2012. december 30., vasárnap

A herflikirály évzáró bulija- a Pribojszki Mátyás Band

A herflikirály évzáró bulija - Pribojszki Mátyás Band a Lamantin Klubban

2012.12.30. Gróf István

Fergeteges bulit csapott Magyarország egyik, a blues műfajában talán a legjobb működő aktív koncertzenekara, a Pribojszki Mátyás Band Szombathelyen, a Weöres Sándor Színház Krúdy Klubjában, pénteken este.

„1951-ben Muddy Waters a West Side-i Smitty's Cornerbe tette át székhelyét. Zenekara vitán felül stílusa legjobbja volt, legszebb napjaiban Little Walter harmonikázott, Otis Spann zongorázott. Túl a West Lake-en, a Sylvio's nevű kocsmában Howlin Wolf és bandája nyomta: csak úgy dőlt az izzadság Wolf robusztus fejéről, amikor üvöltötte a Forty Four-t. Nem sokkal mellette, a Meteor klubban a vékony, szikár Elmore James tűnt fel, velőtrázó, feszes hangjával, mögötte Homesick James basszusozott, Sunnyland Slim zongorázott, J. T. Brown tenorszaxizott .." - írja Paul Oliver a Blues története c. munkájában az 50-s évek eleji Chicago-i urban-, avagy elektromos bluesának aranyéveit bemutatva.

Önkéntelenül ez a közel hasonló hangulat ragadott meg december 28-án este a Lamantin Klub nyári színhelyeitől igencsak eltérő, ezúttal hangulatos, meghitt, a jól-érzésre optimális helyet találó színház éttermében- kocsmájában. A Chicagó-i nagy öregek sorából ezúttal Jimmy Reed Bright Light Big City c. dalával kezdett a meghívott zenekar, a Pribojszki Mátyás Band, melynek jellegzetességeit, a flegma éneket, a magasan vinnyogó harmonikajátékot, valamint Reed dobosa, Fred Bellow által meghonosított, addig még nem alkalmazott pörgetős dobjátékát hűen adta vissza a bluesbanda. Pedig évzáró bulijukat Kovács Erik zongoristájuk nélkül, annak betegsége miatt voltak kénytelenek megtartani. Az együttes névadója, vezetője, Pribojszki Matyi a legjobb magyar blues-harmonikás jelenleg. Erre a tízlyukú kis hangszerre a Manó becenevű, ha jól emlékszem, Szabó György néven anyakönyvezett herflis - a 60-s évek közepén a Liversing-gel együtt, a budapesti rhythm & blues műfajban kiemelkedő Atlas együttes zenésze - hívta fel ifjú gimnazistaként a figyelmemet. Igazából Szabó Tamás kezdte meg a sort e hangszer művészi fokon való játékával, Fekete Jenőékkel, a Palermo Boogie Gangben, a 80-as években, de az utóbbi időben Tomi műfajt váltott. Ugyancsak nagy szaktekintélye lett e kis hangszernek az ezredfordulón Ferenczi György, aki tökélyre fejlesztette technikai tudását, de ő is elpártolt a blues-tól a világzene irányába, ami bejött neki. Hajrá!
Matyi is majd két évtizedes zenei múlttal rendelkezik már, de pályája 2003-tól indult be igazán. Szakmai elismertségének talán két állomását elég, ha felelevenítjük: 2009 december 8-án, Pesten, az A 38-as hajón a XXI. század legelismertebb fekete, két évvel később ugyanitt, a Moulin Rouge-ban a leghíresebb fehér szájharmonikása előtt játszhatott zenekarával. Pedig mind Sugar Blue, mind Charlie Musselwhite is alaposan megválogatják, hogy kikkel osztják meg a színpadot. (Mint ahogy 1987-ben John Mayall is így tett, mikor a vasi Zsoldos Báró Zoltánt és csapatát hívta meg előzenekarának magyarországi turnéja alkalmával. Nem csoda, hogy tömegével utaztunk le akkor mi is, sok száz kilométert megtéve a koncert állomásaira.) Matyi előbb a Blues Fools nevű, Békéscsabáról verbuvált R&B bandában alapozta meg hírnevét a hazai blues-világban 1994-2003 között, majd önálló karriert kezdett, melynek eredményét 4 CD és egy műsoros DVD jelzi.
Bandájában az e napi fellépést nem vállaló zongorista hiányában arra a Szász Ferenc gitárosra hárult a többletfeladat zöme, aki a kilencedik éve a zenekarvezető legfőbb támasza. A harmonikás- énekes vele, mint szólistával egyeztette a műsort, sokszor menet közben is, és a gitáros a bluesban nem túl gyakori vokálozást is teljesítette. Stílusában inkább az amerikai bluesgitárosok, Albert Collins, Buddy Guy stílusát fedezhettük fel, azaz nem a könnyed, gyors, technikailag látszólag nehezebben kivitelezhető virgák, hanem inkább a súlyos, lélekbőljövő riffek, ritka, de hatásos beszúrások jellemezték játékát, benne a műfaj savát-borsát adó improvizációit is, de a funky-s, soul-os számokban, a sodró, gyors ritmusú akkordmenetek lejátszása sem okozott gondot neki.
A tavaly elhunyt Kepes Robi helyére beállt Eckert Ervin ragyogóan teljesített a basszgitárosi poszton. Jól érezte a bluest, és ami fontos manapság, jókedvűen, az összjátékot élvezve muzsikált. Biztos pont volt a ritmusszekcióban Molnár Dániel dobos is, aki az ilyenkor előírt szokásos dobszóló show-tól ezúttal eltekintett, teljes megelégedettségünkre.

