2012. augusztus 25., szombat

ANDALÚZIAI KALANDNYARALÁS I.

Nem kaptuk el a spanyolnáthát!
Andalúziai kalandnyaralás – I. rész
2015.11.08. G.K. Enikő


Már nem tudom, hogy a córdobai nagymecset izgalmas oszlopairól látott kép, vagy egy felkavaró flamenco-gitár koncert volt az, ami miatt eldöntöttük, hogy nekünk látnunk kell Andalúziát, de ez talán már nem is lényeges. Az élmény olyan horderejű volt, hogy azon nyomban nekiláttunk Spanyolország talán legszebb régiója történelmének és művészetének tanulmányozásába, hogy aztán pár hét múlva meg is szülessen egy útiterv, amelynek keretében végigjárjuk Andalúzia legmeghatározóbb tájait és városait.

A távolságok miatt egyértelműen az autóbérlés mellett tettük le a voksunkat, és mivel a fapados légitársaságok indítanak járatokat Malagába, ünnepélyesen ezt a várost neveztük ki utunk kiindulópontjának. Ronda, Sevilla, Córdoba, Úbeda, Jaén valamint Granada a kötelező látnivalók közé lett besorolva, és beterveztünk egy egész napos kirándulást a Sierra Nevada hegységbe.

Malaga, Picasso, Banderas
Mivel még egyikünk sem járt Barcelonában, úgy véltük, itt az ideje megajándékozni önmagunkat a katalán fővárosban néhány napos városnézéssel, és ott, 1000 km-rel odébb fejezzük be körutunkat. Ugyan a Malagában bérelt autó más városban való leadása jelentős költségtöbbletet igényelt, mégis, kevésbé terhelte meg költségvetésünket, mint egy belföldi repülőjáratos, vagy a spanyol nagysebességű vonaton való utazás. Arról nem is szólva, hogy személygépkocsival lehetőségünk nyílt megállni Valenciában, hogy férjem, aki a modern építészetet feltétel nélküli híve és csodálója, szemtől-szembe találhassa magát az egyik legnépszerűbb spanyol építész, Santiago Calatrava futurisztikus épületeivel.
Malagában
egy késő augusztusi délelőtt szállt le a gépünk. 13 napos utunk alatt összesen két kellemetlen élményünk volt, és érdekes módon mindkettő repülőtéren: érkezéskor és hazautazáskor. Malagába érkezve ugyanis a bérautókkal foglalkozó információs pultnál közölték velünk, hogy a cég, amelynél lefoglaltuk a kocsit- ki is fizetve azt - számukra ismeretlen. Arra gondoltunk, hogy átvertek bennünket, a pénzünket lenyúlták, de még ennél is rosszabb volt a gondolat, hogy ott állunk hatalmas csomagokkal, és utunk az előre lefoglalt szállásokkal együtt kártyavárként dől össze. Hosszas telefonálgatás után sikerült tisztázni, hogy a cég nem egy fantom, hanem egy alkuszcég, és a parkolóház legalsó szintjén van szerény irodája... Hatalmas örömmel vettük birtokba a kis Nissan Micrát, autónak úgy még nem örült senki, mint mi akkor és ott.
Malagai szállásunkat tudatosan a város peremén, közel a repülőtérhez foglaltuk le, hogy a másnap reggeli indulás a következő úti célhoz ne csússzon el egy esetleges belvárosi kaotikus közlekedés miatt. Csak azzal nem számoltunk, hogy amennyiben a várost látni szeretnénk, mégiscsak be kell mennünk a történelmi városrészbe. Szerencsére egy széles, pálmafákkal szegélyezett sugárút egyenesen a látnivalókhoz vezetett. Malagát elsősorban a tengerpart közelsége miatt keresik fel a látogatók, de bővelkedik történelmi emlékekben is. Ugyanakkor a város szülötte Pablo Picasso, ami miatt Malagában hemzsegnek az önjelölt és igazi képzőművészek, egyfajta zarándokhellyé vált. Picassón kívül napjaink kedvelt spanyol színésze, Antonio Banderas is itt látta meg a napvilágot.

Ahol Madonna is forgatott
Hiába volt augusztus vége, a hőmérő higanyszála erről nem akart tudomást venni, és a 35 fok közelében táncolt. Hogy erőnket tartalékoljuk, a városnézést rögtön a Gibralfaro hegy megmászásával kezdtük, ahonnan a legszebb kilátás nyílik a kikötőre és a távoli hegyekre. A meredek út végig a 14. században mórok által épített Gibralfaro vár falai mentén halad, a legszebb kilátás a viszonylag épen megmaradt bástyáról nyílik. Nekem külön botanikai kalandot is jelentett az út, mert minduntalan a fantasztikus kék virágokkal teli ólomvirág bokrok, a nagyméretű agavék és a csodás színekben pompázó mediterrán növények terelték el figyelmemet a nem mindennapi kilátásról. Közvetlenül a bástya alatt a mélyben látható a Plaza del Toros bikaviadal aréna, amelyet körbe is jártunk később. A nagyméretű, 14 ezer ember befogadására alkalmas aréna egyik érdekessége, hogy Madonna itt forgatta Take a bow című dalának a videoklipjét.
A város legnevezetesebb látnivalóját, az Alcazaba erődítmény meglátogatását kihagytuk, mert a legszebb mór erődök azokban a városokban vannak, amelyeket a következő napokban szerettünk volna felfedezni, de azoknak, akik nem utaznak az ország belsejébe, mindenképpen érdemes megnézni. A 8.-9. században épült, valamikor több száz toronnyal díszített erőd még most is lenyűgöző látványt nyújt, és meghatározza a városképet.
A római kori színház maradványai melletti sörözőben újra erőre kaptunk, és a történelmi belváros zegzugos utcáin sétálgattunk. Megcsodáltuk a hatalmas egytornyú Catedral la Manquitat, amely Európa harmadik legnagyobb katedrálisa. Már a neve is azt jelenti, hogy"egykezű hölgy", ugyanis a tervezett két torony helyett csak egy épült meg végül.
Picasso kávézókkal és bárokkal körülvett szülőházába, amely a Plazza Merceden található, nem mentünk be, és úgy terveztük, hogy a malagai Picasso múzeum helyett inkább a barcelonai gyűjteményt nézzük meg.
Este, visszatérve szálláshelyünkre megelégedéssel nyugtáztuk, hogy mégsem volt rossz a választás, amikor mellőztük a szűkös belvárosi apartmanokat, mert a hűsítő medence partján, egy pohár malagai bort szürcsölgetve, úgymond "királyul" éreztük magunkat.

Ronda, ami gyönyörű
Másnap annyi látnivalót sűrítettünk a 24 órába, hogy versenyt futottunk az idővel. Az autókkal telezsúfolt út közvetlenül a tengerparton haladt, a népszerű nyaralóhelyeken át. Hamarosan elértük Ronda városa felé vezető leágazást. Annak ellenére, hogy a város 50 km-re található a hegyek között, a kanyargós-szerpentines út miatt jóval többnek tűnik ez a távolság. Nem szeretném azt a - gondolom sokszor elhangzott - szóviccet ismételni, hogy Ronda nem ronda, hanem gyönyörű, de ez valóban így van. Szépségét elsősorban természeti adottságainak köszönheti, mivel a harmincezer lakosú városkát kettévágja a Guadalevin patak, amely a sziklába az évezredek alatt egy 160 méter mélységű szurdokot vájt ki. A Tajo-szurdokon egykoron az arabkori öreg híd vezetett át, az új híd, a Puente Nuevó - amely Spanyolország talán legtöbbet fényképezett hídja címet is kiérdemelte - 1793-ban került átadásra.
Autónkat egy mélygarázsban hagyva nekivágtunk a hosszú, emberekkel és kirakatokkal zsúfolt sétálóutcán a látnivalók felderítésére. Az utca végén rögtön megnyílt a tér, és megpillantottuk Ronda talán leghíresebb épületét, a Plaza del Toros bikaviadal aréna hófehér falait. Az arénában még napjainkban is tartanak bikaviadalokat, de némi belépőjegyért az bármikor látogatható. Az épület előtt állítottak a helyiek szobrot Cayetano Ordoneznek, a leghíresebb spanyol matadornak, de a viadalok másik főszereplőjéről, a bikáról is látható ugyanott egy méretes szobor. Hiába vonzott olyan hírességeket a bikaviadal Rondába, mint Hemingway vagy Orson Welles, engem, állatvédő lévén nem nyűgözött le a gondolat, hogy belülről is megnézzem az épületet, de férjemet annál inkább. Így amíg ő a küzdőtéren és a nézőtéren, illetve a múzeumban nézelődött, addig én az arénától pár méterre található kanyon szélén sétálgattam, és irigykedve néztem azokat a merészebb turistákat, akiknek volt idejük arra, hogy leereszkedjenek a szakadék legaljára.
Mivel a kisváros közel van a felkapott nyaralóhelyekhez, turistabuszok százai szállítják ide az érdeklődőket, hogy fakultatív program keretében megtekintsék a várost, emiatt az 1m2-re jutó emberek száma jóval meghaladta a tűrőképességemet. Mondtatom úgy is, hogy folyamatosan cikázva, ide-oda ugrálva kellett közlekednem, hogy ne legyek kéretlen szereplője egy-egy családi fotónak.
A legszebb panoráma a kanyonra a régi és új városrészt összekötő kőhídról, a Ponte Nuevóról nyílik, de nagyon nehéz nyugodtan nézelődni, hiszen a keskeny hídon személygépkocsi közlekedés is van. A kanyon két szélén, olykor a sziklába vájva, takaros hófehér házak, kávéházak és panziók sorakoznak. A hídon átkelve az óváros szűk utcáin, és a kétszintes, szakadék szélére épült több száz éves palotákkal körbevett parkokban érdemes sétálni.
Hiába csak 750-800 m tengerszint feletti magasságban fekszik Ronda, az út visszafelé még kanyargósabbnak tűnt, sehogyan sem akart véget érni. Nagy erőfeszítés volt részemről, hogy kordában tartsam magam, hogy a bennem rejlő házisárkány ne szabaduljon ki belőlem, mert tudom, hogy egy sofőrnek piszkosul idegesítő dolog, ha a „vigyázz", „fékezz" vagy „lassabban!" bekiabálásokat kell hallgatnia kilométereken át. Csak akkor nyugodtam meg, mikor a mélyben és messzeségben felcsillant a tenger kékje.

Gibraltár addig marad az angoloké, amíg ott majmok élnek
Az út továbbra is a tenger partján vezetett, és hamarosan megpillantottuk a The Rock nevet viselő, Gibraltár semmivel össze nem téveszthető alakzatú szikláját. Hogy magunkba szippantsunk csöppnyi Angliát, úgy terveztük, hogy egy rövid időre beugrunk a városállamba.
A közel 30 ezres lakosságú Gibraltárban az úgynevezett llatinos népcsoport, valamint angolok élnek. Az előbbiek a spanyol, portugál, marokkói, olasz, és még ki tudja milyen nyelvekből kialakult tájnyelvet beszélnek. Természetesen az uralkodó itt is II. Erzsébet angol királynő, és saját fizetőeszközzel, a gibraltári fonttal rendelkeznek.
Autónkat a parkolási mizéria gondolatától rettegve a határ előtt, La Linea de la Conception város meglehetősen koszos lakónegyedében hagytuk, bízva abban, hogy pár óra múlva is ugyanott fog állni. Innen pár száz méteres séta után, útlevelünk felmutatásával át is értünk az angol városállamba. Közben át kell még sétálni a Gibraltárba érkező repülőgépek kifutópályáján, ami elég bizarr érzés. Ha repülő érkezik, egy sorompóval lezárják a gyalogosok és autósok előtt az utat, és mindenki közelről végignézheti a gép landolását. Nekünk sajnálatos módon nem volt hasonló élményben részünk.
Egy közeli buszmegállóban felpattantunk egy hamisítatlan angol emeletes buszra, hogy bejussunk a városközpontba, és nagyon jól tettük, mert az bizony gyalogosan messze van.
A sziklára, amely az ott élő majmok miatt a fő turista attrakció, nem mentünk fel. Európában ez az a hely, ahol még szabadon, természetes környezetben élnek majmok, de úgy vélem, a turistáktól kapott nassolni valók nélkül igencsak nehézkesen tengetnék mindennapjaikat. A hiedelem, pontosabban szóbeszéd szerint Gibraltár addig marad az angoloké, amíg ott majmok élnek, úgyhogy igencsak vigyáznak rájuk, állítólag még saját majomkórházuk is van. Mi a gibraltári látogatást egy rövid belvárosi sétára és egy „fish & chips", azaz „hal és sült krumpli" tipikus angol ebédre redukáltuk, megcsodáltuk a rendkívül gondozott házakat és utcákat, a piros színű angol telefonfülkéket, a pazar kirakatokat.
Autónkat szerencsésen viszontlátva, és Gibraltárt elhagyva egy időre búcsút vettünk a tenger látványától. Észak felé haladtunk, Andalúzia fővárosába, Sevillába, de előtte még volt egy útikönyvek által ajánlott látnivaló: Arcos de la Frontera városa...

/Folytatjuk/
fotók: G.K.István
megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2015. november 8-án
és a www.ongo.hu portálon 1015. november 13-án

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése