmérnök. Gyulán az úri kaszinóban épp bál volt - anyám mégis csak elment, mert jó csaj volt - apám meg jó szemű, mivel egy Tóth Árpád kötet volt anyám hóna alatt és ez feltűnt apámnak. Ebből lett öt gyerek, ilyen eredményes volt a dolog. A Ferivel tehát József Attila szerelmesek voltunk, a névjegyén is így volt, de Ő nem ismerte a magyar népzenét, úgy, mint én. Ő a németekhez járt ki Drezdába. Mi voltunk tehát a gitáros fiúk. Ez, ugye, a Páván aztán már kiderült, de odáig el kellett jutni és ez úgy történt, hogy már ’67-ben elkezdünk énekelni. Az első Sebő-formációban a feleségem, Gyenes Kati - itt van, azért hoztam el ezt a trikót, mert én vagyok rajta ’69-ben, ez meg a Kati feleségem, meg lehet közelről nézni, így néztünk ki. (megmutatja a trikóját) Most a hasamon alig férünk el. Na, de a lényeg az, hogy kiváló professzorunk, Hajnóczi Gyula Aquincumban ásatást szervezett, nemzetközi diáktábort, ahol részt lehetett venni. Feri felhívott, hogy menjünk el oda. Ő ott végzett, az építészettörténeti tanszéken diplomázott, én apám után városrendezési tanszéken, városrendezési tervezést tanultam.
Oda elmentünk és ott mindjárt ért minket egy olyan élmény, hogy - kinn is laktunk az Óbudai Amfiteátrumon kívül, az Aquincumnak a másik oldalán, egy kis barakkvárosban,- előjött a szokásos tábortűzi helyzet. Akkor még mit lehetett inni? Hát kőbányai sört, maximum, meg szürkebarátot, bikavért vagy valami ilyesmit. Ferinek már volt gitárja. Voltak ott bolgárok, Jugóból szerbek, tán lengyelek, németek, mindenféle gyerekek. Egyetemisták voltunk és hát ment a nótázás a tábortűznél, ahogy ez lenni szokott. Főleg a bolgárok meg a szerbek, ezek csak úgy mulattak, mi meg ott a Horgosi csárdát épp, hogy el tudtuk énekelni meg az Akácos utat vagy még nem tudom, mit, úgy közösen, a magyarok. Azaz semmit! Akkor csak bennünk volt már valami Ferivel, hogy hogy a fenébe, ahol éppen a Bartók és a Kodály-módszer világhírű és már Japántól Amerikáig mindenki használja, mi meg itt vagyunk magyarok és nem tudunk mulatni? Hogy a fenében van ez? A mi reagálásunk már folyománya annak a neveltetésnek, műveltségnek, amit már megkapunk a szüleinktől. Feri is megkapta más oldalról. Biztosan elmondta. Ha nem, akkor mondom, hogy az édesapja a gyimesi szorosnak volt a parancsnoka. A „Halálraítélt zászlóalj”- tessék elolvasni! Szóval nincs véletlen! Így jönnek a szálak össze.
Feriéknek akkor volt Szabadiban egy nyaralójuk a Balaton parton, és elhívtak egy hétvégére hozzájuk. Én Kőrös- parti gyerek vagyok, a Balaton nekem egy nagy pocsolya, de nem baj, elmentem azért, de az a Fekete- Kőröshöz képest semmi. Ez a lokálsovinizmus. Voltak ezek a kis füzetek, fekete tulipánnal rajtuk, biztos emlékszel, ezek a kis népdal füzetek. Hát akkor azok voltak, amolyan virágsorozat. A sarokba leültünk Ferivel és próbáltuk, hogy ha már a gitár divatba jött és a yeah,yeah,yeah, a beatzene meg minden, mikor mindenki veszi gitárt, hát akkor tegyünk bele mi is akkordokat a dalokba és akkor hátha így lehet népszerűsíteni a népdalt. Mert ugye nem szerettük meg az iskolában. Ami tantárggyá válik és ami mereven válik tantárggyá, az nem jó. A népzenének nem jó az, ha nem jó a tanár, mert akkor aztán kész. Tehát ott már ott ez bennünk volt, hogy tudjunk együtt énekelni. Ő Szabadiban volt, én meg Gyulára hazamentem nyaralni. És ez egy nagyon blikkfangos történet, sok mindent meséltek már róla, de Isten bizony így volt. Telefon, meg ilyesmi, nem volt. Tehát otthon nyaralok és ebéd után az újsággal egy ilyen kis fából épült, hátsó udvarban lévő helyiségbe ültem be- (nem tudom, ki tudjátok-e találni, hogy mi volt az) Ott olvastam az újságban, - szép csend volt és nyugalom- hogy a Magyar Televízió Röpülj páva címen felszabadulás népdalversenyt hirdet. Akkor az újságnak azt a részét kivágtam, nem használtam el. Isten bizony ez volt. Nekünk mindig a Magyar Nemzet járt, azóta is azt olvasom, elég nekünk egy újság. Akkor már Feri próbálkozott a József Attila versekkel a Ki Mit Tud-on, de azt mondták neki, hogy ilyen műfaj nincs. Én nem népdallal próbálkoztam, hanem a bizonyos klasszikus gitárral, - eltörtem a lábamat, amikor fociztam - és akkor megtanultam egy Hierugos- etűdöt gitárral, mert marha jó hangszer és nagyon jó zenél ez a gitár, és én is próbálkoztam Ki Mit Tud- on. Szóval bennünk volt már ez a kivagyiság vagy nem tudom mi. De hát kiestünk mindenhonnan. Visszatérve a történetünkre, Ferit nem tudtam elérni, így én beneveztem a Röpülj pávába egy levelezőlapon, de gondoltam, hogy esetleg Feri is, úgyhogy beneveztem magunkat, mint duót is. Addigra már mindenfélét, még csasztuskát is énekeltünk, mindent csináltunk a táborokban, tehát össze voltunk már csiszolódva és így két nevezést adtam be. És amikor szeptemberben találkoztunk Pesten az egyetemen, akkor kiderült, hogy naná, hogy van kedve Ferinek is hozzá. Akkor éltünk a lehetőséggel, hogy ha már két nevezésünk van, - mi már akkor énekeltünk német népdalokat, Feri azokat tanulta először kint Drezdában, de a zsidótól a cigányig mindenfélét énekeltünk, és terceltünk, ahogy a nagykönyvben kell - akkor kitaláltuk azt, hogyha már ez a lehetőség van, akkor én csak magyar népdalokkal indulok el egyedül szólóban, ketten viszont rögtön a Duna menti népek dalaival. Ez sem véletlen. Az imént a sovinizmust, a lokálsovinizmust említettem a Gyulaiságom kapcsán. Semmiféle nacionalizmus nincs! A Kárpát-medencében élő népek - ezt Bartók mondja - zenéje az dialektus, azaz nincs különbség, szinte csak a nyelv, ha éneklik, annyira hasonlít. Japánból nézve meg pláne. Na, most ez 1969-70-ban történt, mikor is hát piszkosul építjük a szocializmust, békeharc van meg minden nagyon jó. Szóval úgy nézett ki, hogy annak vége, ami itt eddig volt és emlékszem, hogy a közönségnek lehetett szavazni pl. a népdalokra meg mindenkire is. És akkor elkezdődött a Röpülj páva. Hát mi az elődöntőn rögtön kiestünk Ferivel. Énekeltünk cigányt, szlovákot, románt, szerbet, bolgárt. Tizenegy tizenhatod ütemű volt a bolgár népdal, Olsvay Imre úgy eldobta a ceruzáját. Mit csinálnak ezek két szólamba? Úgy kiestünk, mint a vöcsök. Hát nem volt akkor külön nemzetiségi kategória és egyáltalán, az, hogy a magyar népdal most már tisztán megszólal a televízióban, már egy csoda volt. Előtte a „Nyílik a rózsa” az még nóta és népdal volt. Szóval a magyarok sem szavaztak ránk, mint duóra. Pedig nagyon jó volt, meg is van ez nálam, egyszer majd meg lehet nézni. Bár a you-tube-on most már minden fenn van, úgyhogy lehet látni azt is. Tehát Ferivel kiestünk. Ő megsértődött, joggal, mert nagyon ügyesek voltunk, mint később kiderült, és mert ugye mi voltunk az alapítói ennek a zenei stílusnak, meg nem tudom mi, és hát ekkora tehetséget nem ismertek fel. Most gondold el! Én viszont eljutottam a döntőbe és ezzel a hölggyel, (az eladást hallgató Kovács Józsefné Ilonára mutat) a Kovácsnéval ott álltunk a színpadon. Mindenki kapott díjat, csak minket kettőnket nem hívtak ki. Emlékszel? Én emlékszem, mert azóta, mint zsűri-elnök, nagyon vigyázok az ilyesmire. Tehát az volt, hogy én eljutottam a döntőig, a versenyt Laura, Faragó Laura nyerte meg. Ott mindenféle díjakat adtak, és akik díjakat kaptak, azokat eredményhirdetéskor kihívták és elénekelhettek egy versszakot. És mi ott álltunk. Ildikó vagy? (kérdezi a hallgatóság soraiban ülő hölgyet). Mert csak Kovácsnénak szólították, nem mondták a lányneveket akkoriban. Bemondták, hogy tejtermelő meg agronómus meg ilyesmi az illető. Na, mindegy, nagyon rossz érzés volt. Én kaptam egy kemping táskarádiót és kimehettem Honeckerhez az NDK-ba nyaralni egy hétre. Tehát mi is kaptunk valamit és ezt most azért mondom, mert én még ma is tanítom azt a döntőt, vetítem most már a Röpülj páva döntőt, hogy az az origó. Ott dőlt el a dolog, onnan indult, ott jönnek elő a népművészek, mint Petroczi néni meg a táposi fejőnő, Simon Józsefné, akik a népművészet mesterei lettek rögtön, meg jött a Faragó Laura meg a Ferencz Évi meg én, meg a városi revival- gyerekek. Szóval ott állunk és egy kutya szót sem szóltak. Úgy megsértődtem, hogy el sem mentem a fogadásra. Az anyátok!- gondoltam, nem érdekel! Hát nagy vita volt, mert ugye mi voltunk az első világzenészek, akik gitárral kísértük a magyar népdalt. A Hofi, tudod, a „röpülj pulykát” szépen kigúnyolta, mert jó volt. A Török Erzsi néni meg akart fojtani engem, mesélték, a Béres János is, meg a Vargyas Lajos bácsi volt az elnök: hát botrány volt, hogy én gitárral kísérem a szent magyar népdalt. Hogy jön a gitár ahhoz? Mintha ez számítana. Nem ez számít! És mi pont ezzel a pedagógiai igénnyel tettük, hogy majd a gyerekek ezért szeretik meg, illetve arról szól a történet, hogyha ebben a változó időben jelentkező külső hatásokat nem építi be magába egy kultúra, akár a nyelv, akár a zene elemeit, akkor meghal és kész. Tehát nem az számít, hogy gitározik, vagy nem gitározik, hanem, hogy hogy gitározik, és mit csinál. Ahogy idefele elgondolkoztam Kemény Dénes, a vízilabda-edző mondatán, aki azt mondta, hogy nem vízilabdásokat nevelünk, hanem embereket nevelünk, akik tudnak vízilabdázni. Hát a zenében is ugyan ez van, szerintem is, most én is ezt mondom a Kemény Dénes után. De marha nagy vita volt, hogy hát ugye a Coca- Cola mámorba fetrengő amerikai fiatalok yeah-yeah-yeah hangszerével, a gitárral kísérni a „Csitári hegyek alatt” népdalt hogy merészeljük? Meg hát egy később rádiófelvételen - nem mondom a kritikus nevét - hogy merjük mi a „A jó lovas katonának-ot” ilyen gyorsan játszani meg kvint párhuzamban énekelni? Mondták. Hát úgy! Na, hát elmúlt a „Röpülj páva”, Ferivel ide kerültünk és ….
H.B.: Akkor, de ezt nem tudtuk. Mind a ketten építészek vagyunk, ma is és nem akartunk abszolút cigányok lenni és bazsevisták. De aztán csak úgy lökdöstek befele.
G.I.: És akkor hogyan jött az a bizonyos széki, erdélyi váltásotok? Először műdalok voltak, József Attila vers, stb. És akkor valahogy meghallottátok, hogy ott, Erdélyben, ott van egy nagy csoda ?
