2013. február 19., kedd

A rozsda nem fog aranyat- LGT koncert az Arénában

A rozsda nem fog aranyat! - LGT koncert az Arénába

2013.02.19. - Gróf István - Fotók: MTI Fotó Mohai Balázs

Füst-, és rozsdagyár alcímen propagálta műsorát a mára negyvenéves születésnapját is betöltő Lokomotív GT ezen a februári hétvégén, a budapesti Papp László Arénában. Nos, sikerült is nekik a rozsdát levakarni: nemcsak hogy nem nosztalgiabulit adtak, álságos búcsúkoncert címkével eladhatóbbá téve azt, hanem valóban fel-, át-, és összedolgozva a régi dalaikat, sikerült a nagyérdeműnek lejátszani azokat újra - újként! Ennek a kétségen kívül merész zenei vállalkozásnak az újrahasznosítás volt a célja. Ezt a tervüket sikerült is elhitetniük a közönséggel, akik ennek hatására háromszor töltötték meg a koncerthelyszínt. Mindez - állapítsuk meg őszintén -, manapság csúcsteljesítmény Magyarországon, különösen hazai előadó esetében.

A Lokomotív GT-nek nincs stílusa: a legeklektikusabb hazai formáció, amely több évtizeden keresztül gyártotta a jó értelemben vett slágereit, legyenek azok lírai balladák, könnyedén előadható beatdalok, dübörgő rockszámok, zeneileg bonyolult, progresszív darabok, szerelmes song-ok, vagy színpadra szánt kuplék. Ez az eklektika kétségen kívül a rendkívül tehetséges billentyűs, Presser Gábor hozadéka, aki a kezdeti időkben Frenreisz Karesznek, Barta Tamásnak sem engedett sokat, de később Karácsony Jánosnak, Somló Tominak is csak színező szerepet szánt a zenealkotás területén.
Az idő igazolta Picit: Szörényi Levente mellett a hazai rockműfaj legtehetségesebb, leginvenciózusabb, ugyanakkor legtermékenyebb zeneszerzője, akinek a "trónról való letaszítása" még egy jó darabig biztosan várat magára. Ugyanakkor- és ez nem mindig jár együtt-, hangszerének felülmúlhatatlan mestere. Talán ez a tökéletes, sok stílust is magabiztosan játszani képes tudása csatolt vissza: saját szerzeményeit is, billentyűs játékához igazítva, különböző stílusokban komponálja meg.

