2005. június 3., péntek

HADAK ÚTJÁN...

A közelmúltban az MDF helyi szervezetének tagjai és a hozzájuk csatlakozott érdeklődők első világháborús csatamezőket, emlékhelyeket, katonai temetőket kerestek fel. Úti céljuk Olaszország és Szlovénia volt.

A turisták szokásos útvonalán jutottunk a kiválasztott helyszínekre. Már osztrák területen idilli a kép: előttünk az Alpok hófödte csúcsai, mellettünk- mögöttünk az erdők és a mezők zöldje-kékje. A hegyekben, a magasabb régiókban most kezdenek virágozni a fehér színfoltokat alkotó vadcseresznyék. Mivel első helyszínként az egykori kis olasz várost, a ma a Szlovéniához tartozó Caporettot (Kobaritot) választottuk, 1600-1700 méteres magasságban, szállingózó hóesésben, a hóhatárhoz közeli magasságban értük el a település hadtörténeti múzeumát és fegyvergyűjteményét. A magunk mögött hagyott környezet mindenütt megejtően gyönyörű.Ám dr. Patakfalvy Péter és Martos Gábor útitársak szavai arra emlékeztettek, hogy a békés patakok vizét egykor vér színezte, a megcsodált természeti jelenségek mögött kilenc évtizeddel ezelőtt a halál leselkedett, s a vidék százezrek temetője volt.
A caporettoi múzeum emeleti bejáratánál Hamingway fényképe tekintett ránk. az író a Búcsú a fegyverektől című regényében remekül írta meg a háború szívszorító történéseit, s érzékeltette a sebesült ember magára-maradását, szerelmi veszteségét. Itt előbb egy kb. 20 perces összefoglaló filmet tekintettünk meg az első világégésről, majd a háború dokumentummásolatai, relikviái, fegyverei közt néztünk szét.
Doberdo, Isonzó, Piave, Goricia...közismert földrajzi nevek, háborús színterek. Sokszor hallottunk róluk nagyapáinktól kortársaiktól. A doberdói fennsíkot visszahódította a természet: ligetes, bokros, fás gyalogösvény vezet fel a magyar honvédemlékműhöz. 1915. július 18-ától elkeseredett harc folyt a fennsík birtoklásáért az osztrák- magyar csapatok és az olaszok között. Az egykori géppuskafészkek és futóárkok között néhány még ma is a fegyverropogás időszakát idézi...
Méltóképpen emlékezünk. Koszorúzunk, s a doberdói karszt véráztatta sekély talajából serkent élővilág magyar katonanótát és a Himnusz hangjait hallgathatta.
A szemközti hegygerincen Monte St. Michele zárt múzeummal, emlékművek sorával- köztük egy szerény magyarral, melyet Jeszenszky Géza külügyminiszter avatott 1992-ben- "fogadott" bennünk. Itt ismét méltó főhajtás a háború résztvevői, hősei előtt, majd koszorúzás és a székely Himnusz eléneklése következett. Nem várt ráadásban részesültünk, "felfedeztük" ugyanis, hogy egykor it székelt az olasz főparancsnokság. A korábban látogatható barlang- labirintus balesetveszély miatt most zárva volt ugyan, de mennyivel többet kockáztattak háborús elődeink.
Egy osztrák- magyar katonai temetőt is felkerestünk. A Fogliano Redipuglia-i nyugvóhelyen egy kisvárosnyi, 14550 katona alussza örök álmát. Ezen a fájdalmasan szomorú helyszínen helyeztük el a Szózat hangjai kíséretében harmadik koszorúnkat.
Kilencven év távlatából egyre inkább emlékezéssé szelídülnek a múlt képei, a harci események, a győztesek és vesztesek csatái. Az említett helyszíneken (  és azokon túl is) megemlékeztünk a hadbavonult 3 381 785 magyar katonáról, különösen arról a 530 965 honvédról, akik már nem térhettek haza élve az első világégésből.
                                                          *  *  *  *   *
A négynapos út egyéb helyszínei további élményekkel gazdagították a résztvevőket. Például Bibione, a tengerparti szálláshely a nyár örömeit idézte meg. Velence "vízen úszó" műemlékeivel, Aquileia ókeresztény mozaikjaival, építészeti emlékeivel nyűgözött le mindenkit. Trieszt nyüzsgésével, nagyságával, tengeri kikötőjével, a Miramare- kastéllyal érdemelt kiemelt figyelmet, melyből jutott még- többek közt- Ljubjanának is.
Molnár Zoltán
megjelent a Sárvári Hírlap XVII. évfolyam 11. számában, 2005. június 3-án      

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése