2012. július 1., vasárnap

Lamantin-blues Szombathely 2012

Lamantin-blues – Szombathely, 2012

Szerző, Fotó: Gróf István | 2012-07-01

Vasban, Szombathelyen évtizedekig csak a szimfonikus zenekar működése jelentette a minőségi színpadi kultúra kínálatot az itt élőknek. Reméljük, még sokáig jó kezekben marad ez az intézmény. Egy éve a város színházi társulata kezdte meg működését a megyeszékhelyen. Azt itt már tudjuk, hogy jó irányban fog szaladni a szekér. És itt van a Lamantin jazz-fesztivál is, mely immár 14. alkalommal ad minőségi kulturális programot a régióban élőknek.
Szép a hagyomány, jók a programok, és évről-évre egyre szervezettebb, egyre színvonalasabb. Idén szerdán, 27-én este rendezték meg – a szokásoknak megfelelően – a jazz-fesztiválon belül az úgy nevezett blues-napot, melyet, keményvonalas rajongója lévén, nem hagyhattam ki ezúttal sem.

A délutáni tűző napsütésben – mely azért be-, átsütött a szombathelyi Főtéren felállított sátorba –, a hazai Muddy Shoes kezdett. Ezúttal nem piszkos, dögös rhythm and bluest, hanem a ’40-es, ’50-es évek letisztult klasszikus nagyvárosi bluesát játszották, amolyan T-Bone Walker stílusban. Fekete Jenő, a banda vezéralakja is a bluesfater által is használt Gibsonját nyaggatta, míg Nagy Szabolcs, a zenekar másik ásza a billentyűk közül főleg a hagyományos zongorahangzást használta. Jenő az egyik utolsó mohikán a hazai blues-rock színpadon, aki mellé talán hozzászámolhatjuk az osztrák Ripoff Raskolnikovot (álnév!) is, aki azt teszi, amit négy évtizede: fittyet hány a showbiz világára, megy a saját útján, vállig érő, lófarkas loboncával sokszor takarva igényes, soha nem öncélú rögtönzéseit, melyet mindig ülve ad elő, a lelkéből szakítja ki. A pénztárca megtömésének gyakorlatához neki semmi köze sincs.

Közel hasonló értékrendet képviselt a következő előadó, a holland Hans Theessink is: hosszú hajjal, egyszerű öltözékben ült a színpadra, a technikusok szolgálatait sem kérve: dalonként változtatta, saját maga tekerte-kapcsolta erősítője gombjait is. A németalföldi blueshagyományok erősek voltak már a ’60-as években is: Ted Oberg Living Blues nevű bandája a brit oroszlán barlangjában aratott sikereket ugyanúgy, mint Oscar Benton, vagy a Cuby + Blizzards is. Hans ugyanez a korosztály. Hogy mégis a mai napig is színpadon van, és 25 nagylemezt jelentetett meg eddig, az a tehetségen és a kemény munkán túl kitűnő promóciós hátteret, pragmatikus menedzselést is igényel, és ez az a pont, ahol – például a mi hasonló stílusban játszó Szűcs Gáborunkkal összehasonlítva –, a hollandnak jóval többet kellett engednie a kommerszzene kontójára. Kábé annyit, amennyit e műfaj királyai, az amerikai Doc & Merle Watson is tettek. A country, a folk, a blues, a skiffle műfaját keverve, alig erősített akusztikus gitárral kísérte dalait, melyben volt Leadbelly delta-blues, melyet 12 húros gitáron, és Chicago-i Bo Diddley-blues, melyet fémtestű dobroval adott elő. Ilyenkor gyakran slide-ozott is, azaz üvegnyak-technikával játszott, míg a country és folk daloknál a fingerpicking technikát alkalmazta. Precízen a színpadra készített négy gitárját és harmonikáit, a dalokhoz válogatva, gyakran váltva vette nyakába. A műsora végén olyan ismert dalokat is előadott, mint Chuck Berry Maybelline, vagy a Rolling Stones No Expectation című dalai, melyekben Hans meg akart énekeltetni bennünket. Ez azonban nem sok sikerrel járt. Az előadó kevésbé szuggesztív egyénisége, vagy a közönség lélektensége, avagy, és ez a hihetőbb, mindkettő miatt, nem tudni.

Rövid szünet után jött az est fénypontja, Sugar Blue amerikai szájharmonikás és bandája. Az amerikai delta-blues a gitár mellett második legfontosabb hangszere az aprócska, tízlyukú szájharmonika. Az akkori, ’940-es évekbeli mesterek, Sonny Boy Williamson, Sonny Terry örökségét magukévá téve robbantak be a köztudatba az elektromos Chicago-blues elterjedés idején, az ’50-es, ’60-as években a mikrofont használó, ezáltal a hajlításokkal izgalmas hangszínt kihozó másodnemzedék pofagyalusai, így Little Walter, Junior Wells, James Cotton. A harmadik generációban már helyet kaptak a fehérek is, hogy csak John Mayall, vagy Paul Butterfield nevét említsük. A XXI. század ma élő két legnagyobb hangszeres ásza a fehér Charlie Musselwhite és a most nálunk fellépő fekete Sugar Blue. James Whiting, ahogy hangzik hivatalosan a neve, a New York-i Harlem negyedben nőtt fel, a híres Apollo zenei színház mellett, ahol édesanyja is zenészkedett. A most 63 éves sztár (ránézésre letagadhat vagy tizenötöt!) tehetsége korán megmutatkozott, és 1975-től, 26 éves korától már a blues sok fekete mesterével készít felvételeket, így Johnny Shines-szal, Memphis Slimmel. Pár év múlva Párizsban összefut a Rolling Stones legénységével, akik az akkor készülő lemezein foglalkoztatják a fiatal tehetséget. Azóta világsztár – megérdemelten. A szombathelyi koncertjére négy kísérőzenésszel érkezett: a testes, fekete Rico McFerland gitárossal, aki, szemmel láthatóan ugyanabban a koszos pólóban állhatott ki elénk, amelyikben tegnapelőtt az Óceánt átrepülte. A soulos, funky-s számokban helyénvaló, preciz volt gitár-akkordjátéka, az improvizációi ellenben túlzottan tekerősek, virgásak, lélek nélküliek voltak. A kevesebb több lett volna – szoktuk mondani. A fiatal, lófarkas fehér billentyűs, Damiano DellaTorre ellenben igazi mestere hangszerének: hol bluesos, hol jazzes, hol funkys stílusban játszott, mindegyikben magas fokon. És ami meglepett: ugyanabban a Muddy Waters bluesban egészen eltérő módon rögtönzött zongorán, és azt követően Hammond orgonán úgy, hogy a hangszerek jellegzetes hangzásvilágát a legoptimálisabban kihozza.

A fiatal basszusgitáros lány csak egy volt a sok közül, de a karibi, koromfekete dobos, – akinek nem szívesen néztem volna meg összeszurkált vénáját – sem állt az ütőstudományok magaslatán: cinjeit állandóan, sokszor feleslegesen használva, vad csörömpöléssel dolgozott. A funkys, soulos lassú balladákban, de a gyors rock-számokban is kijött a mester technikai tudása: a magas hangfekvésben is gyors akkordbontásokat használva tisztán, élesen szólaltak meg hangszerének hangjai. Ezekben a dalokban úgy kísérte őt a gitár és az orgona, hogy sokszor az volt az érzésem, hogy egy 4–5 tagú fúvós szekció, trombitával, pozannal, szaxikkal tömöríti a hangzást. A hagyományos blues-számokat, melyeket persze legelőször sajátított el Sugar Blue, mély átéléssel, igaz lélekből szívta-fújta a harmonikái számára dél-amerikai diktátorokhoz hasonló bőr keresztövet viselő muzsikus: Muddy Waters közismert Hoochie Coochie Manjét majd’ negyedóráig játszották, a pianotól a fortéig, a lassú versektől az extázisig fokozódó refrénig. A három utolsó dal a Lip Service című saját sikerdala, a Rolling Stones az ő harmonikaszólójával rögzített Miss You-ja, majd a nagy előd, Junior Wells Messin With The Kid című őrülete.
Vastaps, meghajlások, majd a főnök, aki legtöbbször elsőként hagyja el a terepet, most a tagok levonulása után fenn téblábolt a színpadon. Majd – és erre senki sem számított –, csendre intette a közönséget, és – másfél órás előadás után! – egy szólóban elfújt és énekelt Sonny Boy Williamson gyökér- blues-zal köszönt el közönségétől. Méltó befejezés! Köszönjük, Kék Cukor! És jövőre várjuk a folytatást, benne ismét vérbeli, profi amerikai blues-muzsikosokkal, itt, Szombathelyen.

Megjelent a www.lathatalansarvar.hu portálon