2013. április 30., kedd

Eastern Boundary- jazzest New York-iakkal és szentendreiekkel

Eastern Boundary – jazz-est New York-iakkal és szentendreiekkel

Szerző: Gróf István | Fotók: Cooper | 2013-04-30

Ha telt ház nem is, de lelkes jazz-rajongó csapat várta hétfőn este a Nádasdy Múzeum dísztermében az Eastern Boundary Quartet koncertjét. Érdekes módon a kombó amerikai tagjait már ismertük: Michael Jefry Stevens zongorista az utóbbi években már többször volt Sárvár vendége, Joe Fonda bőgős pedig már szinte „hazajár” Sárvárra, jobb kezem ujjai nem elegendők látogatásainak összeszámlálására.
A csapat két magyar tagja, Borbély Mihály fafúvós és Bágyi Balázs ütős ellenben még nem voltak vendégeink. A jazz-ben szokásosan a sebtében toborzott alkalmi együttesek is hatalmas bulikat képesek adni, lévén e muzsikusoknak rendkívüli a zenei felkészültsége, blattolási készsége. Ilyenkor egy félórás egyeztetés után akár kétórás koncertet is képesek adni anélkül, hogy előtte gyakoroltak volna. A téma lejátszása kotta kérdése, az improvizációk pedig jönnek maguktól, úgy szaladnak ki, ahogy a zenészek szeretnék.
Nos, az Eastern Boundary nem ilyen formáció, hiszen 2007-ben már játszottak így együtt, négyesben, és azóta két kiadott CD-vel is rendelkeznek, ámbár rutinos összeszokottságról az esetükben sem beszélhetünk. Első számuk ünnepélyesen, himnikusan szállt alá a díszterem harci freskóiról. Témáját az altszaxi hozta Borbély Misi jóvoltából, majd az est első igazi impróját az apró termetű kis amerikai, Joe szolgáltatta a nagyérdeműnek.
Szokatlan az, ha bőgős, akár penget, akár vonóval húz, nem hajlított kar távolságban fogja le a húrokat, ujjaival. Joe, szokásos afgán körsapkájában, úgy bőgőzött, hogy játékának nagy részét fejmagasságban, néha azonban a feje feletti régióban teljesítette, ritkán mellmagasságban. Csodálni-való egyénisége hamar népszerűvé tette őt: rögtönzései közben hol együtt dúdolta szólamát, hol a ritmust hozva, nagyokat dobbantott, hol nyögött zenéje alá.
A második szám Bartók egyik hegedűre írt darabjának átirata, Fonda jóvoltából. Mint ahogyan azt a bőgős beharangozta, négy húrra (hegedűre) írta azt a zeneszerző, és ő négy húrral (bőgővel) is fogja lejátszani. Michael ebben a számban inkább “lapított”, lényegében a tárogató-bőgő-dob trió adta elő a kortárs zenének is felfogható darabot. A fiatal, 40 alatti hazai dobos inkább seprővel, vagy filces verőkkel dolgozott ekkor. Bágyi Balázs biztosan uralta a ritmus-birodalmát, társaival egyenrangú zenészként. Időnként 2–3 perces –nehogy unalomba fulladjon? – dobszólóival örvendeztette meg közönségét. Eddig megjelent 11 nagylemeze bizonyítja, hogy nemcsak a jazz-ben, hanem az etno-folkban, a népzenében is járatos.
A következő számban már Stevens is bedobta magát maximálisan, saját east-coast zenéjét élvezettel adta elő a jazz-ben szokatlanul kevés akkordot alkalmazó, inkább a jobb kézzel szólódallamot játszani szerető zongorista.
A hatvanas éveiben járó konzervatív öregúr megfontoltan, alaposan zongorázott, a hatásos virgák hiányoztak előadásából. Aranykeretes szemüvege mögül bölcselet sugárzott, de hogy Greenwich Village-ből érkezett bohém az illető, bizonyította rikító, világoszöld zoknijával, a joviális összképet rögtön agyoncsapva. A szünet előtti szám, a Tűzugrás szerzője Balázs, aki valódi balkáni népzenéi témát adott a zenészeinek és nekünk. Fonda “kongázott” lefektetett bőgőjén, és végre Borbély Misi is eleresztett szaxiján egy hosszú, izgalmas improvizációt. A szentendrei születésű zenész kezdetben a Vujicsics-együttesben népzenét játszott, majd a jazz-zel került közelebbi kapcsolatba: szaxofonosként játszott már olyan világhírességekkel együtt, mint Herbie Mann és Jiri Stivin fuvolisták, Zbigniew Namyslowski és az azóta elhunyt Michael Brecker szaxofonosok. A Liszt-díjas Borbély a mai napig a jazz, a folk, a world és a kortárs komolyzene ötvözetét tudja magáénak, és ez, a tegnapi estén, jól kivehető is volt.

