2010. november 7., vasárnap

BLUES- VARÁZS, - 94.1- NAP- RÁDIÓ, SOPRON

I. AMERIKA – ŐSÖK

A./ DELTA BLUES

1. DELTA- BLUES: LEADBELLY és a kezdetek
2. DELTA- BLUES: BIG BILL BROONZY
SLEEPY JOHN ESTES
LIGHTNIN’ HOPKINS
3. DELTA BLUES: ROBERT JOHNSON
4. DELTA- BLUES GITÁROSOK: BIG JOE WILLIAMS
BUKKA WHITE
MISSISSIPPI FRED MCDONALD, ETC.
5. BLUES HARMONIKÁSOK:
SONNY BOY WILLIAMSON
SONNY TERRY
LITTLE WALTER, ETC.
6. BLUES ÉS BOOGIE ZONGORISTÁK:
ROOSEWELT SYKES
CHAMPION JACK DUPREE
MEMPHIS SLIM
OTIS SPANN, ETC.
7. A „SZÓRAKOZTATÓ” BLUES: BESSIE SMITH
BILLIE HOLYDAY
T. BONE WALKER, ETC.
8. COUNTRY BLUES: JOHN HENRY BARBEE
TAMPA RED
ARTHUR BIG BOY CRUDAP, ETC.
SONNY TERRY & BROWNIE MCGHEE

B./ URBAN BLUES

9. CHICAGO- BLUES: HOWLIN’ WOLF
10. CHICAGO- BLUES: MUDDY WATERS
11. CHICAGO- BLUES: JOHN LEE HOOKER
12. CHICAGO- BLUES: ELMORE JAMES
13. CHICAGO- BLUES: JIMMY REED
14. CLARENCE GATEMOUTH BROWN
15. B. B. KING
16. RAY CHARLES
17. BLUES- ROCK: ARTHUR „BIG BOY” CRUDUP
SCREAMING JAY HAWKINS
BO DIDDLEY
CHUCK BERRY
18. ROCK’N’ROLL: LITTLE RICHARD
FATS DOMINO
SOUL: THE SUPREMES
ARETHA FRANKLIN
IKE AND TINA TURNER

II. BRIT BLUES

A./ A BRIT BLUES ŐSATYJAI

19. CYRIL DAVIS
GRAHAM BOND
20. ALEXIS KORNER
21-22. JOHN MAYALL

B./ A RHYTHM & BLUES ELSŐ NEMZEDÉKE

23-24. THE ROLLING STONES
25. THE PRETTY THINGS
26. THE ANIMALS+ ERIC BURDON + ALAN PRICE
27. THE YARDBIRDS+ BOX OF FROGS
28. MANFRED MANN
29. THEM+ VAN MORRISON
30. SPENCER DAVIS GROUP +STEVIE WINWOOD

C./ BRIT BLUES BOOM

31. FLEETWOOD MAC+ PETER GREEN
32. CHICKEN SHACK
33. SAVOY BROWN BLUES BAND
34. CLIMAX CHICAGO BLUES BAND
35. AYNSLEY DUNBAR RETELITION
JOHN DUMMER BLUES BAND
36. GROUNDHOGS + TONY MCPHEE
37. ZOOT MONEY’S BIG ROLL BAND
THE ARTWOODS
38. BAKERLOO
BLACK CAT BONES
39. BRUNNING SUNFLOWER BLUES BAND
LOVE SCULPTURE
40. TRAMLINE
STEAMHAMMER

D./ BRIT ROCK- BLUES

41. CREAM+ JACK BRUCE
42. TASTE + RORY GALLAGHER
43. JIMI HENDRIX
44. TEN YEARS AFTER
45. LED ZEPPELIN
46. ERIC CLAPTON
47. JEFF BECK
48. FREE+ PAUL RODGERS
49. LIVIN’ BLUES

E./ A PROGRESSZÍVEK

50. COLOSSEUM
51. KEEF HARTLEY BAND
52. brit progresszív bandák 1.
JERTHRO TULL, BLODWIN PIG, PROCOL HARUM
53. brit progresszív bandák 2.
WISHBONE ASH
BRIAN AUGER & THE TRINITY
ATOMIC ROOSTER, PINK FLOYD, E. L. & P., ETC.
54. brit rock- bandák- blues jegyekkel
THE WHO, STATUS QUO, HUMBLE PIE, ETC.

III. VISSZA AMERIKÁBA

A./ A 60-as, 70-es ÉVEK

55. JIMMY ROGERS
LOWELL FULLSON
56. OTIS RUSH
FREDDY KING
57. BUDDY GUY + JUNIOR WELLS
58. CANNED HEAT
59. ALLMAN BROTHERS BAND
60. csajok: JANIS JOPLIN
JO ANN KELLY
61. PAUL BUTTERFIELD BLUES BAND
62. MIKE BLOOMFIELD
AL KOOPER
63. BOB DYLAN
BLUES PROJECT
BLUES MAGOS
64. CHARLES FORD BAND
65. RY COODER
DR. JOHN
66. CHARLIE MUSSELWHITE
67. ROY BUCHANAN
SIEGEL-SCHWANN BLUES BAND
68. JOHNNY WINTER
69. THE JAMES GANG
70. TAJ MAHAL
ERROL DIXON
71. Amerikai blues- rock mix: THE DOORS, GUESS WHO
CREDENCE C. R.,MOUNTAIN

B./ A 80-as ÉVEK, A BLUES REVIVAL

72. ALBERT COLLINS
ROBERT CRAY
73. LUTHER ALLISON
ALBERT KING
74. BLUES BROTHERS
Amerikai jazz- blues bandák
75. STEVIE RAY VAUGHAN
76. THE BLUES BAND
77. ALVIN LEE
78. mai Chicago- blues bandák
79. Alligator Records 35 évi válogatás
80. NINE BELOW ZERO
GEORGE THOROGOOD
81. BILL WYMAN & THE RHYTHM KINGS
82. GARY MOORE
83. JEFF HEALEY
Z. Z. TOP
84. TISZTELET AZ ŐSÖKNEK- country-, és Chicago- blues

A műsor 2009. 03. 29-től 2010. 11. 07-ig vasárnaponként, 22. 00 órai kezdettel, adásonként 52-62 percben hangzott el a soproni Nap- Rádió hullámhosszán.
A műsor szerkesztője- műsorvezetője Gróf István volt