H.B.: Tudom már, beugrott, hogy milyen sztorikat meséltem a zene hatásáról, ezt majd el is mondom talán, hogy a zene, azért, mégiscsak az a csúcs! Egy elég hazug világban éltünk, ha nem tévedek, ott, a 70-es években. Alapvetően hazugság volt az, hogy itt most kommunizmus vagy szocializmus, vagy akármi épül. Nem, elveszítettük a világháborút a Szovjetunióval szemben, aztán megszálltak minket, a nyakunkba húzták a rendszerüket. Ezt mindenki tudta! A Trianon is segített még hozzá egy kicsit, hogy a gondjaink meglegyenek. Ehelyett mi felhőtlenül felépítettük a világ legfejlettebb politikai rendszerét. Ez aztán szétesett. Mármint a szovjet birodalom. Mint minden birodalom, ez is szétesett! Tehát egy hazug világ volt. A múltkor láttam valami Kádár- beszédet, megmutatták videón, és én beleborzongtam. Mindenki tudta, hogy át kell élni valahogy. Erre mondtam a kettős nevelést, hogy minket megtanítottak otthon a szüleink és a tanáraink azokra az alapvető dolgokra, amik mindig értékek. Az a világ pedig nem úgy nézett ki. Na, ezek után most ezt a zenébe is kicsit belemagyarázom. Népköztársaság voltunk, ugye (és ezzel kapcsolatban mondok egy durvát, nem kell beleírni, hogy mi a különbség a demokrácia és a népi demokrácia között? Az, ami a „b…ás” és „kib...ás” között. Bocsánat! Szóval a nép jelző is annyira el volt, enyhén szólva- csépelve, mint minden el volt csépelve és hazugság volt az egész, úgy ahogy van. Így zenében is! A bel canto, az más, más énektechnikával éneklik a népdalt, hogy a „Csitári hegyek alatt” (énekel), azzal a technikával nagy színpadon kell így énekelni! Ez más, a népdal az nem így néz ki! Minket az érdekelt volna, hogy igazából ez hogyan megy. De nem csak minket. Építészetben ugyan ezt csinálják Makoveczék, ugyan ezt csinálják a rockzenében Illésék, a színművészetben, mindenütt. Ez a majd- generáció. Ez speciálisan magyar történelmi következmény is, de általános emberi is. Tehát nem jutottunk hozzá a gyökerekhez. Gitárral énekeltünk még mindig. Már említettem Anikó nénémet, a zongora - szolfézs tanárt. A férje, Béres Károly zseniális zenepedagógus, iskolateremtő, ma is él, egyszer azt mondta nekem, hogy az a lapádi népdal, amit te énekelsz ilyen keringősen, hogy „a lapádi kertek alatt, három kislány...” (elénekli az első két sort) hatnyolcaddal volt leírva. Ő azt mondta, hogy ez nem úgy van! Mezősesi parasztgyerek, nem erdélyi, de egyébként Tarhoson végzett, hogy csak úgy a véletleneket mondjam. Édesapám rekonstruálta, hozta létre a tarhosi zenepavilont. Szóval vannak itt mindenféle szálak, amik lökdösik az embert. Tehát az volt, hogy hogyan szól ez igazából? Hát voltak ott lakodalmak, csak mi nem mentünk oda. És akkor itt jönnek össze a szálak megint, hogy Kósa László sógorom, Gyöngyi nővérem férje, aki néprajzos, akit persze három évig nem vettek fel az egyetemre, mert pap gyerek volt. Gumigyárba dolgozott, igen csak veszélyes üzemben, mentős is volt, szülést vezetett le, meg nem tudom mit, mindenfélét csinált és nem jó kedvéből nem ment egyetemre. Viszont szerzett tapasztalatokat. Olyan múzeumigazgatók voltak Gyulán, mint Lükő Gábor, meg Dankó Imre. Hát az csinált néprajzost a Laciból voltaképpen. Tehát mindig a helyes dolgokat úgy kapjuk meg, hogy a megfelelő embert kérdezzük meg. Ez az élet titka, hogy jót és jól kell csinálni és tudjad, hogy mihez értesz és mihez nem. Ha valamihez nem értesz, akkor menj oda: maga ezt tudja? - akkor mutassa már meg! Na, nyöszörögtem már én is, hogy hol lehetne eredeti népzenét hallani? Akkor Kósa Laci mondja, hogy Ő nem ismeri személyesen Martin György néptánc- kutatót ugyan, de Almási István erdélyi népzene-kutató mesélt róla, hogy milyen jó fej, és hogy menjünk el hozzá Sebivel. Az akkor már állandóan bennünk volt, hogy kerestük a gyökereket. Kinek mi a hobbija. Menjünk el Martin Györgyhöz, mert Ö biztosan tud segíteni. Jókat meséltek róla és hogy annak van egy fia, aki szintén gitározik, és úgy hívják, hogy Éri Péter. Na, mondtuk Ferivel, nem kell nekünk gitár. Gitáros nem kell nekünk. Ott vagyunk mi, gitározunk. Azután két hét eltelt és becsengettünk hozzá, persze mielőtt felhívtuk. Azt gondoltuk, hogy a tánctudományok kandidátusa tudós, szép nagy szakálla van, szemüveges, komoly ember. Erre kijött egy kis vékony 40 kilós: Sziasztok, gyertek be. Vannak ilyen fordulópontok. A Páva is ilyen volt. És ott hasalunk a szőnyegen öt perc múlva. Borbély Jolán, Martin György felesége, Joli néni betessékel minket és hallgatjuk Zerkula János gyimesközéploki híres prímás keservesét, akik hegedül és énekel egyszerre. Akkor éppen azt énekeli szöveg szerint, hogy Oroszország nem jó helyt van. Ez 1971 tele. Összenézünk Sebővel: hát ez jó, de ezt a szöveget nem biztos, hogy énekelni fogjuk most. Tehát becsöppentünk a Paradicsomkertbe. És onnantól kezdve mindig meg lett a legmegfelelőbb emberen, Martin Györgyön keresztül. Amit előtte mondtam, hogy a sok munka az azt jelenti, hogy mindig a megfelelő szakemberhez kell elmenni. Azt kikeresni, megtalálni. Most megkaptuk! Innentől kezdve a táncház- mozgalomban, egyfolytában mindig a legrövidebb úton jutottunk el a megfelelő emberekhez. A széki zenét kérdezted. Erről van egy másik sztori is, ezt már maga Martin is kérdezte. Ha erdélyi zene, akkor ugye Martin György. Ez még a Kodály- féle népzene- kutató csoport, Ő veszi fel a táncos Martint, hogy ne haljon éhen, mert egyébként éhen halt volna. És ha Erdély, akkor Kallós Zoltán. Ezt a nevet is már hallottátok, és ha Kallós, akkor Szék, és akkor Ádám István. Szóval nem az volt, hogy kiment egy itteni hobó gyerek, mint ahogy sokan mentek ki, jól berúgtak, mert nem értenek a pálinkához, az iváshoz. Mert az is kultúra és tudni kell, hogyan kéne csinálni. Hanem mi rögtön odamentünk, ahol volt a dolog. Tehát nem vesztegettünk időt. A puszta keresés most, a mai világban luxus. Az, hogy a megfelelő