A szünet utáni, ismét tárogatóval előadott blues-a keleties hangulatot árasztott, és ugyanúgy rögtönzésektől mentes szám volt, mint a következő, egy klarinét-zongora duó, mely egyértelműen a kortárs zenei irányzatba sorolható volt. Az utolsó közös szám megint Misié volt, a Fogócska című, mely ismét vérbeli jazz volt, és ahol a bőgős és a szaxofonos ismét elemében volt.
Meghajlás után a ráadást a banda két hazai tagja tárogatón és dobokon adta elő. A Lágy balkáni szél inkább a world-stílusba rakható: a monoton, hömpölygő dob-kíséret és az egyetlen szólóhangszer tompán éles vijjogása némelykor Ravel Bolerojának hangulatát idézte fel bennem. És hogy harmincvalahány néző is tud vastapsával komoly véleményt nyilvánítani, azt a sárvári közönség akkor és ott bebizonyította. Mert az azesti produkció hosszú vastapsot érdemelt!

megjelent a www.lathahatlansarvar.hu-n 2013. 04. 30-án, a www.jazzma.hu portálon 2013.05.03-án

2013. április 11., csütörtök

Csúcsformában a Stones- mozifilm az 1978-as koncetről

Csúcsformában a Stones - mozifilm a Rolling Stones 1978-as koncertjéről

 2013.04.11. - Gróf István

A Savaria mozi idén tavasszal már a harmadik koncertfilmjét mutatta be a nagyközönségnek: a Doors és Jimi Hendrix után a Rolling Stones-é következett a rocklegendák sorában. A buli színhelye a texasi Fort Worth aréna volt, ahol 18 mm-es filmre rögzítették a brit invázió legsikeresebb bandájának Some Girls, 1978-ban kiadott lemezét bemutató koncertjét. A filmet, majd ezt DVD-n és CD-n kissé később, 2011 novemberében dobták csak ki, ügyes marketingfogásaként a piacot irányítóknak.

Mit lehet mondani annak, aki az elmúlt 2 évben a bandáról 3 könyvet elolvasott, 4 rádióadást megszerkesztett velük, 23 CD-jük rendszeresen forog otthon a lejátszójában? - kérdezhetném kissé nagyképűen. Egy dolgot biztosan nem: az internetről levenni a közlendő anyag 80 %-át: az időszámításunk előtti megalakulást, a 27-esek klubjában helyet kapó Brian Jones halálát, a frontember Mick Jagger csajozásait, Keith Richards kábítószeres múltját, a 400 millió dolláros stadionturnék bevételét, a 70-hez közeledő bandatagok érthetetlen ambícióját. Nem, most tényleg a filmhez kapcsolódó élmények következnek, melyek feltételezik már a Rolling Stones-os „alapismereteket".
Legelőször is: szemünk már hozzászokott a barázdált arcú, redőnyös homlokú, roggyantott alapállásban játszó hatvanvalahány éves bandatagokhoz. Most felüdülés volt látni a fiúkat 34 évesen, fiatalon, lelkesen, jókedvűen. És ami a lényeg: sem ital, sem kábítószerhatást még nyomokban sem fedezhettünk fel - szemre - a zenekar tagjainál, pedig ez volt ebben a szakmában az igazi pokoljárás időszaka. A koncert helyszíne sem egy stadion volt, 100.000-nyi, távcsövező nézővel. A terem néhányezres befogadóképességű volt, ahol az első sorban állókkal gyakran lepacsizott az énekes. A légkör, ha nem is intim, de közvetlen volt, zenész és rajongója egy levegőt szívtak. Mai szemmel szokatlan, de akkor megszokott volt a technikai háttér is: több méter magasan, végig a színpadon széltében tornyosultak a hangfalak, olyan stabilan, hogy a legvisszafogottabb Stone, a basszgitáros Wyman sokszor nekik is támaszkodott. Bár már akkor sem voltak anyagi gondjai a zenekarnak, mégis jólesően konstatáltuk azt, hogy a vokálozó hangszeres bandatagok közös mikrofont használtak. Pedig Paul McCartney és George Harrison sem voltak mindennapi hangú énekesek, őket is így együtt énekelve ismerte meg a világ. Valahogy jobban összezeng a vokál, ha ketten tercelnek, énekelnek egymás mellett, és ez bebizonyosodott ezen az előadáson is.
Mint ahogy napjainkban sem, úgy akkor sem adott a Stones - ellentétben sok más bandával -, kristálytiszta, steril, lemezzel egyenrangú koncertet. Nemcsak a bluesos ihletésű számokban a hangszeres improvizációk az okai ennek, hanem az is, hogy a zenei irányító Keith úgy kezdi, folytatja, végzi a dalokat, ahogy a hangulat adja éppen, és ettől lesz igazán élő a buli. Az Just My Imagination-ban például a két gitáros későn érte el a mikrofont, amikor a vokál részük jött, de ezt kedvesen elütötték egy vigyorral.

