2004. március 26., péntek

A PATIKA KÉSZEN VAN- ANDRÁSFALVY BERTALAN ELŐADÁSA

ÉVEZREDNYITÓ BESZÉLGETÉSEK- A PATIKA KÉSZEN VAN...
ANDRÁSFALVY BERTALAN ELŐADÁSA A NÁDASDY-VÁRBAN

Igazi katartikus élményben lehetett része mindazoknak, akik az Évezrednyitó beszélgetések című sorozatban a magyar néprajzkutatás egyik utolsó polihisztorának Reményeink és aggodalmaink a XXI. század küszöbén című előadását meghallgatták. Bár Andrásfalvy Professzor úr tiltakozott a helyszínen is, és most is tiltakozna a "polihisztori cím" ellen, jobb kifejezést mégsem találtam. A Tanár Úr előadásában többféle tudomány eredményeit, teóriáit egymás mellé sorakoztatva, és szükség esetén a helyszínen cáfolva illetve elvetve, járta körül nemzetünk új nagy kihívásának, az EU csatlakozásnak problémakörét.
Mielőtt az előadás tartalmáról írnék, talán megengedhető pár mondat az előadás mikéntjéről, annál is inkább, mivel véleményem szerint az előadás felejthetetlen hangulatát elsősorban ez határozta meg. Sajnos kell írni az előadás módjáról, bár véleményem szerint az ilyen előadás lenne kívánatos mindenki részéről, aki a nyilvánosság előtt szólásra emelkedik. Először is. Andrásfalvy Bertalan, mint máskor is, most is megtisztelte hallgatóságát azzal, hogy állva, felkészülten, de gondolatait nem zörgő papírokról olvasva, ismertette meg őket választott témájával. Másodszor. az előadás nyelvezete! Ékes (ez nem túlzás!) magyar nyelv, mentesen annak minden- napjainkra jellemző pongyolaságától, és a "tudományos diskurzus" bükkfanyelvének minden érthetetlen sallangjától.
Az előadás alatt, sajnos, Professzor Úr kénytelen volt nagyobbrészt aggodalmainknak hangot adni, de hangsúlyozni kell, hogy nem volt EU szkeptikus. Andrásfalvy Bertalan előadásából világosan kiderült, hogy az EU jó dolog, a probléma Magyarország és a magyar nép csatlakozásra való felkészületlenségében rejlik. A felkészületlenség okát a nemzet megosztottságában látja, de nem a napi politikában nap mint nap emlegetett módon. A megosztottság szinte minden szinten jellemző, és könnyen jellemezhető: a szolidaritás hiánya.
E probléma gyökerét keresve, visszapörgette az idő kerekét, és történelmünkben több ponton talált olyan eseményeket, korszakokat, amelyek hatása, egymást erősítve, a ritka kivételként jelentkező egységes pillanatokat újból és újból megzavarva, a magyarság már- már természetes állapotává tette a széthúzást. Érdekes volt gondolata, amely a számtalan megszállásunk alatt, a megszálló hatalmak parancsait végrehajtó, azok érdekeit képviselő magyar emberekről szólt. Nálunk mindig voltak ilyen emberek! Elégedetlen, kiábrándult emberek, nem egyesével, hanem tömegével! E sajnos, széles elégedetlen réteg megjelenését Andrásfalvy Bertalan a Mária Terézia-féle úrbéri rendezéshez köti, amikor is a földesúri nagybirtok létrehozása érdekében, radikális életmódváltásra kényszerítik a magyar parasztság nagy részét. Az ekkor elinduló folyamatot, amely végül a hagyományos közösségek teljes bomlásához vezet, később több történelmi esemény erősíti.
Az eredmény? Elmagányosodott, szorongó emberek tömege, az egymás felé fordulás teljes hiánya. Minden diktatúra álma! Nem csak politikai diktatúrára kell itt gondolni, az összefogás és érdekvédelem hiányát minden téren megszenvedjük, és biztos, hogy meg is fogjuk szenvedni!
Andrásfalvy Bertalan munkásságának egyik fő jellemzője etnográfusként is az, hogy a hagyományos kultúrát vizsgálva, összefüggéseket, rendező elveket keres, illetve azt, hogy ezek hogy tehetnék jobbá mai megbolydult világunkat. Reményeinket ismertetve hangzott el az általa címül választott mondat: " A patika készen van..."
Professzor Úr szerint reménységre ad okot az az erő, amely még mindig a magyar nép és kultúra sajátja! Egész Európa hozzánk jön tanulni, ha saját múltját megismerni és megérteni akarja. Csak egy dolog hiányzik, hogy mi magunk is felismerjük, micsoda kincsnek vagyunk a birtokában! Hagyományos kultúránk értékeit megőrizve, tanuljunk meg kezet nyújtani egymásnak, először talán dalban- táncban, zenében, művészetekben! Ha itt sikerül, nem lehet messze az az idő, amikor külső érdekek ellen is megosztottság nélkül tudunk együttműködni.

-patás-
Fotók: Novák Zsuzsa
Megjelent a Sárvári Hírlap XVI. évfolyamának 6. számában, 2004. március 26-án

2004. március 15., hétfő

ÜNNEPI BESZÉD 2004. MÁRCIUS 15-ÉN, SÁRVÁRON, A VÁR- UDVARON, A VÁROSI ÜNNEPSÉGEN

Tisztelt Ünneplő Közönség!
Március van. Az a hónap, amely a magyar nyelvben a szabadság metaforája. Minden tavasszal kiszabadul a mámoros életakarat és élethit. Március az ifjúságé, a tiszta, félelem nélküli emelkedettségé, fellépéséé. E hónap szívében, 15-én a világ 15 milliónyi magyarjainak ünnepén, nehéz talajszinten tartani a a mondatokat.
Egy nemzet megbecsülését, életerejét azon is lemérhetjük, hogy mennyire ragaszkodik ünnepeihez. A magyar nép március 15-ét lelke mélyén mindig a legnagyobb nemzeti ünnepének tartotta, és hűségesen ragaszkodott hozzá a szabadságharc bukása utáni két évtizedben is, amikor az osztrák abszolutizmus tűzzel- vassal irtotta a szabadság emlékét. És ragaszkodott hozzá a rendszerváltozás előtti 40 esztendőben is, az egykori egypárti diktatúra körülményei között. A szocialistának csúfolt diktatórikus rendszer az 50-es évektől kezdve másodrendű ünneppé fokozta le ezt a napot, mert meg akarta semmisíteni mindazt, amit számunkra jelentett és jelent: a nemzeti függetlenséget és a társadalmi igazságosságot.
" Az újkori magyar forradalmak győzelmi pillanataiban nem folyt vér. Barikádok mindig később emelődtek, és csak igen ritkán utcakövekből. Inkább frontvonalak húzódtak az egymással szemben-állók között. A társadalmi forrongások döntő nagy csatáit nálunk többnyire nem az egyajkúak progresszív és retrográd erői vívták, hanem más- más ajkú hadseregek"- állítja Für Lajos. Az ellenforradalmakat rendszerint idegen hatalmak testesítették meg. A forradalom vívmányait sohasem lehetett megvédeni az ország egysége és függetlensége nélkül.Aki itt kezet emelt a forradalomra, a nemzet függetlenségére emelt kezet. A politikai csoportok háborúi nemzeti háborúkká nőttek, menetrendszerűen és szükségképpen. S minthogy ezekben a háborúkban mindig elbukott a nemzet, elbuktak a forradalmai is. menetrendszerűen, már- már végzetszerűen.
1848. március 15-én nem folyt vér. 1956. október 23-án sem, és a rendszerváltozás hónapjaiban sem, 1989-ben. Talán megértik a forrófejűek, hogy nincs fölösleges vérünk. Aki az utcaköveket vörös színűnek akarja látni, dolgozzon cinóberrel! Nincs fölösleges vérünk, lefejezhető ifjúságunk, internálható értelmiségünk. Van hazánk, van magyar népünk, vannak demokrata eszméink. Ezek pedig nem arra valók, hogy eladjuk őket az utcán! Az nem a mi fórumunk!