A színpadon a vasúti óra 3. 45-öt (?) mutatott, mikor is magyar idő szerint 19.20-kor a piros sorompó felnyílt, és a fényszórók fókuszában Presser határozottan belevágott a Fiú kemény dúr-akkordjaiba: a koncert elkezdődött. Rögvest jelzett is: Csak az jöjjön, aki bírja, aki tudja, hogy végigcsinálja - szólt a mester ars poeticája. Majd jöttek a nem rajongók által is ismerős dalok a 70-s évekből: Szólj rám, ha hangosan énekelek Indián, azaz Karácsony János, a Mi lesz velem Presser, majd az Éjszakai vonatozás Somló énekével. Az Ilyen a boksz c. jellegzetes Presser-dörmögés után nagyot váltott a gitáros Engedj el és a Lesz-e még dalaival magas falzettjén, az előbbiben Somló ragyogó fuvolarögtönzéseivel. A nap egyik meglepetése egyébként az övé: basszusgitáron, tenorszaxin, szájharmonikán, Anderson-fuvolán, boogie-t a zongorán ugyanolyan magabiztosan szólaltatott meg, mint ahogyan övé a hazai rockélet egyik legjellegzetesebb rekedtes soul hangja is.
A koncert számomra egyik legizgalmasabb dala a 10 percen keresztül nyomott És jött a doktor c. nóta volt. Lázító ritmuskísérettel énekelte el Presser Pici a nem túl bő verset, majd a végeláthatatlan hangszeres improvizációk végre meghozták a jókedvünket: behunyt szemmel már-már Török Ádám zakatoló ...a zene, a zene, a zene kell nyögdécseléseit hallottam vissza. A koncert kedves érzelmi színfoltja volt a Barta Tamás-emlékezés. Az Amerikába vándorolt, majd ott tragikus körülmények között meghalt alapítótag, gitáros emlékére - a kivetítőkön keresztül képeken is megidézve -, eljátszották három dalát, melyek közül főleg a csiszolatlan rock'n'roll, az Ő még csak most 14 hozta lázba a közönséget.
Somló utánozhatatlan énekével mindannyiszor beborsózik a hátam az Álomarcú lány hallatán: ez most is bejött. A Síneken c. szám zakatoló ritmusa már előrevetítette Solti János, az alapításkori Laux József dobos, annak Amerikába költözése után '76-ban helyére került ex-Generálos ritmusember szólóprodukcióját. Technikai-, és fényjáték rásegítéssel sikerült nem lankadó figyelemmel kísérni a dobszólót, melyet aztán a Barta Tamás helyére 1975-ben lépett, szintén Generálos Karácsony János, alias Indián szólóprodukciója követett.
A három dal, közte a Nem tehettem róla egy szál gitárral megtette hatását, különösen azért, mert a zenész nem a színpadon, hanem a nézőtér valamelyik bal oldali páholyában, azaz köztünk játszott, ugyanúgy, mint a következő blokkban, a Tabán-dombi nosztalgiabulin, ahol a zenészek, Presser, Somló és Karácsony a nézőtér elejére becsúsztatott kis színpadon unplugged adták elő a Miénk itt a tér, az Annyi mindent és a csak énekhanggal előadott Egy elfelejtett szó c. dalaikat. Pici itt most a billentyűket egy kis tangóharmonikán bűvölte, melynek vállpántja több alkalommal is elengedett, de a show így is ment tovább.
Ezután újabb blokk, az utánpótlás bemutatkozása következett: a hattagú háttérzenekar, - így a szaxik- trombita összeállítású fúvósszekció, és a megerősített ritmusszekció kongával, basszussal és billentyűvel - tagjai kiválóan énekeltek is: a gitárversenyt nyert Enyedi Sándor, valamint Papesch Péter, Csányi Pisti, a kongás Dely-dinasztia leszármazottja, Dely Domokos és Kovács Kovax Péter bemutatták, nem mindennapi énektudásukat is. Egy ritkán elhangzó lírai dal, a Dusán Sztevanovity szövegére írt, Presser Pici által elénekelt Magyarország juttatta eszembe azt, hogy az LGT is - pár évvel Szörényiék után - rájött arra, hogy a sikert nekik is itthon, Magyarországon kell keresni. Brit Lincoln fesztivál ide, USA- lemezfelvétel oda, Baltikum stadionjai amoda: a 80-s évek eleje óta itt terem meg igazából a babér, ami jóval nagyobb elismerés, mint néhány, kint forgalmazott kislemez kiszámíthatatlan sikere.
A rozsdátlanításról már beszéltem, a füstmentességről még nem. Nos, a rockbanda visszafogottan bánt a színpadi kellékekkel, a showelemekkel. Nemhogy füstölés nem volt, de a fények is korai 70-s évek puritán módján pásztáztak a stadionban. A két oldalsó kivetítőn, fekete-fehéren legtöbbször a zenészeket mutatták a kamerák, de a középsőn sem vitték túlzásba az avantgárd film-bejátszásokat. Néhány dalban egy 15-20 főnyi táncos-statiszta próbálta feldobni a hangulatot, de ha nem lettek volna, az sem lett volna baj: a Ha eljönnek az ördögök-ben táncuk látványosnak volt mondható, a Ringasd el magad-ban pedig csak hangulati aláfestő volt.
A Sziszifuszi blues-ban ismét kitett magáért az est számomra másik meglepetése, Indián. Karácsony ragyogó, invenciózus gitárjátékát, amelyet eddig, lemezfelvételekre hagyatkozva nem hallhattam, most fedeztem fel: mint szólógitáros, az elektromos hangszer adta lehetőségeket kiaknázva, kitűnően teljesített ugyanúgy, mint az azt követő nótában, mely igencsak hardrockos hangszerelésű volt.
A következő egynéhány dal Presser blokkja volt, így a Gondolj rám, a Kék asszony, a még korai Kotta nélkül, vagy a filozófiáját közvetítő Nem adom fel. Az elsőben olyat orgonázott Pici, barokkos bevezetője után, hogy az még Keith Emersonnak is becsületére válhatott volna. A koncert kétharmada körül kissé leengedett a hangulat: egyre többen szállingóztak ki a büfébe, főleg Presser dörmögő-monoton balladái közben, de gyorsan meghozta a fordulópontot a Ringasd el magad előadása, melyben nemcsak minket, a közönséget énekeltették meg a fiúk, hanem Somló Tamás vezényletévek egy ragyogó szaxofon blokkal zárták le a dalt.
A Mindenki-t persze mindenki együtt énekelte a zenekarral, majd a négy főszereplő, Presser, Karácsony, Somló és Solti, az LGT 1976 óta együtt muzsikáló legénysége, elköszönt az Aréna nézőközönségétől. A vasúti óra már 2. 40-et (?) mutatott, valójában fél 11 volt. Ráadásként a kihagyhatatlan Neked írom a dalt hangzott el, majd Presser Pici lírai dala zárta a sort: ...a szél lassan elfújja az utolsó dalom. Ahogyan két bő éve Levente az Ősz van már-ral búcsúzott ugyanitt.

Az LGT zenészei aznap este lesmirglizték a dalokról a rozsdát. Az életművet nem kellett alávetni ennek: az bearanyozódott. Márpedig a rozsda nem fog aranyat. Én pedig, a már meglévő best of albumok mellé elkezdem beszerezni a stúdió-lemezeket is. Talán még nincs késő.

megjelent a www.vaskarika.hu portálon