A számokról: megállapíthatjuk, hogy zömében a korai évek rock and rolljára, és a 70-es évek rockzenéjére épült a repertoár. A korai 60-as évek bluesfeldolgozásai ugyanúgy kimaradtak, mint a kései 60-as évek pszichedelikus, kísérletező dalai, vagy a 68-69-es sikeralbumok, a Beggars Banquet és a Let it Bleed komoly mondanivalót megfogalmazó, kőkemény dalai. Jagger szájából hiányzott a vijjogó szájharmonika, és a fontos blueshangszert, a slide gitárt is csak egy számban hallhattunk. Ellenben volt két Chuck Berry rock'n'roll az 50-es évekből, melyeken felnőtt a banda a tanoncéveiben, és melyek mind Keith gitárjátékát, mind Mick előadói mozgáskultúráját meghatározták. A műsor közepén - mivel e lemez bemutatóját tartották a koncerten - a '78-as Some Girls lemezük 10 dalából hetet sorjában lejátszottak. A kissé hasonló kaptafára készült kemény rockszámok, így a When the whip comes down, a Miss You, a Shattered, a Respectable és az Imagination közül főleg az utóbbi kettőben tudtak a gitárosok, Keith és Ron gondoskodni arról, hogy többperces rögtönzéseikkel feldobják a dalokat, a közönséget, és nem utolsó sorban, magukat is. Féltem a Miss You előadásától, mivel az akkor divatos diszkóhullám meglovaglásáért tett túlzott kompromisszum miatt sok kritikát kapott Jagger ezért a daláért. De végül sem ő, sem konzervatív texasi közönsége nem vette diszkósra a figurát. A két lassú ballada, a Beast of Burdon és a hangszerváltásokkal előadott country dal, a Far Away Eyes örökzöldekké minősültek: a banda későbbi koncertjein is gyakran elhangzottak. Ez utóbbi dalban Mick a zongora mögé ült, és - láss csodát - ezáltal megkomolyodott. No, nem azért, mert koncentrálni kellett volna a dalra, vagy komoly mondanivalót közvetített annak szövege. Az oka prózai: nem ugrabugrálhatott szabadon, hanem stabilan a hangszeréhez volt kötve. Ronnie Wood ezúttal a steel gitáron hozta a műfajra jellemző hangulatos, csúsztatott szólamokat. Elhangzott még három dal a 72-s Exile albumukról, melyek közül a Happy címűben kapott Keith szólóénekesi feladatot. Ez a szokás később egyre nagyobb teret kapott: az 2000-s évekbeli koncerteken a gitáros több dalt is elénekelhetett. A 73-as Kecskefej-leves albumukról hál' Istennek nem a "ritkanyálas" Stones- dalt, az Angie-t, hanem a Star, Star c. dalt nyomták le. Az egyetlen igazi blues Robert Johnson 1937-ben írt dalának, a Love In Vain-nek a Stones által csodálatosan feldolgozott adaptációja volt. A nagy Rolling-slágerek közül csak három hangzott el a koncerten: a Honky Tonk Woman az elején, majd az őrjítő, a hangulatot extázissá fokozó Brown Sugar és a Jumping Jack Flash a műsor végén.

A zenészek: a zenekar énekese, showmenje, Mick Jagger vékony, kisfiús örökké mozgó alakja uralta a színpadot. Mick jellegzetes hangját 'megtanultuk' az elmúlt 5 évtized alatt: ámbár nem túl nagy sem a hangterjedelme, sem hangereje, egyéni hangszínével biztosan, hiba nélkül énekelte el a dalokat. Szándékosan nem a napjainkban elcsépelt kifejezést, a frontembert használom rá: ő az a showmen, aki a 60-s évek közepétől új dimenzióba helyezte a szólóénekes posztját a rockzenében. Nehéz megállapítani nála, hogy meddig szórakoztató, és mettől öncélú a magamutogatás, de egy jó adag exhibicionizmus sőt, narcisztikus önimádás nélkül ez a játék nem megy. Mindennek a show-t kell szolgálnia: a vödör vizekkel a közönség lelocsolását, a legfiatalabb bandatag, Ronnie molesztálását, piszkálását a színpadon, a gitáros szájából a cigaretta kiszedését és látványos eltaposását, a karkötők és horogkeresztes trikó viselését, meleg mosolyok küldését zenésztársának, de az alaposan kitömött alsónadrágon keresztül a nemi szerv markolászását is. Az előírt koreográfia szerint még zakóban, kalapban kezdett az énekes, a műsor végén már csontsovány félmeztelen testéről folyt az izzadság.
Keith Richards, a másik alapító gitáros, a zenei ász a csapatban, Mickhez hasonlóan, még meglepően kisfiúsan nézett ki akkor. Jellegzetes beállása, gitárjátéka, a banda feletti, tudatalatti, nem észrevehető kontrollja már akkor felfedezhető volt. Ami meglepett: a Mick mögé énekelt vokáljai határozottan, tisztán szóltak: a Far Away Eyes-ban egyenesen lenyűgöztek. Charlie Watts, a rövidre vágott frizurájával a bandában egyedüliként díszelgő dobos szemre nem láthatóan hozta a kemény, dübörgő ritmusokat úgy, mintha seprővel szvinget kevert volna. Bill Wyman, a kőarcú kő (Stone) akkor még tagja volt a bandának, egészen '93 januárjáig. Jó volt hallani precíz basszusmeneteit a 80 fokos szögben, már-már bőgőszerűen felállított hangszerén játszva. Kár, hogy már nincs köztük a flegma arcú, Mick provokálásait semmibe vevő, kitűnően muzsikáló basszgitáros: 1996-tól saját bandáját felügyeli Georgie Fame-mel, Gary Brooker-rel a háta mögött. Ronnie Wood, aki Bill-el ellentétben még új fiú volt a texasi koncerten: az 1969-ben elhunyt Brian Jones, majd az 1974-ben távozó Mick Taylor megtiszteltetést jelentő utóda lett a zenekarban. A több évtizedes múlttal rendelkező profi zenész nemcsak tudásában, hanem imázsában is illeszkedett a Stones-hoz. Állandón a szájában lógó cigijével, fülében karikákkal teletűzdelve, megrögzött piásként hozta a külvárosi prolisrác jellemzőit. Ezen a koncerten neki még bizonyítania kellett, hogy megérdemelten lett a világhírű ötösfogat tagja. Ahogyan láttuk-hallottuk, ez sikerült is neki. Ian Stewart barna, makacs skót szemeit is sikerült felismerni a zongora mögött. Az önkéntesen is a külsős tag szerepét felvállaló billentyűs különösen sokat dolgozott Ian McLagan ex- Small Faces orgonista kollégájával együtt a rock uralta műsorban.
1990. július 31-re szólt az első jegy! Bécs, Prater stadion, Urban Jungle Tour, benne a nagyvárosi fenevadakkal. Addig nem akartam meghalni, míg nem hallottam a Rolling Stones-t. Megéltem. 11 éves fiammal mentem el már az első magyarországi koncertre Pestre, hogy lássa-hallja a gyerek, mitől döglik a légy. A Voodoo Longe Tour 1995-ben volt, ezt a 2007-es Bigger Bang követte, szintén Pesten, a Puskás Ferenc stadionban. Idén nyáron otthon, Londonban játszanak a 'fiúk', a Hyde Parkban. Elmennék, de már látom, semmi sem lesz belőle. Úgy döntöttem, inkább megnézem Szombathelyen a Some Girls koncertfilmjüket. Jól döntöttem. És azok is, akik ott voltak szerda este a moziban.

Megjelent a www.vaskarika.hu és a www.bluesvan.hu portálokon