A műsorban hagyományos Chicago-blues- feldolgozás (Jimmy Reed), saját bluesrock szám (She Wants To Tell), boogie (Wet Lips), 1953-ból származó Elvis-dal átirat (Mistery Train- ebben jót slide-ozott Szász) mellett hagyományos 12-es lassú blues (benne Feri a B. B. Kingtől tanult piano- forte hangerő- váltásokkal), lüktető soul-funky (melyekben Pribojszki előszeretettel használta a billentyűs kromatikus harmonikát is), talpalávaló boogie, dögös shuffle, jazz-es átirat (Kenny Burell-től) hangzott el. A vége felé pedig, - a forró hangulatot fokozandó - még több rock'n'roll szólalt meg, így a Farmer Joe is, melyet ezelőtt jóval jámborabb változatban a Searchers együttestől ismertünk meg. Pribojszki nem tipikus showman, de a két évtizede fellépő művész természetesen jól élt a színpad adta lehetőségekkel. Direkt a számára legyártott piros, spirális kábelre szerelt harmonika-mikrofonjával gyakorta a közönség közé vonult, közvetlenebbé téve műsorát. Egyik számában egy vendég borospoharába fújta- szívta el keserves blues-át a fekete ingben, fekete nadrágban fellépő zenevirtuóz, egy másikban szájába bekapva hangszerét játszott. Játékát a magas technikai tudás és a sokoldalú, ötletdús rögtönzések jellemezték. A kis diatonikus pofagyalu legfelső két hangján is magabiztosan brillírozott, ahova a köznapi amatőr már nem merészkedik. Emlékezetes színfoltja volt az estének, mikor a zenekarvezető ott tartózkodó vasi kollégáját, a névnapját ünneplő Farkas Jánost hívta fel a színpadra egyet jammelni, akivel a Caledonia c. örökzöldet fújták el. A két félidőből álló, majd háromórás koncert utolsó darabja egy csak gitáron és herflin előadott country-blues nóta volt, majd egy rock'n'roll, mint első, és egy funky-őrület, mint második ráadásszám után vonulhatott le a banda.

Ritka már manapság jókedvűen, az előadásukat kimutathatóan élvező zenészek koncertjét hallgatni a rock műfajában, ahol a bandatagok csipkedik egymást, nevetnek, ökörködnek, azaz érzelmileg és szellemileg is egy hullámhosszon vannak úgy, hogy ebbe a közönségüket is sikerrel bevonják. Pénteken este ennek voltunk részesei. Meg is őrizzük jól az emlékezetünkben.

megjelent a www.vaskarika.hu portálon

2012. december 14., péntek

CELEBRATION DAY- ZEPPELIN ÜNNEP A MOZIBAN

CELEBRATION DAY- ZEPPELIN ÜNNEP A MOZIBAN

2012.12.14. Gróf István

Majdnem pont 5 éve, hogy a világ első, és legelső heavy-metál bandája, a Led Zeppelin 27 éves szünet után újra összeállt egy teljes koncert erejére, és fergeteges bulit csapott a londoni O2 Arénában. Tudvalevő, hogy John „Bonzo” Bonham, a banda dobosának 1980-ban bekövetkezett halála után a zenekar megszűnt létezni. Az újbóli fellépés apropója Ahmet Ertegun török-amerikai impresszárió, az Atlantic lemeztársaság főnökének elhunyta volt. A koncerttel az ő emlékének adóztak.