emberhez eljussunk, az megint csoport munka, mert nem győzőm hangsúlyozni a közösséget! És nem is egyedül! Idézőjelben, édesapámtól. Mikor már látszott, hogy nem vagyok teljesen reménytelen eset, azt mondta apám: el kell döntened, hogy egyedül élsz vagy sokan élünk a földön. Ez egy alapkérdés. Eldöntöd, ha egyedül élsz, akkor annak is van filozófiája, gyakorlata, úgyis lehet élni. Vagy úgy, hogy sokan vagyunk. Én apám után úgy döntöttem, hogy sokan vagyunk. A széki zenéhez nem csak így jutottunk hozzá, hanem Sárosi Bálint, - a hangszeres népzene-kutatást bízta rá Kodály - elkezdte a „Zenei anyanyelvünk” című sorozatot 71-ben, vagy 70-ben a rádióban és akkor már ott lehetett hallani eredeti anyagot, felvételeket. Addig azt mondták a tudósok is, hogy nem kell komolyan venni ezeket, hamis is, meg a skála is nehezen követhető… Akkor még gitározgattunk Ferivel és vittünk az erdélyi utunkra egy gitárt is. Egy moldvai dalt is énekeltünk ott, meg mindenfélét. És akkor meghalljuk Ádám István „Icsán” széki prímást és zenekarát, Márk Józseffel, hogy éneklik a „Le is szállnak, fel is szállnak” című széki lassút. Na, ez volt a villámcsapás! A szeretetet csak az tudja elfogadni, akit megtanítanak arra, hogy hogyan kell elfogadni a szeretetet. Ha én nem ezt nevelést kapom, akkor engem nem érint meg ez a zene így. A jó Isten azt mondta: nem leszel építész, hanem hegedülni fogsz. És a hegedű már most az életem. A népzenében. Amit akartam mondani még a zene hatásáról, az az, hogy azért veszélyes ebbe belekezdenem, mert ismerem magamat is. Hogy ez az öregember (magára mutat), akinek tele van a feje és hála Isten tele van mindenféle érzelemmel meg tudással, egyfolytában csak beszélne és mondaná, mondaná, mondaná... Anyám mindig mondta, hogy fiam már megint sokat beszéltél, biztos. De van egy másik dolog, amit megfogadtam, hogy én nem írok. Lehet, hogy muszáj lenne,de én nem szeretek írni. Ez csak a zene általános hatása lehet az emberre, mert itt ugye mégiscsak a művészetről van szó. De hogy milyen hatása van a zenének! Amikor még gitárosok voltunk Ferivel és beköltözött Ő is a Bercsényi kollégiumba, Kósa sógorom viszont a szemben lévő Eötvös kollégiumban lakott. Ámbár három évet késett, de hát utolért minket és szólt nekünk, hogy gyertek át, amikor már nyomtuk a József Attila verseket, és a Páván is túl voltunk, igen, mert 70-ben diplomáztunk. Jászárokszállásról egy pávakör följött az Eötvös kollégiumba. Az Eötvös kollégiumról hallottak, hallottatok gondolom, az egy eléggé jó hely volt, meg még az most is. A Laci szólt, hogy menjünk át és akkor átmentünk a két gitárral, és jött egy mesemondó fiú, a Kasza Tóni. A Trufa című lemezt, ha valaki ismeri, azon rajta vannak ezek. Meg valami énekesnők is voltak, de volt egy tárogatós bácsi is és mi Ferivel meg előadtuk a népdalokat, az autentikusnak nevezett népdalokat tercelve, gitárral. Szóval mi voltunk az autentikusak, állítólag, pedig abszolút nem voltunk autentikusak. Illetve autentikusak voltunk, mert az azt jelenti, hogy hitelesek, nem azt, hogy néprajzilag korrekt, hanem hiteles, mert szerettük. Na, muzsikáltunk, elénekeltük a „Macskácskának négy a lába „, meg nem tudom, még mit, majd utána odajött a bácsi és így gratulált: - megint csak idézek, - azt mondta: fiúk, nagyon jó volt, nagyon jól csinálják, ilyenkor nedvesedik a lányok lába köze. Mi van? Hogy miért?- kérdeztük. Akkor most már a végén beugrik az is, hogy ezt mi rengetegszer csináltuk Ferivel, hogy énekeltünk, szerettünk muzsikálni és tehetségünk is volt, hála a jó Istennek. Akkor ragyogott a lányok szeme és mire mi befejeztük, mindig elvitte valami hapsi a ragyogó szemű lányokat, helyettünk. Aztán később kitanultuk a fortélyát. Na, végül is oda akartam kilyukadni, hogy a zenét érzem a művészetek közül a legjobbnak, a legtöbbnek. A költő az ül otthon és írja a verseit a szerencsétlen, a festő pingál egyedül, a szobrász faragja a követ, de a zene az kollektív dolog és mindenre hat a tánccal együtt persze, a testre és lélekre is.
Ennek egy szomorúbb, de ékes bizonyítékát mesélem el későbbről, ’75-ből, mikor már négyen voltunk, mivel a Sebő - Halmos duóhoz bejött Éri Péter bőgősnek a széki zene miatt, és Koltay Gergő meg bejött a 25. színházból váltó-zenésznek, fúvósnak. Valami kapcsolat révén akkor Éri Pétert Czinege elvtárs elvitte katonának. Másodéves egyetemista volt és egyetem közben elvitték! Ilyet azelőtt nem hallottam, de elvitték, úgy hogy hárman maradtunk. Pedig egyetem közben nem lehetett volna kikérni. És hát a Joli néni nem tudta elintézni! A Péter akkor nem volt velünk, és ekkor Gergő bőgőzött. Na, az szörnyű volt! De inkább én bőgőztem sokat, a verses darabokban. Zürichben, Svájcban két koncertet adtunk az Interkoncerten keresztül, - persze csak úgy lehetett-, irgalmatlanul jó gázsival. 200 frankot kaptunk fejenként, ’75-ben. Otthon 30 Ft-ot nem kaptunk, nylon harisnyáért muzsikáltunk külföldön, meg semmiért. Nagyon komoly gázsi volt, két színházi koncertet is adtunk a zürichi folyó partján. Csak úgy mellesleg mondom, hogy ha 100 frankot kaptunk, abból 10 %-ot levett az Interkoncert, amiért nem csináltak semmit. Mert nem ők szervezték a fellépéseket, hanem meghívtak minket. A maradék 90-ből 45-öt kötelezően be kellett váltani, és 45-öt költhettünk el szabadon. Akkor így volt a szabály. A második koncert után odajött egy férfi, hogy - hát Feri nagyon jól tud németül, bár inkább a szász dialektust tudja, a drezdait- hogy Ő egy ilyen - most nem is tudom, hogy hogyan kell udvariasan mondani - szellemileg fogyatékos gyermekek otthonát vezeti. Mi csak bolondok házának neveztük, mert ilyesmiről volt szó. Azt kérdezte, hogy elmennénk-e az Ő gyerekeinek oda muzsikálni? Egy hétig voltunk kint, két koncertet adtunk csak, így azt mondtuk, hogy mikor? Hát holnap! Nagyon szívesen, hát hogyne. Akkor megkérdezte, hogy mennyi a