2012. szeptember 28., péntek

Trio Generations- Jazz- koncert a Nádasdy várban

Trio Generations – jazzkoncert a Nádasdy-várban

Szerző: Gróf István | Fotó: Cooper | 2012-09-28
Amikor Pege Aladár – Isten nyugosztalja– halála előtt néhány hónappal, 2006 nyarán fellépett a Nádasdy- vár dísztermében, azt hittük, hogy a nagybőgő a jazz- műfajban utolérhetetlen virtuózát hallhattuk akkor. Tévedtünk. Joe Fonda, a New York-i basszista immár negyedszer bizonyította be Sárváron, hogy – szerintem – hangszere mindenkinél tökéletesebb előadója.
Talán már bekötött szemmel is odatalált volna a reneszánsz terem alkalmi pódiumára, hiszen különböző jazz-, és blues formációkban az utóbbi pár évben szerencsénkre, és Markó Péter szervezésének köszönhetően – többször megfordult Sárváron. Társai Michael Jefry Stevens zongorista , ugyancsak Amerika keleti parti metropolisából, és – hogy az eltérő generációk összejöjjenek – a számtalan műfajban, így a marokkói népzenében is otthonosan mozgó 23 éves Emil Gross, a magyar határtól nem messze felnőtt osztrák ütős volt. A zenekar modern jazz-szel rukkolt elő, de hagyományos, – Oscar Petersoni értelemben vett 2–4-et, azaz szvinget is hozó számokat is előadott. A hallhatólag hosszú komoly-zenei tanulmányokon nevelkedett zongorista, Stevens, – amolyan Gonda Jánososan – visszafogottan, de precízen, pontosan, csak néha-néha érzelemtől fűtötten zongorázott. A felfokozott hangulatot Joe hozta mindvégig, aki térben nemcsak fél méterrel előrébb állt másik két zenész társánál, hanem szemmel láthatóan is irányított, „ közvetített” a huzamosabb ideje vele együtt játszó zongorista és a „beugró” dobos között. Ami, persze, nem hogy észre nem vehető volt, hanem tökéletesen működött.
Az utóbbi 80 évben a magyarul is jam-session- nak mondott összjátékban, melyben a profi blues-, és jazz- zenészek akár az először való találkozáskor is megtalálják rögtönzéseikkel a hangot egymással, náluk sem okozott fennakadást. A modern, free-jazz-es számoknál a bőgős beszámolására Gross tökéletesen reagált, és fiatal korát megszégyenítő módon főként seprőivel, vagy csupasz tenyerével nemcsak a háttér ritmust hozta, hanem ötletek százait bevonva, egyenrangú hangszerként kezelte dobjait. Stevens egyszer bemerészkedett a zongora fedele mögé, cimbalomként megszólaltatva hangszerének húrjait. Ekkor Fonda sem maradt adós: legfelső húrját egy hanggal lejjebb eresztve, új dimenziókat fedett fel a kisvárosi auditórium szépszámú közönségének. A klasszikus jazz- sztenderdekben, amelyekben a 11-es, 13-as akkordok helyett az egyszerűbb, de jól bevált szeptimek domináltak, a minden előadáson színes afgán sapkában fellépő Fonda dúdolni, néha énekelni kezdett. Néha a Modern Jazz Quartet vibrafont nélkülöző hangulatát éreztem ezekben a hagyományos darabokban, sőt, valahol mintha Frank Sinatra My Way-jét, avagy Carlos Santana örökzöldjét is hallani véltem. Az utolsó előtti dal Kozma Hulló falevelek érzésben, már – már kávéházi sanzon előadásban hangzott el Michael főszereplésével, majd a jazz mainstream- vonalán gördült be az utolsó szám. Mielőtt a két egy-nyolcvanas zenész közrefogta a másfél fejjel alacsonyabb bőgőst az elköszönés előtti meghajlás előtt, egy Stevens súlyos zongora- akkordjaira épített, himnikusan lebegő ráadás- számmal búcsúztak a zenészek, melyben, mint mindig, – ha felszabadultan zenél –, Joe Fonda, – a jazz műfajában a hangszeres szólisták esetében ritka módon- ismét dúdolta a fő motívumot. Hey, Joe, mi is nagyon élveztük az előadásotokat anélkül, hogy dúdoltunk volna. "Csak" a négyeket hoztuk, azt is eldugva, a széksorok között, lábainkkal.