2010. október 8., péntek

INDUL A SZÍNHÁZ SZOMBATHELYEN- JORDÁN TAMÁSSAL

INDUL A SZÍNHÁZ SZOMBATHELYEN- JORDÁN TAMÁSSAL
FOLYTATÓDOTT AZ "ÉVEZREDNYITÓ BESZÉLGETÉSEK"

Szeptember 29-én folytatódott az Évezrednyitó beszélgetések című sorozat. Gróf István önkormányzati képviselő vendége ezen az estén Jordán Tamás, a szombathelyi Weöres Sándor Színház igazgatója volt.
Jordán Tamás színész, rendező, színi-igazgató meglehetősen gyakori vendég Sárváron. Előszeretettel száll meg az egyik helyi hotelben, tud arról, hogy a városban élénk színházi élet zajlik, s mint elmondta, több sárvári fiatal járt már náluk castingon, vagyis szereplőválogatáson. Az eredetileg geodéta mérnök végzettséggel rendelkező művész ugyanis több mint két éve a szombathelyi Weöres Sándor Színház igazgatója, aki a Nemzeti Színház igazgatói székét cserélte fela vidéki teátruméra. Ez azonban nem az egyik napról a másikra történt. Budapesttől ugyanis hosszú út vezetett a vasi megyeszékhelyig. Sokakban felmerülhet a kérdés: vajon miért jön egy ismert és elismert, számtalan színházi, és több filmszerepben bizonyított, érett korban lévő embert egy olyan városba, ahol tulajdonképpen nincs is színház, nincs színtársulat? A válasz Jordán Tamás szerint egyszerűbb, mint a pofon. A Kossuth- díjas művészt ugyanis mágnesként vonzotta a nyugati végekre a kihívás: színházat kell alapítania, közösséget kell teremtenie, a színháznak pedig nem csak az előadásokról kell szólnia, hanem igazi agorává, fórummá, az emberek találkozóhelyévé kell válnia.
Tettekkel kell bizonyítania az alaptétel helyességét, mi szerint a színház a helyi szellemi élet motorja. Erre persze szükség van egy jó társulatra, és egy épületre. Az előbbi a könnyebb, utóbbi a nehezebb dolog. A szombathelyi színészek végül a volt Helyőrségi Művelődési Otthon épületében kaptak helyet, mely ideiglenesen ugyan, de alkalmasnak bizonyult a célra. A '80-as évek végén emelt épület most átépítés alatt áll, s várhatóan a jövő év elején nyitja meg kapuit. Közben kiderült, hogy Jordán Tamás komolyan gondolja. családjával együtt Szombathelyre költözött, vagyis hosszú távra tervez. Az általa vezetett társulat pedig jó néhány sikeres előadást tudhat maga mögött. Két év alatt beépült a város mindennapi, elsősorban persze kulturális életébe a színház, ezért Jordán Tamás úgy véli, hogy jó ma Thália papjának lenni Szombathelyen. A színészeket felismerik és szeretik, s igaz ugyan, hogy még csak háromezer bérletesük van, de a direktor abban bízik, hogy az új szentély előadásaira már tizenötezren vásárolnak állandó belépőt
. Az igazgató persze tisztában van azzal, hogy egy lassú építkezés, hosszú folyamat eredménye lesz, hisz még ma is sok olyan szombathelyi és vasi ember van, aki életében nem járt színházban. Nem egy színházhoz szokott közönségnek kell tehát kínálatot nyújtani, hanem meg kell tanítani az embereket színházba járni.
Idén ősszel a Weöres Sándor Színház társulata már a harmadik évadot kezdi, s olyan sikerek után, mint pl. az Anconai szerelmesek, amit kilencezren láttak, Jordán Tamás olyan helyet szeretne létrehozni az Akacs 7-ben ahol szinte kézzel fogható a szeretet, a barátság, ahol a színház dolgozóinak felragyog a szeme, ha belépni látnak valakit.

rácz
Fotó: Pajor András
Megjelent a Sárvári hírlap XXII. évfolyamának 19. számában, 2010. október 8-án

2010. október 3., vasárnap

A Ten Years After gitárosa, Alvin Lee Budapesten

Sárvári közönség a nagyvilágban – a Ten Years After gitárosa, Alvin Lee Budapesten

Szerző: Gróf István | Fotók: internet

Jó érzés tudni, hogy világhírű előadók koncertjein gyakran vesznek részt sárvári zenerajongók is. Gróf István a legutóbb Michael Musillami sárvári koncertjéről írt a Láthatatlan hasábjain, ezúttal a legendás Ten Years After gitárosa, Alvin Lee budapesti fellépésén szerzett élményeit olvashatjuk:

Kíváncsi várakozással készültem Alvin Lee koncertjére: Őt még nem hallottam „élőben” ezidáig, pedig nem sokan vannak a ’60-as, ’70-es évek egykori rock, blues csillagai közül, akiket eddig nem hallgattam meg. És, – érdekességképpen –, két alkalommal is sikerült a közelmúltban a Ten Years After együttest az egykori frontembere nélkül hallanom, és ők mind a kétszer ragyogó teljesítményt nyújtottak.

Jó, hogy időben mentem: mindkét előzenekar kitűnően muzsikált!
Először a Bőrgyári Capriccio nevű, új hard-rock-blues csapat kezdett, mitagadás, izgalmasan. Időnként mintha a korai P. Mobilt hallottuk volna, pláne az énekest, és a gitárost figyelve. A billentyűk azonban kifinomultabbak voltak: Németh Karcsitól, a Mini zongoristájától ez alapkövetelmény. Később kiderült, hogy a basszista, Paróczai „Tacskó” Attila is ebből a csapatból „származik”. Na, szegény Ádám, rendesen otthagytak a fiúk – gondoltam, de műsoruk másik felére meglepetésként bevonult a magyar jazz-blues 40 éve legnagyobb, ma is aktív zenésze, Török Ádám, így a CD boltok és a büfé körül ácsorgók gyors ütemben beszivárogtak a színpad elé. Lett hangulat, fuvolája hozta a trillákat, zakatolt a dob és a basszus az ének-fuvola uniszónókkal szinkronban. Hál’Istennek bekerült az örökzöld „Vissza a városba” című lassú ballada is, de kellett is a sok funky ritmusú dal, így a „Kocsma” és a „Hívj fel” közé. A banda „Túlsó Oldal” című tavaly megjelent lemezére ezek után már én is kíváncsi vagyok. Majd egyórás koncertjük után alaposan feltették a lécet az utánuk következőknek.