gázsink. Megmondtuk, hogy 200 frank. Az is meglesz- mondta! Hoppá, az nem baj egy zenésznek, ha egy kis zsozsó is becsorog a zsebébe. Tehát még az is benne volt, hogy feketén jött, mert erről nem tudott az Interkoncert. Mi akkor már elkezdtük lebontani a rendszert. A német nyelv ugye, azért is érdekes, mert sok dialektusa van. Na, most a schwitzer deutch, tehát a svájci német az már nagyon más, mint a birodalmi német. A zürichi német is, így aztán hogy a szegény fogyatékos gyerekek milyen nyelven beszéltek, azt nem tudom. Feri mindig jól konferálta a műsorainkat, elmondta és németül is profin tudta. Mi még nem játszottunk ilyen fogyatékos kölyköknek soha, és az emberben van némi izgalom azért, hogy jó legyen. Na, mindegy, nem is volt semmi probléma. Akkor én éppen bőgőztem sok számban, ahol nem hegedülni kellett, főleg a versek miatt. Volt egy kisfiú, aki mikor gyorsabb számot kezdtünk játszani, akkor felpattant, mert hát nem volt hülye a gyerek, érezte a tánczene lüktetését. De akkor a mellette ülő nevelő felállt és leültette. Ez többször előfordult. Amikor aztán vége volt a műsornak, akkor Feri azt mondta, hogy ki lehet próbálni a hangszereket. Ez szokásunk egyébként itthon is. Volt ott mindenféle tekerő, ütő, doromb, minden, ami a gyerekeknek kell és látom, hogy jön az én ugrálós kis kölyköm is a nevelővel oda hozzám és mondja, - én is tudtam, értettem németül annyira- hogy a kisgyerek azt kérdezi, hogy a bőgő miért ekkora? Játsszak már valamit neki, de azt hozzátette, hogy süketnéma a gyerek. Mondom így magamban, hogy mit csináljak, hát ha süket, hát süket. De mindenre van megoldás. Elkezdtem pengetni. A gyerek pedig odajött és átölelte a bőgőt. Levette testtel. Mert hát ez mi? Rezgés! Mint ahogy a légzésünk sem csak az orrunkon, a tüdőnkön, hanem a bőrünkön keresztül is működik, a hallásunk sem csak a dobhártya. Hát ezért készülök ki, mikor a bassz- gitár úgy van beerősítve, hogy ölni lehet vele. A testem is veszi. A kiskölyök meg úgy ölelte a nagybőgőt, hogy hát majdnem elbőgtem magam. Ennek van még egy még szörnyűbb, vagy inkább nehezebb változata. Volt egy gimnazista osztálytársunk, vékony, csenevész, nemesebb formájú fiú, akit felvettek ide Sopronba, az erdészetire, de nem bírta, majd megbuggyant, megbolondult. El is tűnt. A mi osztályunk összejár érettségi találkozókra most már évente, mindig egy augusztusi hétvégén, mert már 10 halottunk van körülbelül. Öt éve is összejöttünk, és hát a Jóskáról nem tudtunk semmit, hogy hol van. Megint egy Kósa lány volt az, ebből a gyulai baráti körből, amit meséltem, a Zsuzsi, aki kiderítette, hogy hol van. Körösladányban volt egy ilyen nem tudom, hogy hívják, hát nem elfekvő, de gondozó otthon, ahol ezek a reménytelen esetek vannak. Ott töltött el kb. 38 évet, de meghalt már 2 éve. De 5 éve megtaláltuk és akkor volt az, hogy egy másik osztálytársunkkal, aki barátja is volt szintén, elmentünk, hogy elhoznánk ide az érettségi találkozóra, meg majd visszavisszük. De erre azt mondta az ápolója, hogy egyszer a nővére elvitte, de majdnem felgyújtotta a házat, szóval nem kiszámítható, és nem lehet tudni, hogy mi lesz. Szóval elmentünk hozzá, pedig nem szokásos ilyen gyerekeket, nyomorult szerencsétlen, meghalni kész állapotban lévőket meglátogatni. Beteszik, és néha visznek neki valamit. Mi meg elmentünk ott négyen vigyorogva, hogy jöttünk a Jóskát meglátogatni. Őket azért már megismerte, engem még nem, aztán nagy nehezen elővettük az érettségi tablót. Annyit dohányzott, hogy már fekete volt az ujja, és vittünk neki cigit is, és a megbuggyant agyában aztán lassan csak összeállt a dolog. De amikor bementünk abba az otthonba, hát az a viaszosvászonnal letakart kockás ebédlő, meg jöttek, néztek minket, meg az orrukból csüngött ki minden, hát amit el tudsz képzelni nyomorúságot, ott ez jelen volt. Tehát elbeszélgettünk vele, vittünk ezt- azt amazt, meglátogattuk. Következő évben megint mentünk, mert hát nem engedik ki, de mi elmentünk. Tehát az érettségi találkozókkor beültünk a kocsiba, és elmentünk a Jóskához. Ő is a mienk. Egyébként nagyon összefut majd a táncházzal a történet, majd elmondom. Akkor egy másik lányt vittünk magunkkal. Na, az Etát is felismerte. Akkor már vittem magammal azokat a filmeket, amiket most is szoktam vetíteni, a Szomjas György által gyártott mozikat. A népművészekről van egy ilyen sorozat, - emiatt kell, hogy felmenjek holnap korán-, aztán 20 év után meg fog megjelenni a 12 film. Vittem Jóskának is egyet ajándékba. Mondtam is az ápolónak, hogy ez az övé lesz, hogy ne csak a hülye tv-t nézzék a szerencsétlenek ott, hanem például az emlegetett Zerkó János filmet, amiben jó zene van meg szép táj meg minden. Meg vittem magammal a hegedűmet is. Leültünk az ebédlőben, mert csak ott lehetett, a többi nyomorult ott jött ment és hát irigykedtek nyilván, hogy mi ott nem sírtunk, hanem beszélgetünk vele, úgy, ahogy kell. Aztán megkérdeztem Jóskát, hogy játsszak valamit Neked? Akkor sokáig hallgatott és azt mondta: ne! (elérzékenyül). Ez volt a legnagyobb dicsérete a zenének. Nem tudom, mit gondolt, meg hogy mi volt benne, de azt mondta, hogy ne! Mégiscsak azt gondolhatta, hogy nem tudja, hogy mit fog kiváltani belőle. Mert az irgalmatlanul erős, amikor énekelik: (énekel) „Kicsi madár hogy tudsz élni, mikor nem is tudsz beszélni, lám én tudok beszélgetni, mégis alig tudok élni”. Szóval azt mondta, hogy ne játssz. Elmegyünk oda és azt mondta, ne játssz!
G. I.: Béla! Most arról kérdeznélek, hogy megalapítottátok-megalkottátok a táncház- mozgalmat, ami aztán elterjedt, és volt egy 10 év, a virágkor, mikor aztán tényleg, mint a futótűz úgy terjedt és születtek a zenekarok, egyre-másra nyitottak a különböző klubok stb., stb. Azután volt egy kis hanyatlás, de Neked volt egy újabb felvirágzásod a Kalamajkával, amikor 7-8 éven keresztül…
H.B.: majd 20 éven át, 90-től! Több is!
