2010. június 18., péntek

Jó kis jazz a Várban

Jó kis jazz a várban – a Michael Musillami Sextet koncertje

Szerző: Gróf István | Fotó: Oswald Schechter

A jazz szülőhazájából, Amerikából származó hat New York-i jazz zenész adott élményt adó koncertet – a hűvösnek talált szabadtéri kamaraudvar helyett – a Nádasdy- vár reneszánsz dísztermében a múlt hét péntekén.
Markó Péter, a koncert szervezőjének a csekély érdeklődés miatti félelme hamar elmúlt, hiszen a Díszterem az esti 8 órai kezdetre színültig megtelt elhivatott jazz- rajongókkal, spontán érdeklődőkkel és nyájas sznobokkal. A bécsi koncert után átruccanó Michael Musillami, a modern jazz gitározás neves alakja a jól működtetett Trióját egészítette ki 3 muzsikussal, ezáltal alaposan megspékelve a hangzást és a hangulatot.
A Kaliforniából származó Musillami Chet Baker, John Coltrane, Miles Davis muzsikájának hatása alatt képezte magát, és az utóbbi 10 évben 3-8 tagú bandákkal népszerűsíti zenéjét. A könnyebben emészthető, Gerry Mulligan- fémjelezte west- coast stílus helyett a kemény, de bonyolultan ritmizált New York-i központú east-coast jazz stílusvonalat követi McCoy Tyner, és az említett, Coltrane- M. Davis nyomdokán.
A keskeny kecskeszakállas zenekarvezető nem telepedett rá a bandájára, hagyott mindenkit szóhoz jutni. Intellektuális, nem tolakodó szólóinak, hatásos akkord- futamainak hallatán a sárvári közönség hosszú tapsokkal reagált. Triója, a modern ritmus- szekció által produkált, szinte telepatikusan változó tempóival megteremtette azt a teret, melyben a vezető szólisták zenei tudásukat, talentumukat hozzáadva élvonalbeli játékot produkáltak.
Joe Fonda, az alacsony termetű, afgán pamutsapkát viselő virtuóz bőgős hol vonóval játszott önálló dallamokat, hol iskolában tanítandó klasszikus basszus- sémákat, hol avantgárd zörej-variációkat hozott ki hangszeréből. A szinte a földön ülő, Jack Kerouac hobó figuráira emlékeztető dobos, George Schuler mindent tudott produkálni ütőiből, kivált a seprőket használó, nem éppen halkan előadott improvizációja volt különleges. A szólisták között a főnök, Musillami mellett kiemelendő Ralf Alessi jó ízléssel, és még jobb érzékkel fújt trombitajátéka. És mi lett volna, ha még elemében is lett volna a koncerten a mélabúsan- mindig a virtuózan játszó bőgős előtt, azt takarva álldogáló, lehorgasztott fejjel jövő- menő muzsikus. Talán az otthon hagyott kedvesére gondolt félve, vagy a héten kézbe kapott orvosi leletek idézték elő szomorúságát- nem tudni. Nagyobb híre volt a multi- instrumentalista Marty Ehrlich-nek, aki profi muzsikusként, a kisujjából, és persze tenorszaxija csövéből rázta ki a kórusokat, és szólóit. Csak egy kicsit a feeling hiányzott játékából, és persze az is, hogyha a klarinétját, fuvoláját, altszaxofonját is előszedte volna, akkor jobban színezte volna a hangzást. A legkevesebbet a hangzást tömörítő zongorát az amerikai jazzban gyakran felváltó vibrafonos hozta. Tim Collins valóban csak kísérő szerepet vállalt aznap este. Mintha megelégelte volna ezt Michael, a zenekarvezető is, mert az utolsó előtti számban improvizálásra intette zenésztársát, aki ezúttal alábbhagyott a sumákolással, és bravúrosat rögtönzött.
From Seeds nagylemezükről mutattak be főleg felvételeket, így a címadó számot a szünet után kezdésként, a Goose Bumps-ot ezt követően, és hogy Alessi, hogy szomorúságát- amerikai módra- kimutassa és kompenzálja azt, a Histeria Blues-ban rögtönzött óriásit. Thelonius Monk-tól, Charlie Parker legendás szextettjének kísérletező- kedvű zongoristájától is elhangzott egy szerzemény: vele a posztmodern keleti-parti progresszív jazz legszebb napjait idézte fel nekünk a Michael Musillami Trio+3 Project aznap este Sárváron.

Megjelent 2010.06.18-án a www.lathatatlansarvar.hu portálon

2010. június 15., kedd

CREAM

Már akkor is régmúlt idő volt ez a Cream, amikor a szegedi József Attila kollégium 303-as szobájában, a Gödör nevezetű étterem fölött laktam 1973 és 1978 között; vagyis a házból ki sem kellett lépnünk, máris egy kocsmában lehettünk – befejezett múlt volt már akkor a Cream története.
Viszont állandóan szólt a zenéjük.
Olykor ugyan mások is domináltak – az én birtokomban tőlük akkor még csak a Wheels of Fire című bakelitalbumuk volt; az eredeti lemezekért még Szegeden is vagy két hetet kellett alkalmi segédmunkásként dolgozni, majd a piros útlevéllel a zsebben stoppal átmenni Szabadkára és ott, a szabadkai olasz piacon magyar árusoktól megvenni a legújabb albumokat. A Creamről sose írtam, ahogy más szubkulturális idiotizmusokról se sokat; régebbi könyveimbe néha fel-felvettem ugyan „más”jellegű írásokat is, így például tízegynehány éve ifjúkori szerelmünket, Janis Joplint is. És legutóbb, ez is egy valódi ’pernehajder habitüé’, a Rolling Stonesról ejtettem lágy dithirambokat, bár egyes olvasók tán a legkevésbé sem ezt várták tőlem. Viszont ez utóbbi „baleset” után az történt, hogy egy baráti születésnapon, amely a nyugat-pannóniai S. városkában egy valódi blues-zongorista és harmonikás tanyáján esett, hirtelen az a reményteli ötletem támadt, hogy a házigazdát, akivel olykor, sátoros ünnepeken blues-éneklésekbe is át-átcsaptunk (ő pianinón és szájharmonikán kísérte a pók és a légy metaforikus csatáját, persze a Stones-feldolgozást, The Spyder and the Fly-t, vagy éppen a Little Red Roostert), szóval a házgazdát és ünneplő közönségét egy felolvasással örvendeztetem meg. Méghozzá az általam írt inkriminált Stones-szöveggel!
Csordogáltak is a mondatsorok a maguk rendjén, az ünneplő közönség és a gyerekek illedelmesen hallgatták a fejükre olvasott textust a múlt század hatvanas éveinek felszabadító élményeiről, s közben, ó ételek és italok, egyre oldódott az asztal körüli környűlállások feszültsége. Aztán arra az éles kijelentésemre, mely szerint én magam lényegében az elsöprő tehetség és élettudás miatt „szőröstől-bőrőstől szeretem a Rolling Stonest” - a vendégkoszorú egyik jeles tagja, egy amúgy kiváló tiszteletnek örvendő festő és szobrászművész, az organikus totemszimbolika jeles bajnoka, a konfesszió után beállt csendben jó hangosan bekiabálta a saját válaszát: „Én meg nem!”
A mondatra, mintha egy régi fekete-fehér Chaplin-filmburleszkben ülnénk, a rövid hatásszünet után az ünnepre összegyűlt közönség óriási hahotában tört ki. S bár nem volnék valami jeles Shakespeare-színész, mégis kapisgálni kezdtem az adást, vagyis vettem a nézői közreműködést és nevetve kiszóltam saját szövegemből: „Ez ugyan könnyen lehetséges, de most én beszélek!”.
Aztán nem történt semmi különös, nagy bruhahák közt befejeztem az olvasást, a közönség lassan elcsitult, a Rolling Stones meg elhallgatott.

Viszont ezen a ponton „krémszínű” kakukktojásként landol e mostani szövegben a Cream.
Zenészek ők is a hatvanas évek mélyéről – olyanok, akik, s erről újfent meggyőződhettem, ebben a mai globális zenei világkáoszban is képesek érvényesen megszólalni.
A Cream: Eric Clapton, Jack Bruce és Ginger Baker.
Ráadásul mindannyian élnek - az első ún. „supergroup”, ők voltak a legelső valamirevaló trió. Akik így, együtt csupán 1966 és 1969 nyara között működtek. ’Három fickó, három hangszer, sok varázslat’ - ahogy az akkori píárosok mondták róluk; összesen négy albumra futotta és már felbomlásuk utáni pár koncertlemezre. (Clapton és Baker ’69-ben megalapították a Blind Faith-t, egy másik szupercsapatot, de az minden nagyszerű mozdulata ellenére már nyomába sem lépett a Cream-nek.)
Persze ezt a róluk szóló füstölgést egyáltalán nem terveztem, hiszen írtak róluk eleget, mítoszuk világméretű, és egyáltalán nem kívánnék én gyarapítani semmiféle Cream-kultuszt. És hát sosem láttam őket élőben - Magyarországra nem jöttek, nekünk meg Nyugatra mennünk „csak úgy”, nem lehetett. Igaz, Jack Bruce valamikor a nyolcvanas évek közepén befutott Szombathelyre és láttam is őt valami alkalmi társulattal – de nem Rory Gallagher-rel, akivel olykor fellépett. (Akkor alig maradt tán százfőnyi közönség sem, mert legalább másfél órát késtek - állt még a Vasfüggöny. Valahogy nagy keservesen mégis idenavigáltak és csodák csodája, lepengették a koncertet.) Amire emlékszem: iszonyú várakozás – mert egy bűn-rossz magyar előzenekar játszott, pontosabban: kínlódott, de arra is, hogy Jack Bruce egészen őszinte és elementáris lendülettel akkor is teljes erőbedobással bizonyította, hogy az általánosan használt basszusgitár-játék nyelve az ő felléptéig egyszerű dajkamese volt. Bruce a rock-basszust egyszerűen emancipálta – teljes értékű szólóhangszerként fogta fel, amelyet nemcsak hogy így is lehet, de így is kell értelmezni és használni. Ez forradalmi újítás volt, persze nem a jazzban, hanem a populáris „beat”-ben. Vagyis minden világhírű banda használta a ’basszust’, de halvány harmóniákon-sémákon és egyebeken kívül alig másra. Jack Bruce Eric Claptonnal pedig mindig dallamszerű, olykor igen bonyolult és elmélyült ellenpontozásokat játszott (már az eredeti Cream körül olyan gitárt is használt, amelynek nyakán nem voltak fogáskönnyítő bundok, mondhatnánk úgy is, hogy bőgőnek nézte a hangszerét) – nagy számaikban, a Sunshine of Your Love-ban például. Ez volt az ő nagy titkuk – két virtuóz gitáros, ráadásul Bruce különleges, csúszkáló, kicsit narkós, de mindig tiszta és karakteres szólóénekhangja; pillanatok alatt úgy csiszolódtak össze, mintha együtt szívták volna magukba a zenei anyanyelvet. Társult hozzájuk az a Ginger Baker, aki mindenféle komoly blues és jazz-csapatokban játszott és szinte autentikusan, feltűnés nélkül, fanyar eleganciával és briliáns technikával folyt bele a másik kettő harmóniájába – fergeteges, olykor jazz-fúziós és blues-riffes, olykor poétikus, olykor meg psychodelikus elemekkel átitatott zenéjük gátakat szakított át. Egyes darabjaik akkori mértékben iszonyú hosszúra sikeredtek, a lemezeken akár nyolc-kilenc, koncertjeiken meg tíz-tizenöt percig is. A mindössze három zenész viszont oly elementáris erővel, tónussal és dinamikával szólalt meg, mintha legalábbis egy nagyzenekari hangzást kellett volna lepipálniuk.
Persze a véletlen hozta ide, elő, a Cream emlékét (egy darabig őriztem összesen két bakelitalbumot és egy válogatásalbumot tőlük, de ki tudja ma már, hol vannak.) A véletlen történet pedig az, hogy Bence barátom a hetyei tanyámra elhozott pár DVD-t ajándékba. Egy Rolling Stones darabot, Martin Scorsese filmjét (Shine a Light, 2008) és persze a Cream 20 számot tartalmazó koncertfilmjét, a 2005 májusában a londoni Royal Albert Hall-ban felvett anyagokból. Ez volt a „Reunion” - a Cream pár alkalomra szóló újraegyesülése; aztán New Yorkban, a Madison Squere Gardenben még egyszer felléptek.
Mit is lehetne újat mondani? Meglepetésre a Stones-filmet hidegen és unottan ültem végig, mert nagyon zavart a társaságból kibukó manír, a csináltság üressége, az elvtelen és hideg kiszámítottság (hol volt ez akár a budapesti koncertjükhöz!) – de ahogyan a Cream megszólalt! I’m So Glad (Skip James száma), tátva maradt a szám; de nemcsak az enyém, Bence népes családjáé, Ábelé és Eszteré, sőt a kisebbeké is. És így tovább: Spoonful (ez meg a bőgős Willie Dixon darabja, aki azt mondta magáról, hogy a blues én vagyok), NSU (Jack Brue) és megint tovább. A klasszikusok, a Politican, aztán a Sweet Wine (Baker darabja) feledhetetlen improvizációival, melyben Clapon és Bruce teljesen egyenrangúan hosszú percekig autentikusan nyomták. Aztán a Rollin’ and Tumblin, klasszikus blues-darab, McKinley Morganfield, vagyis Muddy Waters Chicago-bluesa, legalább húszféle, igen jó változatát ismerem az eredetitől Canned Heathen át mondjuk Jeff Beckig – itt Bruce énekel és szájharmonikázik, amúgy basszus nélkül megy, Clapton slide-gitárjátékával. A Crossroads, a boldogtalan életű Robert Johnson szintén klasszikus száma. A White Room, ez az összekeverhetetlen Cream-sound, Bruce füves dallama. És Bence kedvence, a Born Under a Bad Sign, Bruce énekével és Clapton zseniális zenei értelmezésével; finom, elegáns és nem sematikus, mert nem telepszik rá a mű-egészre. Majd az említett Sunshine of Your Love. Egyszerűen játszottak, koncentrálva, egymásra figyelve, komolyan és őszintén, lényeges manírok nélkül. Én meg egyre inkább úgy látom, hogy ennyi és nem más: a tehetség mellett ezek volnának az élet és művészi teljesítmény legfőbb attribútumai.
És ha visszagondolok a szegedi József Attial kollégium szobájára, ahol sok egyéb mellett szobatársammal, egy korán meghalt göcseji fiúval, a gutorföldei Gyenese Csabával Rory Gallagher mellett a Creamet is vadul hallgattuk (bár az utóbbi a dzsessz felől, vesd össze a Csaba-preferált Mahavisnu Orchestrával, szinte smafu volt), hát ez a zenei erő mit sem kopott, legfeljebb csak a mi életünk az elzúgó, ’szárnyas időben’.