megjelent a www.lathatalansarvar.hu portálon

2012. szeptember 3., hétfő

ANDALÚZIAI KALANDNYARALÁS V. RÉSZ

Nem kaptuk el a spanyolnáthát! - Andalúziai kalandnyaralás - V. rész

2016.04.07. G.K. Enikő, fotók G. K. István

Már nem tudom, hogy a córdobai nagymecset izgalmas oszlopairól látott kép, vagy egy felkavaró flamenco-gitár koncert volt az, ami miatt eldöntöttük, hogy nekünk látnunk kell Andalúziát, de ez talán már nem is lényeges. Az élmény olyan horderejű volt, hogy azon nyomban nekiláttunk Spanyolország talán legszebb régiója történelmének és művészetének tanulmányozásába, hogy aztán pár hét múlva meg is szülessen egy útiterv, amelynek keretében végigjárjuk Andalúzia legmeghatározóbb tájait és városait.

Másnap hosszú út állt előttünk, a Sierra Nevada hegységbe indultunk kirándulni. A Földközi-tenger felé vettük utunkat, hogy aztán Beznár városa után letérjünk a főútról, és a keskeny kanyargós úton felkapaszkodjunk a hegyekbe, a híres fehér falvakhoz. Alpujarra, ami ennek a vidéknek a neve, arról nevezetes, hogy itt a hegyoldal az év nagy részében nem kopár, hanem zöld, hiszen minden talpalatnyi hely művelve van.
A Sierra Nevada kietlen és magas csúcsai nem csábították letelepedésre az őslakosokat, ellenben a mór hódítók egy része, azok, amelyek Afrikában is magasan, az Atlasz hegységben éltek, új otthonra leltek ezen a vidéken. A hegyoldalban teraszokat alakítottak ki, amelyek alkalmasak lettek zöldségek és gyümölcsök termesztésére, az öntözést pedig a Sierra Nevada el nem apadó forrásai biztosították. Így vált a hegyoldal egy igazi paradicsommá és otthonná a mórok egy része számára. Granada elfoglalásakor a katolikus királyok megígérték, hogy a mórok hitüket továbbra is szabadon gyakorolhatják, de ezt az ígéretet nem tartották be, és egyre erőszakosabbá váltak a keresztény hit felvételét illetően. Mivel a Sierra Nevada hegységben lakó mórok nem akartak keresztelkedni, a király megtorlással élt velük szemben, és elkergette őket a falvaikból. Elrendelte, hogy minden faluban csupán két mór család maradhat, azért, hogy a betelepülő keresztényeket megtanítsák a helyi mezőgazdasági kultúrára, a többi családot pedig elűzték.
A hegyi falvak megmaradtak olyanoknak, mint amilyenek pár száz éve voltak, talán annyi a változás, hogy míg régen alig lehetett őket észrevenni, most hófehérre festett házaikkal már messziről felfedezhetőek. Az építészetük teljesen egyedi, és úgy simulnak a hegyoldalba, hogy minden ház egy irányba néz, azért, hogy a napsütést a lehető legjobban ki tudják használni. A házak szinte egymás tetejére épülnek, az utcák pedig kifürkészhetetlenül kacskaringósak és meredekek, nem is tudom, hogy az idősebbek hogyan tudnak ezeken közlekedni gyalogosan.
Jó sokáig utaztunk a szerpentines úton, a szikkadt talajon olajfaültetvények és nagyra nőtt medvetalp kaktuszok váltották egymást, néha áthaladtunk egy-egy kisebb településen is. Orgiva városát elhagyva kezdődött lényegében az igazán kanyargós út a magasba, a Poqueira- szurdok mentén.
