2011. november 15., kedd

Egy igazi hús-vér blues-lady Amerikából

Egy igazi hús-vér blues-lady Amerikából – Debbie Davies sárvári koncertje

 Szerző: Gróf István | Fotó: Cooper | 2011-11-15

Mint ahogy azt emlegetni szoktam, az improvizációkra épülő jazz-, és blues- zenében nincsenek divatból kifutó alakok. Amíg azt adja a zenész, amit tud, vagy akár 10–20, vagy 50 éve tudott (És persze miért ne adná azt?), akkor ott a helyünk a 80 éves B.B. King, a 74 éves John Mayall, vagy a 70 éves Jon Lord koncertjein ugyanúgy, mint a szakmát 40 éve kezdő, de az utóbbi két évtizedben főleg komoly eredményeket felmutató Debbie Davies blues-gitáros buliján. Egy olyan jó karban lévő szőke amerikai blues-lady koncertjére pedig, aki abban a műfajban ad elő 40 éve a színpadon, amely a jazz, a rock’n’roll, a boogie-woogie, a rock, és a többi, XX. század második felében elterjedt pop-műfaj szülőanyja volt, szigorúan el kell menni!
A rétegműfaj koncertjeihez mérve szépszámú közönség rögtön a kezdéskor meglepetés áldozata lett: a háromtagú banda helyett nyolcan tolongtak a városi gimnázium szerény színpadán: kiderült, hogy az ausztriai-lengyelországi körúton fellépő zenész folytatja az Alexis Korner által meghonosított, – nem elégszer dicsérhető –, önzetlen zenészek által folytatott gyakorlatot: azaz fellépési lehetőséget ad fiatal pályakezdő muzsikustársaknak.
A feltételezésem szerint aznap este negyedórával a fellépés előtt nevet kapott Udo’s Blues Angels együttes a beharangozott sztárvendégen, Emil Gross ütősön és Joe Fonda basszeroson kívül két ifjonc gitárost, egy középkorú tangóharmonikást, egy billentyűst és egy szintén fiatal hölgy énekest léptetett fel. Valamennyien osztrákok. Az ezáltal teltebbé vált hangszereléssel sokat nyertünk: színesebb és összetettebb lett a hangzás, többféle hangszeres mutathatta meg egyéni képességeit a ráosztott improvizációs lehetőségek során. Mert Debbie a műsor első felében inkább csak akkordozott, kísért, és mint jó pedagógus, a tanítványokat noszogatta. Már akit lehetett. A színpad bal oldalán, az egymás mellett álló gitáros srácok közül a lófarkas Markus Steinrück hamarabb lendült bele, az első két számban biztos volt a fölénye. Tibor Douglas, a másik gitáros lassan melegedett be, de aztán nagyon odatett néhányszor: nemcsak a harmadik, lassú blues-ban, hanem a Bo diddley-s ritmusú „Sally” című számban is, amelyben azért jóval nehezebb rögtönözni. A huszonegynéhány éves ifjú énekesnő, Melissa Ari nagyon szépen, a hangján énekelte, hajlította a blues-t, ami, mint tudjuk, Billie Holiday óta nem könnyű. Persze, itt a kor elteltével szerzett rutin, és, ne adj’Isten, néhány plusz 10 kg előnyt jelenthet, hogy arról a ginnek nevezett italról ne is beszéljünk, ami Bessie Smith, Koko Taylor, vagy Janis Joplin hangját is még nemesebbé tette. A hölgy így is – ha csak a szimpla eszközökkel, az énektanárral és a tapasztalatok begyűjtésével él – sokra viheti. Nem úgy, mint Beppo Frühwirth, a vélhetően egy falusi zeneiskolában tanító billentyűs, aki minden lehetőséget megkapott hangszeres tudásának megvillantására, de – a főnökasszony kitartó unszolása ellenére – csak a balkéz kíséretét hozta a jobbéval is. Egy leheletnyivel invenciózusabb volt Felix Kabas, a tangóharmonikás. Hangzásban kissé stílusidegennek bizonyult a szólója, rögtönzése a lassú blues-ban, hatásos igazán az akkordmeneteivel (amire a hangszert igaziból kitalálták) volt a másodikként előadott „Money” című számban, amelynek kuplés hangulatához valóban illett a játéka. Ámbár csak két mikrofont szereltek fel a technikusok (az énekesnőnek és Debbie-nek), Joe Fonda, a profi muzsikus a számok jó részében ízlésesen és éppen olyan hangerővel énekelt, tercelt a refrénekben mikrofon nélkül, hogy az tökéletes legyen.
Szünet után már „csak” a Debbie Davies Trio tagjai léptek fel, a „diákok” közénk ültek a nézőtérre. Debbie Los Angeles-ben született, és a profi muzsikus- szülőkről, akik big-band zenekarban játszottak, gyorsan ráragadt a zene imádata a szőke kislányra. Eleinte édesapja lemezgyűjteményéből Ray Charles korongjait rakta fel sűrűn a lemezjátszóra, majd – minő érdekes, ahogyan a blues szülőföldjéről fordított irányban működött a transz-atlanti kapcsolat – a brit John Mayall és Eric Clapton lemezeit hallgatva lelkesült be a blues-rock-ért, és tért át a zongoráról a gitárra. 1984-ben érett be az első gyümölcs: Meggie Mayallnak, John Mayall feleségének Kaliforniában bejegyzett női blues-bandájának szólógitárosa lett. Majd elérkezett a csúcs: 1988-ban kereste meg a Chicago-blues II. nemzedékének egyik legnagyobb fekete sztárja, Albert Collins, hogy a leány (ráadásul fehér lány) legyen zenekarának tagja. Három termékeny évet töltött itt Davies kisasszony, rengeteg koncertet, jópár lemezt, köztük a Grammy-jelölt „Point Blank” címűt kiadva, de ekkor kapott szerepet John Mayall „A Sence Of Place” nagylemezének elkészítésében is. 1997-ben és 2010-ben elnyerte a Blues Music Awards díjat Amerikában, ott, ahol aztán van elég jelentkező, jelölt bőven. Szóval Őt vártuk, és a szünetben beszélgetve abban bíztunk, hogy ebben a menetben aztán megmutatja magát gitártudásban.
Nem is tévedtünk: az első két „bemelegítő” szám után harmadikként elengedett egy olyan lassú – vagy ahogy Ő bekonferálta, regular, azaz közönséges – blues-t, hogy az minden elképzelésünket felülmúlta. Kiderült, hogy jól is énekel, de az imprói voltak csodálatosak igazán. Érdekes, nem a virgázó brit blues-rock gitárosok, Jimmy Page, Alvin Lee stílusában, hanem – valószínűleg a nagy öreg néger blues-gitárosok, így Albert Collins hatására – ritka, de súlyos pengetésekkel rögtönzött. Jó érzékkel használta azt a szintén amerikai blues-mesterek, így B. B. King által is bevett gyakorlatot, miszerint a lassú blues-okban hol elhalkul, hol felerősödik egy-egy rögtönzés kezdetén a hangerő, hangulatilag befolyásolva a közönséget.
Majd következtek a jobbnál jobb számok: egy instrumentális médium shuffle, majd egy Stevie Ray Vaughan stílusában játszott texasi rock-blues, aztán egy tipikus, sok gitárriffet használó hard-rockos dal. Szerintem a koncert csúcspontja volt az a funky-soulos őrület, amelyben kemény, összetett ritmusalapra adta ki tudását mindhárom muzsikus. Az amerikai Joe Fonda, jellegzetes afgán körsapkájában most nem bőgőzött (mint ahogy a sárvári közönség megismerhette hagyományos jazz-zenészként a Musillami jazz-projekt koncertjén), hanem basszusgitárján bűvölte a hangokat egyenrangú muzsikusként, ahogyan azt a Cream együttesben Jack Bruce is tette Eric Clapton mellett. Ebben a számban egy háromperces csillagos ötös basszusimprót is lenyomott.
Szintén ekkor rögtönzött a ritmusszekció másik tagja, a reggae-től a marokkói etno-folkon keresztül a free-jazzig mindent játszó fiatal, 23 éves osztrák Emil Gross dobos is, vigyázva arra, hogy játéka időtartama csak olyan hosszú legyen, amely még mindenki számára élvezhető. E két, sokoldalú zenész bemutatásakor kérlelhetetlenül felvetődik a hakni-zenélés kérdésköre. Ennek a fogalomnak nálunk egyértelműen pejoratív hangzása van, hozzátéve, hogy teljesen jogosan. Ámde, mikor is egy évben háromszor találkozunk ugyanazzal a külföldről jött zenésszel kicsiny városunkban, és mindháromszor egészen mást játszik, de azt magas fokon, és szívvel-lélekkel, akkor azt mondom, haknizzon minél többször ezután is nálunk.
Debbie az utolsó előtti lassú blues-ban, amolyan Gary moore-osan megénekeltette a gitárját, majd egy pattogósabb ritmusúval elköszönt. Koncertje után eszembe jutott az a zenészek közötti mondás, hogy mi a különbség a rock- és a jazz-gitáros között? A válasz: a jazz-zenész ötszáz akkordot játszik öt néző előtt, míg a rock-gitáros öt akkordot 500 előtt. Nos, Debbie, ha nem is fogott le félszáznál több akkordot, kiváló blues-muzsikával ajándékozott meg minket aznap este. És ennél több nem is kellett nekünk.

Megjelent a www.lathatalansarvar.hu portálon