2011. november 15., kedd

Egy igazi hús-vér blues-lady Amerikából

Egy igazi hús-vér blues-lady Amerikából – Debbie Davies sárvári koncertje

 Szerző: Gróf István | Fotó: Cooper | 2011-11-15

Mint ahogy azt emlegetni szoktam, az improvizációkra épülő jazz-, és blues- zenében nincsenek divatból kifutó alakok. Amíg azt adja a zenész, amit tud, vagy akár 10–20, vagy 50 éve tudott (És persze miért ne adná azt?), akkor ott a helyünk a 80 éves B.B. King, a 74 éves John Mayall, vagy a 70 éves Jon Lord koncertjein ugyanúgy, mint a szakmát 40 éve kezdő, de az utóbbi két évtizedben főleg komoly eredményeket felmutató Debbie Davies blues-gitáros buliján. Egy olyan jó karban lévő szőke amerikai blues-lady koncertjére pedig, aki abban a műfajban ad elő 40 éve a színpadon, amely a jazz, a rock’n’roll, a boogie-woogie, a rock, és a többi, XX. század második felében elterjedt pop-műfaj szülőanyja volt, szigorúan el kell menni!
A rétegműfaj koncertjeihez mérve szépszámú közönség rögtön a kezdéskor meglepetés áldozata lett: a háromtagú banda helyett nyolcan tolongtak a városi gimnázium szerény színpadán: kiderült, hogy az ausztriai-lengyelországi körúton fellépő zenész folytatja az Alexis Korner által meghonosított, – nem elégszer dicsérhető –, önzetlen zenészek által folytatott gyakorlatot: azaz fellépési lehetőséget ad fiatal pályakezdő muzsikustársaknak.
A feltételezésem szerint aznap este negyedórával a fellépés előtt nevet kapott Udo’s Blues Angels együttes a beharangozott sztárvendégen, Emil Gross ütősön és Joe Fonda basszeroson kívül két ifjonc gitárost, egy középkorú tangóharmonikást, egy billentyűst és egy szintén fiatal hölgy énekest léptetett fel. Valamennyien osztrákok. Az ezáltal teltebbé vált hangszereléssel sokat nyertünk: színesebb és összetettebb lett a hangzás, többféle hangszeres mutathatta meg egyéni képességeit a ráosztott improvizációs lehetőségek során. Mert Debbie a műsor első felében inkább csak akkordozott, kísért, és mint jó pedagógus, a tanítványokat noszogatta. Már akit lehetett. A színpad bal oldalán, az egymás mellett álló gitáros srácok közül a lófarkas Markus Steinrück hamarabb lendült bele, az első két számban biztos volt a fölénye. Tibor Douglas, a másik gitáros lassan melegedett be, de aztán nagyon odatett néhányszor: nemcsak a harmadik, lassú blues-ban, hanem a Bo diddley-s ritmusú „Sally” című számban is, amelyben azért jóval nehezebb rögtönözni. A huszonegynéhány éves ifjú énekesnő, Melissa Ari nagyon szépen, a hangján énekelte, hajlította a blues-t, ami, mint tudjuk, Billie Holiday óta nem könnyű. Persze, itt a kor elteltével szerzett rutin, és, ne adj’Isten, néhány plusz 10 kg előnyt jelenthet, hogy arról a ginnek nevezett italról ne is beszéljünk, ami Bessie Smith, Koko Taylor, vagy Janis Joplin hangját is még nemesebbé tette. A hölgy így is – ha csak a szimpla eszközökkel, az énektanárral és a tapasztalatok begyűjtésével él – sokra viheti. Nem úgy, mint Beppo Frühwirth, a vélhetően egy falusi zeneiskolában tanító billentyűs, aki minden lehetőséget megkapott hangszeres tudásának megvillantására, de – a főnökasszony kitartó unszolása ellenére – csak a balkéz kíséretét hozta a jobbéval is. Egy leheletnyivel invenciózusabb volt Felix Kabas, a tangóharmonikás. Hangzásban kissé stílusidegennek bizonyult a szólója, rögtönzése a lassú blues-ban, hatásos igazán az akkordmeneteivel (amire a hangszert igaziból kitalálták) volt a másodikként előadott „Money” című számban, amelynek kuplés hangulatához valóban illett a játéka. Ámbár csak két mikrofont szereltek fel a technikusok (az énekesnőnek és Debbie-nek), Joe Fonda, a profi muzsikus a számok jó részében ízlésesen és éppen olyan hangerővel énekelt, tercelt a refrénekben mikrofon nélkül, hogy az tökéletes legyen.
Szünet után már „csak” a Debbie Davies Trio tagjai léptek fel, a „diákok” közénk ültek a nézőtérre. Debbie Los Angeles-ben született, és a profi muzsikus- szülőkről, akik big-band zenekarban játszottak, gyorsan ráragadt a zene imádata a szőke kislányra. Eleinte édesapja lemezgyűjteményéből Ray Charles korongjait rakta fel sűrűn a lemezjátszóra, majd – minő érdekes, ahogyan a blues szülőföldjéről fordított irányban működött a transz-atlanti kapcsolat – a brit John Mayall és Eric Clapton lemezeit hallgatva lelkesült be a blues-rock-ért, és tért át a zongoráról a gitárra. 1984-ben érett be az első gyümölcs: Meggie Mayallnak, John Mayall feleségének Kaliforniában bejegyzett női blues-bandájának szólógitárosa lett. Majd elérkezett a csúcs: 1988-ban kereste meg a Chicago-blues II. nemzedékének egyik legnagyobb fekete sztárja, Albert Collins, hogy a leány (ráadásul fehér lány) legyen zenekarának tagja. Három termékeny évet töltött itt Davies kisasszony, rengeteg koncertet, jópár lemezt, köztük a Grammy-jelölt „Point Blank” címűt kiadva, de ekkor kapott szerepet John Mayall „A Sence Of Place” nagylemezének elkészítésében is. 1997-ben és 2010-ben elnyerte a Blues Music Awards díjat Amerikában, ott, ahol aztán van elég jelentkező, jelölt bőven. Szóval Őt vártuk, és a szünetben beszélgetve abban bíztunk, hogy ebben a menetben aztán megmutatja magát gitártudásban.
Nem is tévedtünk: az első két „bemelegítő” szám után harmadikként elengedett egy olyan lassú – vagy ahogy Ő bekonferálta, regular, azaz közönséges – blues-t, hogy az minden elképzelésünket felülmúlta. Kiderült, hogy jól is énekel, de az imprói voltak csodálatosak igazán. Érdekes, nem a virgázó brit blues-rock gitárosok, Jimmy Page, Alvin Lee stílusában, hanem – valószínűleg a nagy öreg néger blues-gitárosok, így Albert Collins hatására – ritka, de súlyos pengetésekkel rögtönzött. Jó érzékkel használta azt a szintén amerikai blues-mesterek, így B. B. King által is bevett gyakorlatot, miszerint a lassú blues-okban hol elhalkul, hol felerősödik egy-egy rögtönzés kezdetén a hangerő, hangulatilag befolyásolva a közönséget.
Majd következtek a jobbnál jobb számok: egy instrumentális médium shuffle, majd egy Stevie Ray Vaughan stílusában játszott texasi rock-blues, aztán egy tipikus, sok gitárriffet használó hard-rockos dal. Szerintem a koncert csúcspontja volt az a funky-soulos őrület, amelyben kemény, összetett ritmusalapra adta ki tudását mindhárom muzsikus. Az amerikai Joe Fonda, jellegzetes afgán körsapkájában most nem bőgőzött (mint ahogy a sárvári közönség megismerhette hagyományos jazz-zenészként a Musillami jazz-projekt koncertjén), hanem basszusgitárján bűvölte a hangokat egyenrangú muzsikusként, ahogyan azt a Cream együttesben Jack Bruce is tette Eric Clapton mellett. Ebben a számban egy háromperces csillagos ötös basszusimprót is lenyomott.
Szintén ekkor rögtönzött a ritmusszekció másik tagja, a reggae-től a marokkói etno-folkon keresztül a free-jazzig mindent játszó fiatal, 23 éves osztrák Emil Gross dobos is, vigyázva arra, hogy játéka időtartama csak olyan hosszú legyen, amely még mindenki számára élvezhető. E két, sokoldalú zenész bemutatásakor kérlelhetetlenül felvetődik a hakni-zenélés kérdésköre. Ennek a fogalomnak nálunk egyértelműen pejoratív hangzása van, hozzátéve, hogy teljesen jogosan. Ámde, mikor is egy évben háromszor találkozunk ugyanazzal a külföldről jött zenésszel kicsiny városunkban, és mindháromszor egészen mást játszik, de azt magas fokon, és szívvel-lélekkel, akkor azt mondom, haknizzon minél többször ezután is nálunk.
Debbie az utolsó előtti lassú blues-ban, amolyan Gary moore-osan megénekeltette a gitárját, majd egy pattogósabb ritmusúval elköszönt. Koncertje után eszembe jutott az a zenészek közötti mondás, hogy mi a különbség a rock- és a jazz-gitáros között? A válasz: a jazz-zenész ötszáz akkordot játszik öt néző előtt, míg a rock-gitáros öt akkordot 500 előtt. Nos, Debbie, ha nem is fogott le félszáznál több akkordot, kiváló blues-muzsikával ajándékozott meg minket aznap este. És ennél több nem is kellett nekünk.

Megjelent a www.lathatalansarvar.hu portálon

2011. május 24., kedd

A blues nyomában- élmények Chicagoból

A blues nyomában – élmények Chicagoból
– Sárváriak a nagyvilágban

Szerző: Gróf István | Fotó: Gróf István | 2011-05-24
Gróf István már harmadik alkalommal gyarapítja a “Sárváriak a nagyvilágban” rovatot. Olvashattuk már a tollából a Ten Years After gitárosa, Alvin Lee koncertjének élményeit, csakúgy, mint Szörényi Levente Hattyúdal című koncertjének jegyzetét. A szerzőről Sárváron közismert a blues műfajjal való mély elkötelezettsége – rádióműsort is szerkesztett a témában –, nem csoda, hogy életreszóló emléket jelentett neki a blues szülőhazájában tett látogatása. A következő sorokban az Egyesült Államok néhány legendás bluesklubjában szerzett koncertélményeit olvashatjuk rövid bluestörténeti alap rögzítése után.

A XX. század elején az Egyesült Államok déli államaiban a nemrég felszabadított egykori rabszolgák gyermekei a hőn áhított szabadságon kívül nem sokra jutottak: centekért dolgoztak bérmunkásként a gyapot-, és kukoricaföldeken napi 14–16 órákat, és esélyük sem volt arra, hogy a fehérekhez közelítő életszínvonalat elérjenek. Itt, és ezidőtájt született meg az afro-amerikai emberek népzenéje, a keserűséget, nagyritkán örömöt kifejező blues. Kezdetben, a 30-as, 40-es években a jó zenei érzékkel megáldott feketék egyedül, párban, olykor trióban zenélgettek a mezőn, esti tábortüzeknél, vagy a déli városok utcáin, terein, gitáron, hegedűvel, szájharmonikán kísérve dalaikat. Ez volt a country-, avagy a delta- (a Mississippi deltavidékére utalva) blues. Mivel az életkörülmények a nagybirtokokon nem javultak, de az egyre iparosodó északi városokban olyan munkalehetőségek adódtak, melyek az azelőttinél jóval magasabb életszínvonalat ígértek, a négerek százezerszám megindultak északra. Mivel mind a keleti part, New York, Philadelphia, mind a nyugati, California vidéke igen messze volt, a viszonylag közelebb fekvő Chicago lett az úticél. A blueszenészek követték társaikat. Big Bill Broonzy, Leadbelly is ide költözött, de ők még délről hozott stílusukban nyomták a bluest közönségüknek. A hangos, füstös város, a nagyobb terek, helyiségek, a nagyobb létszámú közönség azonban nagyobb hangerőt igényelt: elektromos erősítéssel hangosabb, dögösebb hangzással, és persze nagyobb létszámmal sorra alakultak a bandák. Az elektromosgitár-bőgő-zongora-szaxofon-szájharmonika mellett a ritmusért felelős dob is nagyobb hangsúlyt kapott. 1945–1950 között a városi-, azaz az urban-, avagy a Chicago-blues megszületett, és elindult világhódító útjára. Jónéhány addig country-bluest játszó zenész áttért az elektromos erősítésű hangszerekre, persze, megőrizve a gyökereiket. Néhány akkori kiemelkedő blues-fater nevét ki kell emelni, akik hétről-hétre megtöltették a füstös chicagoi blues-klubokat, így Muddy Waters, Howlin’ Wolf, Sonny Boy Williamson, Elmore James, vagy Jimmy Reed nevét. Ők hatottak legerőteljesebben a 60-as évek brit blueshullámára, mely akkor már engem is felbolygatott.

Ezen klubok nyomába eredtem 2011. április végén, floridai rokonlátogatásomat színesítendő, hogy a blues fővárosában ugyanazokon a helyeken, de már – az ősök hagyományát továbbvivő – fiatalabb nemzedéket meghallgathassam. A már ott járt blueszenész barátom, és persze az internet információi alapján a mintegy 40 bluesklubból leszűkítettem azt a 6–7 helyet, ahol a legjobb helyi kiválóságok lépnek fel, így a Checkerboard Lounge-t, Muddy Waters egykori törzshelyét, a szintén feketék lakta West-Side-i és nem éppen veszélytelen Lee’s Unleadedet, az északi városrészben működő két szomszédvárat, a B.L.U.E.S. Clubot és a Kingston Mines-t, a belvárosban üzemelő Buddy Guy’s Legendet és a Blue Chicago Clubot, valamint a west-side-i Mama Rose’s Lounge-ot. A három ott töltött napon sikerült két olyan klubot felkeresnem, ahol kiváló zenéket hallgathattam.

Az első este a leghíresebb, mondhatni a legelőkelőbb, szakmailag a legjobb zenészeket beválogató klubba, Buddy Guy ma is élő legendás bluesgitáros klubjába, a Legends-be látogattunk. A fellépő csapat nem volt ismeretlen számomra: Eddie Show & The Wolf Gang, akiktől egy 1978-ban, az Alligator kiadóval készült CD-m is van. Eddie annak a Howlin’ Wolfnak volt szaxofonosa és turnémenedzsere, aki Muddy mellett másfél évtizedig a Chicago-blues koronázatlan királya volt. Az 1937-ben Benoit-ben, természetesen a déli Mississippi államban született zenész korábban pozánon és klarinéton játszott, majd a szaxofonra állt rá. Előbb Ike Turner (Tina Turner férje és zenésztársa), majd Guitar Slim bandájában hívta fel magára a figyelmet, és ezután került az „Üvöltő Farkas” csapatába. Az énekes 1976-os halála után Eddie összetartotta a bandát, megtartotta a Wolf Gang nevet, kezébe vette a menedzselést, és tovább működtette a bandát. Egyetlen helycsere történt az eredeti felállásban: a jó öreg Hubert Sumlin gitáros, tudásához mérten, önállósította magát, és helyére Eddie fia, Eddie Vaan Show jr. került. Az akkor 21 éves srác – most sem látszott 30-nál többnek, pedig 56 éves – alaposan megtanulta játszani a blues-t többek között elődjétől, Sumlintól, ráadásul néhány éve kibővítette az elektromos gitár formáját és funkcióját: egy 3 nyakú hangszeren játszik a művész, fent egy 12 húrost, középen egy speciálisan bluesra hangoltat (én 7 húrost sejtek) és lenn egy klasszikus 6 húros hangszert tömörített egybe. Hogy ezt a lustaság tette, mivel nem kívánt az eltérő hangzású számokhoz gitárokat cserélni, avagy ez is a show business része, nem tudni, mindenesetre az igazi nagy szólókat ő játszotta. A jó öreg Lafayette „Shorty” Gilbert rutinosan, és ízléssel basszusozott. Hogy elfáradt a műsor második felére, és székre ült, nagyon is elnézendő neki. Mint ahogy a frontembernek, a hetvennegyediket taposó Eddie-nek is, aki tenorszaxiját csak a számok felvezető, és befejező részében használta, majd magasított széke mellé téve hamisítatlan érdes néger blues-os hangján énekelt. Tim Taylor, a dobos, Eddie Taylor bluesgitáros fia nagy rutinnal, de precízen tartotta össze ritmikailag a csapatot. A tempósabb dalok közül eljátszották nagy slágerüket, a „My Baby’s So Ugly-t”, az „It’s Alrightot”, az „Out of Bad Luckot”, a nagy ívű lassú, dögös blues-ok közül pedig Wolf „Sitting In the Top Of The Worldjét”, Elmore James „The Sky Is Cryingját”, és a „Your Wife is Cheating On-t”, melyekben a többemeletes billentyűhegyekhez szokottaktól eltérően egy vékonyka kis Rolandon játszó orgonista, de még inkább a Vaan gyerek remekelt. Mint ahogy ez Amerikában szokás, meghívott előadókkal színesítik a produkciókat, és ez itt sem maradt el: Deb Seitz fehér bluesénekesnő mutatta be azt, amiért Koko Taylor nemhiába nevezte kollegájának őt.
A Windy City, azaz az állandó huzat miatt szeles város központjában, a The Loopban üzemelő klub tiszta, elegáns, biztonságos, szellős volt, így a nagyfelületű falakon elhelyezett fényképek, relikviák már-már egy bluesmúzeum hatását kölcsönözték a zenei klubnak. Mint önfeledt rajongó, szaladtam egyik kiállított tárgytól a másikig: a tulaj négy gitárja, köztük a híres piros pöttyös is ki volt állítva ugyanúgy, mint a híressé vált fehér tanítványok gitárjai is. Jeff Beck, Stevie Ray Vaughan, Carlos Santana, Eric Clapton egykor használt hangszerei mind ott sorakoztak a whisky-s és gines üveghegyek felett a falakon, emlékül az utókornak. 30 éve Chicagoban letelepedett vendéglátóink- kal a szünetben nagy örömömre sikerült „becserkésznünk” Eddie-t, aki a már meglévő, és egy frissen vásárolt lemezemet is dedikálta. Vallomásom alapján, miszerint a Chicago-blues hű elkötelezettje vagyok, így az ő művészetéé is, és ezért utaztam a városba, annyira meghatotta, hogy egy pár fényképet is elkészíthettünk társaságában.
A második koncertre lehetőleg fiatal, és fehér művészt kerestem, Paul Butterfield, Mike Bloomfield, Corky Siegel, vagy a 2011-ben a legrangosabb blueszenei elismerést learató, június 10-én nálunk, Budapesten is fellépő csodaharmonikás, Charlie Musselwhite fehér bluesmenek hagyományai folytatóját. Ha kerestem volna, sem találtam volna jobbat, mint a Mama Rosa’s Lounge-ban fellépő Nick Moss-t, és bandáját, a The Flip Tops-t. Nick még ma is 40 év alatt van, 1972-ben született Chicagoban. Mint tinédzser basszgitárosként neves bluesmanek bandáiban zenélt, majd 1993-ban, 21 évesen a hírneves Willie „Big Eyes” Smith vezette „Legendary Blues Band” tagja lett, és már lemezfelvételeket készített. Ugyanitt hamarosan átvette a szólógitáros posztját, majd újabb 3 év tanulóidőt töltött Muddy Waters legendás vezérgitárosa, Jimmy Rogers bluesbandájában. 1999-ben, 27 évesen szólópályára lépett, és az azt követő évben már kiadta nem kevés önbizalommal a „First Offense”, azaz az Első Támadásra keresztelt nagylemezét. Ezt 2010-ig újabb 7 követte, bizonyítván, hogy az állandóan a színpadokon előadó és a lemezboltokban is jól forgalmazó muzsikus zenéje keresett. A külsőleg John Mayall Bluesbreakers-ének a 80-as évekbeli sztárgitárosára, Buddy Whittingtonra hasonlító testes gitáros-énekes már nyomta a blues-t, mikor benyitottunk Rosa klubjába. A tegnapitól eltérően ez nem egy csillogóan patikatiszta étterem volt, hanem egy kicsi, bourbon-, sör-, parfüm- és cigarettafüst illatával kevert boltíves téglafalú terem, ahol a fele közönség kapott csak asztalt, a többi – így az elején mi is – „valahogy” elfért, és élvezte a zenét. Klasszikus felállás: a főnök gitározott és énekelt, mellette Nick Skilnik hozta remek érzékkel a basszust, egy Oslóban született hirtelenszőke srác, Patrick Seals püfölte a bőröket, és az egyetlen fekete, Jimmy Reed neves bluesfater unokája, Travis Reed orgonált remekül, és fantáziadúsan improvizált, ha nagyritkán rá került a sor.
Nick gitárjátékára jellemző volt, hogy a nagy öreg néger bluesmanek standardjaiból (Sonny Boy Williamson, Howlin’ Wolf) válogatott sok dalt, de mégis, talán meglepő módon a fehér rock-blues sztárok stílusában interpretálta őket. Legújabb lemezükön például a Cream dalát, a „Politiciant” dolgozta át „claptonosan”, míg a „Tears Em Down „c. számot „hendrixesen”, a „Bolognious Funkot” Duane „allmanosan”. Nicknek kisujjában van a Chicago-blues, a nagytestű ember az aránylag kis kezével, rövid ujjaival is káprázatosan tudott improvizálni, és persze, hangulatot teremteni. Nem volt erőszakos a színpadon, de azért nem sokszor engedte át zenésztársainak a kibontakozás lehetőségét.
Vendégelőadó persze itt is szerepelt: az idősödő néger bluesfaterok II. generációjának sokat fellépő énekes, Jimmy Burns volt a Flip Tops elsőszámú vendége azon az estén. Abban a pillanatban, ahogy 25 éves csinibaba barátnője asztala mellől az öreg a mikrofonállvány mögé állt, a hangulat hőfoka duplájára emelkedett. Elég volt csak a ritmust beszámolni, néhány elmondott poénnal bevezetni a számot, a beszélgetők, az evők-ivók mind előrejöttek a színpadhoz, hogy részt vegyenek a mutatványban, amit élő fekete blues-előadásnak neveznek.
Ray Charles „Rockin’ Chairjével kezdett, majd egy lassú blues-t, aztán egy lengő-basszussal lekísért medium-blues-t, a „Leaving Here Walkin’-t” nyomott le nekünk, majd a nagy slágerével, az „I Really Love You”-val zárt. Akkor már mindenki a zene mámorító hatása alatt volt, mindenki táncolt, Burns csinos fekete barátnője vezényletével. A következő, quartettben lenyomott menet után újabb meglepetés várt: a szólógitárt Amanda Moss, a főnök vékony, törékeny asszonya vette át, és ha elsőre nem is, a második szám után ő is vastapsot kapott. Nick hátrament basszusozni, és a egy jó hangú srác, a lemezeken vokálozó Mike Brostek állt elő énekelni a bluest – kitűnően. Hajnali 1 óra tájban újabb meglepetés: az édesanyjáról, Rosáról a kocsmáját elnevező tulaj, Tony az orgona mögé telepítette kongáit, és a táncoló közönség bíztatására beszállt az örömzenélésbe. Persze itt is közvetlen volt a hangulat: nem volt nehéz a szünetben Nickkel beszédbe elegyedni, CD-t dedikáltatni, fényképezkedni, Amandával a banda összetételéről, a lemezválasztékról, és persze a májusi európai, dán- norvég turnéról beszélgetni.
Harmadik koncertélményem már Floridában, West Palm Beach-en ért, ahol nem kisebb név, mint az urban-blues egyik koronázatlan, ma is élő királya, B. B. King Blues Clubjába mentünk el. Az előadó aznap a B. B. King’s All Star Band volt. Kisebb meglepetésünkre a banda csak kevés bluest, inkább a 60-as, 70-es évek soulzenéjét, funky-ját, popzenéjét játszotta. A bandát az a Gary King gitáros-énekes vezette, aki Gloria Estefan, valamint a KC & The Sunshine Band kísérőzenésze is volt. A kilenctagú banda gitár-basszus-orgona (Hammond 2-es!)-dob-konga-3 rézfúvós-női énekes összeállításban nagyszerű bulit csapott az amúgy is forró, 30 fokos floridai éjszakában. A vékonyka, apró énekesnő, Lauren Carter a nem éppen hozzá hasonló alkatú Aretha Franklin, és Tina Turner nótáit énekelte ragyogóan, hangulatba hozva a közönséget Gary-vel, és a szintén fekete pozanossal, Wayne Perry színpadi show-jával megerősítve. Az előbbitől a „Respect”, Tinától pedig a Beatles átirat „Come Together” maradt felejthetetlen számunkra. Amikor pedig Gary King vette magához a mikrofont, irigylésre méltóan interpretálta Stevie Wonder jónéhány dalát, amelyekről pedig köztudott, hogy nagyon nehezen reprodukálhatók.

Az álmok megvalósíthatók – csak nagyon kell akarni. A híres londoni Marquee-klubban, a brit blueszene akkori, és talán még ma is működő fellegvárába 1983 nyarán már eljutottam. A másik fellegvár, az amerikai bluesfészek bevételére 28 évet kellett várnom. Sikerült. Ajánlom mindenkinek, akinek lehetősége lesz valaha Chicagoba eljutni, keressen fel egy eredeti bluesklubot. Remélem, adtam hozzá étvágygerjesztőt.

Megjelent a www.lathatatlansarvar.hu portálon

2011. április 14., csütörtök

NEM VAGYOK AMERIKAI- ÚTIKALANDOK MEXIKÓBAN III.

Nem vagyok amerikai! – Útikalandok Mexikóban III. rész

"Mérida valóban szép város. A padokra leülve figyeltük a helybeliek életét, és a tér mindegyik oldala tele volt látnivalóval, a hatalmas katedrálissal, a püspöki palotával, a Városházával, és a számunkra legszebbnek tűnő épülettel, az el Mozo család érdekes, vörösre színezett palotájával. Egy kis utcában még felkerestük az 1600-ban épült jezsuita Jézus templomot, ahová egy helybeli vezetett el. Amikor megtudta, hogy Magyarországról érkeztünk, Puskás Ferencet kezdte emlegetni, mint ismert hazánkfiát. Hiába, a focinak Mexikóban is kultusza van." - Mexikói utazásunkról szóló beszámolónk harmadik részét olvashatják.

Escarcégát elhagyva ritkán lakott vidéken, legtöbbször sűrű, bozótos erdők között vezetett az út. Néha megpillantottunk néhány kisebb falut, de azok sem az út mentén helyezkedtek el. Hosszú út állt előttünk, hiszen a Palenque és Campeche közötti távolság több mint 400 km volt, ugyanakkor még Edzna romvárosának megtekintését is beterveztük. Az útjavítás több mint 100 km-en keresztül tartott, ami megnehezítette a haladást.
Champton városnál értünk ki az óceán partjára, a Mexikói öböl déli részén, és sokáig a part mellett haladtunk. Többször is megálltunk, hogy szokásomhoz híven kagylók és csigák után kutassak a homokban, de nem jártam sok sikerrel. Az óceán itt teljesen más arcát mutatta, mint a Yucatán félsziget déli részén, a víz nem volt sem türkiz zöld, sem türkizkék, de még csak átlátszó sem, sötét volt és zavaros. Hamarosan elértük az Edzna felé leágazó utat. Az út monoton volt, csak a kisebb-nagyobb települések rettenetes fekvőrendőrei tudtak kizökkenteni bennünket az egyhangúság érzéséből. Egy nagyobb faluban megálltunk ásványvizet vásárolni. Rettenetesen meleg volt kint, izzott az aszfalt és a levegő, ennek ellenére tettünk egy kisebb sétát az utcákon. Felfedeztünk egy szép világoskék templomot egy kisebb dombon a település főterén, ahová bementünk, többek között hűsölni is. A turisták által látogatott vidékektől távolabb gondozatlannak tűntek a települések, sok helyen szemét hevert a földön, olykor még a templomok körül is. A falvakban sehol nem láttunk emeletes házakat. Általában színes, vörös, narancs vagy sárga színű, egyszintes házak voltak mindenhol, virágzó növényekkel telefuttatva.
Edzna az egyik legfontosabb maja romváros, mégis nagyon kevesen látogatják. Kr. előtt 400-ban alapították, és több mint ezer évig lakott volt. A bejárattól elég sokat kellett gyalogolni az épületekig, szó szerint folyt rólunk a víz. A lépcsőkön napozó iguánákon kívül mi voltunk az egyedüli látogatók a nagy kiterjedésű romvárosban, felkapaszkodhattunk az öt emeletes, 30 m magas palotára, és a szomszédos épületekre.
Campeche városába kora délután érkeztünk meg. A város a Mexikói öböl partján fekszik, fontos közlekedési és kereskedelmi csomópont. Ez az első település, amelyet a spanyolok alapítottak a Yukatán félszigeten, ott, ahol hódítóként először léptek Mexikó földjére. Belvárosát, amely magán viseli a koloniális jegyeket, a Világörökség részévé nyilvánította az UNESCO. Mivel aránylag nagy, közel 230 ezer lakosú városba érkeztünk, izgultunk, hogy térkép hiányában hogyan találjuk meg szálláshelyünket, a Plaza Campeche nevű szállodát az óvárosban.
Az óváros gyarmati stílusú sárga és vörös házai között, a párhuzamos utcákon araszolgatva hiába érdeklődtünk a szállodánk iránt, mindenki más irányba mutatott. A végén leparkoltunk, és gyalog indultunk el megkeresni az autókkal és járókelőkkel telezsúfolt városrészben a szállást. Annak ellenére, hogy elegáns szállodáról volt szó, nagyon rejtőzködő életmódot folytatott, mert többször is elmentünk mellette, mire felfedeztük.
Amikor mentünk vissza a nem messze parkoló kocsihoz, láttuk, hogy egy rendőr épp veszi le a rendszámtábláinkat, és egy cetlit tesz az ablaktörlő alá. Nem hittük el, amit láttunk! Szerencsére rögtön észbe kaptunk, és elkezdtünk rohanni a rendőr után, különböző nyelveken kiabálva, hogy álljon meg. Érdekes, hogy vészhelyzetben mennyi idegen szó jutott eszünkbe, merem állítani, hogy ott és akkor még spanyolul is beszéltünk. Már látni véltük magunk előtt a szomorú jövőt, a hatalmas pénzbüntetést, tolmács keresését, aki intézkedik, hogy visszaszerezzük a kocsit valami távoli telephelyről, de az is felmerült bennünk, hogy az út további programjai csúszni fognak, de még az is lehet, hogy nem utazhatunk tovább....
Kemény egy órás könyörgés és alkudozást követően lágyult meg a rendőr szíve. Mint kiderült, Mexikóban sem sikerült szépen, járdával párhuzamosan leparkolnom, állítólag a kocsink akadályozta más járművek közlekedését, ezért lett leszerelve a rendszámtábla. A varázsszó, ami miatt végül is visszacsavarozták a táblákat, a már említett „nem vagyunk amerikaiak, szegény európai turisták vagyunk" többször is elismételt mondat volt.
Amikor rendőrünk már a felettesét hívta telefonon, miszerint európaiakkal akadt ügye, és mit tegyen, éreztük, hogy megnyertük a csatát. Hatalmas nagy kő esett le a szívünkről, amikor újra „egyben" láttuk a kocsit, a rendőr egy hatalmas puszit kapott tőlem, és a siker örömére egy nagyobb tequilázást helyeztünk kilátásba aznap estére.
Szerencsére a szállodának volt parkolója, így nem kellett izgulni egy újabb incidensért, amilyen gyorsan csak tudtunk, biztonságba helyeztük a kocsit.
Egész este az óváros hangulatos utcáin sétáltunk. Kimentünk az óceánpartra, amely tele volt kocogókkal, sétálókkal, valamint rengeteg sovány és molett nővel, akik hangos zenére közösen aerobikoztak, egy tréner utasítására. Campeche átlaghőmérséklete meglehetősen magas, 26 fok, ami miatt csak a késő délutáni és az esti órákban kellemes a városnézés. Ráadásul a legforróbb hónap a május, és mi épp akkor voltunk ott.
Másnap délelőtt - amíg kocsink még biztos helyen parkolhatott - megtekintettük a fontosabb látnivalókat. Az óváros nem csak gyarmati stílusú színes házai miatt volt érdekes, hanem a járdák miatt. Ilyen járdákat eddig még soha nem láttunk, mert közel egy méter magasan voltak az úttesthez képest, és 3-4 lépcsőfokkal lehetett róluk lejönni útkereszteződésekben. Néhány pohár tequila után nagyon kell vigyázni még a gyalogos közlekedésnél is Campechében, mert hatalmasat lehet esni a járdáról!
Mivel a város már a 16. századtól virágzó település volt, a kalózok támadásai gyakoriak voltak, ezért folyamatosan épültek az erődítmények, falak és őrtornyok, melyek a belvárost védelmezték. A legtöbb erődben múzeumot rendeztek be vagy egyéb kulturális célra hasznosítják. A látnivalók nagy területen helyezkednek el, ezért csak a San Miquel ágyúkkal díszített erődjét, a Puerta de Tierra és Puerta de Mar elnevezésű erődkapukat kerestük fel. Az óváros főterén látható a monumentális Nagyboldogasszony székesegyház, valamint attól nem messze a San Francisco templom. A maja romvárosok után furcsa érzés volt egy mai, élő várost felfedezni és bejárni.

Következő szállásunk Uxmalban volt. Lényegében egy laza napnak néztünk elébe, mert csak 200 km-t kellett aznap vezetnünk. Az út kopár vidéken vezetett. Erdőirtás volt végig az út mentén, mert égett vagy füstölt a sűrű bozótos, a magasabb fák pedig ki voltak vágva. Látszott, hogy az itt élőknek minden talpalatnyi termőföldért komoly harcot kell vívniuk a természettel.
Uxmal előtt két romvárost látogattunk meg, Sayilt és Kabaht, ezek közel helyezkedtek el egymáshoz.
Mindkettő a főútról egy kisebb kitérővel volt elérhető, és mindkettőnél csak mi voltunk látogatók. A bejáratnál a látogatóktól vezetett könyvben láttuk azt, hogy előttünk Lengyelországból, Németországból és Csehországból érkező turisták voltak a romvárosban, valamint helybeliek. Pedig mindkét romváros sokkal jelentősebbnek tűnt számomra építészetileg, mint a turisták által felkapott Coba vagy Tulum.
Sayil legfontosabb látnivalója a három szintes palota, amelynek a földszintjén és az első emeleten összesen 90 szobája van. A középső szint homlokzatát gyönyörű, faragott oszlopok és domborművek díszítik, középen pedig Esőisten óriási maszkja látható. A korábban látott romvárosokhoz képest Sayilban az épület falainak színe vöröses árnyalatú volt.
A romok között sétálgatva egy közel 1 m átmérőjű lyukat találtunk a mészkő talajon, amelynek nem is láttuk az alját. Hálát adtunk az égnek, hogy észrevettük, mert ha beleesünk, ki tudja, mikor találtak volna ránk.
Kahab régészeti körzete szintén útba esett, itt található a Maszkok temploma, az egyik legszebb maja templom. Az épületet a talajtól a tetőig mintegy háromszáz kiugró faragott maszk borítja, az épület belsejében szobák sorakoznak.
Kabahot elhagyva már csak Uxmalban szálltunk ki a kocsiból. Mexikói tartózkodásunk alatt ez a nap tűnt a legmelegebbnek, és hiába voltak elképesztően szépek és látványosak a meglátogatott romvárosok, nem tudtuk élvezni a látványt, folyamatosan csak arra gondoltunk, hogy a kocsiban van légkondi, és ott talán enyhül a forróság.
Az uxmali szálláshoz nagyon hamar odatalálunk, hiszen a közelben nincs egy település sem, az út egyik oldalán voltak a romváros épületei, szállodákkal és éttermekkel a bejárat mellett, az út másik oldalán pedig a Hacienda Uxmal, egy gyönyörű, régi udvarház, szállodának berendezve. Pálmákkal, virágokkal teleültetett parkban volt az épületegyüttes, a falakon felfuttatott vörös és lila murvafürttel és ismeretlen trópusi növényekkel, valamint középen egy hatalmas medencével, ami csábítóan hívogatott bennünket a melegben. Férjem nem is tudott ellenállni a kísértésnek, amint elfoglaltuk a szobát, lerohant úszni. Mexikói utunk alatt ez volt a legelegánsabb és legszebb szálloda.
Szobánk a 305-es lakosztály volt, amelyben Rainer monacói herceg és felesége, Grace Kelly szállt meg uxmali tartózkodásuk alatt. Amíg párom hűsölt, én az épületet és a parkot jártam körbe, amelynek fáin majmok ugráltak, és elképesztő hangú madarak énekeltek.
Abban a pillanatban, ahogyan megláttuk a romváros épületeit, Uxmal elnyerte képzeletbeli toplistámon az előkelő 2. helyezést Palenque után. Míg az utóbbi a környezetével, esőerdei fákkal és hatalmasra nőtt növényekkel nyűgözött le, Uxmal a gigantikus építményeivel, és azzal a harmóniával, ami közöttük volt. Még a tikkasztó hőséget is enyhülni véltük a csodálatos látványtól, hatalmas lelkesedéssel vágtunk neki a felfedezésnek. Szerencsénkre nem volt sok látogató, itt is, akárcsak Palenquében, iskolás csoportok voltak tanárokkal.
Rögtön a bejárat mellett található a Varázsló piramisa, az egyik legszebb épület, amit életemben valaha is láttam. Ez egy ovális alapzatú piramis, amelyet a legenda szerint egyetlen éjszaka épített fel egy tojásból kikelt törpe, valójában építése 300 évig tartott. A piramis öt, különböző korokban egymásra épült templomból áll, meredek, szűk lépcsősor vezet a legmagasabban fekvőhöz. Az Apácák Háza elnevezésű épület közvetlenül a Varázsló Temploma mögött található, ez egy belső udvart magába foglaló impozáns épületegyüttes, számos szobával, amelyek vagy az udvarra, vagy a külső teraszra nyílnak. Az elnevezés ellenére nem valószínű, hogy papnők laktak az épületben a maják korszakában. Távolabb, egy magaslaton található a Teknősbékák Temploma, amelynek homlokzatát kígyó és teknősbéka domborművek díszítik. A templom mellett helyezkedik el a Kormányzó palotája, egy 120 m hosszú, 30 m széles és 8 méter magas épület, amely a városállam igazgatási központja lehetett. A lépcsőkön felkapaszkodva be lehet menni az épület szobáiba, amelyeknek plafonján denevérek fészkelnek.
Coba óta itt, Uxmalban láttunk újra labdajáték teret. Ezek a terek akusztikával bíró, téglalap alakú magas falakkal határolt területek, melynek két oldalán 7 méter magasan egy-egy körgyűrű található. Rituális labdajáték helyszínéül szolgáltak, ahol a labdát a kezek és lábak használata nélkül csípővel és vállal kellett átcsempészni a gyűrűkön. A korántsem könnyű játékot csak férfiak játszhatták, akik 5-5, vagy 7-7 fős csapatokat alkottak. A kutatások során a szakemberek arra a következtetésre jutottak, hogy a játék az életért folyt, ám az a mai napig vitatott, hogy csupán a vesztesek kapitányát vagy netán az egész csapatot feláldozták az isteneknek, (de az sem kizárt, hogy a győzteseket.) A labdajátékok nagy társadalmi és szakrális jelentőséggel bírtak a maja kultúrában, a győztest hősként tisztelték és ünnepelték, a vesztesek pedig meghaltak.
A Nagy-piramis és a Galambdúc ugyancsak olyan jelentős épület, amelyeknek megtekintését és megmászását nem szabad kihagyni. A romváros nagy, gondozott pázsittal és árnyas fákkal borított területen fekszik. Nem mertünk sietni, nehogy kihagyjunk valamit, ezért néha leültünk a kövekre, és csak bámultuk a látványt.
A kijáratnál tájékoztattak minket, hogy sötétedés után a romoknál fény és hangjáték lesz, a piramisok fantasztikus fényben lesznek megvilágítva, életre kel minden, de meglehetősen borsos árért. Mivel Uxmalt az eddigi legdrágább belépőjegyért lehetett meglátogatni, arra gondoltunk, hogy fifikásan a kerítésen kívülről próbáljuk meg élvezni a látványt, de nem jártunk sok sikerrel.
Este, megfáradtan a sok sétától és kiszikkadva a hőségtől, én is lementem úszni. Rajtunk kívül senki nem volt a vízben, de a medence körül az asztaloknál többen vacsoráztak, mexikói élőzene kíséretében, és egy kicsit furán méregettek minket. Csak később vettük észre, hogy este 9 óra után a medencét nem szabad használni, a személyzet pedig nem mert szólni nekünk, nem igazán tudták, hová tegyenek minket, a szabályokat nem betartó magyar turistákat. Éjszaka csodálatos álmaim voltak, talán amiatt, hogy Rainer herceg és Grace Kelly egykori ágyában és szobájában aludtam.
Kora reggel indultunk útnak, mert Mérida előtt, ahol a következő szállásunk volt, a Celestúni Nemzeti Parkba szerettünk volna ellátogatni biológus affinitású férjem kívánságaként és közel 250 km megtétele várt ránk.
Utunk a korábbi napon megismert sztyeppés, bozótos területen haladt át, érdekes nevű kisebb és nagyobb települések között. A fekvőrendőrökhöz a rutinnak hála hozzászoktunk, ha valami érdekes épületet vagy tájat láttunk, megálltuk és megnéztük. Az első napokban még jelentkező bizalmatlanságunk a helybeliek iránt teljesen szertefoszlott, néhány spanyol szót megtanultunk, amivel mindig mosolyt csaltunk az arcokra.
A celestúni Nemzeti Park a Mexikói öböl partján található, nem nagy távolságra Campechetől, egy halászfalu mellett, közel 60 ezer hektáron terül el. A Ria Celestún torkolata az, ami látványos, a folyó édes vize itt keveredik az óceán sós vizével, tele van mangrove erdőkkel és itt él a flamingók és más vízimadarak óriási populációja. Yaxchilánhoz hasonlóan itt sem tudtuk előre, hogy hogyan jutunk el a nemzeti parkba, de interneten olvastuk, hogy csónakot lehet bérelni. A folyót átszelő hídon áthaladva rögtön megpillantottuk a kikötött csónakokat. Komoly alkudozások kezdődtek, de hamar rájöttünk, hogy két személy meglehetősen drágán tudja igénybe venni a szolgáltatást. Így újra befutó turistákra vártunk, akik az utazás örömét és a költséget megosztanák velünk. Szerencsére nem sokáig kellett várni, egy fiatal francia házaspár érkezett két kisgyermekkel - így velük kötöttünk üzletet. a 3 órás csónakkirándulás létrejötte érdekében. Hamarosan már a sekély vízen hasított a csónak. Sikerült megközelíteni egy flamingó csapatot, a rózsaszínű egyedek a felnőttek, a világosabbak pedig a fiatalabbak voltak, a vízből kiálló fatönkökön fekete madarak pedig, mint kiderült, kárókatonák ültek százszámra. Állítólag krokodilok is voltak a vízben, de mi nem találkoztunk velük. A legszebb az volt, amikor bementünk egy mangrove erdőbe. Én ilyet még sosem láttam, fantasztikus élmény volt, a léggyökerek között keskeny folyosókon siklott a csónakunk. Ki is szállhattunk az erdő közepén egy kiépített hídon, amely a víz fölé épült, a kristálytiszta vízben rengeteg érdekes színű és formájú halat láttunk, és érdekes madarakat. Mint megtudtuk, az akváriumi halak nagy része - a xifó, a platti, a black molly - mind-mind Yucatánból származik, és épp az olyan tengerparti lagúnák félsós vizében éltek eredetileg, mint Celestún.
A három órás csónakázás után bementünk Céléstun faluba, amelynek strandját már az Atlanti óceán mossa. Egy szerény takóból álló ebédet követően kisétáltunk a homokos tengerpartra. Amíg én hosszasan sétáltam a forró homokban kagylókra vadászva, férjem egy pálmalevéllel lefedett padon pihent. Nem sok eredménnyel jártam, de visszatérve felfedeztem, hogy életem párjától nem messze több helybeli nő csodálatos hófehér és rózsaszínű kagylókat árul potom áron, így bevásároltam belőlük.

Celestúnból újra vissza kellett térni a főútvonalra, amely Méridába, Yukatán állam fővárosába vitt. A város a maga 800 ezres lakosságával az eddigi legnépesebb mexikói településnek számított, és újra felmerült bennünk az aggasztó gondolat, hogyan találjuk meg szállodánkat. Korábbi utazásaink során az égiek mindig mellettünk álltak, mert a legképtelenebb helyeken, milliós városokban is valamilyen ösztöntől vagy sugallattól vezérelve mindig jó irányba mentünk és mindent megtaláltunk. Most is volt nálunk egy Google maps-ről kinyomtatott várostérkép, de nem sokra mentünk vele, mivel nem tudtuk merre van észak vagy dél, az utcaneveket nem tudtuk elolvasni, ugyanakkor hatalmas forgalom volt az utcákon. Mindezek ellenére fél óra múlva már le is parkoltunk a belvárosban levő Dolores Alba szálloda zárt parkolójába.
A Dolores Alba szálló egy rendkívül hangulatos, átriummal és kültéri medencével is rendelkező hacienda stílusú épület volt. A belső fedett rész falait az egyik leghíresebb mexikói festőnő, Frida Kahlo nagyméretű, gyönyörű reprodukciói díszítették. Utólag kiderült, hogy a művésznő apai nagyszülei Magyarországról vándoroltak ki Németországba, majd Mexikóba. Meglehetősen szenvedélyes életet élt, szeretői között szintén volt magyar származású, Muray Miklós festőművész, de Lev Trockij is közéjük tartozott.
A gyarmati kor hangulatát felidéző Méridát, mint „fehér várost" emlegetik, árkádos, fehér mediterrán házai és az utcák tisztasága és rendezettsége miatt. A várost 1500-ban alapította a Montajo család, egy maja város, Tihó helyén. A város felfedezésére volt időnk, de én mindenek előtt a piacot, mint a mexikói városok legszínesebb látnivalóját szerettem volna látni, amely egy utcányira volt szálláshelyünkről.
Valahol azt olvastam, hogy ha valaki idegen országba utazik, két helyet mindenképpen látnia kell, a piacot és a temetőt. A piacot azért, mert amit az ember megeszik, maga is azzá válik, a temetőt meg azért, mert aki jól bánik a halottaival, az az élőkkel is jól bánik. Temetőben már jártunk, és hogy még többet megtudjunk a helybeliekről, a piac volt a soros.
Minden mexikói város lelke, ugyanakkor legkaotikusabb helye a piac, mert a keleti országokhoz hasonlóan az emberek nem csak vásárolni járnak ide, hanem azért is, mert itt élnek társadalmi életet, itt ebédelnek és beszélgetnek.
A piac területére belépve nem győztük kapkodni a fejünket. Soha ennyi színes zöldséget és gyümölcsöt egy helyen még nem láttunk. Már a bejáratnál hatalmas volt a nyüzsgés, főtt kukoricát, hámozott, zacskókba csomagolt ismeretlen gyümölcsöket árultak földön vagy zsámolyon ülő asszonyok és gyermekek, kedvesen noszogatva minket a vásárlásra. A gyümölcsök standján olyanokat is felfedeztem, amiket addig csak konzervdobozok címkéin vagy képeken láttam. A maracujával, mangóval és papayával napi szinten találkoztam, hiszen sok esetben azt ebédeltünk kilószámra, de az összes többi ismeretlen volt. A zöldségeket árusító pultoknál szembesültünk azzal, hogy mennyi színű, formájú és különböző csípősségű chillipaprika létezik a világon. Nagy gyakorlat kell a mexikói háziasszonyok részéről, hogy kiigazodjanak közöttük. Egy kicsit elidőztünk a szárított árukat kínáló pultoknál, ahol a virágok és magok mellett felfedeztük a szárított halak és rákok között az olajban sült szöcskéket, amit előszeretettel rágcsálnak a helybeliek és a merészebb turisták. De nem a szárított szöcske az, ami bizarrnak tűnt számunkra, hanem az a huitlacoche elnevezésű étel, amely nem más, mint a kukoricacsövet megtámadó gombafertőzés, amelyet a helybeliek akkor kezdenek el enni, amikor az már úgy néz ki, mintha a kukorica teljesen elrohadt volna. Mivel nem kóstoltam, nem tudom hogy milyen lehet az íze, de később megtudtam, hogy Mexikóban az éttermekben a huitlacochet előszeretettel teszik takóba vagy quesadillába. Eszerint lehet, hogy tudtomon kívül mégis ettem valahol belőle.
A piacon állatokat, virágokat, valamint kegytárgyakat is árusítottak. Ez nem egy kirakatpiac volt turisták részére, mivel csak helybeliekkel találkoztunk. Az ételeket árusító részen csak átfutottunk, jól megfontolt szándékkal, mert az olykor gyomorforgató bűz miatt nem lett volna kedvünk vacsorázni.
Mérida valóban szép város: főterén állt valamikor a tihói nagypiramis, a helyén most kellemes park van, nyírott sövényekkel, kockára nyírt indiai babérokkal, virágokkal és szökőkúttal. A padokra leülve figyeltük a helybeliek életét, a cipőtisztítót munka közben, a sorban álló, turistákra váró konflisokat, a siető üzletembereket. A tér mindegyik oldala tele volt látnivalóval, a hatalmas katedrálissal, a püspöki palotával, a Városházával, és a számunkra legszebbnek tűnő épülettel, az el Mozo család érdekes, vörösre színezett palotájával. Egy kis utcában még felkerestük az 1600-ban épült jezsuita Jézus templomot, ahová egy helybeli vezetett el. Amikor megtudta, hogy Magyarországról érkeztünk, Puskás Ferencet kezdte emlegetni, mint ismert hazánkfiát. Hiába, a focinak Mexikóban is kultusza van.
Időközben a fő tér környékén levő szebbnél szebb ajándék és emléktárgyakat árusító üzletek látványa kezdte elvenni a városnézéstől a kedvem, a végén már alig lehetett kirángatni engem a polcok közül. Sikerült is gyorsan összeállítanom magamban egy hosszú listát, hogy mi mindent szeretnék ottlétünk alatt vásárolni.
Nem mindig sikerült eddig, de aznap este rátaláltunk egy nagyon jó étteremre. Nem csak a vacsora volt ízletes, de a mellé járó Corona sör is, amelyet a pincérek 10 l-es jéggel teli vödörben szolgáltak fel.
G.K.Enikő megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2014.04.02-án

2011. április 10., vasárnap

NEM VAGYOK AMERIKAI- ÚTIKALANDOK MEXIKÓBAN II.

Nem vagyok amerikai! – Útikalandok Mexikóban II. rész

Mexikói utazásunkról szóló beszámolónk második részében arról olvashatnak, hogyan jutottunk el Escarcéga városáig, amit elkerülnek a turisták, valamint Palenque-ba, ami az egykori maja birodalom délnyugati részének legfontosabb városa volt. Bejártuk a romvárost, majd ellátogattunk Yaxchilánba. Az oda vezető úton minden indián faluban volt egy vadonatúj aszfaltozott kosárlabdapálya. Csónakáztunk az Ucumacinta folyón, majd megállapítottuk, hogy Chiapas volt addigi mexikói utunk során a legautentikusabb, legzöldebb és legszebb állam.

A Hotel Puerta Calakmul bungalófaluban töltött éjszaka kísérteties csöndben telt el, csak az erdőben kószáló állatok hangja hallatszott olykor-olykor. Már készen álltunk az út folytatására, amikor azzal szembesültünk, hogy a Calakmul romvárosában tett 120 km-es kitérőnek hála benzinkészletünk alaposan megcsappant, és a következő nagyobb lakott településig, Escarcégáig nem jutunk el. A recepción szolgálatot teljesítő helybeli készségesen megsúgta nekünk, hogy a legközelebbi maja falucskában, az út bal oldalán, a kisbolt melletti kék házban lehet vásárolni benzint. Soha nem hittem volna, hogy fiatalkori emlékeim egyike, az „erdélyi benzin biznisz" Mexikóban köszönt újra rám!
A faluban valóban virágzott a benzinkereskedelem. Valószínűleg nem mi voltunk az első bajba jutott turisták, ha ez kiépülhetett. Senki és semmi nem figyelmezteti az erre járókat arra, hogy 200 km-es távolságon belül nem lesz benzinkút, és tankoljanak az utolsó lehetőségnél. A kis kék házban, amely szemlátomást jobb módú volt, mint a szomszédos házikók, ballonszámra állt a benzin, amelyet némi felárral árusított a testes indián asszonyság. Amíg férjem a benzintartály teletöltésével foglalatoskodott, a család többi tagja beinvitált engem a házba. Rendkívül megtisztelőnek tartottam azt, hogy bepillantást nyerhetek a szerény, de barátságos és rendkívül tiszta otthonba. Még ebben a gazdagabb házban is döngölt földpadló volt, és annak ellenére, hogy kanapék álltak a háziak rendelkezésére, a gerendáról lógtak a függőágyak, amelyben éjszaka aludtak.
A sikeres „tankolást" követően Escarcéga városa volt a következő állomás, ahol megálltunk. Innen ágazott el az út Palenque felé, ahol két éjszakára volt szállásunk. Az út már Bacalártól kezdve autópálya szélességű és minőségű volt, ennek ellenére nagyon kevés autóval találkoztunk. A 27 ezer lélekszámú városkában megálltunk egy rövid időre, elsősorban azért, mert elfogyott a mexikói pesónk, és szerettünk volna amerikai dollárt beváltani, ugyanakkor annyira tipikus mexikói kisvárosnak tűnt, hogy nem szabadott elmenni csak úgy mellette. Ezt a várost elkerülik a turisták, hiszen távol esik minden fontos látnivalótól, ezért jelenlétünkkel elég nagy feltűnést keltettünk. Mindenki mosolygott ránk az utcán és rendkívül készségesek voltak, ha valamit kérdeztünk.
A kisváros főterén, a szökőkút és a piros-fehér-zöldre festett modern szobor mellett, a kocka alakúra nyírt fák alatt zajlott a helybeliek társadalmi élete. Az egész olyan volt, mintha egy mexikói szappanopera kellős közepébe csöppentünk volna mellékszereplőknek.
Ami a dollár beváltását illeti, szombat lévén egy bank sem volt nyitva, így esélyünk sem volt a tranzakcióra. A szállodák recepciósai ellenben az amerikai dollár szó hallatára egyszerűen süketnek és hülyének tetették magukat, mintha nem értenék, miről is van szó, és hogy mit is akarunk. Nem sikerült pénzt váltani, de szerencsére a város szélén hitelkártyával tudtunk tankolni.
Kora délután, több mint 200 km megtételét követően érkeztünk meg Palenque városába. A szállás elfoglalása előtt felkapaszkodtunk a dombra épült település szűk utcáin a színesre festett házak között, bankot vagy váltóirodát kerestünk, mert annyi pesónk sem maradt, hogy a romváros megtekintésére a belépő jegyeket megvásároljuk. Végül sikerrel jártunk, ennek örömére egy bevásárlóközpontban be is vásároltunk, gyümölcsöt és zöldséget, mexikói kukoricasört és ásványvizet, amiből rengeteg elfogyott minden nap.
Ez a város teljesen más volt, mint Escarcéga. Rendezett volt, tiszta és elegáns, rengeteg turista és helybeli sétált az utcákon, a szokásos kocka alakúra nyírt fák alatt a főtér padjain öregek és fiatalok tárgyalták meg a világ fontos kérdéseit. A sétálóutca tömve volt divatos üzletekkel, éttermekkel és internetkávézókkal, mindenhonnan hangosan szólt a zene.
Szállásunk a romváros és dombra épült városka között volt, szállodák és éttermek között, a Hotel Villas Kin-Ha elnevezésű bungalófaluban, amely egy trópusi virágokkal teleültetett és maja szobrokkal díszített parkban szétszórt ovális házacskákat és egy hatalmas kültéri medencét foglalt magába.
Palenque, amely ma a Világörökség része, az egykori a maja birodalom délnyugati részének legfontosabb városa volt. Virágkorát a 7. században, Pakal király uralkodásának idején élte, ekkor épültek a legjelentősebb épületek.
Az itt látható létesítmények teljesen egyediek, sem az adott korszakra, sem más maja településekre nem jellemzőek, ugyanakkor építészetileg rendkívül harmonikusak. A legfontosabb épület a Palota, amely 10 m magas, 75 m széles és 100 m hosszú. Ebből emelkedik ki a négyemeletes szögletes torony, amely vagy csillagvizsgálóként, vagy pedig katonai megfigyelőhelyként szolgált. A Palotával szemben áll a Feliratok temploma, amelynek bejáratát hat oszlop támasztja alá. 1949-ben egy mexikói régész fedezte fel azt, hogy a templom belseje egy sírkamrát rejt. A szarkofág tetején levő domborműből derült ki, hogy Pakal király holttestét találták meg. A király egy zöld jade kövekből készült halotti maszkot viselt, ehhez hasonlót a legtöbb ajándéktárgyakat árusító üzletben lehetett vásárolni.
A Kereszt épületegyüttes három különálló templomból áll, a Kereszt, a Leveles Kereszt illetve a Nap templomából, ezeket már Pakal király halála után a fiai építették. Említést érdemel még a Gróf temploma, az épület a nevét a maják rajzait és domborműveit tanulmányozó francia felfedezőről kapta, aki a kutatásai idején az akkor még romos épületben lakott.
Palenque építészeti emlékeinek nagy része máig nincs feltárva, az őserdő rejti azokat foglyul, annak ellenére, hogy az elmúlt években kutatók és régészek folyamatosan dolgoznak a romok helyreállításán. A romváros bejárata előtt rengetegen voltak, mindenki el akart adni valamit, főtt kukoricát, gyümölcsöt, ajándéktárgyakat, ásványvizet, vagy pedig a parkolásban kívántak önkéntesen és lelkesen segédkezni. Annak ellenére, hogy Palenque távol esik úgy a maja Riviérától, mind Mexikóvárostól, meglepően sok volt a turista. Számos mexikói család, és helybeli kisiskolás volt a romok között, ez utóbbiak osztálykirándulás keretében érkeztek. Számomra roppant érdekesnek tűnt, hogy nálunk a budapesti iskolások Kőszegre, a kőszegiek pedig Budapestre mennek osztálykirándulásra, a mexikói diákok pedig Palenquébe!
Maga a romváros gyönyörű helyen terül el, egy magaslaton, közvetlenül a sűrű őserdő mellett, gondozott, virágokkal teli pázsitos parkban. Hatalmas, 50-60 m nagyságú fák vették körül az épületeket, és a bőgőmajmok több kilométerre elhallatszó hangjától visszhangzott az egész környék. Külön szépsége a helynek, hogy a parkot több, a maják által szabályozott patak keresztezi, és a romok melletti vízesések csodálatos környezetet és hangulatot nyújtanak. Palenquében a magas páratartalom és a gyakori esőzések miatt minden hatalmasra nő, a virágok, a fák, a levelek, olykor úgy éreztem magam mellettük, mint Gulliver az óriások földjén.
Minden épületet megmásztunk, amelyet lehetett, a palotát, a domboldalon elhelyezkedő Kereszt épületegyüttest, a Feliratok temploma ellenben nem látogatható. A romvárost két-három óra alatt körbe lehetett járni. A szálláshelyre visszatérve örömmel konstatáltuk, hogy a bungalók tele vannak európai, pontosabban szlovák turistákkal, akik egy autóbuszos körutazáson vettek részt. A szálloda területén található medencében úszkálva gyanakodva méregettük egymást, valószínűleg ők is meghallották, hogy magyarul beszélünk, és majdnem „földiek" vagyunk.
Este a városba mentünk vacsorázni. A fő téren egy színpad volt felállítva, amelyen különböző helybeli együttesek léptek fel, és a színpad előtt gyermekek táncoltak a zenére. Az egyik internetkávézóban sikerült minden aggódó ismerősünknek e-mailt küldeni, hogy megnyugtassuk őket, még megvagyunk. A tér mellett, egy hangulatos étteremben vacsoráztunk, a jelenlevők egy hatalmas kivetítőn a guatemalai focicsapat és egy európai csapat játékát követték, egyhangú, hangos kiáltásokkal biztatva a szomszédos Guatemala játékosait. Az étterem tulajdonosa minden ablakot és ajtót kinyitott, hogy a téren sétáló, gyöngyöket és karkötőket árusító gyermekek és felnőttek is láthassák a meccset.

Másnapra terveztük be utunk talán legizgalmasabb helyszínének megtekintését, az Usumacinta folyó partján található, őserdőben levő Yaxchilánt.
Yaxchilán egy ókori maja város, amely a klasszikus maja korszakból származik, Kr. u. 250-900 között a déli területek fontos városa volt. Mivel a folyó egyik természetes kanyarulatában fekszik, három oldalról víz veszi körül, és a mai napig csak a folyón vagy kisrepülővel lehet megközelíteni. Egy keskeny, 160 km-es út vezet Palenqueből a lakandon indiánok földjét érintve Frontera Corozalba, ahonnan lehetőség van csónak bérlésére.
A guatemalai határig vezető út kisebb és nagyobb indián falvacskákon vezetett át. Nagyon figyelmesnek kellett lennünk vezetés közben, mert az út széle tele volt papayát, mangót és kukoricát áruló kisebb és nagyobb gyermekekkel, akik szaladtak a kocsi mellett. Nagyon szegény települések voltak, kis bambusznád kunyhókkal, olykor takarosabb iskolaépületekkel. Utunk során lovasokkal is találkoztunk, akik a ranchre igyekeztek, és asszonyokkal, akik a fejükön, ki tudja milyen messziről, színes korsóban szállították az ivóvizet. A legfurcsábbnak mégis az tűnt, hogy mindegyik indián faluban volt egy vadonatúj aszfaltozott kosárlabdapálya, amely teljesen elütött a környezettől. Egyszerűen nem értettük meg azt, hogy a mexikói államnak miért kosárlabdapályák építésével kell segítenie az amúgy 160 cm-nél nem magasabb maja indiánokon!
Elképesztő alakú hegyek mellett kanyargott az út, csodálatos azúrkék folyók felett mentünk át, amelyekben gyermekek úszkáltak. Nagyon sok kukoricaültetvényt lehetett látni, mivel Mexikóban a kukorica képezi a legtöbb étel alapanyagát, sok esetben kétszer is terem évente a klímának köszönhetően.
Az egyik falu előtt fekete maszkot és terepszínű ruhát viselő csoportosulás zárta el az utat keresztbe. Fogalmunk sem volt, hogy kik ők, de nagyon vidám, kedélyes volt a hangulat közöttük, velünk meg udvariasak voltak. Azt mondták, hogy ők zapatisták, és egy bizonyos összeget kérnek tőlünk útdíj gyanánt, másképpen nem mehetünk tovább. Mivel jelképes összegről volt szó, meg hát nem is tehettünk mást, gondolkodás nélkül átadtuk a pénzt. Chiapas államra jellemző a zapatisták jelenléte. Mozgalmuk a legendás mexikói forradalmár, Emiliano Zapata után kapta a nevét, akinek a kultusza a mai napig él az ország emlékezetében, különösen a szegények körében. Ő volt az egyik vezetője az 1910-es évekbeli mexikói forradalomnak, amit egy földreform követett, ebből viszont a zömmel indiánok által lakott Chiapas állam kimaradt. Bár a zapatisták gerilláknak vallják magukat, az erőszak nem a kenyerük, kivéve, ha közösségüket támadás éri. Két évtizede állnak ki mind a környék, mint egész Mexikó indián lakosságának jogaiért és megvalósítottak egy többé-kevésbé függetlennek mondható, közvetlen demokráciát az ország határain belül. Tevékenységük nem mindig mondható sikeresnek, mert a zapatista falvak ki vannak téve a mexikói hadsereg és a kormány által fizetett milíciák folyamatos zaklatásának. A nem zapatista chiapasi települések sok segélyt kapnak az államtól, míg a lázadóké még áramot se mindig.
Frontera Corozal a Guatemalát Mexikótól elválasztó Ucumacinta folyó partján található falucska, amelyet egy rossz minőségű úton lehet megközelíteni. Yaxchilánnak és az idelátogató turistáknak hála, a helybeliek fő pénzkereső tevékenységét a romvároshoz vezető csónakos túrák jelentik, ugyanakkor Tikalba, az egyik leghíresebb guatemalai romvárosba is itt, a folyón át visz az út Mexikóból. Amikor elindultunk Palenqueből, fogalmunk sem volt, hogy mire számítsunk, hogy hogyan működik a csónakok bérlése, lesz-e egyáltalán csónakos a folyóparton, vagy nekünk kell keresgélnünk erre vállalkozókat a faluban. Szerencsére a folyó partján rengeteg nádfedeles, keskeny motorcsónak állt, turistákra várva. Mivel egynek a bérlése kettőnk számára költséges lett volna, várni kellett, hátha jön még turista. Hamarosan befutott egy turistabusz, a Palenqueben már megismert szlovák csoporttal, akik szívesen megengedték volna, hogy csatlakozzunk hozzájuk, csakhogy ők a folyó túloldalára, Guatemalába igyekeztek. Végül egy idegenvezetővel utazgató középkorú belga párral kötöttünk egyezséget és béreltünk közösen csónakot.
Az Ucumacinta folyó Tisza nagyságú, 100-130 m. széles, de az esős időszakban valóságos folyammá duzzad. A csónakot vezető indián megmutatta, hogy milyen magasságig ér olyankor a víz. A lélekvesztő,- mert másnak nem lehetett nevezni a csónakot- ha örvénybe kerültünk, valósággal beleremegett a víz sodrásába.
Mivel nem vagyok egy gyakorlott úszó, folyamatosan arra gondoltam, hogyan fogok kiúszni a partra, ha netán süllyedünk, de férjem megnyugtatott, hogy ilyen gondom ne legyen, a folyó tele van krokodilokkal, nem lesz úszásra szükség. Valóban, a két parton száraz farönkként napoztak a hatalmas állatok, de a folyóban is felbukkant néhánynak a feje. A csónakos viccesen megjegyezte, hogy lehetőleg ne dugjuk a kezünket a vízbe, mert a piranhák miatt nem látjuk azt viszont. A krokodilok jelenléte ellenére a folyó guatemalai oldalán gyermekek fürödtek a sekélyebb vízben, miközben teheneket itattak.
Egy órás utazás után érkeztünk meg Yaxchilánba. A folyó itt már jóval keskenyebb volt, alig volt sodrása. Néhány csónak már állt a rögtönzött kikötőben. Útitársainkkal úgy egyeztünk meg, hogy három óra múlva találkozunk a csónak mellett, annyi időt engedélyeztünk magunknak a romváros felderítésére.
Ez a hely nagyon vadregényes volt. Turista alig volt, árus egy sem, ellenben már az első lépések megtétele után bőgőmajmokat fedeztünk fel az ösvény melletti fákon, déli sziesztájukat tartották éppen. A romváros területére egy épületen át lehetett csak bejutni,- feltéve, ha valaki nem akart az erdőn át csapást vágni. Ezen az épületen több, kúp alakú nyílás is volt, ezeknek a tetejéről denevérek lógtak, de a sok közül csak az egyik volt az igazi, labirintusszerű bejárat, ezért mindegyikkel próbálkozni kellett.
A romvárosban az épületek a folyóval párhuzamosan helyezkedtek el, ezek mind a klasszikus maja korszakban, tehát Kr. U. 300-900 években épültek. Yaxchilán II. Páncél Jaguár király uralkodása alatt élte fénykorát. A várost 1881-ben fedezték fel, a XX. század elejétől pedig megkezdődött a romok feltárása. A nagyobb épületeken kívül sok faragott kő, sztéle volt látható, a legtöbb közülük Madár Jaguár királyt és feleségét ábrázolta.
A leghíresebb épületekhez, így a 33-as számot viselő, dombon található templomhoz lépcsőket kellett mászni, ami a 36 fokos hőségben megerőltető volt.
A belga házaspárra kevés időt még várni kellett, addig üldögéltünk a folyó partján. Az Ucumacinta túloldalán, Guatemalában, tőlünk 200 m-re egy kis kunyhóból szállt fel a füst, és mi arra gondoltunk, hogy egy indián asszony épp most főzi az ebédet családjának.

A Yaxhilántól 30 km-re található, színes freskóiról híressé vált Bonampak volt a következő állomásunk. A város még a spanyol hódítók érkezése előtt elnéptelenedett és feledésbe merült, csak a környék erdeiben élő lakandon indiánok tudtak a létezéséről. 1946-ban a helyiek elvezettek egy amerikai fényképészt a romokhoz, amelyben szépen kifestett termek vannak, azóta tudnak a tudósok és régészek a létezéséről. Az épületek tetején becsordogáló esővízből kicsapódott kálcium karbonát vonta be a freskókat olyan védőréteggel, hogy színük az évszázadok alatt alig fakult. A lakandon indiánok falvaiban szállásra is van lehetőség, néhány pesóért függőágyat lehet kibérelni a házakban.
A romváros felé vezető út elején néhány indián férfi várta a turistákat, hosszú kibontott fekete hajjal és hófehér ruhában. Nagyon udvariasan tájékoztattak bennünket, hogy saját gépkocsival a területükre nem mehetünk be, ellenben ha átülünk az ők- meglehetősen rozoga állapotban levő - autójukba, akkor elvisznek bennünket csekély összegért a romokhoz. Amikor kiderült, hogy a kisbusszal való oda-vissza utazás, valamint a romok bejárása több mint három órát vesz igénybe, úgy döntöttünk, kihagyjuk Bonampakot. De ezt azóta is rettenetesen bánjuk!
Mielőtt visszatértünk Palenquebe, elmentünk a Misol Ha vízeséshez, amely 20 km-re található a várostól. A 40 méter magas vízesés mögött egy 50 méter mély barlang is található, ehhez kiépített járdán lehet eljutni. A vízesés környékén nagyon szép vendégházak épültek, és aki akar, egy keskeny ösvényem felmehet a vízesés tetejére.
Utolsó palenquei esténket újra a városban töltöttük el, ez alkalommal egy helybeli , Tropi Tacos elnevezésű gyorsétterembe tértünk be vacsorázni. Elmondhatom, hogy a sok izgalmas mexikói étel közül itt ettük a legfinomabbat és legemlékezetesebbet. A szállásra vezető úton sajnos sikerült elütnöm egy arra sétáló magányos tobzoskát, ami miatt nem sikerült nyugodtan aludnom.
Másnap reggel elindultunk Campeche államba, ahol szállásunk az óceánparton található Campeche városában volt. Közel 350 km megtétele várt ránk, de előbb még vissza kellett menni ugyanazon az úton Escarcéga városáig, amelyben már ismerősként üdvözöltük a település szélén levő maja asszony szobrát.
Escarcéga előtt megpillantottunk egy temetőt az út mellett, ami felkeltette a kíváncsiságunkat.
Színes házak jelképezték a sírokat, házak, amelyek rikító, élénk színre voltak mázolva. Mintha a házban élne az elhunyt személy. Olvastuk, hogy Mexikóban az élők nagyon másképpen viszonyulnak a halottaikhoz, mint mi itthon. Ott a halottak napja egy népünnepély, nem a gyászról szól. Halottak napján minden család oltárt épít otthon, amelyre kiteszi elhunyt szerette arcképét, a sok narancssárga virág és papírból készült csontvázak közé. Sokan a csokrokon kívül a halott kedvenc ételeit és italait is elhelyezik az oltáron, de a tequila sem maradhat el, valamint az ánizzsal fűszerezett édes cipó, a halotti kenyér, amelyet csak ilyenkor sütnek a pékek. Este a családok kimennek a temetőbe, csokoládékoponyákkal ajándékozzák meg egymást, majd a sírok mellett esznek-isznak, jól berúgnak, és hangos zenét hallgatnak reggelig. Mindezt azért teszik, mert azt hiszik, hogy halott hozzátartozóik visszajönnek a túlvilágról, ezért étellel, itallal és zeneszóval várják őket. A mexikóiak úgy tartják, hogy a halál az élet természetes része, és nem azon kell búslakodni, hogy a szeretett személy eltávozott, hanem annak kell örülni, hogy itt volt köztünk, részese volt életüknek. Talán maga az elhunyt is jobban örül a túlvilágon, ha a családtagjait jókedvűnek látja, és nem szomorúnak.
A temetőkben minden családnak van egy takaros kriptája, ami gyönyörűen ki van festve a legelképesztőbb színekre, rózsaszínűre, kékre, zöldre, és természetesen itt is minden tele van virággal és gyertyával. Ezek a ház- kripták olyanok, mint az igazi házak, ablakokkal, csinos csipkés függönnyel, ajtóval. Mintha a majákat az evilági életnél sokkal jobban érdekelné a túlvilág, mert minden, aminek köze van természetfelettihez és a halálhoz, túlcsordul a színektől.
Escarcégát elhagyva nagyon lelassultunk, útépítés volt hosszú-hosszú kilométereken át.
A táj is megváltozott, az út melletti élénkzöld esőerdőt felváltotta az alacsony, bozótos sűrű erdő. Nagyon nehéz szívvel búcsúztunk el Chiapastól, mexikói utunk során ez volt a legautentikusabb, legzöldebb és a legszebb állam.

G.K.Enikő
megjelent a wwww.vaskarika.hu portálon 2014.03.21-én

2011. április 8., péntek

NEM VAGYOK AMERIKAI- ÚTIKALANDOK MEXIKÓBAN I.

Nem vagyok amerikai! – Útikalandok Mexikóban I. részz
A mexikói utazás gondolata akkor született meg bennünk, amikor a férjem karácsonyra egy, a majákról és aztékokról szóló könyvet kapott ajándékba. Az utazási irodák ajánlatait, de főleg az áraikat áttekintve a gondolat az álom szintjén maradt volna, ha nem kapunk tengerentúli rokonoktól több hétre szóló meghívást Floridába. Mivel párom már járt az Egyesült Államokban, felvilágosított, hogy egy floridai kisváros lakóparkjában eltölteni több hetet nem túlságosan érdekes dolog, ezért felvetette a kérdést, hogy mi lenne, ha a kellemest a hasznossal összekötve úgymond „átugranánk” pár napra Mexikóba.

Az ötlet annyira kivitelezhetőnek bizonyult, hogy rögtön nekiálltunk a tervezgetésnek. Tudtuk azt, hogy mit nem szeretnénk, nevezetesen azt, hogy a Karib-tenger partján ugyanazt tegyük, amit tehetnénk a floridai óceánparton is, azaz naphosszat fürdeni és feküdni a napon. Az volt a tervünk, hogy akár egyénileg, akár szervezett út keretében a Yucatán-félsziget legnevezetesebb történelmi helyszíneit megtekintsük. Minél többet olvastunk az országról és a maja kultúráról, úgy nőtt a látnivalók listája, és a Mexikóban eltölteni kívánt napok száma.

Az interneten Mexikóban élő magyar idegenvezetőket is találtunk, akik szívesen elkísértek volna bennünket az általunk meghatározott útvonalon, de végül egy cancuni székhelyű, Mextrotter nevű holland utazási iroda volt az, amely mellett letettük a voksunkat. Az iroda kínálatai között voltak szervezett utak, valamint bérautóval, egyénileg megtehető körutak is. Az egyéni utak esetében az iroda biztosította a kiválasztott bérautót, és lefoglalta a kért szállásokat a településeken, azonkívül oda mehettünk, ahová akartunk, ott állhattunk meg, ahol kedvünk támadt, mi határozhattuk meg a napi programunkat, és a legfontosabb: mindezt idegenvezető nélkül!
A Karib-tenger partján található Cancun az amerikaiak egyik kedvenc üdülőhelye, rengeteg társaság indít oda menetrendszerinti járatokat az Egyesült Államok városaiból. Fort Lauderdaleből a Spirit Airlines gépei kétóránként szállnak fel, tömve utasokkal, akik mind Mexikóba igyekeznek.
A 10-11 napra tervezett körutazás útvonalát, amely 4300-4500 km hosszúságúra sikeredett, aránylag hamar eldöntöttük. Úgy terveztük, hogy a tömegturizmust vonzó Karib-tengerpartról a lehető leggyorsabban elutazunk, hogy a Tulum, Bacalar, Calakmul, Palenque, Yaxchilán, Campeche, Uxmal, Mérida és Chitzen Itza útvonalon át jussunk vissza kiindulási pontunkig, ezáltal Mexikó 31 szövetségi államából ötöt járunk be, nevezetesen Yucatán, Quintana Roo, Campeche, Tabasco és Chiapas államokat.

Mexikó területe több mint 2 millió km², az északon fekvő sivatagoktól a hófödte vulkáni csúcsokon át a déli dzsungelekig mindenféle élőhely megtalálható az országban. Nem az a fajta turistaparadicsom, ahol a fehér homokos tengerparton kívül csak egy, lehetőleg luxusszálloda szolgálja ki az utazó igényeit, ugyanis a tengerpart és az 5610 méter magas Citlatépetl között a természet szinte minden arcát fel lehet fedezni. Ugyanakkor a közép-amerikai ország egyik fő vonzereje a roppant mozgalmas történelme, az olmékok, maják és aztékok évezredes kultúrája, amelyet máig nem sikerült teljesen felderíteni.
Így utólag számomra is úgy tűnik, hogy eléggé merészek voltunk a bevállalt utazást illetően, de nem a közbiztonság miatt, hanem azért, hogy spanyol nyelvtudás hiányában, idegenvezető nélkül vágtunk neki a kalandos útnak. Azt tudtuk, hogy a felkapott turista központokon kívül, ha lehetőség van rá, ne szólaljunk meg angolul, mert a mexikóiak az amerikai turistákat, a „gringókat" nem szeretik, mondhatni, egyenesen utálják. Ennek történelmi és jelenkori okai is vannak, hiszen az Egyesült Államokban a mexikói munkaerő kizsákmányolása közismert tény, ugyanakkor az amerikai turisták meglehetősen lekezelően bánnak a helybeliekkel a Karib-tenger partján fekvő turistaparadicsomokban. A legjobb a legelején rögtön tisztázni, hogy nem gringók, hanem európai turisták vagyunk, és szorgalmasan ismételgetni a „no soy americano" (nem vagyok amerikai) kifejezést. Soha nem hittem volna, hogy ennek az interneten fellelt figyelmeztetésnek mekkora haszna lesz Campeche városában!
Mexikó hivatalos nyelve a spanyol, de használatosak még az indián nyelvek is, amelyekből több mint 50 féle létezik. A lakosságból több mint 5 millióan beszélnek indián nyelveket, és az eldugottabb vidékeken a spanyol nyelvtudással sem megy sokra az ember.
Az utazás előtt természetesen végig kellet hallgatnunk a rokonok és barátok véget nem érő figyelmeztetését, miszerint „teljesen elment az eszünk", meg hogy „ott fogjuk végezni a dzsungel közepén", hogy „hová dugjuk, illetve ne dugjuk a pénzünket", mit csináljunk, és mit ne csináljunk", és lehetőleg nagyon, de nagyon komolyan gondoljuk meg az utat, amíg még nem késő.
Fort Lauderdaleből a gép két óra alatt ért a cancuni repülőtérre. Mivel nem kapott rögtön szabad jelzést a leszálláshoz, jó néhány kört leírt a mexikói öböl és a város mellett elterülő erdők felett. Izgalommal és kíváncsisággal vártam a leszállást, hiszen minden ismeretlen ország hatalmas kihívást jelent. A repülőtér előtt a Mextrotter iroda kisbusza várt ránk, egy szőke, osztrák lány képviseletében, aki egy hatalmas táblát tartott a kezében, rajta a nevünkkel. Mivel első szállásunkat tudatosan a Cancuntól 60 km-re levő Playa del Carmenben választottuk ki, közel egy órás autóút állt előttünk a pálmákkal és murvafürttel szegélyezett autópályán. Az úton Anita, az iroda alkalmazottja tájékoztatott bennünket, hogy másnap reggel 8 órakor a szálloda előtt vár bennünket az autó, amit kibéreltünk, benne egy részletes ország térképpel, hogy elindulhassunk a várva várt úton.
Playa del Carmen volt az első mexikói város, amit úgymond „szemtől szembe" láthattunk, ezért hatalmas kíváncsisággal vágtunk a felfedezésébe.
Szállásunk a Casa Tucan hostelben volt, közel a tengerparthoz. A tulajdonos egykor német hippi házaspár volt, akik Mexikóban valósították meg álmaikat egy bungalókkal, úszómedencével, és gyönyörű parkkal rendelkező, egyedi és nagyon olcsó szálloda létrehozásával. Playa del Carmen egy emberléptékű, hangulatos kisváros. A rossznyelvek szerint azért fejlődhetett nyaralóhellyé halászfaluból, mert Cancun már nem tudott helyt adni a rengeteg turistának, de bárhogyan is van, sajátos és barátságos hangulata meghitté teszi. Az elképesztően azúrkék tengerben még aznap megfürödtünk, aztán késő éjszakáig a város utcáin sétáltunk, kirakatokat és bazárokat csodáltunk meg, ismerkedtünk az illatokkal, a színes házakkal, hangulatokkal, majd betértünk egy helybeli étterembe, igazi mexikói vacsorát, csirkés-sajtos enchiládát enni. Az utcák tömve voltak turistákkal, helybeliekkel, utcazenészekkel, mintha sötétedéskor éledt volna fel a város.
Reggel 8 órakor valóban várt ránk Anita a szálloda előtt, de nem az általunk igényelt takarékos kisautóval, hanem egy Nissan Patrol terepjáróval, ami ráadásul automataváltós volt. Egy kisebb vitát követően tisztázódott, hogy állítólag az irodának pillanatnyilag nincs olyan autója, amire mi igényt tartottunk, ezért felár nélkül kapjuk meg az amúgy nem túl fiatal terepjárót. Életünkben még egyikünk sem vezetett automataváltós autót. Ott álltunk Playa del Carmen kellős közepén, várostérkép nélkül, idegenvezető nélkül, körülöttünk egyirányú utcák sora, hömpölygő tömeg, spanyolul egy szót sem tudtunk, ennek ellenére muszáj volt valahogyan elindulni, hiszen következő állomásunk Bacalar, a lagúnák városa volt. A város széléig sikerült kijutnunk, hála a meggyőző és egyértelmű útjelző tábláknak, de két balesetveszélyes és „éles helyzet" után férjem úgy döntött, hogy szívesen átengedi a kormányt, hadd vezessek én, úgyis mindig vezetni akarok, Mexikó meg amúgy is a tequila hazája, így legalább alaposabban megismeri az ízét az út során. Hát így kerültem én a kormány mögé, hála a Mextrotter irodának, hogy aztán végigvezessek pár ezer km-t Mexikóban!
Következő szállásunk a 300 km-re levő Bacalar városában volt, a belizei határ mellett, de még két nevezetes látnivaló volt aznapra, Tulum és Coba romvárosa. Cobát egy keskeny mellékúton lehetett elérni. A romváros régen hatalmi központ volt a félszigeten, és a dzsungelben, hatalmas területen fekszik. Közel 1 km-t gyalogoltunk a bejárattól, amíg az első épületet megtaláltuk. A legmagasabb épület a Nohoch Muul, azaz a nagy piramis, amely 42 m magas, ez a Yucatán félsziget második legmagasabb piramisa Calakmul után. 120 meredek lépcsőt kell megmászni a nem éppen kifogástalan állapotú köveken. Igaz, egy középen elhelyezett kötélhágcsó segítséget jelent, hogy feljussunk az épület tetejére. A látvány mindenképpen megéri a fáradságot: alattunk a végeláthatatlan dzsungel, mintha más nem is létezne. Az épületek nagy távolságra vannak egymástól, ezért a romváros teljes bejárása időigényes, de van arra lehetőség, hogy a bejáratnál triciklit béreljenek a turisták, maja sofőrrel együtt.
Cobát elhagyva még nem tértünk vissza a Bacalar felé vezető főútra, kíváncsiságból továbbhajtottunk egy másik, még keskenyebb úton. Hamarosan egy maja falucskában találtuk magunkat. 10-15 szétszórt ház volt az út mentén, néhányuk mellett még autó is állt. Nagyon sok házon parabolaantenna, a ház mellett meg napkollektor állt, ami meglehetősen furcsának tűnt első látásra. Hamarosan érkezett egy kirándulókat szállító busz, és mi a turistákhoz csapódtunk, akik idegenvezetővel körbejárták a települést és meglátogattak néhány családot.
A maják cölöpházai nagyon egyszerűek, ovális alakúak és pálmalevéllel vannak befedve. Állítólag a gyakori hurrikánveszély miatt annyira szellősek az épületek, mert így a szél átfúj a falon, de a házat legalább nem viszi el. Bútor jóformán nincs is bennük, mert függőágyakon alszanak, amelyeket napközben feldobnak a gerendára. Az egyik sarokban található egy kis tűzhely, mellette pedig egy asztal az étkezéshez, mindez döngölt földpadlón. Több gyermeke is volt a maja házaspárnak, nem is igazán tudom, hogyan fértek el a kunyhóban. A házikó mögött volt egy veteményeskert, néhány szár kókadt kukoricával, babbal, fűszernövényekkel, valamint egy malacokkal és tyúkokkal teli elkerített udvar. Nagyon nehéz és hálátlan dolog lehet ezen a vidéken kertészkedni, mert a mészkősziklán alig van egy vékony talajréteg. A háziaktól saját készítésű ékszereket és fafaragásokat lehetett vásárolni, gondolom, ez volt egyik fő jövedelemkiegészítő forrása a családnak.
Tulumban forróság fogadott, már kora délelőtt 30 fok fölé kúszott a hőmérő higanyszála. A romváros gyönyörű helyen található, a hihetetlenül türkizkék óceán partján magasló fehér sziklákon. Ez az egyetlen maja romváros, amely nem a félsziget belsejében, hanem az óceánparton fekszik. Mivel a felkapott nyaralóhelyekhez közel található, tömve volt turistákkal, főleg ameriKaiakkal.
A legtöbb épületet műemlékvédelmi okokból nem lehet meglátogatni. Kordonnal volt körbevéve az El Castillo (a kastély), a freskók temploma, és a többi híres építmény, de az, hogy rengeteg napozó iguánát láttunk a romokon, valamint röpködő kolibrit a virágokkal teli fák ágai között, kárpótolt a zsúfoltság érzéséért. A romoktól leereszkedtünk az óceánpartra fürdeni, hogy lentről is megcsodáljuk a fölöttünk magasló romokat.
Kevés településen vezetett át az amúgy kitűnő minőségű út Bacalar felé, ennek ellenére nagyon hamar találkozhattunk az ország „specialitásával", a topével, ami nem más, mint a mexikói fekvőrendőr. De nem ám olyan kis diszkrét fekvőrendőr, mint amit itthon ismerünk! A mexikói fekvőrendőr vagy fél méter széles és 20-25 cm magas, vagy olyan, mint egy 30 cm átmérőjű beton cső, alattomos és veszélyes. Ha 50 km/óra sebességgel megy át az ember rajta, könnyen azt veszi észre, hogy szétesett alatta kocsi. Ha két-három kunyhó van az út mentén és sejteni lehet azt, hogy emberek laknak a környéken, rögtön megjelennek a topék az úttesten. Azt hiszem, Mexikóban a leggyakrabban használt kifejezésünk az utazás alatt a „vigyázz, topes!" felkiáltás volt.
Bacalárba késő délután érkeztünk meg, szállásunk a város mellett volt, a Hotel Lagúnában. A szálloda a környékbeliek nyaralói közé épült, a teraszáról csodálatos kilátás nyílt a hétszínűnek is nevezett lagúnára, amely épp olyan kék és türkizzöld, mint a Karib-tenger, csak éppen édes a vize. A közelben megcsodáltuk a kör alakú 90 m mély Cenote Azult, amelyet egy édesvízi forrás táplál, és amely tele volt óriási halakkal.
A Yukatán-félszigetnek a maja romvárosokon kívül számtalan természeti csodája is van, ilyenek a cenoték, amelyek nem mások, mint beszakadt tetejű barlangok, kristálytiszta, halakkal tele vízzel az aljukon. A mészköves felszín beszakadásával keletkeznek, átmérőjük és mélységük a néhány métertől akár száz méterig is lehetséges. Általában kör alakú nyílással rendelkeznek, faluk meredek, olykor függőleges, liánok és különböző trópusi kúszónövények lógnak a mélybe a felszíni peremről. A maják szent helynek tekintették ezeket a helyeket, de ivóvízkészletüket is innen nyerték.
Mivel a szállodában helybeli állami alkalmazottaknak tartottak továbbképzést, az étterem tömve volt, ezért jobbnak láttuk, ha a városban vacsorázunk. Fel is fedeztünk egy hangulatos éttermet, amelynek tulajdonosnőjéről hamar kiderült, hogy svájci származású, így szinte honfitársként üdvözöltük egymást. A hölgy elmesélte, mindenét eladta hazájában, hogy új életet kezdhessen Mexikóban, mert a nyugati világban szerinte már minden csak a pénzről szól. Boldognak vallotta magát és nem bánta meg azt, hogy a svájci Alpokat lecserélte a Karib-tenger partjára.
Aznap este Bacalárban másodjára is sikerült behajtanom egy egyirányú útra, szerencsére késő este volt, nem volt forgalom, de rendőr sem a környéken. Egy reggeli, a lagúna átlátszó vizében történő fürdőzést követen érintettük Chetumal városát, a belizei határ mellett. Szívesen átmentünk volna a kis országba, amely Észak-Amerika egyik leghíresebb búvárparadicsoma, de a bérautót nem vihettük át magunkkal a határon.
Quintana Roo államból hamarosan áttértünk Chiapas államba, ezt legfőképp annak a féltucat felfegyverzett rendőrnek hála vettük észre, akik az út két szélén egy magas homokzsák kupac mögött csőre töltött puskákkal vártak bennünket. Sokkoló élmény volt a puskacsövekkel szembenézni, és eszünkbe sem jutott nem megállni. Szinte biztos vagyok abban, hogy ha nem lassítunk, és nem állunk meg, eldördülnek a lövések. Amikor meglátták, hogy turisták vagyunk, intettek, hogy mehetünk tovább. Aznap még jó néhány hasonló rendőri ellenőrzéssel találkoztunk, a sok közül csak egy esetben néztek be a gépkocsi csomagtartójába és a kesztyűtartóba, és mindig udvariasak voltak velünk. Mint utólag kiderült, a guatemalai drogcsempészek miatt állandósultak a közúti ellenőrzések ezen a vidéken, hiszen lényegében az országhatárral párhuzamosan halad az út.
Következő szállásunk a Calakmul Bioszféra Rezervátumhoz közeli Hotel Puerta Calakmul nevű bungalófaluban volt, de addig még négy útba eső romváros - Kohunich, X-Pujil, Chicana és Becan - megtekintését terveztük be. Közülük három közvetlenül a főút mellett helyezkedett el, és lenyűgözően szépek voltak. Kohunichot egy, a dzsungelbe vezető keskeny és elhagyatott mellékúton közelítettük meg, és már azt hittük, hogy eltévedtünk, amikor feltűnt a romváros bejárata. Hihetetlen élmény volt az, hogy egy igazi dzsungelben, egy esőerdőben helyezkednek el a feltárt épületek, hatalmas, filodendronnal és broméliákkal benőtt fák között. A Napisten, Kinich Ahau tiszteletére emelt Maszkok templomának tetejéről csodálatos kilátás nyílik az örökzöld tájra. Ha pár métert eltávolodunk az épületektől, eltévedünk az erdőben. Kohunich hatalmas benyomással volt rám, a sztélék, azaz a hatalmas méretű kőarcképek látványa egyszerűen elvarázsolt. Amellett életemben először voltam esőerdőben. A négy romváros közül háromban csak mi voltunk az egyedüli látogatók, ide már nem jöttek el a maja riviérán nyaraló amerikai turisták, ez már az igazi Mexikó volt. Nyugalom volt és csend, kedvünkre nézelődhettünk, felmászhattunk az épületekre.
Következő állomásunk, amelyet 1931-ben fedezett fel egy biológus - észlelve az őserdőben a romokat,- mindentől messze van, ezért hiába van itt a legmagasabb maja piramis, csak kevés turista jár erre. A guatemalai határtól nem messze, az esőerdő mélyén fekszik az egyik legmisztikusabb maja romváros, Calakmul. Máig régészek dolgoznak a terepen, csak kevés épületet rekonstruáltak eddig, de azok mind gyönyörűek. A romváros központi része 2 km2 -en terül el, de teljes területe 20 km2. Az építmények jelentős része még ma is a fákkal és bokrokkal benőtt dombok alatt fekszik, feltáratlanul, csakúgy, mint az aznap megtekintett négy romváros esetében. Hihetetlen érzés volt végig azt tudni, hogy a szabályos, piramis alakú, fákkal benőtt dombok alatt még feltáratlan építmények alusszák Csipkerózsika-álmukat.
Mivel Calakmul a guatemalai Tikal városától csupán 60 km-re fekszik légvonalban (szép időben állítólag látni egyiket a másikról), elkerülhetetlen volt régen a köztük levő versengés. Nagyon sok csata folyt a hatalomért, amelyben hol az egyik, hol a másik győzött, de a végső csatát Tikal nyerte meg, és eltiporta Calakmult, amely soha többé nem tudott régi dicső fényében tündökölni.
A Hotel Puerta Calakmul a főút mellett található. A bungalónkat elfoglalva rögtön nekivágtunk a keskeny, őserdőn át vezető 60 km-es útnak. A közel másfél órás út alatt vadpulykák csapatán kívül senkivel nem találkoztunk. Mivel a romváros nagy területen helyezkedik el, az épületeket egy körút megtételével lehet elérni, a látnivalók előtt minden fontos tudnivaló ki van táblázva. Calakmul teljesen más volt, mint az addig látott maja színhelyek. A körülöttünk levő erdőből olykor különböző, számunkra ismeretlen állatok hangját lehetett hallani, ennek ellenére nyugalom volt és hatalmas csend. Egy órás séta után hirtelen ott magaslott előttünk a Struktur-1-nek elnevezett piramis, amely 55 m-es magasságával a Yukatán félsziget legmagasabb piramisa címet érdemelte ki. Felmászva a piramis tetejére leírhatatlannak tűnt a látvány, ami elénk tárult, körbe és körbe csak az őserdő, semmi más. Megpróbáltuk betájolni, hogy merre is lehet a guatemalai Tikal, de a jó idő ellenére semmit nem fedeztünk fel. Nem messze tőlünk, a fák koronái között látni lehetett a 42 m magas Struktur-2 nevű épület, amelyben eddig négy sírhelyet találtak a feltárásokat végző szakemberek. Erre a piramisra is fel lehetett volna mászni, de már nem volt erőnk hozzá. Igyekeznünk kellett, mert ugyanazon az erdei úton másfél órás út várt még ránk, és Mexikóban nagyon korán és váratlanul szállt le az este.
A bungalófaluban mi voltunk aznap az egyedüli vendégek, rajtunk kívül csak a recepción és az étteremben volt ember. Közel és távol semmi lakott település, így kénytelenek voltunk a nem éppen olcsó étteremben enyhíteni szomjunkat és éhségünket. Az éjszakánk a tequilától sem lett könnyebb, mert belegondoltunk abba, hogy az őserdő közepén, szúnyoghálóval helyettesített ablakú és tetejű, amúgy ízléses és kényelmes, rönkbútorokkal berendezett házikóban alszunk, egy bekerítetlen bungalófaluban, ahol bármi megtörténhet... (folytatjuk)

G.K.Enikő

megjelent a wwww.vaskarika.hu portálon 2014.03.14-én

2011. március 4., péntek

KÖSZÖNTŐ BESZÉD AZ I. SÁRVÁRI BORBARÁT KLUB 10 ÉVES SZÜLINAPJÁN, A VÁRKAPU-BAN

Tisztelt tanítómesterünk,
Türelmes vezetőnk,
Bizalmas barátunk,
Kedves Béla!

Az I. Sárvári Borbarát Klub 10 éves születésnapján ezúton köszönjük meg azt, hogy lelkesedéssel létrehoztad, türelemmel vezetted klubunkat, tudásod- tapasztalatod velünk úgy osztottad meg, hogy kéthetente egyúttal sok vidám, hangulatos estét töltöttünk el együtt fészkünkben, a Nádasdy vár ódon falai között.

A közös nevezőnk annak a bornak a szeretete, amelyről így ír Jókai Mór: ” Ah, a bor! Az felvidít, lelkesít, elméssé tesz, bátorságra hevít, szerelmet költ, kiszínezi ezt a szürke világot, eltemeti a bút, feltámassza a reményt.”

Egyúttal kérjük, hogy legyen erőd, egészséged, türelmed, akaratod klubunk munkáját a jövőben is tovább igazgatni. Sok szeretettel adjuk át megemlékezésünk tárgyát egyúttal…

Sárvár, 2011. március hava 4 napján
az egykori és jelenlegi klubtagok

Gróf István, a Klub doyenjének köszöntése Márkus Béla klubvezetőnek

elhangzott 2011. március 4-én, az I. sárvári Borklub 10 éves születésnapi ünnepségén a helyi Várkapu Vendéglő boros-pincéjében

2011. február 8., kedd

TÖBB, MINT TÍZ ÉVES A REFORMÁTUS DALÁRDA

EGYÜTT ÉNEKELNEK

Sárvár (edz)
Vas Népe, 2011. 02. 08., szerda
Egy plusz tízéves a sárvári református dalárda. Azért ez a szokatlan életkor- meghatározás, mert az induláskor csak arra készültek, hogy alkalmilag kipróbálják magukat.
A próbaév annyira jól sikerült, hogy azóta már egy évtizede együtt vannak, mondja Gróf István, a kórus egyik alapítója, ma is meghatározó személyisége. Tizenegy taggal indultak, s az alapítok mintegy nyolcvan százaléka azóta is együtt maradt.
Bár református dalárdaként működnek, ennek ellenére műsoraikat a sokszínűség jellemzi. Ebben az egyházi énekek mellett jól megférnek a népdalcsokrok, valamint az igényes feldolgozások is.
Az együttes tagjai nagyon lelkesek, folyamatosan képezik magukat. Ennek eredményeként eljutottak odáig, hogy a kánonokat is szépen el tudják énekelni. A műsoraikat ma már gyakran maguk kísérik hangszereken, illetve van, hogy egy-egy műsorban közreműködik a Regös együttes több muzsikusa is.
A fejlődőképes csoportba időnként érkeznek fiatalok is. A kezdeteknél ott volt Dinnyés József énekes is, aki gyakran ellátogatott Sárvárra azért, hogy tanítsa a kórust, s tanácsokkal lássa el a dalosokat. Rendszeresen fellépnek a vizitációs, valamint a tanévzáró istentiszteleteken, a reformáció napja programjain. Nemcsak Sárváron, hanem az egyházkerület több településén, így például Celldömölkön is.
A repertoár egyházi részének a kialakítása Szentgyörgyi László lelkész feladata, míg a világi dalokat, a dalárda tagjainak közreműködésével Gróf István választja ki. Ez pedig azt is lehetővé teszi, hogy nemcsak az egyházi jellegű eseményeken mutathatják be műsorukat, hanem felléphetnek más eseményeken is. Volt már arra is példa, hogy ezer ember hallgatta az éneküket.
Az együttes egyik legemlékezetesebb fellépését 2005.-ben az adventi ünnepségsorozatban Illés Lajos Te Deum-jának a bemutatója jelentette, amelyet közösen adtak elő a Szent László templom, valamint a Tinódi Gimnázium énekkarával. A fellépéseikre több hónapig készülnek. Annak jellegétől függően tanulnak meg új dalokat, illetve gyakorolják be a repertoárból azokat, amelyeket műsorra kívánnak tűzni. Az együtt éneklés nagy élményt jelent valamennyiük számára, ez tartja össze a csapatot.

A Sárvári Református Dalárda története

Sárvári Hírlap, 2011. március. 25 (- roberta-)

Legutóbb a református bálban hallhatta a közönség a 10+1 éves Sárvári református dalárdát. Az indulás éveit és a legemlékezetesebb pillanatokat Szentgyörgyi László református lelkész és Gróf István presbiter, a dalárda egyik alapítója idézte fel.
Önszerveződő módon néhány népdal érdeklődésű egyháztagunk, akik szeretnek énekelni is, kezdeményezték, hogy néha üljünk le együtt és énekeljünk, ennek akkor a közelgő református bál adta az apropóját. Aztán a fellépést sikerélményként éltük meg, és úgy döntöttünk, hogy együtt maradunk, ennek immár tizenegy éve. Azóta is van nyolc fő, aki folyamatosan énekel, de közben mintegy húszan fordultak meg a dalárdában- idézte fel az énekkar történetét Szentgyörgyi László református lelkész.
Elsősorban most egyházi alkalmakon, istentiszteleteken énekelnek, a város a református bálokon találkozhat velük, de egyik karácsony előtt Illés Lajos Oratóriumát tanulták meg, és felléptek a katolikus templomban, illetve a gimnáziumban is. Tizenegy évvel ezelőtt magyar népdalokkal kezdtek, aztán az évek során hangszeres kísérettel is színesítették előadásaikat. Zeneileg sokat fejlődtek, hiszen ma már kánont is bátran énekelnek. Gróf István, a dalárda egyik alapítója szerint ehhez segítség is kellett, a 2001-es induláskor Dinnyés József fél éven keresztül atyáskodott szakmailag felettük. 2004 óta pedig a Regös együttes tagjai- Szabó Endre és Kóta Pál- segítik tanácsaikkal, hangszeres kísérettel a dalárdát.
-Annyira emlékezetes volt a más említett Illés-oratórium, hogy szeretnénk megismételni, 2012-ben újra elővennénk ezt a gyönyörű darabot. A másik emlékezetes fellépésünk tavaly ősz elején volt Pomázon, ahol majdnem ezer fő előtt léptünk fel egy nagytemplomban negyedórás műsorunkkal. Személy szerint én Doberdónál is emlékezetes, gyönyörű perceket éltem át, amikor a dalárda 6-7 tagjával itt kirándultunk, és elénekeltük a „Kimegyek a doberdói harctérre…” kezdetű dalt. A Sárvári református dalárda nemcsak az éneklés népszerűsítésében játszik fontos szerepet, de jelentős közösségformáló ereje van a református egyházközség életében is.

2011. január 3., hétfő

Hattyúdal- Szörényi Levente búcsúkoncertje

Sárvári közönség a nagyvilágban – Szörényi Levente búcsúkoncertje

Szerző: Gróf István | Fotók forrása: http://quart.hu (Hajdú D. András) | 2011-01-03

Szörényi Leventének a XX. század második fele magyar zenei (szándékosan nem rockzeneit, beatzeneit írtam) életében három olyan „dobása” volt, amelyek bármelyike egyedül is klasszikussá tehette volna őt.
1962–63-ban a nagyrészt angolok által generált új kultúrforradalomban hosszú évekig ők is egyeduralták a beatzene birodalmát. Még a nagy amerikaiaknak is csak morzsák jutottak. És akkor kijött ez a szemüveges magyar srác az Illéssel a ’66 nyári kisstadionbéli Gitárpárbajra, ahol nem győztünk fülelni, majd elképedni, végül fellelkesedni az Oh, mondd és a Légy jó kicsit hozzám dalok magyar nyelvezetén. Miután megteremtette a magyar beat-, avagy rockzenét, először apránként, kiskanállal, később már merőkanállal ízesítette népzenei elemekkel, hangszereléssel Bartók, Kodály elszántságával a fiatalok társadalmi igényét legaktívabban, ugyanakkor leghatékonyabban kielégítő popkultúra zenei termékét. És végül, ha azt mondjuk, hogy a XIX. század magyar nemzeti operája Erkel Bánk Bánja, akkor azt is bátran kijelenthetjük, hogy a XX. századé pedig Szörényi István, a királya.

A vidékiek beérkezésére még 25 percet vártak a szervezők, majd stílszerűen az Életrajz című számmal elkezdődött Szörényi Levente Hattyúdal címmel december 28-án estére meghirdetett búcsúkoncertje a Papp László Sportarénában. A csaknem teltházas csarnok közönsége lelkesen, „erre számítottam-megelégedettséggel” élvezte az első blokk dalait, melyeket Levente a 3 önálló nagylemezének, a’74-es Utazásnak, az 1980-ban kiadott Hazatérésnek, és a ’86-ban napvilágot látott Végtelen Útonnak dalaiból szerkesztett össze. “Születni nem tanultam, mégis elindultam…” kezdte, és „az élet nem túl szép, de vállalom” sorral zárta a kezdő dalt a fehér gyolcsruhában fellépő, egy cseppet sem öregítő kerek körszakállt növesztő művész rá jellemző széles mosolyával, jellegzetes gitárt pengető mozdulataival. Kellemes meglepetés volt az, hogy a kivetítővásznakon csak felerészben nagyították ki a főszereplő, vagy a zenész-szólisták alakját: emellett sok jó kis klip, dokumntumfilm-részlet bejátszása dobta fel a látványt. Az Utazás című számnál adta magát ez a vizuális élménytöbblet, ezután a Bánatvirág következett, majd a nagy sláger, a teli torokból jövő női vokállal magasztossá emelt Dal az ártatlanságról szólt az első lemezről. Hogy azután az Az a lány, akit szerettem kisfilmje szép arcú címzettje az utolsó akkordnál szembeforduljon: metsző realitás az ősz hajú nagyi mosoly nélküli portréja. Érdekes volt ismét látni archív felvételeken a Nagy Imre-újratemetés filmkockáit ugyanúgy, mint Csengey Dénes panyókára vetett kabátjában elmondott március 15-i szónoklatát, a ma már megmosolyogtató és talán szégyellt Brezsnyev- Kádár páros csókokat és a többieket. A minden egyes szám előtt pár kedves mondattal a dal aktualitására utaló zenész a minden utazás utáni hazatérésre utalva mondta el, hogy az 1980-as lemezére a népzene beépítésének koncepciójával állt neki. Aki ismerte e lemez anyagát, az tudta ezt, aki nem, az ott bizonyságképpen meghallgathatta a Szarvasűzésben Eredics Salamon tangóharmonika-játékával, az Eljön majd a napban Sebő Ferenc tekerőlant-kíséretével, a Száraz még a földben Halmos Béla és Sebő Feri mezőségi hegedű-brácsa duójával, végül a Hej, barátomban Gryllus Dániel tárogató-kíséretével segítve, hogy Szörényi Levente úgy építette be zenéjébe az eredeti népi (és nem népies!) dallamokat, hogy azok mindegyike egyéni ízű hamisítatlanul rock-dal maradt. A harmadik nagylemez anyaga nem volt ennyire közismert, hiszen, – mint azt a szerző is elmondta – a hanglemezgyár vezetői agyonhallgatták létezését. „Figyelj a külső hangokra, ha nem hallod a belsőt, figyelj a belső hangokra, ha nem hallod a külsőt” – hangzott el ez a filozofikus jótanács a lemez címadó dalának előadásán, majd az Ajánlott levél című dalát, melyet az akkor még kisgyermek Örs fiának írt, most már más helyzetben énekelt el: fia a zenekar tagjaként ott dobolt mögötte.
Apropó: a zenekar. A kíséretet egy 6 tagból (két gitár, basszus, két billentyű, dob) álló, kevésbé ismert, de profi módon zenélő fiatal seession-zenészekből összeállított csapat alkotta. Ez így még jó is lett volna, de azért egy kicsit bántotta szemünket, hogy a szintén ragyogó torkú lányokból és fiúból kiválasztott vokállal együtt zenészeink ott ültek faarccal, kinyitott kottásfüzetük mögött az egyetlen álló- mozgó-nyüzsgő ünnepelt sztár körül. Ennyire epizodisták inkább a 60 tagú óbudai Danubia Szimfonikus Zenekar tagjai lehettek, teljesen szerepüknek megfelelően, lelkes, fiatal, az ezt a fajta zenét is díjazó karmesterükkel, Kesselyák Gergellyel az élükön.
Szünet nélkül folytatódott a koncert. A II. részben a korszak legtermékenyebb és legsikeresebb rockopera szerzőjének darabjaiból adtak elő részleteket a Társulat köré szervezett neves előadók, így Horváth Ádám, Kiss B. Attila, vagy az Oly távol vagy tőlem című népszerű duettet ragyogóan interpretáló Feke Pál és Herczeg Flóra. A nagyzenekar itt valóban az igazi, ráillesztett, telt szimfonikus hangzást hozta ötletes, gazdag hangszereléssel. Sorrendben az Atilla – Isten kardja, majd az Árpád vére, majd a Veled, Uram, végül legkorábban írt, de a méltán közép-európai klasszikussá vált István, a király részletei következtek. A két közbülső darab betétdalai voltak leginkább komolyzenei, már-már kortárs zenei kötödésűek, emiatt a közönség elégedetlenebb és bátrabb része, – szünet híján – ki is somfordált a nézőtérről ügyeit intézendő. Valóban, időben egy kicsit többet szánt az ünnepelt erre az optimálisnál, pláne, mikor kiderült, hogy ennek a kárát a harmadik, az Illés-blokk sínylette meg.
És végül is jött az említett, leginkább várt fejezet. Többtucatszor hallottam az egykori Routers együttes Let’s Go című dalának bevezető dobképletét, a “tá-tá, ti-ti-tá,ti-ti-szin-kó-pa”, Illés ritmust, miután negyvenvalahány éve megismert és megszeretett hangon és stílusban megszólalt Leventétől a Ne gondold, oh, ne kezdetű sláger.
Valóban kár, hogy a beharangozottaktól eltérően nem idézték meg a már elhúnyt Illés Lajos és Pásztory Zoli „szellemét” ebben a részben, és Bródy Jánost is lehet szeretni is, meg nem is, de itt valóban részt kívánt volna jelenlétével. Egyedül Levente bátyja, Szabolcs „szólt be élőben” egy mondat erejéig a Kéglidalban, miszerint „… nem szól ránk a házmester…”. Az említetten kívül csak a Légy jó kicsit hozzám, az Oh, mondd, az Utcán, a két táncdalfesztiválos sláger, a Fáj minden csók és az Amikor még kissrác került terítékre, és máris jött, mint a Stones-nak a Get no, az Illésnél standard koncertzáró szám, a Little Richard. Sem jobb kezének ujjai, sem terpeszt ugráló lábai, és – kiemelten – sem a torka nem rozsdásodott be még egy picit sem a 65. évét betöltött előadónak. Nem csoda, hogy 7–8-szor tapsoltuk vissza az ünnepeltet, aki maga is, – nem látható, de igenis érezhető módon – elérzékenyült ettől. Sokadszori visszatapsolása után, ismét stílszerűen, az Ősz van már hattyúdalát énekelte el egy szál gitárkísérettel, majd megköszönte nekünk ezt a pár szép évtizedet. Megállj, Levente – ez fordítva igaz: mi köszönjük meg neked ezt a mozgalmas 46 aktív évet. És a káptalantóti kisházban, borkezelés közben további termékeny alkotó éveket kívánunk! Viszlát!

Megjelent a www.lathatatlansarvar.hu portálon