2005. szeptember 9., péntek

ILLÉS 2005.- SZIGET

A népmesei hetes szám jutott eszembe: hétszer varázsolt el zeneileg az Illés-együttes engem az elmúlt 40 évben. Először 1965 februárjában. Mint a budai Rákóczi fiúgimnázium II/C osztályos tanulója, a Móricz leánygimnázium „testvérosztály” vendége voltam szalagavató báljukon, melyen a „talpalávalót” az újjáalakult Illés húzta. Már akkor profi módon. Pedig oda nem csupán zene- élvezkedési célból mentem el.
”Gitárpárbaj”, 1966 nyara, Kisstadion. Nyomják a Beatlest, a Rollingot, az Animalst a bandák. Torzít a gitár, brummog a basszus, mellkas-szakító a nagydob, all right-okat, yeah-ket, oh,baby-ket nyögdécselnek az énekesek. Egyszercsak fülelünk és felülünk lepusztult deszkapadunkról: ”Légy jó kicsit, hozzám, engedd hogy menjek..” Egy percnyi sokk után tízezred-magammal tapsviharral üdvözöltük Szörényi Leventét, Bródy Jánost, a magyar beat megszületését.
Bő évre rá az Alfa-moziban nagyszerű hangulatú és zeneileg kiérlelt beat-hangversenyt (ritkaság volt ez akkor!) adott az Illés-együttes Szörényi Szabolcs nélkül is, aki katonai szolgálatát töltötte akkor.
Egyetemi Szinpad-Dunapart-1967 Karácsonya. A vállig érő hajú, színes hippy-ruhás zenészek a nagy példakép, a Beatles Bors őrmester LP- jének darabjaival kezdtek, majd jöttek a sajátok. Egyre jobbak és egyre több.
1983. augusztus 20. Királydomb. István, a király. Ott, 22 évvel ezelőtt éreztem először én is, sok tízezred-magammal azt, hogy magyar vagyok. Az első hallásra is könnyen befogadható rockopera megtekintése után egy emberként álltunk a padokra, hogy teli torokból, büszkén, csillogó szemmel énekeljük el a magyar himnuszt. A Kádár- Aczél György-i szellemi diktatúra szorításán az első nagy, kivédhetetlen lazítás azon az éjszakán történt.
1990 augusztusa. Népstadion. Eddig csak Puskás Öcsiék és Louis Armstrong telítette meg azt. I. félidő: István, a király. II. félidő: fergeteges Illés-buli. A kezdődő ideológiai ellentétek ellenére is egységes volt a csapat: kalotaszegi szőttes volt a viselet. Amikor hazafele a rendőr, miután leállította Trabantunkat, és 4 helyett 6 embert látott benne elhelyezkedni, legyintve továbbengedett, megtudván, hogy Illés-koncertről jövünk.
És jött a hetedik: 2005. augusztus 9.

Szigetfesztivál,”0” nap. Szörnyű rossz szervezés, egyórás késés, balkáni állapotok, alig felszáradt iszapmező. Felnéztem az órára: 8. 55, a hőmérséklet 17 fok. Végre elkezdődött. Azt sohase hittem, hogy Szörényi Levente bármiben is engedne a minőség rovására. Tudtam, hogy sok-sok próba, gyakorlás előzi meg az előadást, ahol nem lehet hibázni. Ez nem improvizációkkal telitűzdelt jazz-buli. Itt 40 éves dalok vannak, ezeknek szépen kell szólniuk . A „Miért hagytuk, hogy így legyen” c. Illés Lajos dallal kezdték, Pásztori Zoli, a hirtelen elhunyt dobos emlékére- felvételről. Majd jöttek az élő dalok. Nem számok, nem nóták, nem track-ek, hanem dalok, félig népdalok. ”Légy jó kicsit hozzám” -Bródy gitár- riffjei nem Hendrixesek, de itt minek is. ”Oh, mondd” -a 60-as évek kedves tercelései. ”Eljöttél”- cembalo - trillák, lemez-hű előadás. ”Itt állok egymagam” -Beach Boys magyar módra. ”Különös lány” -akár McCartney is írhatta volna. ”Keresem a szót” -A Byrds tanult az Illéstől, vagy fordítva? A legszebb, legőszintébb, legeredetibb, koncerteken igen ritkán hallott dalok jöttek egymás után. Mintha a Beatles a „She loves you”-t, a”From me to you”-t, a „Twist and shout”-ot játszotta volna, ha megtehette volna. Nekünk, magyaroknak nagyobb szerencsénk volt. Körülnéztem: Előttem hozzám hasonló korú, őszes nő. Leánya legnagyobb meglepetésére teli torokból énekelte a dalokat, táncolva hozzá. Jobbra fiatal, hórihorgas srác szorongatja kedvese vállát, félhangosan dúdolva a számokat. Mellette bongyor- ősz –szakállas apja harsog: a tanítómester. Balra harsánynak nemigen mondható húgom hangos „mire vársz, oh, mondd, kisvirág” refrénnel jelezte összetartozásunkat. A mögöttem levő úriemberrel, kortársammal –láthatatlanul- együtt alkottuk a szektor dalárdáját: minden számot a zenekarral hangosan fújtuk.
A 60 esztendős Szörényi Levente vezette és uralta a koncertet. Ugyanúgy énekelt, ugyanúgy gitározott, mint 1965-ben, 40 évvel ezelőtt. Pörgette, konferálta a bulit, szellemi vezérfarkas volt. Egy csoda! Persze kaptak szerepet a többiek is. Bródy a „Ha én rózsa volnék”- ot énekelte el egyedül, nagy tetszésnyilvánítást aratva. Korszakos himnusz ez a dal. Lajos az „Oh, kisleányt” és a „környezetvédő” „Szemétdombot”, Szabolcs a „Kétszer voltam kopasz életemben” -t, a hirtelen beugró, és kitűnően felkészült és jól játszó Szörényi Örs pedig a „Legjobb dobos a világon” -t énekelte. Csak a „vájtfülüek” hallották a számban az elhunyt dobos-elődre való utalást: a „ha még egyszer megszületne, akkor is csak dobos lenne” korrekciót. És persze jöttek, -mert jönniük kellett- a nagy slágerek. A két táncdalfesztivál beat-áttörésének produkciói, a „Még fáj minden csók” és az „Amikor én még kissrác voltam”. És a többi: a „Ne gondold”, az „Utcán”, a „Sárika”, a „Kéglidal”, a „Kislány, add a kezed!” De elhangzott néhány ritkán játszott, nem együtt-énekelhető darab is, mint pl. az „Március 1848”.(Bródy itt falsot fújt furulyáján. Ismerem ezt az érzést . A furulya a „legnehezebb” hangszer!) El is repült a két óra. Gyors statisztikám szerint legalább 25 dalt adtak elő. Dicséretes megbecsülése ez a közönségnek. Az ősz fiúk nevében Bródy János köszönt el –ahogy szokta, -méltóságteljes hangon. Bejelentette: az Illés együttes először és utoljára lépett fel a Szigeten. Vastaps. I. ráadás: ”Bye-bye, London” és a „Little Richard” . II. ráadás :”Little Richard” még egyszer . III. ráadás: (ilyen azért nem szokott lenni sűrűn)”Történet M-ről”.
Meghajlás, búcsúzás. Sziasztok! Bízunk benne, hogy még találkozunk. Ha nem is hangszerekkel. Mint ahogy találkoztunk, veled, Levente, 1996-ban a Fórum, 2001-ben az „Évezrednyitó beszélgetések” vendégeként itt, Sárváron, prózában, és veled, Lajos, 2003-ban, ugyancsak a „Beszélgetések”-kor. Isten veletek!

Sárvár, 2005. 08.
Gróf István
(a cikk kétharmada, a „2005. augusztus 9…”től megjelent a Sárvári Hírlapban 2005. szeptember 9-i számában)