ANDALÚZIAI KALANDNYARALÁS IV.

Lám, nem kaptuk el a spanyolnáthát IV. rész
Andalúziai kalandnyaralás
2016.01.22. - G.K. Enikő

Már nem tudom, hogy a córdobai nagymecset izgalmas oszlopairól látott kép, vagy egy felkavaró flamenco-gitár koncert volt az, ami miatt eldöntöttük, hogy nekünk látnunk kell Andalúziát, de ez talán már nem is lényeges. Az élmény olyan horderejű volt, hogy azon nyomban nekiláttunk Spanyolország talán legszebb régiója történelmének és művészetének tanulmányozásába, hogy aztán pár hét múlva meg is szülessen egy útiterv, amelynek keretében végigjárjuk Andalúzia legmeghatározóbb tájait és városait.

A Granadába vezető út különleges alakzatú és színű kopár dombok és hegyek között vezetett, de az olajfaültetvények is végigkísértek bennünket utunkon. Olykor elhaladtunk olyan települések mellett is, ahol érdemes lett volna megállni egy kis időre. Ilyen volt Alcálala Real is, ahol a város fölé magasodó dombtetőn egy szépséges vár, a Forteress de la Monta falai már messziről láthatóak. Sajnos, az állandó időhiány miatt nem akartunk letérni a főútról, így csak elsuhantunk a vár mellett, távolról megcsodálva azt.
Granada közeledtét a Sierra Nevada hegység hó sipkás csúcsai már messziről jelezték. Ottani szállásunkat, a Pension Martinezt kedvező ára miatt választottuk ki. Időközben az is kiderült, hogy a panzió nem is volt egy rossz választás, - már ami az elhelyezkedését illeti - hiszen Granada kellős közepén, a belvárosban található, és a Carrera de la Virgen nevű széles és elegáns sugárúttól pár perc sétával elérhető. Ezen az egy adottságon kívül azonban nem sok mindennel büszkélkedhetett, mert maga a panzió egy lift nélküli kopott bérházból lett kiépítve. Az egykori lakásokból lettek a szerény, de amúgy kényelmes szobák kialakítva, a miénk ráadásul a 2. emeleten volt. Ugyan a parkolóhelyért kemény csatákat kellett vívni a lakókkal, de valahogy mindig sikerült helyet találnunk. Soha nem hittük volna, hogy egy autó olyan szűk helyen is elfér és parkolni képes, mint ahogyan az Granadában kiderült.
Szállásunk elfoglalása után rögtön nekivágtunk felfedezni a várost, legfőképpen azért, hogy tudjuk, másnap merre vegyük az irányt az Alhambra felé. A város-annak ellenére, hogy alig több mint 200 ezer lakosú-, sokkal nagyobbnak tűnt. Ellentmondásos érzések kavarogtak bennünk, mert a sugárút és közvetlen környéke modern és elegáns volt, és egyelőre nem éreztük itt a történelem jelenlétét. Az utcák tömve voltak vidám és hangos fiatalokkal, a hangulatos terek pedig helybeli és távoli tájakról érkező színes bőrű utcazenészekkel, pantomim művészekkel valamint békésen újságot olvasó vagy beszélgető nyugdíjasokkal. A korai szeptemberi esti hangulatban Granada központja teljesen más volt, mint a korábban látott városok: a monumentális Sevilla, vagy a titokzatos Córdoba. Olyan volt, mint bármelyik európai nagyváros, minden lüktetett, vibrált, az utakon átívelő zebrák vörös neonos szegélye, a hatalmas színes reklámok, a fényes és elegáns kirakatok. Mivel kimerítő és fárasztó nap állt mögöttünk, az egyik téren, a Plaza del Campillon, a lenyűgöző méretű szökőkút szomszédságában megelégedtünk egy eredeti isteni kebab menüvel a helybeli török kifőzdében, és átadtuk magunkat a bámészkodásnak, a csodálatos és színpompás esti látványnak.