Hamarosan fel is állt a Mississippi Grave Diggers, és leült velük együtt az énekes-gitáros szólista Karen Carroll is. Az Oláh Andor harmonikás vezette Mississippi sírásók, az előttük megszólalókhoz hasonlóan, nem csak puritán blues-t játszottak. A gitár-szájharmonika-zongora-hegedű (Frenkie Látó jazz-hegedűs) -basszus-dob hangszer-összetételű banda a country-bluestól a roma-swingen, a jazzes bebopon, sőt a groove-on keresztül valahol világzenét játszott, fantasztikus hangszereléssel. Emelte a színvonalat, hogy két újabb vendégzenész, a trombitás Fekete István, és az ország sokak szerint legjobb ma élő gitárosa, Tátrai Tibor is beállt a bandába. Karen, – aki megbízható források szerint B. B. King törvénytelen lánya – akusztikus gitárjával adta meg a ritmust, majd mélyről feltörő, már-már férfias altjával visszahozta Koko Taylor, Etta James bluesmuterok szellemét a Mississippi-Deltából Budapest közepére. Nemhogy disszonáns nem volt a súlya miatt állva előadni képtelen művésznő, hanem széles faszékén ülve felidézte a déli ültetvények faházai tornácán éneklő-gitározó négerek estéinek hangulatát.
A louisianai gyapotültetvények fekete melósai munka utáni panaszos blues-ai lelkünk legmélyéig hatottak, bizonyítván, hogy a ’30-as, ’40-es évek delta-blues-a az alapja mindenféle stílusirányzatnak a XX. században, legyen az jazz, rock’n’roll, soul, funky, vagy hard. A nagy bluesörökzöldek, így Tampa Red felelgetős Don’t Lie To Me-je”, vagy a Chicago-blues királya, Muddy Waters „I’m Ready”, és a szédületes ritmusú „Got My Mojo Workingje” voltak a koncertjük fénypontjai, melyekben még minket is megénekeltettek.

Este 10 után jött fel a többi zenésszel egy időben, felhajtások nélkül a színpadra a trióban fellépő, szőkéről csokoládébarnára „őszült” sztár. Ezen kívül minden úgy volt, mint 40 évvel ezelőtt. Pár perces recsegés-ropogás, erősítőgomb-kapcsolgatás, technikai szünet után – mennyire ismert volt ez a ’60-as, ’70-es évekből – Lee mester sajátkezűleg dugta be a csatlakozódugót 40 éve használatos, a jobb felül békejellel díszített piros Gibson ES 335 gitárjába. A jól ismert rock-gitáros terpeszben – a szombathelyiek még felfedezhetik ezt Cserga mozgásában – állt a mikrofon elé, tökig tekerte a hangerőt, és belekezdett a „Rock and Roll Music To The Worldbe”. Másodiknak már egy dögös, 40 éves Ten Years After-sláger, – már amennyire ezek a kemény rock-bluesok slágernek tekinthetőek – a „Hear me Calling” következett, melyet Lee egy jó kis boogie-ként ajánlott be nekünk. Valóban az volt, de nem a ’40-es, ’50-es évek chicagoi boogie-zongoristáinak, hanem az ezt átdolgozó, hangzásában keményebbé tevő ’60-es évek brit tanítványainak stílusában.
Ezután a mégrégebbi, az 1967-ben kiadott I. TYA nagylemez egy jazzes hangzású dalát, az „I Can’t Keep From Crying” témáját mesteri módon körüljárta, és a jobbára 50–60 éves közönség hangos bíztatására immár mesterfokon rögtönzött a zenészlegenda – olyannyira, hogy a kortárs „Three sounds”, azaz gitár-basszus-dob összeállítású bandák számaiból is idézett, így Hendrix Woodoo Childjából, „Purple Haze-éből, a Cream „Sunshine”-jából is. Az egyszerű rövidujjú pólóban fellépő sztárgitáros, – mint említettem –, a csatlakozózsinórt kerülgette 2010-ben, mikor már 10–15 éve a (nem is nagyon) megasztárok is már URH-s csatlakozású hangszereken játszanak. Alvin Lee nem cserélt hangszert a koncertje alatt. Ennek nem csak a puritánság, hanem az aránylag homogén hangzású koncertrepertoár volt az oka. Az utóbbi évek nagy lírai slágerei, mint a „Bluest Blues” vagy a „Long Legs” ugyanúgy nem hangzottak el a koncerten, mint a country-s hangzású, avagy az összetettebb, progresszív darabok. Pedig talán színesebb lehetett volna velük a koncert. Igaz, egy blues-ban azért megcsillogtatta harmonikatudását is. A rock and roll darabok voltak többségben, és ehhez, ha Alvin nem is, de a basszgitáros cserélt hangszert: jó néhányszor a vertikális változatot, azaz a nagybőgőt használta. És hogy a ’70-es évek európai rockkoncertjeinek nosztalgikus hangulata még tökéletesebb legyen, a „Don’t Give a Damn” közepén jó tízperces dobszólót hallhattunk. A rock’n’rollok gitározása semmi nehézséget nem okozott a művésznek: ugyanúgy, mint a két éve ugyanitt szerepelt Johnny Winternél, kopásmentes voltak a csukló és az ujjak. Talán a magas énekhangok sikereredtek enyhén vékonyabbra, halványabbra, pláne, ha még nem is a durvább, teltebbhangú néger előadókkal, de a műfaj fehér nagyjaival, Elvis-szel, Roy Orbisonnal összemérjük. A sok rock’n’roll közben azért elhangzott néhány szép lassú 12-es blues (Blues in C), néhány kőkemény rock (I Woke Up This Morning) is, majd utolsóelőtti számként a Pecsa légterébe bombaként hasított bele a „Love Like A Man” kezdő gitárriffje. Na, ezt vártuk, meg a befejezésként lejátszott nagy Woodstock-slágert, a „I’m Going Home-ot”, mely meghozta Alvin számára a világsikert 1969-ben. A számot most is jó negyedórába „sürítette” a zenész, előadva a – kötő-horgolónőktól átvéve a hasonlatot – fürge ujjak 10 percét.

A trió úgy hangzott, mint 40 éve, még az orgona hiánya sem tűnt fel nagyon. Egy rövid ráadás után, bő másfélórás zenélés után gyorsan kiürült a terem: igen, a zenészeknek a gépük, nekünk pedig az utolsó trolibuszaink hamarosan indultak.
Lehet, hogy még valahol, valamikor találkozunk, Alvin!”