Ambrus Lajos írása,
Megjelent a Magyar Nemzet 2010. 06. 15-i számában

2010. június 4., péntek

KÖNYVBE ZÁRT ÉVEZREDNYITÓ BESZÉLGETÉSEK

Több mint 10 éve, 2000 januárjában indult útjára az a máig is tartó sorozat, mely kezdetben az "ezredvégi", majd az "évezrednyitó" jelzőt viselte a címében a műfajra utaló "beszélgetések" előtt. A Gróf István nevével fémjelzett széria máig 66 előadást élt meg, s május végén már a negyedik kötet megjelenését ünnepelhette az ötlet- és házigazda.

Az egy évtizedes múltra visszatekintő sorozatból már több kötet is napvilágot látott. A legfrissebb, szám szerint a negyedik, az Évezrednyitó beszélgetések 2008-2009-2010 címet viselő, az elmúlt évek tizenkét előadását tartalmazó kötetet pedig május 27-én mutatták be a közönségnek egy beszélgetés keretében. A kiadvány a Sárvári Milleneum Alapítvány kiadásában jelent meg, s 12 olyan előadását tartalmazza, akik a szerkesztő Gróf István szerint a múlt eseményeit és a jelen kritikáit megfogalmazva olyan utat tudnak mutatni, melyen érdemes elindulni, majd végigmenni. Gróf István a bemutató alkalmával úgy vélekedett, hogy azok a politikusok, , tudósok, művészek és sportolók, akik "megszólalnak" ebben a könyvben, mindannyian fontos, hasznos és előremutató mondandóval állnak elő.
Ambrus Lajos író ezen az esten a beszélgetőtárs szerepét vállalta magára, de nem ijedt meg a könyvajánló feladatkörének ellátásától sem. A József Attila- díjas irodalmár szerint a kötet valójában mindenkinek ajánlható, erénye, hogy politika alig van benne, ugyanakkor tartalma nem romlandó, könnyen emészthető, olvasmányos jellegű, nem tartalmaz tudományos szakkifejezéseket, vagy olyan összefüggéseket, melyeket nem értene az ember. Ugyanakkor egy átlagos újságcikknél mélyebb és alaposabb, valamint személyesebb információkat tartalmaz. Mindez azt eredményezi, hogy a város előbb a sorozat, majd a belőlük készült kötetek által, a szellemiek terén sokat gyarapodott az elmúlt egy évtized során.
Ami pedig a folytatást illeti: idén ősszel lesz még egy előadás ( a meghívott személyét egyelőre borítsa jótékony homály), a hosszabb távú folytatás azonban a körülményektől függ. ha azok biztosítva lesznek, akkor Gróf István örömmel ül le beszélgetni a magyar szellemi élet elitjébe tartozó emberekkel.
rp
megjelent a Sárvári Hírlap XXII. évfolyam 11. számában, 2010. június 4-én