Granadát az egyik legszebb spanyol városként tartják számon. Egy spanyol mondás úgy tartja, hogy aki nem látta Granadát, az nem látott semmit. Ugyanezt jelentheti az a felirat is, amely az Alhambra falán található, miszerint „Nincs nagyobb szenvedés az életben, mint ha valaki Granadában vak". A három vadregényes domb lábánál elhelyezkedő város jóval később kóstolt bele abba a jóllétbe, amiben Sevilla és Córdoba már korábban, a római időkben is részesült. Akkor kezdett befolyásos és virágzó településsé lenni, amikor Córdoba 1031-ben az Omajjádok bukásával a háttérbe szorult. A Reconquista - azaz Spanyolország visszaszerzése a betolakodó móroktól- nagyon hosszú időt, közel 750 évet vett igénybe. A mórok nem szívesen és könnyen adták vissza az Ibériai félsziget általuk elfoglalt részét, és Marokkótól kértek segítséget a keresztények feltartóztatása érdekében. A segítség meg is érkezett egy szaharai népcsoport, az Almoravidák képviseletében, akik harcosaikkal és tevéikkel egymás után foglalták el az ibériai városokat. A 12. század közepére azonban meggyengült hatalmuk, és a keresztényeknek sikerült Andalúzia nagy részét véglegesen visszaszerezniük. Elsőként Córdoba adta meg magát, majd másfél év után Sevilla. Granada maradt az utolsó bástyája az európai iszlámnak. A Córdobai Kalifátus elestét követően az akkori uralkodó Granadába tette át székhelyét, és I. Mohamed néven megalapította a Naszrida dinasztiát, valamint a Granadai Emirátust, amely 250 évig uralkodott. Az uralkodó az Alhambra dombjára jelölte ki az új palota megépítésének helyét. Aztán amikor 1479-ben IV. Sixtus pápa rendeletet adott ki a Granada ellenes keresztes hadjáratról, az Emirátus sorsa is megpecsételődött, és a katolikus Spanyolország részévé lett. A mórok és zsidók kiűzése után a város gazdasága hanyatlásnak indult, talán ezért is sikerült az Alhambrának sértetlenül átvészelnie az évszázadokat, és megmaradnia majdnem eredeti állapotában.

Kora délelőtt vágtunk neki gyalogosan a Paseo de la Alhambra nevű meredek útnak, ahová egy helyi autóbuszjárattal érkeztünk meg. Ugyan azt olvastuk minden fórumon, hogy érdemes az utazás előtt jóval korábban interneten megvásárolni a jegyeket, mi nem éltünk ezzel a lehetőséggel. Lehet, hogy szerencsénk csak a véletlen műve volt, mert pár perces sorban állást követően már bebocsátást is nyertünk, és a főkapun beléphettünk Andalúzia -sőt, Spanyolország- talán leglátogatottabb műemlék-együttesébe.
Az Alhambra, amely a világ egyik legismertebb látnivalója és 1984-óta a Világörökség része, nem csupán egy épület, hanem egy zárt uralkodói város, egy palota-együttes a Granada fölé magasodó Sabica domb tetején, és az iszlám művészet szépségét és kifinomultságát hirdeti lépten-nyomon. Az Alcazaba, a Naszridák palotái és a Generalife a mór építészet, míg a Szűz Mária templom és V. Károly kétemeletes négyzet alakú palotája a katolikus spanyolok alkotása.
Ha valaki nem látta saját szemével az Alhambrát, nem is igazán tudja leírtak alapján elképzelni azt. Annyi ott a látnivaló, a kifinomult szépség, hogy sem leírva, sem szóban nem lehet elmesélni az ott látottakat. Én sem próbálom meg, fölösleges is lenne talán. Granadát valóban mindenkinek látnia kell. Ami nekem a legjobban tetszett, azok egyértelműen a Naszidák palotái voltak, a legtöbb turista számára ezek jelentik magát az Alhambrát. A paloták közül az El Mexaur a legrégebbi, benne olyan csodálatos látnivalókkal, mint az Aranyozott terem, a Követek terme, vagy a Színes Üvegablakok tornya. Innen visz az út a Comares palotába, ahol az elbűvölő szépségű Mirtusz udvar fogadja a látogatókat. Ez az Alhambra legnagyobb palotaudvara, amelyben a négyszögletű mélyzöld színű vízzel teli medencét mirtuszbokrok veszik körbe. A következő palota az Oroszlános palota, benne a leghíresebb látnivalóval, az Oroszlános Udvarral. A 12 márványoroszlánnal díszített szökőkút egyik érdekessége az, hogy bár az iszlám tiltja az emberek és az állatok ábrázolását, itt valami miatt ez alól kivételt tett. A legrégebbi épület, amely az Alhambrához sorolható a IX. században épült Alcazaba erőd, sárga falai szinte körbeölelik a palota együttest. A 27 méter magas Őrtoronyba felkapaszkodva csodálatos kilátás nyílik a városra és a Sierra Nevada hegységre.