Hölgyeim és Uraim!
Úgy tűnik, végre vége van a zord télnek, de még nincs itt a tavasz! Sár van, és kormos hó! Hűsek a koszorúk a szobrok talpazatán. Jobb időkben ezen a napon történelmi eső szokta megajándékozni az emlékezőket. Ha fekete- fehérben, télikabátosan, sáros lábbal jöttünk is, színes kokárdáink, a fényes szavak valódi ünneppé varázsolják városunk, Sárvár 16-ik szabadon, közösen megünnepelt emléknapját.
De meg kell emlékeznünk az 1848-as forradalom évfordulóján azokról a milliókról is, akik továbbra sem ünnepelhetik meg szabadon legnagyobb nemzeti ünnepünket. Országunk elcsatolt területein élő, gyakran menekülésre kényszerített erdélyi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai testvéreinkről szólok, akikkel egyek vagyunk históriánkban és himnuszunkban, egyek vagyunk alkotásaink gazdag örökében, nemzetünk megmaradásának régi harcaiban, de egyek kell, hogy legyünk hőseink tiszteletében is. Talán nekünk is van egy kis bátorító szerepünk abban,- és ez az igazi öröm- hogy most testvérvárosunk református temetőjében elhelyezett kopjafánál koszorúznak a szinérváraljai magyarság képviselői.
1848 eseményei- mint egy jól szerkesztett romantikus regényben- két fő szálon futottak, és a csúcsponton, március 15-én, egymásba kapaszkodva vitték győzelemre a magyar forradalmat. A cselekmény egyik fonalát a Pozsonyban ülésező utolsó rendi országgyűlésen, a másikat a Pesten tömörülő forradalmi demokraták csoportjában gombolyították. Annyi kiválóság közül- Illyés Gyula szavaival- amennyi más népeknek egész pályafutásukra elegendő lett volna, Pozsonyban Kossuthra, Pesten Petőfire osztotta a főszerepet. Nem érdemtelenül, de nem is ok nélkül.Írók, költők, politikusok kivételesen nagy nemzedéke közel negyedszázadon keresztül- a reformkorban- készítette elő a talajt a forradalom magvetése számára. A "talaj" szinte már várta, követelte a művelő kezeket. Polgársága az országnak kevés lévén, szerepét a magyar köznemesség kényszerült eljátszani. Az ő küldötteik alkották a törvényhozók jelentős hányadát Pozsonyban. Ők, hírét véve Bécs forradalmának, Batthyány, Kossuth és Széchenyi vezetésével tétovázás nélkül felültek a Ferenc Károly gőzhajóra, hogy kikényszerítsék Bécstől a független magyar kormány kinevezését. Együtt mentek, összefogva, mert ők nem csak lelkesedni tudtak, de hittel hittek ügyünk igazában, és ez erősebb volt minden ellentétnél. E három nemes géniusz felismerte akkorra a magyarság létérdekét. Összefogásukat a sorsfordító történelem ideje parancsolta. Cselekedniük kellett, együttes erővel, nem pedig a másik ellenében, kicsiny taktikákkal, sanda üzenettel, és hátulsó táborszervezéssel.
Pesten aznap kitört a forradalom. Az események közismertek: reggel gyülekezés a Pilvaxban, indulás az egyetemre, át a nyomdába, délután 3-kor a Múzeum kertjében gyűlés, onnan a Városházára, este Budára, a helytartó tanácshoz, és Táncsics börtönéhez. A program is kristálytiszta. Három oszlopa: a nemzeti függetlenség visszaszerzése- alkotmányos nemzeti kormány alakításával, a polgári átalakulás gazdasági- társadalmi- jogi feltételeinek, - így a közteherviselés, jobbágyfelszabadítás- biztosítása, végül az elszakított országrészek újraegyesítése. A program lassan teljesedésbe ment, Erdély visszatért az anyaországhoz.
Dicsőséges napok voltak, majd jöttek a kudarcok. A győzelem után az önvédelem, majd a leveretés. A magasság után a mélység. Pest- Buda és Pákozd után Világos és Arad. Elvégeztetett. Amikor Pöltenberg tábornok, az aradi tizenhárom vértanú egyike, gazdag bécsi jogász fia, a bitófa alatt álló várakozó társaira tekintett, így szólt: " Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje." Képviselnek ők minket, immár 155 éve. Méltóbbak kellene lennünk őhozzájuk.
1848-ban kezdődött a jövőnk, mert népből nemzetté lettünk. Szellemi, erkölcsi és közösségi értelemben ekkor született meg a magyar nemzet. A magyar reformkor gazdagon termő évtizedei után '48 tiszta etikai, szociális és nemzeti karakterét ez a közösségi, pozitív élmény adta meg. 1848 az európai magyarság bámulatos világteljesítménnyé magasztosult, mert kompromisszum-kész volt, befogadó és összefogó volt, mert tudott hinni, tudott adni, tudott akarni és tudott felemelni. Örökül hagyta nekünk a megmaradást és az összetartozás erejét, melyekre napjainkban is nagy szükség van. Hisszük, hogy a közjó nemcsak képviselhető, de erőnk szerint meg is valósítható. és nem hiszünk a gátlástalan akarnokságban, az elvtelen mohóságban, az oktondi kivagyiság támadó agresszivitásában, az önhittség nyers magabiztosságában. Hisszük, hogy ismét nemzetet emelő, becsületes érdekegyeztetésben partner, a nemzeti értékeket a kormányzás érdekeivel összekötni tudófelelős kormányt támogathatunk.