A re-union koncertekkel kapcsolatban sokszor bejött az az aggodalmunk, hogy a kiürült pénztárcák okán trombitálja össze egy szintén üzletet szimatoló producer az egykor fényes csillagokat, és az eredmény legtöbbször egy erőltetett koncert, ahol a dalok épphogy felismerhetőek, a zenészek nem mindig, a feeling meg soha. Szegény Ian Gillan, amikor a huszonvalahanyadik Deep Purple csapattal néhány éve a szomszédos Wiesen-i fesztivál vendége volt, sok mindent produkált, egyedül az éneklés nem ment neki. Kár volt neki nem hamarabb abbahagyni! A rockzenészeknél különösen fennáll a lehetősége a divatból való kikopásnak, mert ez a műfaj kevésbé időtálló, mint pl. a blues vagy a jazz, ahol az improvizációk adta lehetőség biztosítja az előadónak a közönséggel való közvetlenebb kapcsolatot, legyen szó akár a 73 éves John Mayall 10-ik hazai koncertjéről, vagy- a Deep Purple-nél maradva-, Jon Lord tavalyi Blues Project-jének előadásáról, mely még a billentyűs halála előtti hónapokban is felejthetetlen volt.
Szóval fel volt adva a lecke az egykori legendáknak: a bukás lehetősége is benne volt a pakliban. Így volt ez a másik brit megasztár csapat, a Cream 2005-ös Royal Albert Hall-beli koncertjén is: a majd három évtizedes szünet után végül Claptonék is tökéletes zenei élményt produkáltak. Persze Robert Plant és Jimmy Page, a Zep két alapembere sokat koncertezett addig is szerte a világban, gyakran együtt is.
Nekem is sikerült 1998. márciusában összefutnom velük a Budapest Sportcsarnokban adott koncertjükön, ahol az ott előadott számok kétharmada a zeppelines időkből szólalt meg. 1985 nyarán, a Bob Geldoff által Londonban és Philadelphiában párhuzamosan rendezett jótékonysági koncerten három dal erejéig bedobták a fiúk is magukat Phil Collins pótdobossal, majd az Atlantic lemeztársaság 40 éves szülinapi, 13 órás ünnepi koncertje következett, ahol már 5 régi dallal szálltak be a számtalan előadót felvonultató New York-i programba.
Ez a buli azonban más volt: egy kétórás koncertet kellett adniuk, és annak penge élesnek, kifogástalan minőségűnek, és a közönséget is lázba hozónak kellett lennie. Robert a konferáláskor beszámolt a 6 héten át tartó próbákról. Látszott is a lámpaláz a zenészeken: a koncert első felében egyetlen mosolyt sem láthattunk egyikőjüktől sem, pedig a 4 zenész a hatalmas színpadon, a dob körül, 5 méteres körzetben, egymástól karnyújtásnyira figyelt egymásra. Magyarán: egy kupacban voltak, egymás biztonságos melegét érezve. Talán Jimmy volt az első, aki egy jól sikerült tekerése után elhúzta szája szélét, majd Plant vigyorgott egyet a jól kiénekelt magas C után. A profin, magabiztosan zenélő John Paul Jones, a basszusgitáros-billentyűs végig állandó stresszben volt, a csapat új fiúja, az apja nyomdokaiba lépő dobos, Jason Bonham is talán az utolsó számnál engedett csak ki.
A számok pedig egymás után robbantak be a nézőtérre, az elvárt hangerővel, a sokat hallott zenei ötletáradattal, ritmusvariációkkal, kívülről dúdolt gitár-riffekkel, velőtrázó sikolyokkal. Az I., törő-zúzó albumról a Good Times, Bad Times, a II-ról a Ramble On, a IV. albumról pedig a hozzáértők szerint csak minden tizedik dobos által lekísérhető Black Dog tette helyre a kétkedőket: igen, egy vérbeli Led Zeppelin koncerten vagyunk. Majd az V., VI. -os albumaikról következtek a se nem blues, se nem hard rock stílusú számok: ezek már a progresszív korszakuk termékei voltak a 73-76 közötti évekből, ahol persze az inspiráció, mint a Tramped Under Foot esetében Robert Johnson, a Nobody's Fault -nál Blind Willie Johnson blues-fateroktól eredeztethető.
Jimmy Page, a XX. század három legjobb brit gitárosát - rajta kívül Eric Claptont és Jeff Becket is - kitermelő legendás Yardbirds együttes egykori zenésze alaposan belemerült a muzsikálásba. A kezdéskor mellényes öltönyt, fehér inget viselő, immár hófehérbe őszült mester előbb a zakójától, majd a csokornyakkendőjétől, aztán a mellényétől szabadult meg, majd mikor a Since I've Been Loving You című örökzöld Zep-átiratba belekezdett, már az ingujja is fel volt tűrve. A keleties arcélű gitáros, az esemény producere és rendezője is egyúttal, számonként cserélte gitárjait, hol a hagyományos rock-, hol a finomabb akusztikus-, hol a slide-olásra használatos blues-hangszínűt használta, míg a Kashmir c. daluknál előszedte az általa meghonosított kétnyakú hangszerét, melynek alsó nyakán 6, a felsőn a 12 húros gitár hangjait szólaltatta meg.