Megjelent a www.lathatalansarvar.hu portálon

2010. június 18., péntek

Jó kis jazz a Várban

Jó kis jazz a várban – a Michael Musillami Sextet koncertje 

 Szerző: Gróf István | Fotó: Oswald Schechter

A jazz szülőhazájából, Amerikából származó hat New York-i jazz zenész adott élményt adó koncertet – a hűvösnek talált szabadtéri kamaraudvar helyett – a Nádasdy- vár reneszánsz dísztermében a múlt hét péntekén.
Markó Péter, a koncert szervezőjének a csekély érdeklődés miatti félelme hamar elmúlt, hiszen a Díszterem az esti 8 órai kezdetre színültig megtelt elhivatott jazz- rajongókkal, spontán érdeklődőkkel és nyájas sznobokkal. A bécsi koncert után átruccanó Michael Musillami, a modern jazz gitározás neves alakja a jól működtetett Trióját egészítette ki 3 muzsikussal, ezáltal alaposan megspékelve a hangzást és a hangulatot.
A Kaliforniából származó Musillami Chet Baker, John Coltrane, Miles Davis muzsikájának hatása alatt képezte magát, és az utóbbi 10 évben 3-8 tagú bandákkal népszerűsíti zenéjét. A könnyebben emészthető, Gerry Mulligan- fémjelezte west- coast stílus helyett a kemény, de bonyolultan ritmizált New York-i központú east-coast jazz stílusvonalat követi McCoy Tyner, és az említett, Coltrane- Miles Davis nyomdokán.
A keskeny kecskeszakállas zenekarvezető nem telepedett rá a bandájára, hagyott mindenkit szóhoz jutni. Intellektuális, nem tolakodó szólóinak, hatásos akkord- futamainak hallatán a sárvári közönség hosszú tapsokkal reagált. Triója a modern ritmus- szekció által produkált, szinte telepatikusan változó tempóival megteremtette azt a teret, melyben a vezető szólisták zenei tudásukat, talentumukat hozzáadva élvonalbeli játékot produkáltak.
Joe Fonda, az alacsony termetű, afgán pamutsapkát viselő virtuóz bőgős hol vonóval játszott önálló dallamokat, hol iskolában tanítandó klasszikus basszus- sémákat, hol avantgard zörej-variációkat hozott ki hangszeréből. A szinte a földön ülő, Jack Kerouac hobo figuráira emlékeztető dobos, George Schuler mindent tudott produkálni ütőiből, kivált a seprőket használó, nem éppen piano hangerővel előadott improvizációja volt különleges. A szólisták között a főnök, Musillami mellett kiemelendő Ralf Alessi jó ízléssel, és még jobb érzékkel fújt trombitajátéka. És mi lett volna, ha még elemében is lett volna a koncerten a mélabúsan- mindig a virtuózan játszó bőgős előtt, azt takarva álldogáló, lehorgasztott fejjel jövő- menő muzsikus. Talán az otthon hagyott kedvesére gondolt félve, vagy a héten kézbe kapott orvosi leletek idézték elő szomorúságát- nem tudni. Nagyobb híre volt a multi- instrumentalista Marty Ehrlich-nek, aki profi muzsikusként, a kisujjából, és persze tenorszaxija csövéből rázta ki a kórusokat, és szólóit. Csak egy kicsit a feeling hiányzott játékából, és persze az is, hogyha a klarinétját, fuvoláját, altszaxofonját is előszedte volna, jobban színezte volna a hangzást. A legkevesebbet a hangzást tömörítő zongorát az amerikai jazzban gyakran felváltó vibrafonos hozta. Tim Collins valóban csak kísérő szerepet vállalt aznap este. Mintha megelégelte volna ezt Michael, a zenekarvezető is, mert az utolsó előtti számban improvizálásra intette zenésztársát, aki ezúttal alábbhagyott a sumákolással, és bravúrosat rögtönzött.
A 2009- ben kiadott „From Seeds” nagylemezükről mutattak be főleg felvételeket, így a címadó felvételt a szünet után kezdésként, a „Goose Bumps-ot” ezt követően, és hogy Alessi, hogy szomorúságát- amerikai módra- kimutassa és kompenzálja azt, a „Histeria Blues-ban” rögtönzött óriásit. Thelonius Monk-tól, Charlie Parker legendás szextettjének kísérletező- kedvű zongoristájától is elhangzott egy szerzemény: vele a posztmodern keleti-parti progresszív jazz legszebb napjait idézte fel nekünk a Michael Musillami Trio+3 Project aznap este Sárváron.

megjelent a www.lathatatlansarvar.hu portálon

2010. június 15., kedd

CREAM

Már akkor is régmúlt idő volt ez a Cream, amikor a szegedi József Attila kollégium 303-as szobájában, a Gödör nevezetű étterem fölött laktam 1973 és 1978 között; vagyis a házból ki sem kellett lépnünk, máris egy kocsmában lehettünk – befejezett múlt volt már akkor a Cream története.
Viszont állandóan szólt a zenéjük.
Olykor ugyan mások is domináltak – az én birtokomban tőlük akkor még csak a Wheels of Fire című bakelitalbumuk volt; az eredeti lemezekért még Szegeden is vagy két hetet kellett alkalmi segédmunkásként dolgozni, majd a piros útlevéllel a zsebben stoppal átmenni Szabadkára és ott, a szabadkai olasz piacon magyar árusoktól megvenni a legújabb albumokat. A Creamről sose írtam, ahogy más szubkulturális idiotizmusokról se sokat; régebbi könyveimbe néha fel-felvettem ugyan „más”jellegű írásokat is, így például tízegynehány éve ifjúkori szerelmünket, Janis Joplint is. És legutóbb, ez is egy valódi ’pernehajder habitüé’, a Rolling Stonesról ejtettem lágy dithirambokat, bár egyes olvasók tán a legkevésbé sem ezt várták tőlem. Viszont ez utóbbi „baleset” után az történt, hogy egy baráti születésnapon, amely a nyugat-pannóniai S. városkában egy valódi blues-zongorista és harmonikás tanyáján esett, hirtelen az a reményteli ötletem támadt, hogy a házigazdát, akivel olykor, sátoros ünnepeken blues-éneklésekbe is át-átcsaptunk (ő pianinón és szájharmonikán kísérte a pók és a légy metaforikus csatáját, persze a Stones-feldolgozást, The spyder to fly, vagy éppen a Little red roostert), szóval a házgazdát és ünneplő közönségét egy felolvasással örvendeztetem meg. Méghozzá az általam írt inkriminált Stones-szöveggel!
Csordogáltak is a mondatsorok a maguk rendjén, az ünneplő közönség és a gyerekek illedelmesen hallgatták a fejükre olvasott textust a múlt század hatvanas éveinek felszabadító emlényeiről, s közben, ó ételek és italok, egyre oldódott az asztal körüli környűlállások feszültsége. Aztán arra az éles kijelentésemre, mely szerint én magam lényegében az elsöprő tehetség és élettudás miatt „szőröstől-bőrőstől szeretem a Rolling Stonest” - a vendégkoszorú egyik jeles tagja, egy amúgy kiváló tiszteletnek örvendő festő és szobrászművész, az organikus totemszimbolika jeles bajnoka, a konfesszió után beállt csendben jó hangosan bekiabálta a saját válaszát: „Én meg nem!”
A mondatra, mintha egy régi fekete-fehér Chaplin-filmburleszkben ülnénk, a rövid hatásszünet után az ünnepre összegyűlt közönség óriási hahotában tört ki. S bár nem volnék valami jeles Shakespeare-színész, mégis kapisgálni kezdtem az adást, vagyis vettem a nézői közreműködést és nevetve kiszóltam saját szövegemből: „Ez ugyan könnyen lehetséges, de most én beszélek!”.
Aztán nem történt semmi különös, nagy bruhahák közt befejeztem az olvasást, a közönség lassan elcsitult, a Rolling Stones meg elhallgatott.