G.I.: A Ferinél is ezen csodálkoztam el, Téged is erről kérdezlek:hogy hogy jött az elő bennetek, hogy az aktív zenész kutató legyen? Tehát ez egy belső indíttatás-e, hogy amiket mi megtanultunk, azt le kell jegyezni, el kell menteni, azt archiválni kell? A Feri elmesélte, hogy miket, milyen piciny apró részleteket napokig, hetekig gyűjt, rakja mágnesszalagra. Te is kutatsz, rengeteget kutatsz, évtizedek mentek el az életedből arra, hogy ezeket archiváld. Mi predesztinált arra, hogy ezeket Te megtegyed? Mert hát zenélhettél volna nyugodtan…
H.B.: De hát nem zenélhettem volna nyugodtan, mert ez szakmai kérdés. Ez a népzene- kutatás története, ami úgy kezdődik, hogy a XVIII., XIX. században voltaképp az irodalmárok csak a népdalok szövegét gyűjtik először, a népköltészetet. Aztán rájönnek, hogy hát annak dallama is van, azt is kéne gyűjteni. Akkor Vikár Béla kezdi ezt el - biztosan elmondta Sebő is- a fonográffal gyűjteni, amikor már rögzíteni lehetett, nemcsak leírni hallás után. De hát a fonográf henger az egy három perces viaszdarab, arra nem fér rá egy zenekar. Tehát a hangszeres zene kutatása az 100 évet késett, mert nem voltak olyanok a technikai eszközök. Most mi népdalt énekeltünk, de a széki zenét, amikor megismertük, meg a méhkeréki románt, akkor még nem tudtam, hogy milyen a prímás élőben, tehát nem rádióadásban, hanem élőben. Aztán sikerült: Kovács Tivadar román cigányt élőben hallom Méhkeréken, mert ott vagyunk. Tehát nem azért kezdtünk el népzene-kutatással foglalkozni, mert hazafias kötelességünknek éreztük, hanem mert nem volt anyag. Mert nem volt felgyűjtve rendesen. És főleg nem azzal a szándékkal, - és ez itt egy nagyon fontos korszak-, stílus-, vagy inkább módszertani határ, hogy a táncházas generációig, a mi generációnkig a népzene kutatók azok tudós emberek voltak. Bartók, de a Sárosi, a Kodály is, mindenki. Tehát nekik az adatközlő - úgy hívják, aki énekel, furulyázik vagy táncol, valami német fordításból- pedig hát népművész, mondanánk inkább így talán, tehát az adatközlő az ő tudományos kutatásának a tárgya. Mi pedig nem azért mentünk oda, mert kutatni akartunk. Pont nem kutatni, hanem meg akartuk tanulni, hogy hogyan kell játszani, hogyan kell hegedülni. Tehát mi őket tartottuk mestereknek, hozzájuk mentünk le, mi mentünk növendékbe át és nem a nadrágos úriember jött. Hát Bartók ezeket a gyűjtéseket nehezen végezte, a parasztok nem hitték el, hogy mit akart, meg majdnem megölték őket meg mindenféle. Tehát ott akkor nem ez volt. Mi együtt éltünk velük. Az emlegetett Ádám István széki prímás lényegében a fiává fogadott. Meghagyta a gyerekeinek, hogy mi testvérek vagyunk. Szóval ez egy nagy különbség. Tehát nem úgy lettünk népzene kutatók. Kényszerből, kíváncsiságból lettünk azok. Bizony azon a bizonyos első táncházon, 1972. május 6- án, Budapesten a Liszt Ferenc téren, a könyvklubban, hát tudtam a Lajta- gyűjtésből hat csárdást, két lassút, három magyart, ritka tempót nem tudtam, sűrű tempót kettőt, ami benne volt. Hát úgy muzsikálni, hogy tudok tíz dallamot, hát az hót unalom. Nekem is rossz meg a közönségnek is rossz. Mert hát nem volt mit. Akik a hangszeres népzenével foglalkoztak, azok a cigány zenével, - mert ezt a zenét cigányok játszották 98 %-ban - nem foglalkoztak. Tudták, hogy az is van, de hát a vokális zene a régibb, az hordozza a nyelvet is. Tehát így szorultunk bele a népzene-kutatásba, hogy valahogy anyagot kellett előszedni. Én hegedűs vagyok, én azért mégis csak értek a hegedűhöz, de egy orgonista, ha lejegyez egy hegedűt, hát nem biztos, hogy ért hozzá, vagy aki egyáltalán nem játszik hangszeren. Itt már szakmai speciális tudás is kellett. A népdalt, azt bárki gyűjtheti. Egy átlag magyar népdalt normális tehetséggel leírok 10 perc alatt a gyereknek. De játsszál le egy széki lakodalmat, - többszólamú muzsika- 27 órán keresztül! Szóval ezt nem lehet! Úgy sorolunk bele, hogy minket érdekel, tetszik, és úgy tanuljuk meg, hogy egyfolytában lejegyezzük a zenéjüket. Hogy le tudjam később játszani. A Bartók táncegyüttessel ott csak napokra voltunk ott. Ez az egyik tehát, meg hát jöttek már rögtön a többiek, a Virágvölgyi Márta vagy a Sipos Misi is, meg az összes, egy- két hónappal vagy félévvel később indulók, mint Jánosi és lökdöstek, mind lökdöstek, hogy menj már. Talán emlékeztek, van az a régi vicc még a szép Brezsnyevi időből, amit hallottam, hogy a Kreml előtt nagy tömeg van, november 7-ét ünneplik. Brezsnyev elvtárs fenn van a dobogón, és rálő valaki. Abban a pillanatban elkapják, de nem találta el. Faggatja a KGB, hogy mi a foglalkozása? Mesterlövész. Maga mesterlövész? Innen három lépésről a Brezsnyevet nem tudta eltalálni? Tudja milyen nehéz így lőni, amikor lökdösnek állandóan, hogy lőj már! Lőj már!! Na, így lettem hegedűs cigányprímás. Hegedülj már! Szóval tanulni, később tanítani kellett és innentől kezdve kiderült az is, hogy a hangszeres népzene kutatása során, - az addig, Bartók is, meg Kodály is, meg hát a többiek is így vallották,- hogy csak a parasztok által maguk által gyártott hangszereket, tehát a citerát, a tekerőt, a dudát, a furulyákat tekintették igazán népi hangszereknek. A hegedű, a brácsa, a bőgő, a cimbalom az nem, azok klasszikus hangszerek. És ráadásul a cigányok kezén van. Tehát akkor az nem úgy népzene. Martin Györgyöt most azért megint említem, és Bárdos Lajost, hogy ők elkezdtek utánpótlást nevelni és kiderült, hogy itt egy hatalmas hiányban van a hangszeres többszólamú népi tánczene. Egy népdal négy sor, aztán akkor éneklem, és ha megnézem, kis eltérések vannak a dallamban meg a ritmusban, de nem nagy ügy. De egy lakodalomban 30 órát muzsikál egy banda, hegedű, brácsa, bőgő, három hangszer, öt szólamban. Hát azt írja le már valaki! Azt csak akkor lehet, mikor magnóval fel tudod venni. Én leírtam. Még mondok egyet, hogy miért nem muzsikáltam, miért lettem kutató. Mert muszáj volt! Kiderült, hogy másképp ezt nem lehet megtanulni, ugyanis a hagyományos életformában nem csak a zene, de minden más paraszti dolog, minden úgy ment, hogy utánzásra épült. A gyerek együtt élt az apjával, ha paraszt volt, akkor paraszt lett, ha orvos, akkor orvos, ha zenész, akkor zenész. Utánozta, és együtt csinálták. Nem volt tanfolyam, meg iskola. Én ugye klasszikus hegedűt tanultam ezzel a tartással, amit a Paganini kitalált. Azzal ezt a zenét nem lehet játszani, mert meghalsz. Akkor, amikor hazajöttem Japánból, akkor már leírtam a naplómba magamnak, emlékszem, hogy a hangszeres népzene tárát meg kéne csinálni. Akkor elmentem a Martinhoz, és azt mondtam neki, hogy akkor most én elmegyek, fiává szegődök valakinek, és ki is mentem Székre, és elmentem egy mesterhez. Választottam magamnak egy mestert, a legjobbat, zenekart is. És akkor így leszel te népzene kutató. És akkor egyre inkább kiderült az, hogy demokrácia az sehol sincs, nemcsak politikai értelemben nem, de az egész természet sem a demokráciáról szól. Meg hogy a prímás meg a segítség sem azonos. Szóval a prímás az a zenész, a kontrás meg a bőgős az segítség. Kész, azt egy normál alaptehetséggel három év alatt megtanulod úgy, hogy mindent tudsz. Prímás az nem, az hogy hogyan tudsz hegedülni, attól vagy prímás. Ez egy élet. Így szépen szorulok rá erre a dologra. Csakhogy megint jön egy blikkfangos történet, ami jellemzi a táncház mozgalmat, aztán mozizunk egyet.
G.I.: Előtte lehet kérni, hogy egyet játsszál!
H.B.: Hát majd lehet azt is, de akkor ne vizet adjál! Evvel hogy lehet játszani? (a vizes pohárra mutat) Na, de az a történet lényege, hogy a Sebővel kezdtük a duót, majd ’79-ig voltunk Sebő együttes. Én akkor kiléptem, mert nem tudtam a Ferivel megegyezni arról, hogy én egy kicsit erre megyek, Ő meg arra, szóval akkor szétváltunk. 90-től a Kalamajka megkeresett, és 2005-ig a Kalamajka prímása voltam. A széki zene az a területe a hangszeres népi zenének, amihez a legjobban értek talán. Azzal foglalkoztam a legtöbbet. Egy szó, mint száz, mostanra Széken is kifordult a világ, elérte őket is a fejlődés marhára, úgy hogy ezek a dolgok is lecsendesedtek mára. Egy széki asszony,- itt él már Pesten, jár dolgozni, jön – megy- a Zsuzsi, a széki Zsuzsi volt nálunk a Kalamajka táncházban és meséli, hogy a János fiának lesz a lakodalma. Őt nem érdekli, hogy kivetkőztek már a székiek és elmentek Izraelbe meg Amerikába dolgozni, hanem hagyományosan, sátorban és élő zenére rendes lakodalmat akar csinálni. Tehát kezdett visszahatni a mozgalom az eredetére. Az ottani zenészek is kihaltak meg elköltöztek már vagy elitták az agyukat, ami a legveszélyesebb. A lényeg az volt, hogy elvállalnánk-e azt, hogy mi muzsikálunk ott, a lakodalomban. Dö vényi Péter, Fábián Évikének, a népdalénekesnek a férje a kontrás, Nagymarosi András meg a bőgős és én összeültünk, nem sokat gondolkoztunk és mondtuk, hogy igen. Elvállaltuk a széki lakodalmat, hogy mi leszünk a zenészek. Na, most ez már megint zenetörténeti vagy népzene- történeti pillanat, hogy pesti tanult emberek, - a Nagymarosi András geológus, tanszékvezető egyetemi tanár, a földrajztudományok kandidátusa, Dövényi Péter - nyugodjon békében, meghalt már- ő geofizikus, a földrajztudományok kandidátusa, én építész létemre a zenetudományok kandidátusa vagyok. Hát enyhén szólva azért nem cigányok vagyunk. Azt a magasságot nem tudjuk elérni soha! Elvállaltuk tehát a lakodalmat. Én akkor kikötöttem a Zsuzsinak, hogy ismervén a szokást meg az ottani rendet, hogy amikor az úgynevezett asztalozás van a lakodalomban, akkor ott legyen valami helyi prímás, mert én magyar nótát, tehát népies műdalt, operettet nem tudok játszani, nem is ártom bele magam. Ott pedig nincs olyan a lakodalomban, hogy azt mondja a cigány, hogy olyat nem tudok, vagy pláne, hogy nem akarok játszani. Ezért legyen ott valaki az asztalnál, mert a táncokat meg az egyéb, szokásosat, kísérőt, meg mindent, azt tudom. Ott volt egy csizmadia, egy magyar prímás is, a Pali Marci és hát ott estem térdre, szó szerint. Mikor kimentünk, szombaton és vasárnap volt, ha jól emlékszem a lakodalom. Két napos volt, de már csütörtökön este széki Fülöp Zsuzsi bemutatta az édesapját. És én ott akkor lélekben térdre estem, mert a Márk József volt Ő, az, aki énekli azon a bizonyos felvételen (’71-ben a rádióban hallottuk) Ádám István kíséretében az egyik számot, mely a táncház-mozgalom himnusza. Ő az apja a Zsuzsinak, és én azt sem tudtam, hogy ő Márk Zsuzsi. Hoppá! Végigmuzsikáltuk a lakodalmat, úgy 27 és fél órát. Csak ennyit próbáltunk zenélni, úgy 27 és fél órán keresztül. Na jó, hát kimentem WC-re meg vacsorát kaptunk, meg ha vége volt a táncnak, és akkor ének volt. Végig csináltam Péterrel meg Andrással a lakodalmat úgy, és ez Guinness-rekord is lehetne. Mert délután fél 3-kor kezdtük el a menyasszony kísérővel, fel a templomba meg vissza, esernyővel, mert esett egy kicsit az eső, de kit érdekel, a cigányok nem fáznak. Másnap délután fél 5-kor, - mivel minden lakodalomban van két-három csont-részeg, aki az Istennek nem akar elmenni már haza, és ki sem lehet kirúgni, mert vendég, - na, fél 5-kor eltántorogtak végre már. Akkor megittam vagy két deci pálinkát, úgy folyamatosan, és muzsikáltunk még egy órát, mert akkor már úgy benne voltunk. De a lényeg az, hogy odajöttek a székiek, és először csak úgy néztek, hogy kik ezek a fehér cigányok és azt kérdezték, hogy mennyiért vállalunk lakodalmat? Mondtuk: semmi pénzért! Ebben az a dicséret, hogy mert én itt eljátszok Neked székit, vagy akár Amerikában is, mert tudom, hogy ebben állati jó vagyok. De székieknek, otthon, lakodalom, otthon, és még azt is mondják, hogy megfogadnának minket... Hát, ebben irgalmatlan nehéz munka fekszik. Na, hun az a hegedű? Már annyit beszéltünk.
G.I.: Kóta Pali! Légy szíves, hozd ki!
H.B.: Direkt nem hoztam hegedűt. Tudtam, hogyha akartok hallani, szereztek majd…
(hegedű, majd ének is)
Elindultam szép hazámból
Híres szép Magyarországból,
Visszanéztem félutamból,
Szememből a könny kicsordul.
Bú ebédem, bú vacsorám,
Boldogtalan minden órám,
S nézem a csillagos eget,
Sírok alatta eleget.
Aj, Istenem, rendelj szállást,
Mert meguntam a bújdoklást,
A bujdosást, a járkálást,
Az idegen földön lakást.
Réten, réten, sej, a sárvári kis réten,
Elvesztettem a zsebre való pénzem,
A pénzem után a karikagyűrűmet,- galambom-
Azt sajnálom, nem a régi szeretőmet.
Este, este, sej este akar lenni,
Ez a kislány haza akar menni,
Hazamenne, de nincs kísérője,- galambom-
Elkísérem, leszek én a szeretője.
(hegedű, majd ének is)
Galícia közepébe, Galícia közepébe,
Van egy kaszárnya építve, van egy kaszárnya építve.
A kaszárnya kapujára, a kaszárnya kapujára,
Rá van az én nevem írva, rá van az én nevem írva.
Azér’ van az reá írva, azér’ van az reá írva,
Haza ne várjatok soha, haza ne várjatok soha.
Én Istenem, mér’ vertél meg, én Istenem, mér’ vertél meg,
Hátha nem érdemlettem meg, hátha nem érdemlettem meg?
Minden piros hajnal előtt, minden piros hajnal előtt
Könnyemmel meg mosdom előbb, könnyemmel meg mosdom előbb.
(taps)
G.I.: Na, addig had kérdezzem meg a közönséget, mert ez így szokás nálunk, hogy van-e kérdésük.
H.B.: Természetesen. Csak ki kell várni, amíg a gép megy, és leáll.
G. I.: Kérdezzetek nyugodtan. Bátran. Senki?
Az idei évben kaptad, - biztosan olvastátok - a Széchenyi díjat. Ez,- úgy tudom- inkább tudományos kategória. Azért is kérdeztem az előbb ezt a területet, a kutatást is Tőled, mert, úgy tűnik, ez annak az elismerése főképp.
H.B.: Nem, nem, ezek a díjak nem ilyen érvek alapján születnek. Ezek a díjak, a Kossuth- díj, meg a többi is, ezek mind politikai döntések alapján kerülnek kiosztásra. Minden kormány és minden rendszer megvásárolja magának a megfelelő embereket. Én hagytam magam, mert azt mondták, hogy… Sebő megkapta a Kossuth díjat tavaly. És nem azért kapta meg a Kossuth díjat, mert ő nem foglalkozott a népzene-kutatással, mint én, hanem mert akkor úgy volt, én meg most kaptam meg, pedig muzsikus vagyok. És most van egy Kossuth díjas kontrásunk, van egy Széchenyi díjas prímás, van egy nyugdíjas bőgősünk. De ez nem ilyen megfontolások alapján működik. Én benne voltam a Kossuth- díj jelölő bizottságában még a Horn kormány idején. Szóval ezek mindig ilyen díjak. Nincs igazság! Ez megint olyan, hogy nehéz helyesen cselekedni. Vagy nem nehéz? Egyébként ez ( a Széchenyi- díj- a szerk.) ugyanaz a magasság, mint a Kossuth-díj. Pénzben is ugyanannyi. Csak Magyarországon a Kossuth díj „A díj”, és nem tudják, hogy a Széchenyi-díj az pont ugyanaz, ugyanolyan értékű. Egyébként hát az lett volna a korrektebb megoldás, ha együtt kapjuk meg, az együttes tagjai. Nagy kár! Mert mi az Állami- díjat kaptuk meg ’83-ban, a Tímár, a Sebő meg én. Megosztva. Azt az Állami-díjat azért hozták létre, hogy ne csak Kossuth díj legyen. Az szocialista díj volt. Akkor lehetett névadó ünnepség is meg keresztelő is. Ennek analógiájára. Megosztva kaptuk hárman. Most is, ha ilyen meggondolás alapján lett volna a döntés, akkor az lett volna a jó. Tímár most sem kapott semmit. Mármint ilyen díjat. Pedig hát ő aztán tényleg belerakta az egész életét a táncház- mozgalomba. Tehát az lett volna a jó megoldás, de mondom, nagyon sok minden van, ami befolyásolja ezeket a döntéseket. A szakmai díjaknál, mint a Liszt-díj, az Erkel-díj, ezeknél a szakmai díjaknál nagyrészt elfogadják azt, amit javasol a bizottság. Ezek a díjak kurzus- díjak. Hát az hogy néz ki, hogy a Muzsikás megkapta a Kossuth- díjat, a Csoóri Sanyi meg nem. Ezt tudom, mert akkor benne voltam a bizottságban, de nem kaptuk meg az anyagot előre, hanem ott az ülésen osztották ki. Azt is az Orbánék intézték. De nem baj, jól tették! Csak Sanyi nélkül nincs Muzsikás! Akkor váltak szét, de hát ez nem lehet ennek az oka! Szóval, azért nem mondom, hogy nem érdekel, ez egy megtiszteltetés, de csinálom a dolgomat tovább. Ez egy nagy segítség a családnak. Anyagilag. Ennyi.
G.I.: Akkor megint nekem lenne egy másik kérdésem. A férfi énekesek nagyon magasan énekelnek Széken. Állítólag így vannak kinevelve az énekesek már gyerek-korukban. Valahogy tudják irányítani azt, hogy magas hangon tudjanak énekelni. Mint pl. Szabó Varga Gyuri bácsi. Igaz ez?
H.B.: Úgy, hogy szilvapálinkát isznak. Ha azt iszom, én is így tudok énekelni. (nevetés) Egyébként ez abszolút nem vicc. És itt nem a piálásról és a részegeskedésről van szó, de az igaz, hogy nem szabad sokat inni, de a szilvapálinkába, ha tesznek egy kis erős paprikát, az letisztítja a torkot. Nem inni kell! Volt már olyan, hogy tönkretettem a torkom hideg sörrel. Ez segített. De ez megint nem nemzeti sajátosság, mert a kanadai szénbányászok is ugyanígy énekelnek. Tehát aki nem művész, az torokhangon énekel. A falzetto az művi éneklés. A lovagénekek korában fejlesztették ki.
(Vetítés következett, japán táncház- felvételekkel)
G.I.: Köszönjük szépen Halmos Bélának a mai estét. Azt hiszem, mindannyiunknak, akik itt voltunk, egy örök emlék marad ez a beszélgetés. Kérlek, fogadd el ajándékul az Évezrednyitó Beszélgetések két legutóbbi kötetét, hazafelé a vonaton már lesz is időd legalább a Sebő- beszélgetést elolvasni. Önöknek meg köszönöm, hogy itt voltak. Hamar, 12 nap múlva újra találkozunk, hiszen Gémesi György, Gödöllő hatodik ciklus óta polgármestere, az MDF egykori alelnöke, olimpiai vívó kerettag lesz a vendégünk 28-án, kedden este. Érdekesnek tűnik, jöjjenek tehát el! Jó estét kívánok mindenkinek! A viszont látásra!
Elhangzott az Évezrednyitó Beszélgetések alkalmából 2013. május 16-án, Sárváron, a Nádasdy vár reneszánsz dísztermében
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése