2011. május 24., kedd

A blues nyomában- élmények Chicagoból

A blues nyomában – élmények Chicagoból
– Sárváriak a nagyvilágban

Szerző: Gróf István | Fotó: Gróf István | 2011-05-24
Gróf István már harmadik alkalommal gyarapítja a “Sárváriak a nagyvilágban” rovatot. Olvashattuk már a tollából a Ten Years After gitárosa, Alvin Lee koncertjének élményeit, csakúgy, mint Szörényi Levente Hattyúdal című koncertjének jegyzetét. A szerzőről Sárváron közismert a blues műfajjal való mély elkötelezettsége – rádióműsort is szerkesztett a témában –, nem csoda, hogy életreszóló emléket jelentett neki a blues szülőhazájában tett látogatása. A következő sorokban az Egyesült Államok néhány legendás bluesklubjában szerzett koncertélményeit olvashatjuk rövid bluestörténeti alap rögzítése után.

A XX. század elején az Egyesült Államok déli államaiban a nemrég felszabadított egykori rabszolgák gyermekei a hőn áhított szabadságon kívül nem sokra jutottak: centekért dolgoztak bérmunkásként a gyapot-, és kukoricaföldeken napi 14–16 órákat, és esélyük sem volt arra, hogy a fehérekhez közelítő életszínvonalat elérjenek. Itt, és ezidőtájt született meg az afro-amerikai emberek népzenéje, a keserűséget, nagyritkán örömöt kifejező blues. Kezdetben, a 30-as, 40-es években a jó zenei érzékkel megáldott feketék egyedül, párban, olykor trióban zenélgettek a mezőn, esti tábortüzeknél, vagy a déli városok utcáin, terein, gitáron, hegedűvel, szájharmonikán kísérve dalaikat. Ez volt a country-, avagy a delta- (a Mississippi deltavidékére utalva) blues. Mivel az életkörülmények a nagybirtokokon nem javultak, de az egyre iparosodó északi városokban olyan munkalehetőségek adódtak, melyek az azelőttinél jóval magasabb életszínvonalat ígértek, a négerek százezerszám megindultak északra. Mivel mind a keleti part, New York, Philadelphia, mind a nyugati, California vidéke igen messze volt, a viszonylag közelebb fekvő Chicago lett az úticél. A blueszenészek követték társaikat. Big Bill Broonzy, Leadbelly is ide költözött, de ők még délről hozott stílusukban nyomták a bluest közönségüknek. A hangos, füstös város, a nagyobb terek, helyiségek, a nagyobb létszámú közönség azonban nagyobb hangerőt igényelt: elektromos erősítéssel hangosabb, dögösebb hangzással, és persze nagyobb létszámmal sorra alakultak a bandák. Az elektromosgitár-bőgő-zongora-szaxofon-szájharmonika mellett a ritmusért felelős dob is nagyobb hangsúlyt kapott. 1945–1950 között a városi-, azaz az urban-, avagy a Chicago-blues megszületett, és elindult világhódító útjára. Jónéhány addig country-bluest játszó zenész áttért az elektromos erősítésű hangszerekre, persze, megőrizve a gyökereiket. Néhány akkori kiemelkedő blues-fater nevét ki kell emelni, akik hétről-hétre megtöltették a füstös chicagoi blues-klubokat, így Muddy Waters, Howlin’ Wolf, Sonny Boy Williamson, Elmore James, vagy Jimmy Reed nevét. Ők hatottak legerőteljesebben a 60-as évek brit blueshullámára, mely akkor már engem is felbolygatott.

Ezen klubok nyomába eredtem 2011. április végén, floridai rokonlátogatásomat színesítendő, hogy a blues fővárosában ugyanazokon a helyeken, de már – az ősök hagyományát továbbvivő – fiatalabb nemzedéket meghallgathassam. A már ott járt blueszenész barátom, és persze az internet információi alapján a mintegy 40 bluesklubból leszűkítettem azt a 6–7 helyet, ahol a legjobb helyi kiválóságok lépnek fel, így a Checkerboard Lounge-t, Muddy Waters egykori törzshelyét, a szintén feketék lakta West-Side-i és nem éppen veszélytelen Lee’s Unleadedet, az északi városrészben működő két szomszédvárat, a B.L.U.E.S. Clubot és a Kingston Mines-t, a belvárosban üzemelő Buddy Guy’s Legendet és a Blue Chicago Clubot, valamint a west-side-i Mama Rose’s Lounge-ot. A három ott töltött napon sikerült két olyan klubot felkeresnem, ahol kiváló zenéket hallgathattam.