Viszont ezen a ponton „krémszínű” kakukktojásként landol e mostani szövegben a Cream.
Zenészek ők is a hatvanas évek mélyéről – olyanok, akik, s erről újfent meggyőződhettem, ebben a mai globális zenei világkáoszban is képesek érvényesen megszólalni.
A Cream: Eric Clapton, Jack Bruce és Ginger Baker.
Ráadásul mindannyian élnek - az első ún. „supergroup”, ők voltak a legelső valamirevaló trió. Akik így, együtt csupán 1966 és 1969 nyara között működtek. ’Három fickó, három hangszer, sok varázslat’ - ahogy az akkori píárosok mondták róluk; összesen négy albumra futotta és már felbomlásuk utáni pár koncertlemezre. (Clapton és Baker ’69-ben megalapították a Blind Faith-t, egy másik szupercsapatot, de az minden nagyszerű mozdulata ellenére már nyomába sem lépett a Cream-nak.)
Persze ezt a róluk szóló füstölgést egyáltalán nem terveztem, hiszen írtak róluk eleget, mítoszuk világméretű, és egyáltalán nem kívánnék én gyarapítani semmiféle Cream-kultuszt. És hát sosem láttam őket élőben - Magyarországra nem jöttek, nekünk meg Nyugatra mennünk „csak úgy”, nem lehetett. Igaz, Jack Bruce valamikor a nyolcvanas évek közepén befutott Szombathelyre és láttam is őt valami alkalmi társulattal – de nem Rory Gallagher-rel, akivel olykor fellépett. (Akkor alig maradt tán százfőnyi közönség sem, mert legalább másfél órát késtek - állt még a Vasfüggöny. Valahogy nagy keservesen mégis idenavigáltak és csodák csodája, lepengették a koncertet.) Amire emlékszem: iszonyú várakozás – mert egy bűn-rossz magyar előzenekar játszott, pontosabban: kínlódott, de arra is, hogy Jack Bruce egészen őszinte és elementáris lendülettel akkor is teljes erőbedobással bizonyította, hogy az általánosan használt basszusgitár-játék nyelve az ő felléptéig egyszerű dajkamese volt. Bruce a rock-basszust egyszerűen emancipálta – teljes értékű szólóhangszerként fogta fel, amelyet nemcsak hogy így is lehet, de így is kell értelmezni és használni. Ez forradalmi újítás volt, persze nem a jazzban, hanem a populáris „beat”-ben. Vagyis minden világhírű banda használta a ’basszust’, de halvány harmóniákon-sémákon és egyebeken kívül alig másra. Jack Bruce Eric Claptonnal pedig mindig dallamszerű, olykor igen bonyolult és elmélyült ellenpontozásokat játszott (már az eredeti Cream körül olyan gitárt is használt, amelynek nyakán nem voltak fogáskönnyítő bundok, mondhatnánk úgy is, hogy bőgőnek nézte a hangszerét) – nagy számaikban, a Sunshine of Your Love-ban például. Ez volt az ő nagy titkuk – két virtuóz gitáros, ráadásul Bruce különleges, csúszkáló, kicsit narkós, de mindig tiszta és karakteres szólóénekhangja; pillanatok alatt úgy csiszolódtak össze, mintha együtt szívták volna magukba a zenei anyanyelvet. Társult hozzájuk az a Ginger Baker, aki mindenféle komoly blues és jazz-csapatokban játszott és szinte autentikusan, feltűnés nélkül, fanyar eleganciával és briliáns technikával folyt bele a másik kettő harmóniájába – fergeteges, olykor jazz-fúziós és blues-riffes, olykor poétikus, olykor meg psychodelikus elemekkel átitatott zenéjük gátakat szakított át. Egyes darabjaik akkori mértékben iszonyú hosszúra sikeredtek, a lemezeken akár nyolc-kilenc, koncertjeiken meg tíz-tizenöt percig is. A mindössze három zenész viszont oly elementáris erővel, tónussal és dinamikával szólalt meg, mintha legalábbis egy nagyzenekari hangzást kellett volna lepipálniuk.
Persze a véletlen hozta ide, elő, a Cream emlékét (egy darabig őriztem összesen két bakelitalbumot és egy válogatásalbumot tőlük, de ki tudja ma már, hol vannak.) A véletlen történet pedig az, hogy Bence barátom a hetyei tanyámra elhozott pár DVD-t ajándékba. Egy Rolling Stones darabot, Martin Scorsese filmjét (Shine a Light, 2008) és persze a Cream 20 számot tartalmazó koncertfilmjét, a 2005 májusában a londoni Royal Albert Hall-ban felvett anyagokból. Ez volt a „Reunion” - a Cream pár alkalomra szóló újraegyesülése; aztán New Yorkban, a Madison Squere Gardenben még egyszer felléptek.
Mit is lehetne újat mondani? Meglepetésre a Stones-filmet hidegen és unottan ültem végig, mert nagyon zavart a társaságból kibukó manír, a csináltság üressége, az elvtelen és hideg kiszámítottság (hol volt ez akár a budapesti koncertjükhöz!) – de ahogyan a Cream megszólalt! I’m so Glad (Skip James száma), tátva maradt a szám; de nemcsak az enyém, Bence népes családjáé, Ábelé és Eszteré, sőt a kisebbeké is. És így tovább: Spoonful (ez meg a bőgős Willie Dixon darabja, aki azt mondta magáról, hogy a blues én vagyok), NSU (Jack Brue) és megint tovább. A klasszikusok, a Politican, aztán a Sweet Wine (Baker darabja) feledhetetlen improvizációival, melyben Clapon és Bruce teljesen egyenrangúan hosszú percekig autentikusan nyomták. Aztán a Rollin’ and Tumblin, klasszikus blues-darab, McKinley Morganfield, vagyis Muddy Waters Chicago-bluesa, legalább húszféle, igen jó változatát ismerem az eredetitől Canned Heathen át mondjuk Jeff Beckig – itt Bruce énekel és szájharmonikázik, amúgy basszus nélkül megy, Clapton slide-gitárjátékával. A Crossroad, a boldogtalan életű Robert Johnson szintén klasszikus száma. A White Room, ez az összekeverhetetlen Cream-sound, Bruce füves dallama. És Bence kedvence, a Born Under a Bad Sign, Bruce énekével és Clapton zseniális zenei értelmezésével; finom, elegáns és nem sematikus, mert nem telepszik rá a mű-egészre. Majd az említett Sunshine of Your Love. Egyszerűen játszottak, koncentrálva, egymásra figyelve, komolyan és őszintén, lényeges manírok nélkül. Én meg egyre inkább úgy látom, hogy ennyi és nem más: a tehetség mellett ezek volnának az élet és művészi teljesítmény legfőbb attribútumai.
És ha visszagondolok a szegedi József Attial kollégium szobájára, ahol sok egyéb mellett szobatársammal, egy korán meghalt göcseji fiúval, a gutorföldei Gyenese Csabával Rory Gallagher mellett a Creamet is vadul hallgattuk (bár az utóbbi a dzsessz felől, vesd össze a Csaba-preferált Mahavisnu Orchestrával, szinte smafu volt), hát ez a zenei erő mit sem kopott, legfeljebb csak mi életünk az elzúgó, ’szárnyas időben’.

Ambrus Lajos írása,
megjelent a Magyar Nemzet 2010. 06. 15-i számában

2010. június 4., péntek

KÖNYVBE ZÁRT ÉVEZREDNYITÓ BESZÉLGETÉSEK

Több mint 10 éve, 2000 januárjában indult útjára az a máig is tartó sorozat, mely kezdetben az "ezredvégi", majd az "évezrednyitó" jelzőt viselte a címében a műfajra utaló "beszélgetések" előtt. A Gróf István nevével fémjelzett széria máig 66 előadást élt meg, s május végén már a negyedik kötet megjelenését ünnepelhette az ötlet- és házigazda.

Az egy évtizedes múltra visszatekintő sorozatból már több kötet is napvilágot látott. A legfrissebb, szám szerint a negyedik, az Évezrednyitó beszélgetések 2008-2009-2010 címet viselő, az elmúlt évek tizenkét előadását tartalmazó kötetet pedig május 27-én mutatták be a közönségnek egy beszélgetés keretében. A kiadvány a Sárvári Milleneum Alapítvány kiadásában jelent meg, s 12 olyan előadását tartalmazza, akik a szerkesztő Gróf István szerint a múlt eseményeit és a jelen kritikáit megfogalmazva olyan utat tudnak mutatni, melyen érdemes elindulni, majd végigmenni. Gróf István a bemutató alkalmával úgy vélekedett, hogy azok a politikusok, , tudósok, művészek és sportolók, akik "megszólalnak" ebben a könyvben, mindannyian fontos, hasznos és előremutató mondandóval állnak elő.
Ambrus Lajos író ezen az esten a beszélgetőtárs szerepét vállalta magára, de nem ijedt meg a könyvajánló feladatkörének ellátásától sem. A József Attila- díjas irodalmár szerint a kötet valójában mindenkinek ajánlható, erénye, hogy politika alig van benne, ugyanakkor tartalma nem romlandó, könnyen emészthető, olvasmányos jellegű, nem tartalmaz tudományos szakkifejezéseket, vagy olyan összefüggéseket, melyeket nem értene az ember. Ugyanakkor egy átlagos újságcikknél mélyebb és alaposabb, valamint személyesebb információkat tartalmaz. Mindez azt eredményezi, hogy a város előbb a sorozat, majd a belőlük készült kötetek által, a szellemiek terén sokat gyarapodott az elmúlt egy évtized során.
Ami pedig a folytatást illeti: idén ősszel lesz még egy előadás ( a meghívott személyét egyelőre borítsa jótékony homály), a hosszabb távú folytatás azonban a körülményektől függ. ha azok biztosítva lesznek, akkor Gróf István örömmel ül le beszélgetni a magyar szellemi élet elitjébe tartozó emberekkel.
rp
megjelent a Sárvári Hírlap XXII. évfolyam 11. számában, 2010. június 4-én

2010. február 26., péntek

A TERMÉSZET EREJÉVEL A RÁK ELLEN- DÁVID TAMÁS

A TERMÉSZET EREJÉVEL A RÁK ELLEN-
FOLYTATÓDOTT AZ ÉVEZREDNYITÓ BESZÉLGETÉSEK SOROZAT

Dr. Dávid Tamás rákkutató volt a legutóbbi Évezrednyitó beszélgetések vendége. Csütörtökön este a múzeum dísztermében a házigazda Gróf István és a közönség várta az orvost és előadását.
A nemzetközileg elismert kutató, az osztrák Tudományos Minisztérium munkatársa a budapesti születésű professzor dr. Dávid Tamás. Több mint 20 éve foglalkozik rákkutatással. Ennek egyik eredménye az a trópusi tea- keverék, amelynek több, jótékony élettani hatását már igazolták. Eddig kilencféle daganat- típusnál hozott gyógyulást, vagy a beteg állapotának stabilizálását. A teát Ausztriában jegyeztették be táplálék- kiegészítőként, de Magyarországon is elérhető.
"Hinni, szeretni, megérteni, segíteni." Ezt vallja a budapesti születésű orvos, aki summa cum laude minősítéssel végezte el az állatorvosi szakot. Aztán 1964-ben elhagyta Magyarországot. A kétes értékű állami megbecsülés helyett inkább a becsületet választotta.Bécsben kezdett új életet. 1969-ben, egy tudóscsoport vezetőjeként a fiatalkori csípőficam új operációs lehetőségét kezdte el kutatni. Ebből az eljárásból később világszabadalom lett, és annyira elterjedt, hogy meghívták Dél- Amerikába, hogy mutassa be ott is ezt a műtétet. Kollégáival együtt brazil fiúkat, lányokat operált, és egy indián fiút, akinek a nagyapja a Yanomani indiánoknak volt a "főgyógyszerésze". Ő adott nekik újságpapírba csomagolva különböző növényeket, kérgeket, leveleket, gyökereket. Az akkor még ismeretlen növények jótékony hatására a brazil orvosok hívták fel a kutatók figyelmét. A főzetet naponta fogyasztó indiánok magas átlagéletkora is érdekesnek tűnt. hazatérve Bécsbe, összeállítottak a növényekből egy teát, melyről kiderült, hogy kilenc daganat- típus ellen speciálisan hat.
Dávid Tamás professzor ezután 20 expedíciót indított Dél- Amerika őserdeibe, majd Kínába, Thaiföldre, japánba és Vietnamba is. Évtizedeken dolgozott azon, hogy bizonyítsa a tea élettani hatását és mellékhatás- mentességét. persze nem csodaszerről van szó, amely máról holnapra hat. Minimum 14 hétre van szükség, hogy a beteg legyengült immunrendszere 95 százalékra felemelkedjen, aktiválódjon. Ez igen fontos a rák elleni harcban, mivel az öngyógyító erő, az egyetlen olyan erő, amely mellékhatások nélkül meg tudja semmisíteni a rák- sejteket. A gyógyulás feltétele az is, hogy a beteg radikálisan életmódot változtasson, ha kell.
A kutató szerint bebizonyosodott hogy a a tüneti kezelés nem vezet eredményre, ezt látjuk a klinikákon, rendelőkben is. A daganatot eltávolítják, de a beteg még nem egészséges, az okok ugyanis még megmaradtak. Ezért kell mindenkinek azon gondolkodnia, hogy az ő életében mik voltak a rák okai. Dávid Tamás professzor tudományos munkásságát 1994-ben az Osztrák Becsületrend Keresztjével, 2003-ban pedig a nemzetközi Inter- Líra Békedíjjal ismerték el. A kutatónak azonban újabb tervei vannak. Véleménye szerint a klinikai kezelés, sebészet, kemo-, sugár-, hormon-, génterápia és a természet-gyógyászat eljárásainak bölcs, egyénre szabott kombinációja lenne a cél, de az egyelőre csak egy vízió. Már csak azért is, mert hazánkban az orvosok többségét megosztja a professzor munkássága. Ám szerinte az, hogy 15 év alatt kilenc ezer magyarnak is segített a gyógyulásában, mindennél többet ér. Olyan eredmény, amely a jövőbe mutat.

Erpé
Fotó: Pajor András
megjelent a Sárvári Hírlap XXII- évfolyamának 4. számában, 2010 február 26-án.

2010. február 10., szerda

AZ "ÉVEZREDNYITÓ BESZÉLGETÉSEK-2008-2009-2010" C. KÖNYV KÖSZÖNTŐJE

KÖSZÖNTŐ

Immár 10 évet tudhat maga mögött az a kivételes előadássorozat, amelynek rendezését Sárvár városa vállalta fel, és amelynek szervezésében Gróf István akkori alpolgármester, városi képviselő elévülhetetlen érdemeket szerzett. Talán nem túl merész az a feltételezés, hogy az egész országban nem volt ehhez hasonló vállalkozás, amely a múltat, jelent és a vizionált jövőt is megkísérelte felvázolni rövid, ám tartalmas összefoglalásokban és értékelésekben.
Célja szerint hazájukat szerető, magyar mivoltukra büszke, és a nagyvilág számára is becsülendő eredményeket felmutató személyiségeket kívánt megszólaltatni a rendezvénysorozat. Gróf Istvánnak olyan hazai kiválóságokat- mellettük a kívül rekedt magyarság tekintélyes képviselőit- sikerült megnyerni, akik eddigi teljesítményükkel méltónak bizonyultak erre a feladatra. Bár az említettek szívükben és tetteikkel mindenkor az összmagyarságot képviselték, mégsem hallgatható el, hogy többségükben a keresztény- konzervatív értékrendet vallották magukénak.
Ennek megfelelően a hallgatóság zöme is ebből a szférából verbuválódott. Egy- egy ismertebb előadó a környező városokból, településekből is vonzott érdeklődőket. Ilyenkor szűknek bizonyult a vár díszterme, melynek szépségéről minden előadónak volt néhány csodáló és elismerő mondata. Egynéhány előadáson azonban nem kellett közelharcot vívni az ülőhelyekért, olykor pedig röstelkedve állapítottuk meg, hogy előadónk többet érdemelt volna Sárvár vendéglátó közönségétől. De hát így van ez más előadásokon és rendezvényeken is: legfeljebb a populáris műfajok képesek nagyobb közönséget vonzani. Oly korban élünk, amikor a tartalom és az igényesség vajmi keveset nyom a latban, amikor a gagyi és a bóvli fölényes mosollyal ül tort a minőség fölött. Miközben egyre mélyebbre kerülnek a mércék, úgy válik mind nélkülözhetőbbé a morál. És ehhez kitűnő táptalajt kínálnak a zavaros, rendezetlen politikai és közéleti viszonyok, a nevelés és oktatás új, liberális alapokra helyezése.
Hol van még az óhajtott, polgári Magyarország, ahol kisebb ünnepnek számít egy- egy kiállítás megnyitó, előadás, koncert, megemlékezés? Hol van az érdeklődő ifjúság? Hol vannak az őket ösztönző szülők, tanárok? - Hát otthon- kaphatnánk a rosszkedvű választ. Fáradtan, kiábrándultan, reményvesztetten, szorongva. Csalódtak a nagypolitikában, szíves ajánlgatásokra elfogadták a bankok mézesmadzagjait, amelyről gyorsan eltűnt a méz, de még arról is kiderült, hogy hamisított volt.
Rideg, könyörtelen túlélési harcnak lehettünk tanúi, részesei. Honnan várhat a kor összezavart és tanácstalan embere reményt és kibontakozást?
Egyesek szerint nem gazdasági, hanem döntően morális válság van hazánkban.
Ha ez igaz - mégpedig annak tűnik-, akkor mindenekelőtt itt kell elkezdeni a gyógyítást. Hitem szerint ehhez jó igazodást nyújthat a rendezvénysorozat írott anyagainak - könyveinek- figyelmes tanulmányozása. Nem az anyagi problémák megoldásaihoz kínálnak ötleteket, ezt nem is tőlük kell várni. Ám fontos dolgokra világítanak rá a benne szereplők személyes példáikkal, meglátásaikkal, történelem- szemléletükkel.
Napjaink legsúlyosabb társadalmi problémája az összefogás és az együttgondolkodás esélyének látszólagos reménytelensége. Magyarország lélekben változatlanul kompország: bár névleg a nyugati tömbhöz tartozunk, mégis sorvadhatatlannak tűnnek azok az érzelmi és ideológiai kötelékek, amelyek a szovjetvilághoz fűzik az emberek egy igen jelentékeny részét.
Ennek az elvetélt korszaknak kései szellemi- politikai örökösei még arra is rá tudták venni híveiket, hogy tagadják meg a határon túli magyarjainktól a kettős állampolgárság jogát, ami nem jelentett volna sokkal többet egy szeretetteljes, jelzésértékű gesztusnál. De lassan, folyamatosan veszítik erkölcsi és politikai hitelüket, persze, egyéb tevékenységeik miatt is. Csak a rombolás marad utánuk.
Az országot egy morális romhalmazból kell újraszervezni. Ehhez olyan személyiségek kellenek, akik képesek a reményt foguk között tartva átúszni a túlsó partra. Akik példák lehetnek határon belül és azon túl is. Más értékei mellett ilyen példák felmutatása volt a rendezvénysorozat célja. Nyugodt szívvel ajánlom ezeknek a könyveknek az otthoni könyvespolcra való helyezését, mert kordokumentumok, és a tanuló ifjúság számára is tartalmaznak hasznos információkat.
Végső soron pedig ezek a könyvek Sárvár szülöttei, édesgyermekei.
Sárvár, 2010 februárjában

Czupy György
A Sárvári Milleneum Alapítvány kurátora

2010. január 29., péntek

CSETE GYÖRGY ORGANIKUS ÉPÍTÉSZETE

ORGONAKATEDRÁLIST A MAGYAR MŰVÉSZETNEK-
ÉVEZREDNYITÓ BESZÉLGETÉSEK

Januárban folytatódott a most már egy évtizedes múlttal büszkélkedő Évezrednyitó beszélgetések sorozat. Gróf István önkormányzati képviselő idei első vendége Csete György építész volt.
A magyar organikus (szerves) építészeti mozgalom egyik elindítója, a környezetbarát építés, tiszta-energia hasznosítás harcos szószólója, közéleti szerepet is vállaló személyisége 73. életévét tapossa. Csete György kifejezetten jól, mi több megtisztelve érezte magát ezen a téli estén a Nádasdyak csodálatos várának dísztermében, ebben a pompás környezetben, mely szerinte ékes példája annak, hogy valaha olyan elitünk volt, melynek tagja gondoltak az utókorra. Néha, sajnos nem túl gyakran, előfordul valami hasonló- mondta az építész, aki szerint mint a legtöbb művészeti ágat, az építészetet is lehet sajátos módon művelni. Ha már egyszer magyarnak születtünk, s itt élünk, kötelességünk, hogy magunknak építsünk, amivel nagyobbá tehetjük nemzetünket. Az organikus építészet legjelesebb mesterei is ezt szerették volna elérni, s mindezt több- kevesebb siker koronázta a program elindulása óta. Csete György célja az eltelt évtizedek alatt nem változott: mivel a magyar nép a talaja, a nép emelte oda, ahol van, úgy érzi, vissza is kell neki adni valamit. A maga módján, a maga eszközeivel. Az építész ennek megfelelően az elmúlt évtizedekben sokat dolgozott, munkájának eredményeit az ország számos pontján megcsodálhatjuk.
Csete György ugyanakkor nagy álmodozónak tartja magát. Olyan embernek, aki mindig tervez, de mivel Isten végez, vannak soha meg nem valósuló tervei, álmai is. A legmerészebb ezek közül az az elképzelés, melyet a Gödöllő és Erdőkertes között fekvő Erdőkertesen hozna tető alá. Ott szeretné felépíteni a magyar művészet orgonakatedrálisát, mely sípok tömkelegéből állna úgy, hogy minden síp egy- egy magyar művészt jelképezne, így hirdetvén a hazai kultúra nagyságát. Ehhez azonban komoly mecenatúrára van szükség, és olyan kormányra, mely nem üldözi, hanem támogatja a kultúrát és annak embereit, nem a nemzet ellen van, hanem annak érdekében dolgozik- hangsúlyozta az építész.
Az előadás címének analógiájára Csete György saját évezrednyitó élményét is megosztotta velünk. az ezredforduló ugyanis Párizsban érte az építészt, aki a Notre Dame éjféli miséjén köszöntötte a XXI. századot. A zenei repertoárban Liszt egyik műve is helyet kapott, s mikor a darab felcsendült, majdnem berobbant a katedrális. Csete György a mi Liszt Ferencünk muzsikájából azt hallotta ki, hogy lám, mi magyarok mindenhol ott vagyunk, s ahol csak megjelenünk, ott a legjobbat kell nyújtanunk. Egyszerűen azért, mert ez a parancs!

Ráczp
Fotók: Pajor András
megjelent a Sárvári Hírlap XXII. évfolyamának 3. számában, 2010. január 29-én

2010. január 4., hétfő

ÉVEZREDNYITÓ BESZÉLGETÉSEK- 2010

ÉVEZREDNYITÓ BESZÉLGETÉSEK- 2010
 Talán nem a közönség-sikerek elmaradása okozta azt, hogy 2010-ben halkabbra vettük a sorozatunkat. Újabb választások éve volt ez az év is, újabb csetepatékkal, újabb átrendeződésekkel, és ez, bizony, befolyásolta lelkesedésünket is. Végül is három előadó tette tiszteletét beszélgetéseinken: bizony, mindhárom telt-házas volt. Csete György az organikus építészet, Dávid Tamás a rák- gyógyítás, Jordán Tamás a szombathelyi színház beindítása témakörében vonzotta a városi, megyei érdeklődőket. Az első két, tavaszi beszélgetés anyagait a 2008-2009-2010-es "lila" kötet tartalmazza, az utóbbi ezután fog megjelenni a későbbiekkel egybeszerkesztve.
Gróf István

CSETE GYÖRGY ÉPÍTÉSZ: AZ ORGANIKUS ÉPÍTÉSZETRŐL
2010. január 14-én
















DÁVID TAMÁS, ORVOS: IDEJE A GYÓGYÍTÁSNAK
2010. február 18-án
















JORDÁN TAMÁS, SZÍNÉSZ- SZÍNHÁZ-IGAZGATÓ: INDUL A SZÍNHÁZ
2010. szeptember 29-én