Az első falu, amelybe beérkezünk, Pampaneira, ennél magasabban csak Bubion és Capileira található. Amikor a falu főterén leparkoltunk és felnéztünk a hegyoldalra, szó szerint a fejünk fölött láttuk a másik két falut a hófehér házakkal, a napfényben csillogó kanyargós keskeny úttal - úgyhogy nagyon hamar eldöntöttük azt, hogy tovább nem kapaszkodunk a magasba. Pampaneirát ellenben nagyon alaposan bejártuk. Felmásztunk a legmagasabban fekvő házakig a meredek utcákon, sétáltunk és kávéztunk a tereken, amelyek tele vannak éttermekkel és javarészt isteni serrano sonkát és sajtokat árusító üzletekkel meg ajándékboltokkal - hiszen az utóbbi időben a turizmusnak köszönhetően nagyon sokat fejlődött ez a vidék. Pampaneira a túrázók kiindulópontja, innen érhető el Spanyolország legmagasabban fekvő faluja, Trevélez, amelynek érdekessége az, hogy a település legalacsonyabban és a legmagasabban pontja között 200 méter a szintkülönbség.
Pampaneirában a legérdekesebbnek a vízelvezető csatornák tűntek, ezek olykor az utca közepén futottak, fedetlenül, tele vízzel, olyanok voltak, mintha a falu útjain patakocskák zubognának. Ezek a csatornák összegyűjtik és elvezetik a hegyekből a vizet, ugyanakkor el is látják a házakat ivóvízzel. Állítólag nem tisztázott még, hogy a mórok vagy a korábbi lakók, a rómaiak építhették ezeket a csatornákat, de talán nem is ez a fontos, hanem az, hogy ma is remekül működnek.
Kora este érkeztünk vissza Granadába. Hogy méltóképpen búcsút vegyünk a várostól, a belváros egyik terén, az egymás hegyén-hátán található éttermek egyikében költöttük el megszokott menü vacsoránkat, és figyeltük a hastáncos nők és flamenco gitárosok előadását. Érdekes volt az, ahogyan az önjelölt művészek előadásuk befejeztével körbejártak a vacsorázó vendégek között, és mindenki, még az is, aki nem figyelt a zenére, dobott némi pénzt a gitártokba. Így már megéri utcazenésznek lenni Spanyolországban!
Reggel korán indultunk el Granadából, egyrészt hogy a tumultust elkerüljük, de legfőképpen azért, mert közel 500 km-es út állt előttünk Valenciáig. Granadát a Sierra Nevada-hegységet északról megkerülve hagytuk el, így még tudtunk egy búcsúpillantást vetni a csodálatos Alhambrára, és a titokzatos Albaicín negyedre. Mivel autópályán haladtunk, és csak egy-egy rövid pihenőre álltunk meg, a vártnál is korábban érkeztünk be a városba. Valenciában ugyanahhoz az angol szállodalánchoz tartozó hotelt választottunk ki szálláshelynek, mint Granadában, főleg kedvező ára miatt, de legfőképpen azért, mert a külvárosban volt, és átutazó üzletembereknek szánták. Arra számítottunk, hogy a város peremén hamar ráakadunk a szállodára, ennek ellenére közel egy órát keringtünk az üres irodaházak, raktárak között, mire megtaláltuk. Szombat lévén teljesen kihaltak voltak az utcák, egy lélek sem volt a környéken, akitől érdeklődni lehetett volna.
De mindez nem szegte kedvünket, hiszen hamarosan Valencia belvárosában álltunk, még napsütésben. Valencia, azon túl, hogy Spanyolország harmadik legnagyobb települése, jelentős kikötőváros, a Földközi-tenger legforgalmasabb kikötőjével rendelkezik. A városban minden van, ami a turistákat odacsábíthatja: történelmi városrész, strandok, kertek, valamint az, ami miatt mi is odalátogattunk: a neves spanyol építész, Santiago Calatrava által megálmodott és megépített ultramodern épületek. Ez utóbbiakkal kezdtük, hogy még napvilág végig tudjuk járni a Művészetek és Tudományok Városa (La Ciudad de les Artes y las Cientas) nevet viselő városrészt, amely a Turia folyó kiszáradt medrében létesült, hatalmas területen. A komplexum több futurisztikus épületből áll, ezek közül a planetárium, a L'Hemisfèric volt az első, amelyik megépült, és úgy néz ki, mintha egy hatalmas krokodilszem nézne ki a vízből.
A következő látványos épület a Tudományok Múzeuma, amely messziről egy méretes bálna csontvázának tűnik. A sorban az óceanológiai intézet, a L'Oceanogràfic következik, amely Európa legnagyobb akváriuma a maga 110.000 négyzetméteres területével és több mint 500 fajta állatnak ad otthont. A Művészetek Palotája, amely operaház is egyben, egy óriási hófehér jachthoz hasonlít a távolból, és említést érdemel még a 2009-ben átadott L'Ágora elnevezésű épület is, amelyik különböző kulturális és sporteseményeknek ad otthont. Ez utóbbi olyannak tűnt, mintha egy hatalmas halfej állna ki a vízből, levegő után kapkodva. Az épületekbe bemenni nem tudtunk, de azokat kívülről szemlélve is csodálatos élményben volt részünk.
Az 1951-ben született építész, Santiago Calatrava nem csak Spanyolországban ismert, művei nagyon sok országban megtalálhatóak, így Olaszországban, Svédországban, Kanadában, az Egyesült Államokban is, de Ő tervezte Velencében a Canale Grande fölött átívelő Ponte dela Constituzione elnevezésű gyalogos hidat is. Régen Valenciát a Turia folyó szelte ketté, de a gyakori árvizek miatt az 1900-as évek közepén a folyót kivezették. A folyó medre mára kizöldült, parkok, játszóterek, és különböző sportpályák és épületek helyezkednek el benne, fölöttük ívelnek át a régi és új építésű hidak. Itt, a kiszáradt folyó partjától nem messze fedeztük fel a Torres de Serranos épületét, mely a két, épen megmaradt régi városkapu egyike, ez állítólag Európa legnagyobb gótikus kapuja.
A belvárosban is rengeteg a látnivaló, és ha megtaláljuk a város főterét, a Plaza del Ayuntamientot a városházával, akkor onnan már könnyűszerrel felfedezhetőek a többi nevezetes terek és épületek is. Valenciában található Európa legrégebbi piaca, a Mercado Central, amely még most is működik, de szombat délután ez is zárva tartott. A város székesegyháza egy mecset helyére épült, - a mórok Valenciában is közel 500 évig voltak jelen-, és egyes oldalai barokk, míg más oldalai gótikus vagy román stílusjegyeket visel magán. A befejezetlen, nyolcszögletű harangtornyot meg lehet mászni némi belépődíj ellenében. A székesegyházban éppen esküvő volt, egymás után érkeztek meg a hatalmas elegáns autók a még elegánsabb násznéppel és az ifjú párral. Egy kis ideig mi is megihletődve bámészkodtunk az összegyűlt tömegben a násznép bevonulásán, és hallgattuk a harangok ünnepi zúgását. Mire beesteledett, elmondhattuk, hogy sikerült Valencia legnevezetesebb látnivalót megtekintenünk, és még egy kis sörözésre is szakítottunk időt. Meg is állapítottuk, hogy Andalúziához képest ezen a vidéken jóval borsosabbak az árak.
A szálloda újbóli megtalálása - immár a vaksötétben- rettenetesen nehéz volt, és már kezdtünk kétségbe esni. Hiába volt GPS, nem mentünk semmire vele, azon a környéken nem voltak házszámok, és utcanév is csak egy-kettő. Végül egy kedves benzinkutas vitt el bennünket a szállásra, több mint egy órás körbekeringést követően.
Nem sokat dorbézoltunk egyetlen valenciai esténken, mert másnap újra kemény nap állott előttünk, Barcelonába kellett megérkeznünk kora délután a Központi Pályaudvarra, hogy leadjuk a kis Nissan Micrát, amely a szívünkhöz nőtt útközben, és amellyel annyi csodálatos közös és izgalmas élményben volt részünk.
Megjelent a www.ongo portálon 2016.01.02-én, és www.vaskarika.hu portálon 2016.04.07-én

2012. szeptember 1., szombat

ANDALÚZIAI KALANDNYARALÁS IV.

Lám, nem kaptuk el a spanyolnáthát IV. rész
Andalúziai kalandnyaralás
2016.01.22. - G.K. Enikő

Már nem tudom, hogy a córdobai nagymecset izgalmas oszlopairól látott kép, vagy egy felkavaró flamenco-gitár koncert volt az, ami miatt eldöntöttük, hogy nekünk látnunk kell Andalúziát, de ez talán már nem is lényeges. Az élmény olyan horderejű volt, hogy azon nyomban nekiláttunk Spanyolország talán legszebb régiója történelmének és művészetének tanulmányozásába, hogy aztán pár hét múlva meg is szülessen egy útiterv, amelynek keretében végigjárjuk Andalúzia legmeghatározóbb tájait és városait.

A Granadába vezető út különleges alakzatú és színű kopár dombok és hegyek között vezetett, de az olajfaültetvények is végigkísértek bennünket utunkon. Olykor elhaladtunk olyan települések mellett is, ahol érdemes lett volna megállni egy kis időre. Ilyen volt Alcálala Real is, ahol a város fölé magasodó dombtetőn egy szépséges vár, a Forteress de la Monta falai már messziről láthatóak. Sajnos, az állandó időhiány miatt nem akartunk letérni a főútról, így csak elsuhantunk a vár mellett, távolról megcsodálva azt.
Granada közeledtét a Sierra Nevada hegység hó sipkás csúcsai már messziről jelezték. Ottani szállásunkat, a Pension Martinezt kedvező ára miatt választottuk ki. Időközben az is kiderült, hogy a panzió nem is volt egy rossz választás, - már ami az elhelyezkedését illeti - hiszen Granada kellős közepén, a belvárosban található, és a Carrera de la Virgen nevű széles és elegáns sugárúttól pár perc sétával elérhető. Ezen az egy adottságon kívül azonban nem sok mindennel büszkélkedhetett, mert maga a panzió egy lift nélküli kopott bérházból lett kiépítve. Az egykori lakásokból lettek a szerény, de amúgy kényelmes szobák kialakítva, a miénk ráadásul a 2. emeleten volt. Ugyan a parkolóhelyért kemény csatákat kellett vívni a lakókkal, de valahogy mindig sikerült helyet találnunk. Soha nem hittük volna, hogy egy autó olyan szűk helyen is elfér és parkolni képes, mint ahogyan az Granadában kiderült.
Szállásunk elfoglalása után rögtön nekivágtunk felfedezni a várost, legfőképpen azért, hogy tudjuk, másnap merre vegyük az irányt az Alhambra felé. A város-annak ellenére, hogy alig több mint 200 ezer lakosú-, sokkal nagyobbnak tűnt. Ellentmondásos érzések kavarogtak bennünk, mert a sugárút és közvetlen környéke modern és elegáns volt, és egyelőre nem éreztük itt a történelem jelenlétét. Az utcák tömve voltak vidám és hangos fiatalokkal, a hangulatos terek pedig helybeli és távoli tájakról érkező színes bőrű utcazenészekkel, pantomim művészekkel valamint békésen újságot olvasó vagy beszélgető nyugdíjasokkal. A korai szeptemberi esti hangulatban Granada központja teljesen más volt, mint a korábban látott városok: a monumentális Sevilla, vagy a titokzatos Córdoba. Olyan volt, mint bármelyik európai nagyváros, minden lüktetett, vibrált, az utakon átívelő zebrák vörös neonos szegélye, a hatalmas színes reklámok, a fényes és elegáns kirakatok. Mivel kimerítő és fárasztó nap állt mögöttünk, az egyik téren, a Plaza del Campillon, a lenyűgöző méretű szökőkút szomszédságában megelégedtünk egy eredeti isteni kebab menüvel a helybeli török kifőzdében, és átadtuk magunkat a bámészkodásnak, a csodálatos és színpompás esti látványnak.
Granadát az egyik legszebb spanyol városként tartják számon. Egy spanyol mondás úgy tartja, hogy aki nem látta Granadát, az nem látott semmit. Ugyanezt jelentheti az a felirat is, amely az Alhambra falán található, miszerint „Nincs nagyobb szenvedés az életben, mint ha valaki Granadában vak". A három vadregényes domb lábánál elhelyezkedő város jóval később kóstolt bele abba a jóllétbe, amiben Sevilla és Córdoba már korábban, a római időkben is részesült. Akkor kezdett befolyásos és virágzó településsé lenni, amikor Córdoba 1031-ben az Omajjádok bukásával a háttérbe szorult. A Reconquista - azaz Spanyolország visszaszerzése a betolakodó móroktól- nagyon hosszú időt, közel 750 évet vett igénybe. A mórok nem szívesen és könnyen adták vissza az Ibériai félsziget általuk elfoglalt részét, és Marokkótól kértek segítséget a keresztények feltartóztatása érdekében. A segítség meg is érkezett egy szaharai népcsoport, az Almoravidák képviseletében, akik harcosaikkal és tevéikkel egymás után foglalták el az ibériai városokat. A 12. század közepére azonban meggyengült hatalmuk, és a keresztényeknek sikerült Andalúzia nagy részét véglegesen visszaszerezniük. Elsőként Córdoba adta meg magát, majd másfél év után Sevilla. Granada maradt az utolsó bástyája az európai iszlámnak. A Córdobai Kalifátus elestét követően az akkori uralkodó Granadába tette át székhelyét, és I. Mohamed néven megalapította a Naszrida dinasztiát, valamint a Granadai Emirátust, amely 250 évig uralkodott. Az uralkodó az Alhambra dombjára jelölte ki az új palota megépítésének helyét. Aztán amikor 1479-ben IV. Sixtus pápa rendeletet adott ki a Granada ellenes keresztes hadjáratról, az Emirátus sorsa is megpecsételődött, és a katolikus Spanyolország részévé lett. A mórok és zsidók kiűzése után a város gazdasága hanyatlásnak indult, talán ezért is sikerült az Alhambrának sértetlenül átvészelnie az évszázadokat, és megmaradnia majdnem eredeti állapotában.
Kora délelőtt vágtunk neki gyalogosan a Paseo de la Alhambra nevű meredek útnak, ahová egy helyi autóbuszjárattal érkeztünk meg. Ugyan azt olvastuk minden fórumon, hogy érdemes az utazás előtt jóval korábban interneten megvásárolni a jegyeket, mi nem éltünk ezzel a lehetőséggel. Lehet, hogy szerencsénk csak a véletlen műve volt, mert pár perces sorban állást követően már bebocsátást is nyertünk, és a főkapun beléphettünk Andalúzia -sőt, Spanyolország- talán leglátogatottabb műemlék-együttesébe.
Az Alhambra, amely a világ egyik legismertebb látnivalója és 1984-óta a Világörökség része, nem csupán egy épület, hanem egy zárt uralkodói város, egy palota-együttes a Granada fölé magasodó Sabica domb tetején, és az iszlám művészet szépségét és kifinomultságát hirdeti lépten-nyomon. Az Alcazaba, a Naszridák palotái és a Generalife a mór építészet, míg a Szűz Mária templom és V. Károly kétemeletes négyzet alakú palotája a katolikus spanyolok alkotása.
Ha valaki nem látta saját szemével az Alhambrát, nem is igazán tudja leírtak alapján elképzelni azt. Annyi ott a látnivaló, a kifinomult szépség, hogy sem leírva, sem szóban nem lehet elmesélni az ott látottakat. Én sem próbálom meg, fölösleges is lenne talán. Granadát valóban mindenkinek látnia kell. Ami nekem a legjobban tetszett, azok egyértelműen a Naszidák palotái voltak, a legtöbb turista számára ezek jelentik magát az Alhambrát. A paloták közül az El Mexaur a legrégebbi, benne olyan csodálatos látnivalókkal, mint az Aranyozott terem, a Követek terme, vagy a Színes Üvegablakok tornya. Innen visz az út a Comares palotába, ahol az elbűvölő szépségű Mirtusz udvar fogadja a látogatókat. Ez az Alhambra legnagyobb palotaudvara, amelyben a négyszögletű mélyzöld színű vízzel teli medencét mirtuszbokrok veszik körbe. A következő palota az Oroszlános palota, benne a leghíresebb látnivalóval, az Oroszlános Udvarral. A 12 márványoroszlánnal díszített szökőkút egyik érdekessége az, hogy bár az iszlám tiltja az emberek és az állatok ábrázolását, itt valami miatt ez alól kivételt tett. A legrégebbi épület, amely az Alhambrához sorolható a IX. században épült Alcazaba erőd, sárga falai szinte körbeölelik a palota együttest. A 27 méter magas Őrtoronyba felkapaszkodva csodálatos kilátás nyílik a városra és a Sierra Nevada hegységre.