Tisztelt Ünneplő Közönség!
Bár hideg a tavasz, a magyar történelemben most március közelít, nem Arad! 46 nap múlva tagjai leszünk egy egyesült Európának. De milyen Európának? Az ezredvég nagy és egyetemes mítosza a kiszolgáltatottság. Tehetetlen a nyugtalanul alvó egyén, tehetetlen a kisközösség, a felmorzsolódó család, a kormányok, a pártok. Elhárítatlan kényszer tornyosulhat a társadalmi lét minden szintje fölé: nemcsak az erdélyi magyarság, a baszk etnikum, az északír katolicizmus van kisebbségben, hanem a rakétaerődöktől fenyegetett Európa is. És az is kétsebességűnek terveztetik: oktalan kapitulációval, a feltétel nélküli igazodással, szellemi öngyilkossággal nem segíthetjük ezt. Csengey Dénes szavaival: "Európába, de mindahányan!". A magyar társadalom uniós felkészülését nem segítette a politika, a pártok hangos kampánya. Ezért is maradtak el olyan fontos tennivalók, mint az uniós csatlakozáshoz szükséges intézményi infrastruktúra kiépítése, a társadalmi közösségek megerősítése, a közélet szereplőinek, azok kapcsolatrendszerének harmonizálása.
'48 a közös erő, a magyar élmény, a bátor erény foglalata. Olyan szent és páratlan ereklye, mintha egy újkori szent korona volna. Foglalata a régmúltnak, üzenete a jövőnek, forrása a régi jognak, alapja az új nemzetnek. Öltöztessük hát ünneplőbe a szívünket, és őrizzük meg a nyugodt erőt. Beszédemet, mely ünnepi beszéd, és nem köszöntő, egy Kosztolányi- idézettel zárom. "Lenni, vagy nem lenni? Hát igenis lenni, lenni elsősorban embernek és emberiesnek. Kétfelé vívó nyugatinak és keletinek, nagyra feszülő alkotó akaratnak s alázatos munkásnak. Akiben nem szunnyad egy szikra sem a Széchenyi-s építők szívéből, apostoliságából, az nem való ide! Azt a lelket és nyelvet, melyet rövid időre örökbe kaptunk, új szellemmel fényezve, csorbítatlanul át kell adnunk utódainknak. Ez a küldetésünk- áldjon vagy verjen sors keze- kissé lehajtani a fejet. de a szívet, azt föl, föl, barátaim!"

Gróf István, önkormányzati képviselő, bizottsági elnök

Elhangzott 2004. március 15-én, Sárváron, a Nádasdy- vár udvarán, a város önkormányzata által szervezett ünnepségen

* * * *

A SZABADSÁG NAPJA SÁRVÁRON

Gyönyörű, napfényes tavaszi napon ünnepelhettük idén a szabadság ünnepét, március 15-ét. Délelőtt 10 órakor kezdődött a hivatalos megemlékezés a Nádasdy- vár udvarán, idősek, fiatalok, férfiak, nők és gyerekek, Sárvár lakosságának képviseletében nemzetiszínű kokárdákkal ékesítve a Városi Fesztivál és Koncert Fúvószenekar indulóinak ütemére vonultak be a vérudvarra.
Az ünnepség a Himnusz eléneklésével kezdődött a fúvószenekar irányításával. Ezt követően Horváth Róbert versmondó lépett a színpadra Arany János Él-e még a magyarok Istene? című költeményének elszavalásával.A magyarok Istene bár a zivataros időkben úgy tűnhet, hogy elhagyja népét, de a vers végső következtetése az, hogy mindig vele marad, segíti a küzdelmét. A vers után a Regős együttes lépett fel verbunkos dalaival. Őket a város Oktatási-, Kulturális-, és Sportbizottságának elnöke, Gróf István követte- ahogy ő maga fogalmazott-, nem köszöntővel, hanem ünnepi beszéddel.
Márciust a szabadság metaforájaként értékelte, amely nemcsak egy közösség, de az egyén szabadságát is jelenti, amikor "kiszabadul az életakarat és az élethit", Ezt az ünnepet nem 10, hanem 15 millió magyar ünnepének tartotta, akik közül a határainkon kívül kerültek nem mindig tudnak szabadon megemlékezni a nemzeti szabadság napjáról. De ezt a napot a magyarság mindig is megtartotta, a legnagyobb osztrák és szovjet elnyomás idején is.Fontosnak tartotta azt is, hogy a magyar forradalmak mindig vér nélkül voltak képesek győzni, igaz ez mind március 15-ére, október 23-ára és az 1989-es rendszerváltásra is. A bukásuk nem a magyarságon belüli ellentétek okozták, hanem a külső ellenség, akik nemcsak az ország függetlenségét csorbították, de a forradalmak vívmányait is rendszerint eltörölték.
Visszaemlékezve az 1848, március 15-i eseményekre, Gróf István megemlítette, hogy azok egy jól szerkesztett regényhez hasonlítanak, mivel a két szálról induló cselekmény végül is egy pontban fut össze, és ez a magyar szabadság kivívása. Kossuth, Batthyány, Széchenyi és a reformnemesség Pozsonyban, Petőfi és a márciusi ifjak pedig Pesten indították el a folyamatokat. A két csoport küzdelme szép példája a nemzeti összefogásnak. Néhány szóban az elnök úr felvázolta a pesti eseményeket a Pilvax Kávéháztól egészen Táncsics kiszabadításáig. Három program körül kristályosodott ki a céljuk: a nemzeti függetlenség kivívása, a polgári átalakulás gazdasági- társadalmi- jogi viszonyainak lefektetése és az elszakított országrészek egyesítése.
A dicsőséges napokat azonban a kudarc követte, a szabadságharc leverése, a világosi fegyverletétel és az aradi kivégzések. A bitófa alatt Poeltenberg tábornok ennyit mondott: " Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje." Ez mindent kifejez, a múltat és a jövőt is. Képviselik a magyarságot a 48-as hősök, az aradi vértanúk és képviselni fogják május 1-jétől az Európai Unió parlamentjébe delegált küldöttek is. "1848 az európai magyarság bámulatos világteljesítményévé magasztosult, mert kompromisszum-kész volt, befogadó és összefogó, mert tudott hinni, tudott adni, tudott akarni és tudott felemelni.Örökül hagyta nekünk a megmaradást és az összetartozás erejét, amelyekre napjainkban is nagy szükség van." Fontos az összetartás, mert itt, az ezredvégén kiszolgáltatottak vagyunk, tehetetlen mind a család, a kormány, a pártok. Mert nemcsak az etnikai kisebbségek vannak kiszolgáltatva, hanem Európa is. Ezért mindannyiunknak csak egy útja maradt, út az egyesülő Európába. Sajnos a felkészülést nem segítette elő a pártok közötti megosztás, ezért kell a '48-as összefogást példának állítanunk.
1848 a "közös erő, a magyar élmény, a bátor erény foglalata." A múlt, a jelen és a jövő ötvözete. Gróf István beszédét egy Kosztolányi- idézettel zárta:" Lenni vagy nem lenni? Hát, igenis lenni, lenni elsősorban embernek és emberiesnek. Egyszerre kell lennünk keletinek és nyugatinak, tervezőnek és dolgozónak. Múltunk egy darabját mindig utódainkra kell hagyományozni, mert ez a magyarság küldetése"- fejezte be ünnepi beszédét Gróf István.
A magvas gondolatok után a Néptánckör tagjai léptek fel, akik egy székelyföldi táncot mutattak be Felkelés címmel. A darab 1849 nyarára emlékezik, amikor a kormány általános népfelkelést hirdet az országra törő osztrák és orosz seregek ellen...
Ezt követően a várudvaron befejeződött események a Kossuth- és a Petőfi- szobor koszorúzásával folytatódtak. A fúvószenekar vezetésével vonult át a közönség a Kossuth térre. Itt a Kossuth Lajos azt üzente... című dalra először Sárvár Város Önkormányzata helyezte el a koszorúkat, majd sorban a pártok, a szervezetek, az iskolák, az egyházak.
A megemlékezés 11 óra körül a Szózat eléneklésével zárult.

-sz.g.-
Megjelent a Sárvári Hírlap XVI. évfolyamának 6. számában, 2004. március 26-án