A rekordot ebben azonban Howlin Wolf, Chicago-i blues-fater egykori kísérőinek ma is aktív szaxisa, Eddie Show bandájának gitárosa, ifjabb Eddie Van Show tartja, háromnyakú gitárjával, melyet nekem is volt szerencsém élesben is meghallgatni. A nemcsak a Jupiter-lámpák melegétől megizzadt Jimmy igazi közönségkápráztató produkcióját a világhírt meghozó Whotta Lotta Love-ban hozta, ahol az erősítőnek és gitárjának gerjesztésével a szférák zenéjét varázsolta be. Robert Plant, a görögös isten arcélű, szőke sörényét a mai napig is büszkén lobogtató, a bandába való belépése előtt meglehetősen alulfoglalkoztatott énekes öblös, gurgulázó hangja most is hasonló erővel, és biztos magasságokban szárnyalt. Talán a lemezfelvételeken hallható, a csak ott produkált technikai rásegítések maradtak el, érthető módon. Az Alexis Korner angol blueszenész - vagy ahogy Britanniában hívták, a Gov'nor, azaz a Gazda - által 1966-ban felfedezett énekes becsülettel letöltötte az inaséveket, az évtized végére a rockbirodalom egyik legmeghatározóbb énekes-frontembere lett. Egy szám erejéig a harmonikáját is elővette, ami talán jobban hangzott volna egy tradicionális blues-felvételen. A Starway To Heaven című lassú, gyanúsan slágerré vált dalukban - talán a Rolling Stones Angie-je ilyen - látszott rajta először, hogy a dal eléneklése kötelező anyag számára.
John Paul Jones, Plant-tel ellentétben alaposan megnyiratkozott, inkább egy londoni double decker buszsofőrjének nézném, mint a világ egyik vezető rockbandája basszerosának. Talán Rolling Stones-os kollégájától, Bill Wyman-től tanulta el a minimális mozgást, a legvadabb számoknál is békésen, két lábon pihenve hozta a basszusfutamokat, mindig precízen, pontosan, és hatásosan. A dalok egy részénél a billentyűkhöz ült, és keze alól nemcsak a rock'n'roll zongoracsépelések, a széles ívű progresszív szintibetétek, a blues-os Hammond-futamok keveredtek ki, hanem - ekkor basszgitáros nem lévén - a sokat tudó Korg-jának orgona lábpedáljaival hozta a mély hangokat.
John Bonzo Bonham, a Zep fiatalon elhunyt ütőse annak a dobos-generációnak volt tagja, melybe tartozott Keith Moon, a Who, vagy Viv Prince, a Pretty Things ritmusembere is, akik teljes odaadással, teljesítményük maximumát hozták hosszú éveken át minden koncertjükön, lemezfelvételeik során. Ezt azonban csak nagyobb lazításokkal, azaz alkohol-, és kábítószer- fogyasztással tudták ellensúlyozni, melyek túlzásba vitele végül az életükbe került. John fia, Jason szintén dobos lett, és ezen a koncerten nagyszerűen helyt állt. Az elköszönéskor ezt lehetett látni Jimmy gesztusaiból, mikor hálásan átölelte ifjú zenésztársa vállát. Erre a családi összefogásra a mi Illés együttesünknél is szép példa volt Szörényi Örs, Levente fia, mint dobos szereplése a Pásztory Zoltán halálát követő koncerteken. Jason ragyogóan helyettesítette apját, de két dologban igencsak különbözött tőle: haja 40 cm-rel kisebb volt (tök kopasz), és a koncert ideje alatt általa elfogyasztott két flakon folyadék nem whisky, hanem ásványvíz volt.
A második óra végeztével, az indiai népzenei elemeket is felhasználó, az zenei örvénylést az extázisig fokozó Kashmir című dallal a zenészek elköszöntek, de a 18000 szerencsés koncertlátogató visszahívta őket. Előbb a számukra a világsikert meghozó Whotta Lotta Love, majd másodikként a Rock' n ' roll következett.
A közönség közül pedig - és most derül ki az, hogy koncertbeszámolóm egy mozifilm élményeit eleveníti fel - többen tapsolni kezdtek, pedig ott ez nem szokás. A filmet a nevezetes koncert alapján a Three P Films Limited készítette Celebration Day - Ünnepnap címmel, mely a Zep egyik híres dala volt. Öt évet kellett várni a mozikész alkotásra, és az ősszel, a világpremiert követően, London, New York, Párizs után Szombathelyre is eljutott. Hál' Istennek, a rendező, Dick Currathers nem „művészkedett", hanem hitelesen ledokumentáltatta a produkciót. Az operatőrök is főleg a zenészekkel törődtek, néha a közönséget pásztázták, egyszer-egyszer kalandoztak el csupán egy-egy érett 30-as merész dekoltázsába mélyedve.
Habár messze nem volt telt ház a Savariában, aki ott volt, mind úgy érezte: egy olyan jó koncerten vett részt, melyet élőben soha nem láthatott volna, de így, kiváló és megfelelően hangosított zenével, jól látható szereplőkkel ez megadatott számukra. És mindez kényelmes, plüss fotelből....álmaink netovábbja.

Megjelent a Vaskarika.hu oldalon 2012.12.14-én