A katolikus királyok, miután megszerezték a hatalmat, mély tisztelettel adóztak az Alhambrának, vigyáztak rá és karban tartották azt. Csakhogy Károly spanyol király, ugyanaz, aki a Córdobai nagymecset esetében is - talán tudatlanságból- beleegyezett abba, hogy annak egy részét lebontsák egy keresztény templom felépítése miatt, sajnos, az Alhambrát sem tisztelte eléggé, túl fényűzőnek vélte azt. Látva Károly palotáját és a Szűz Mária templomát látva ugyanazt éreztem, amit Córdobában- a mórok által épített karcsú paloták és az erődítmény közé a keresztény spanyoloknak sikerült elhelyezniük a kevésbé odaillő épületeket. Hiszen a király, hogy építhessen egy reneszánsz palotát és templomot magának, az egykori Alhambra mecsetet romboltatta le. A királyi palota amúgy egy rendkívül és látványos reneszánsz épület, érdekessége az, hogy bár kívülről négyszög alakú, a belső udvarába belépve olyan érzésünk támad, mintha egy bikaviadal arénájában lennénk, a küzdőtéren, ugyanis az szabályos kör alakzatú. Mindez nem is véletlen, ugyanis a király nagy rajongója volt a hasonló rendezvényeknek.
A palota-együttest elhagyva a domb átellenes felén található a Generalife, amely egy szépséges gondozott kert, épületekkel és medencékkel, és a granadai királyok pihenőhelye volt egykoron. Az Alhambrával egy csodálatos sétaút köti össze, amely mellé a szivárvány minden színében pompázó virágokat és bokrokat ültettek. A Generalife maga is több részre tagozódik, közülük a leghíresebb a Felső és Alsó kert, a Színház, a Szultán feleségének udvara, amelyben állítólag az emír felesége találkozgatott titkokban szeretőjével. Csodálatos medencéket és ritka növényeket lehet látni fallal körülvett udvarokban, amelyek közül a leghíresebb a Medence-udvar.
Több mint fél nap kellett ahhoz, hogy az Alhambrát bejárjuk, és hiába pihentünk meg a látogatás vége felé minden egyes udvarban, vagy hűsöltünk az árnyékban egy-egy padon, eléggé elfáradtunk. A délutánt arra szántuk, hogy felfedezzük az Albaicín negyedet, hogy majd a dombról leereszkedve Granada óvárosában megtekintsük a katedrálist és a királyi kápolnát. Amíg férjem egy picit sziesztázott, hogy erőt gyűjtsön az újabb túrához, én a közeli belvárosban sétálgattam. Szeptember eleje lévén az árnyékolóval fedett elegáns sétálóutcák tömve voltak leárazásokat hirdető reklámokkal, a kirakatok pedig potom áron kínálták áruikat, amelyek szinte kiabáltak utánam, kérették magukat a megvásárlásukra. Engem általában hidegen hagytak az ilyen és hasonló akciók, főleg ha „turista" vagyok, de itt, Granadában, végérvényesen elkapott és ledöntött lábamról a konzumterror. Egyszerűen nem tudtam legyőzni, így sikerült annyi, szebbnél szebb szandált és cipőt összevásárolnom, hogy alig tudtam a hátizsákomban becsempészni a panzióba a férjem elől. Ha nem repülővel utazunk haza, és nincs súlykorlát, valószínűleg egy életre elláttam volna magam cipőkkel. De az is lehet, hogy ha „jobbik énem" éppen nem sziesztázik, hanem mellettem van, akkor ellenállok a kísértésnek.
A délutáni programnak, ahogyan elindultunk, máris akadt egy érdekes színfoltja. A város főutcáján hömpölygő, tüntető tömeg haladt fegyelmezetten, csak diszkréten hangoskodva, rendőri kordon között. A tüntetőkről utólag kiderült, hogy egy baloldali párt szimpatizánsai. Spanyolország gazdaságának komoly, már-már megoldhatatlan problémát jelent a munkanélküliség, a munkanélküliek száma 5-6 millió fő között van. Ennek ellenére nagyon sok külföldi keres és talál is ott munkát. Érdekesnek tűnt számomra az, hogy a legnépesebb bevándorló kolónia a románoké, közel 900 ezren élnek Spanyolországban, és számuk jóval meghaladja a történelmi okokból is jelen levő marokkói bevándorlókét. Jómagam is mindegyik spanyol városban találkoztam románul társalgó embereket.
A gigantikus méretű granadai katedrális - amelyet még körbejárni is kimerítő vállalkozás lett volna - építése az 1500-as években kezdődött el, majd később folytatódott, ezért magán viseli úgy a gótika, mint a reneszánsz jegyeit. Mivel a királyi kápolna, amely a katedrálissal egybeépült, csak később,16 órakor nyitott ki, elhatároztuk, hogy előtte felmegyünk az Alhambrával szemközti domboldalon található Albaicín negyedbe. A katedrálistól nem messze indult egy helyi buszjárat fel a dombra, amely tele volt hozzánk hasonló hátizsákos turistákkal. Nem igazán tudtuk, hogy hová megyünk, így ott szálltunk le, ahol a többiek, és jól is tettük, mert egyenesen a San Nicolas kilátóhoz keveredtünk, ahonnan fenséges kilátás nyílik az Alhambrára. Az Albaicín negyed Granada egyik legrégebbi és állítólag legbohémabb negyede. Amikor délelőtt az Alhambra palotáiban jártunk, az ablakokból már sikerült rácsodálkoznom erre a negyedre, de legfőképp a domb felső részén található Sacromonte nevű részre, ahol a nagyra nőtt agavék között barlanglakásokban él a helyi cigánykolónia. A barlanglakások manapság azon kívül, hogy otthonként is funkcionálnak, idegenforgalmi látványosságok, hiszen flamenco esteket tartanak ezekben a turisták részére borsos áron.
A kilátóról újra megcsodáltuk a lemenő nap vörös színébe öltözött Alhambrát, majd gyalogosan indultunk el az egyre magasabbra kanyargó szűk utcákon, a hófehérre meszelt házak között. Számomra érdekesnek tűnt az, hogy az ablakok magasan, 2 méter fölött helyezkedtek el, hogy ennek mi a magyarázata, nem tudom. Aztán a szép takaros házak kezdtek elmaradozni, egyre kopottabbak és gondozatlanabbak lettek, a környék lepusztulttá vált, látszott, hogy szegényebb emberek lakta városrészbe keveredtünk. Legszívesebben felmentem volna a barlanglakásokig, de már a nap vége felé jártunk, ugyanakkor rajtunk kívül nem sok ember volt az utcákon, ezért visszafordultunk a város felé. Hamarosan beértünk egy, a belváros felé vezető útra, a meredek macskaköves sikátor mindkét oldala tele volt marokkói áruval teli boltokkal, amelyek színes kelméket, bódító illatú fűszereket és csodálatos réz lámpákat árusítottak. De voltak ott tapas bárok, kiskocsmák és kávézók is, amelyekben igazi arab mentateát is lehetett inni a sör mellett.
Mire beértünk az óvárosba, a Királyi Kápolna már kinyitott. A kis mauzóleumon Ferdinánd és Izabella sírja osztozik lányukkal, Őrült Johannával, valamint vejükkel, Szent Fülöppel együtt, sok személyes tárgyuk is ki van állítva. A kápolna épületétől kezdődik lényegében a granadai "medina", szűk utcácskákkal, üzletekkel, éttermekkel, ahonnan a fenséges illatok és érdekes látnivalók miatt nagyon, de nagyon nehéz kikeveredni....

fotók: G.K.István
megjelent a www.ongo.hu portálon 2016.01.02-án, valamint a www.vaskarika.hu portálon 2016.01.22-én