A katolikus királyok, miután megszerezték a hatalmat, mély tisztelettel adóztak az Alhambrának, vigyáztak rá és karban tartották azt. Csakhogy Károly spanyol király, ugyanaz, aki a Córdobai nagymecset esetében is - talán tudatlanságból- beleegyezett abba, hogy annak egy részét lebontsák egy keresztény templom felépítése miatt, sajnos, az Alhambrát sem tisztelte eléggé, túl fényűzőnek vélte azt. Látva Károly palotáját és a Szűz Mária templomát látva ugyanazt éreztem, amit Córdobában- a mórok által épített karcsú paloták és az erődítmény közé a keresztény spanyoloknak sikerült elhelyezniük a kevésbé odaillő épületeket. Hiszen a király, hogy építhessen egy reneszánsz palotát és templomot magának, az egykori Alhambra mecsetet romboltatta le. A királyi palota amúgy egy rendkívül és látványos reneszánsz épület, érdekessége az, hogy bár kívülről négyszög alakú, a belső udvarába belépve olyan érzésünk támad, mintha egy bikaviadal arénájában lennénk, a küzdőtéren, ugyanis az szabályos kör alakzatú. Mindez nem is véletlen, ugyanis a király nagy rajongója volt a hasonló rendezvényeknek.
A palota-együttest elhagyva a domb átellenes felén található a Generalife, amely egy szépséges gondozott kert, épületekkel és medencékkel, és a granadai királyok pihenőhelye volt egykoron. Az Alhambrával egy csodálatos sétaút köti össze, amely mellé a szivárvány minden színében pompázó virágokat és bokrokat ültettek. A Generalife maga is több részre tagozódik, közülük a leghíresebb a Felső és Alsó kert, a Színház, a Szultán feleségének udvara, amelyben állítólag az emír felesége találkozgatott titkokban szeretőjével. Csodálatos medencéket és ritka növényeket lehet látni fallal körülvett udvarokban, amelyek közül a leghíresebb a Medence-udvar.

Több mint fél nap kellett ahhoz, hogy az Alhambrát bejárjuk, és hiába pihentünk meg a látogatás vége felé minden egyes udvarban, vagy hűsöltünk az árnyékban egy-egy padon, eléggé elfáradtunk. A délutánt arra szántuk, hogy felfedezzük az Albaicín negyedet, hogy majd a dombról leereszkedve Granada óvárosában megtekintsük a katedrálist és a királyi kápolnát. Amíg férjem egy picit sziesztázott, hogy erőt gyűjtsön az újabb túrához, én a közeli belvárosban sétálgattam. Szeptember eleje lévén az árnyékolóval fedett elegáns sétálóutcák tömve voltak leárazásokat hirdető reklámokkal, a kirakatok pedig potom áron kínálták áruikat, amelyek szinte kiabáltak utánam, kérették magukat a megvásárlásukra. Engem általában hidegen hagytak az ilyen és hasonló akciók, főleg ha „turista" vagyok, de itt, Granadában, végérvényesen elkapott és ledöntött lábamról a konzumterror. Egyszerűen nem tudtam legyőzni, így sikerült annyi, szebbnél szebb szandált és cipőt összevásárolnom, hogy alig tudtam a hátizsákomban becsempészni a panzióba a férjem elől. Ha nem repülővel utazunk haza, és nincs súlykorlát, valószínűleg egy életre elláttam volna magam cipőkkel. De az is lehet, hogy ha „jobbik énem" éppen nem sziesztázik, hanem mellettem van, akkor ellenállok a kísértésnek.
A délutáni programnak, ahogyan elindultunk, máris akadt egy érdekes színfoltja. A város főutcáján hömpölygő, tüntető tömeg haladt fegyelmezetten, csak diszkréten hangoskodva, rendőri kordon között. A tüntetőkről utólag kiderült, hogy egy baloldali párt szimpatizánsai. Spanyolország gazdaságának komoly, már-már megoldhatatlan problémát jelent a munkanélküliség, a munkanélküliek száma 5-6 millió fő között van. Ennek ellenére nagyon sok külföldi keres és talál is ott munkát. Érdekesnek tűnt számomra az, hogy a legnépesebb bevándorló kolónia a románoké, közel 900 ezren élnek Spanyolországban, és számuk jóval meghaladja a történelmi okokból is jelen levő marokkói bevándorlókét. Jómagam is mindegyik spanyol városban találkoztam románul társalgó embereket.
A gigantikus méretű granadai katedrális - amelyet még körbejárni is kimerítő vállalkozás lett volna - építése az 1500-as években kezdődött el, majd később folytatódott, ezért magán viseli úgy a gótika, mint a reneszánsz jegyeit. Mivel a királyi kápolna, amely a katedrálissal egybeépült, csak később,16 órakor nyitott ki, elhatároztuk, hogy előtte felmegyünk az Alhambrával szemközti domboldalon található Albaicín negyedbe. A katedrálistól nem messze indult egy helyi buszjárat fel a dombra, amely tele volt hozzánk hasonló hátizsákos turistákkal. Nem igazán tudtuk, hogy hová megyünk, így ott szálltunk le, ahol a többiek, és jól is tettük, mert egyenesen a San Nicolas kilátóhoz keveredtünk, ahonnan fenséges kilátás nyílik az Alhambrára. Az Albaicín negyed Granada egyik legrégebbi és állítólag legbohémabb negyede. Amikor délelőtt az Alhambra palotáiban jártunk, az ablakokból már sikerült rácsodálkoznom erre a negyedre, de legfőképp a domb felső részén található Sacromonte nevű részre, ahol a nagyra nőtt agavék között barlanglakásokban él a helyi cigánykolónia. A barlanglakások manapság azon kívül, hogy otthonként is funkcionálnak, idegenforgalmi látványosságok, hiszen flamenco esteket tartanak ezekben a turisták részére borsos áron.
A kilátóról újra megcsodáltuk a lemenő nap vörös színébe öltözött Alhambrát, majd gyalogosan indultunk el az egyre magasabbra kanyargó szűk utcákon, a hófehérre meszelt házak között. Számomra érdekesnek tűnt az, hogy az ablakok magasan, 2 méter fölött helyezkedtek el, hogy ennek mi a magyarázata, nem tudom. Aztán a szép takaros házak kezdtek elmaradozni, egyre kopottabbak és gondozatlanabbak lettek, a környék lepusztulttá vált, látszott, hogy szegényebb emberek lakta városrészbe keveredtünk. Legszívesebben felmentem volna a barlanglakásokig, de már a nap vége felé jártunk, ugyanakkor rajtunk kívül nem sok ember volt az utcákon, ezért visszafordultunk a város felé. Hamarosan beértünk egy, a belváros felé vezető útra, a meredek macskaköves sikátor mindkét oldala tele volt marokkói áruval teli boltokkal, amelyek színes kelméket, bódító illatú fűszereket és csodálatos réz lámpákat árusítottak. De voltak ott tapas bárok, kiskocsmák és kávézók is, amelyekben igazi arab mentateát is lehetett inni a sör mellett.
Mire beértünk az óvárosba, a Királyi Kápolna már kinyitott. A kis mauzóleumon Ferdinánd és Izabella sírja osztozik lányukkal, Őrült Johannával, valamint vejükkel, Szent Fülöppel együtt, sok személyes tárgyuk is ki van állítva. A kápolna épületétől kezdődik lényegében a granadai "medina", szűk utcácskákkal, üzletekkel, éttermekkel, ahonnan a fenséges illatok és érdekes látnivalók miatt nagyon, de nagyon nehéz kikeveredni....

fotók: G.K.István
megjelent a www.ongo.hu portálon 2016.01.02-án, valamint a www.vaskarika.hu portálon 2016.01.22-én