Az első este a leghíresebb, mondhatni a legelőkelőbb, szakmailag a legjobb zenészeket beválogató klubba, Buddy Guy ma is élő legendás bluesgitáros klubjába, a Legends-be látogattunk. A fellépő csapat nem volt ismeretlen számomra: Eddie Show & The Wolf Gang, akiktől egy 1978-ban, az Alligator kiadóval készült CD-m is van. Eddie annak a Howlin’ Wolfnak volt szaxofonosa és turnémenedzsere, aki Muddy mellett másfél évtizedig a Chicago-blues koronázatlan királya volt. Az 1937-ben Benoit-ben, természetesen a déli Mississippi államban született zenész korábban pozánon és klarinéton játszott, majd a szaxofonra állt rá. Előbb Ike Turner (Tina Turner férje és zenésztársa), majd Guitar Slim bandájában hívta fel magára a figyelmet, és ezután került az „Üvöltő Farkas” csapatába. Az énekes 1976-os halála után Eddie összetartotta a bandát, megtartotta a Wolf Gang nevet, kezébe vette a menedzselést, és tovább működtette a bandát. Egyetlen helycsere történt az eredeti felállásban: a jó öreg Hubert Sumlin gitáros, tudásához mérten, önállósította magát, és helyére Eddie fia, Eddie Vaan Show jr. került. Az akkor 21 éves srác – most sem látszott 30-nál többnek, pedig 56 éves – alaposan megtanulta játszani a blues-t többek között elődjétől, Sumlintól, ráadásul néhány éve kibővítette az elektromos gitár formáját és funkcióját: egy 3 nyakú hangszeren játszik a művész, fent egy 12 húrost, középen egy speciálisan bluesra hangoltat (én 7 húrost sejtek) és lenn egy klasszikus 6 húros hangszert tömörített egybe. Hogy ezt a lustaság tette, mivel nem kívánt az eltérő hangzású számokhoz gitárokat cserélni, avagy ez is a show business része, nem tudni, mindenesetre az igazi nagy szólókat ő játszotta. A jó öreg Lafayette „Shorty” Gilbert rutinosan, és ízléssel basszusozott. Hogy elfáradt a műsor második felére, és székre ült, nagyon is elnézendő neki. Mint ahogy a frontembernek, a hetvennegyediket taposó Eddie-nek is, aki tenorszaxiját csak a számok felvezető, és befejező részében használta, majd magasított széke mellé téve hamisítatlan érdes néger blues-os hangján énekelt. Tim Taylor, a dobos, Eddie Taylor bluesgitáros fia nagy rutinnal, de precízen tartotta össze ritmikailag a csapatot. A tempósabb dalok közül eljátszották nagy slágerüket, a „My Baby’s So Ugly-t”, az „It’s Alrightot”, az „Out of Bad Luckot”, a nagy ívű lassú, dögös blues-ok közül pedig Wolf „Sitting In the Top Of The Worldjét”, Elmore James „The Sky Is Cryingját”, és a „Your Wife is Cheating On-t”, melyekben a többemeletes billentyűhegyekhez szokottaktól eltérően egy vékonyka kis Rolandon játszó orgonista, de még inkább a Vaan gyerek remekelt. Mint ahogy ez Amerikában szokás, meghívott előadókkal színesítik a produkciókat, és ez itt sem maradt el: Deb Seitz fehér bluesénekesnő mutatta be azt, amiért Koko Taylor nemhiába nevezte kollegájának őt.
A Windy City, azaz az állandó huzat miatt szeles város központjában, a The Loopban üzemelő klub tiszta, elegáns, biztonságos, szellős volt, így a nagyfelületű falakon elhelyezett fényképek, relikviák már-már egy bluesmúzeum hatását kölcsönözték a zenei klubnak. Mint önfeledt rajongó, szaladtam egyik kiállított tárgytól a másikig: a tulaj négy gitárja, köztük a híres piros pöttyös is ki volt állítva ugyanúgy, mint a híressé vált fehér tanítványok gitárjai is. Jeff Beck, Stevie Ray Vaughan, Carlos Santana, Eric Clapton egykor használt hangszerei mind ott sorakoztak a whisky-s és gines üveghegyek felett a falakon, emlékül az utókornak. 30 éve Chicagoban letelepedett vendéglátóink- kal a szünetben nagy örömömre sikerült „becserkésznünk” Eddie-t, aki a már meglévő, és egy frissen vásárolt lemezemet is dedikálta. Vallomásom alapján, miszerint a Chicago-blues hű elkötelezettje vagyok, így az ő művészetéé is, és ezért utaztam a városba, annyira meghatotta, hogy egy pár fényképet is elkészíthettünk társaságában.
A második koncertre lehetőleg fiatal, és fehér művészt kerestem, Paul Butterfield, Mike Bloomfield, Corky Siegel, vagy a 2011-ben a legrangosabb blueszenei elismerést learató, június 10-én nálunk, Budapesten is fellépő csodaharmonikás, Charlie Musselwhite fehér bluesmenek hagyományai folytatóját. Ha kerestem volna, sem találtam volna jobbat, mint a Mama Rosa’s Lounge-ban fellépő Nick Moss-t, és bandáját, a The Flip Tops-t. Nick még ma is 40 év alatt van, 1972-ben született Chicagoban. Mint tinédzser basszgitárosként neves bluesmanek bandáiban zenélt, majd 1993-ban, 21 évesen a hírneves Willie „Big Eyes” Smith vezette „Legendary Blues Band” tagja lett, és már lemezfelvételeket készített. Ugyanitt hamarosan átvette a szólógitáros posztját, majd újabb 3 év tanulóidőt töltött Muddy Waters legendás vezérgitárosa, Jimmy Rogers bluesbandájában. 1999-ben, 27 évesen szólópályára lépett, és az azt követő évben már kiadta nem kevés önbizalommal a „First Offense”, azaz az Első Támadásra keresztelt nagylemezét. Ezt 2010-ig újabb 7 követte, bizonyítván, hogy az állandóan a színpadokon előadó és a lemezboltokban is jól forgalmazó muzsikus zenéje keresett. A külsőleg John Mayall Bluesbreakers-ének a 80-as évekbeli sztárgitárosára, Buddy Whittingtonra hasonlító testes gitáros-énekes már nyomta a blues-t, mikor benyitottunk Rosa klubjába. A tegnapitól eltérően ez nem egy csillogóan patikatiszta étterem volt, hanem egy kicsi, bourbon-, sör-, parfüm- és cigarettafüst illatával kevert boltíves téglafalú terem, ahol a fele közönség kapott csak asztalt, a többi – így az elején mi is – „valahogy” elfért, és élvezte a zenét. Klasszikus felállás: a főnök gitározott és énekelt, mellette Nick Skilnik hozta remek érzékkel a basszust, egy Oslóban született hirtelenszőke srác, Patrick Seals püfölte a bőröket, és az egyetlen fekete, Jimmy Reed neves bluesfater unokája, Travis Reed orgonált remekül, és fantáziadúsan improvizált, ha nagyritkán rá került a sor.
Nick gitárjátékára jellemző volt, hogy a nagy öreg néger bluesmanek standardjaiból (Sonny Boy Williamson, Howlin’ Wolf) válogatott sok dalt, de mégis, talán meglepő módon a fehér rock-blues sztárok stílusában interpretálta őket. Legújabb lemezükön például a Cream dalát, a „Politiciant” dolgozta át „claptonosan”, míg a „Tears Em Down „c. számot „hendrixesen”, a „Bolognious Funkot” Duane „allmanosan”. Nicknek kisujjában van a Chicago-blues, a nagytestű ember az aránylag kis kezével, rövid ujjaival is káprázatosan tudott improvizálni, és persze, hangulatot teremteni. Nem volt erőszakos a színpadon, de azért nem sokszor engedte át zenésztársainak a kibontakozás lehetőségét.
Vendégelőadó persze itt is szerepelt: az idősödő néger bluesfaterok II. generációjának sokat fellépő énekes, Jimmy Burns volt a Flip Tops elsőszámú vendége azon az estén. Abban a pillanatban, ahogy 25 éves csinibaba barátnője asztala mellől az öreg a mikrofonállvány mögé állt, a hangulat hőfoka duplájára emelkedett. Elég volt csak a ritmust beszámolni, néhány elmondott poénnal bevezetni a számot, a beszélgetők, az evők-ivók mind előrejöttek a színpadhoz, hogy részt vegyenek a mutatványban, amit élő fekete blues-előadásnak neveznek.
Ray Charles „Rockin’ Chairjével kezdett, majd egy lassú blues-t, aztán egy lengő-basszussal lekísért medium-blues-t, a „Leaving Here Walkin’-t” nyomott le nekünk, majd a nagy slágerével, az „I Really Love You”-val zárt. Akkor már mindenki a zene mámorító hatása alatt volt, mindenki táncolt, Burns csinos fekete barátnője vezényletével. A következő, quartettben lenyomott menet után újabb meglepetés várt: a szólógitárt Amanda Moss, a főnök vékony, törékeny asszonya vette át, és ha elsőre nem is, a második szám után ő is vastapsot kapott. Nick hátrament basszusozni, és a egy jó hangú srác, a lemezeken vokálozó Mike Brostek állt elő énekelni a bluest – kitűnően. Hajnali 1 óra tájban újabb meglepetés: az édesanyjáról, Rosáról a kocsmáját elnevező tulaj, Tony az orgona mögé telepítette kongáit, és a táncoló közönség bíztatására beszállt az örömzenélésbe. Persze itt is közvetlen volt a hangulat: nem volt nehéz a szünetben Nickkel beszédbe elegyedni, CD-t dedikáltatni, fényképezkedni, Amandával a banda összetételéről, a lemezválasztékról, és persze a májusi európai, dán- norvég turnéról beszélgetni.
Harmadik koncertélményem már Floridában, West Palm Beach-en ért, ahol nem kisebb név, mint az urban-blues egyik koronázatlan, ma is élő királya, B. B. King Blues Clubjába mentünk el. Az előadó aznap a B. B. King’s All Star Band volt. Kisebb meglepetésünkre a banda csak kevés bluest, inkább a 60-as, 70-es évek soulzenéjét, funky-ját, popzenéjét játszotta. A bandát az a Gary King gitáros-énekes vezette, aki Gloria Estefan, valamint a KC & The Sunshine Band kísérőzenésze is volt. A kilenctagú banda gitár-basszus-orgona (Hammond 2-es!)-dob-konga-3 rézfúvós-női énekes összeállításban nagyszerű bulit csapott az amúgy is forró, 30 fokos floridai éjszakában. A vékonyka, apró énekesnő, Lauren Carter a nem éppen hozzá hasonló alkatú Aretha Franklin, és Tina Turner nótáit énekelte ragyogóan, hangulatba hozva a közönséget Gary-vel, és a szintén fekete pozanossal, Wayne Perry színpadi show-jával megerősítve. Az előbbitől a „Respect”, Tinától pedig a Beatles átirat „Come Together” maradt felejthetetlen számunkra. Amikor pedig Gary King vette magához a mikrofont, irigylésre méltóan interpretálta Stevie Wonder jónéhány dalát, amelyekről pedig köztudott, hogy nagyon nehezen reprodukálhatók.

Az álmok megvalósíthatók – csak nagyon kell akarni. A híres londoni Marquee-klubban, a brit blueszene akkori, és talán még ma is működő fellegvárába 1983 nyarán már eljutottam. A másik fellegvár, az amerikai bluesfészek bevételére 28 évet kellett várnom. Sikerült. Ajánlom mindenkinek, akinek lehetősége lesz valaha Chicagoba eljutni, keressen fel egy eredeti bluesklubot. Remélem, adtam hozzá étvágygerjesztőt.

Megjelent a www.lathatatlansarvar.hu portálon