2003. november 21., péntek

ÚJ UTAK, JÁTDÁK A PÉNTEKFALUI VÁROSRÉSZEN

Október 31-én ünnepélyes keretek között adták át a péntekfalui városrész felújított útjait, utcáit. Az eseményt követően Gróf Istvánnal, a 6. számú választókerület önkormányzati képviselőjével beszélgettünk a 2002-ben kezdődött beruházásról.
- A Hoffmann RT.-nek már az előző évben, a tél beállta előtt sikerült a Bartók utca egy részét- a közművek cseréjével együtt- elkészíteni. Az utca másik fele, valamint a Medgyessy utca aszfaltszőnyeget kapott, és megtörtént a csapadékvíz- hálózat kiépítése is. 2003- ban a Kodály Zoltán utcában sikerült elvégezni ugyanezeket a munkákat. Sőt, ennek az utcának a lakói még egy új járdaszakaszt is kaptak. Péntekfalu "Rózsadombjának" mintegy 300 lakója örülhet az 1999-ben a temető utcával kezdődött, majd 2001-ben folytatódott felújítások eredményével.
A tavalyi felújításra tervezett 150 millió forintos keret mindegy harmadát fordította az önkormányzat a szóban forgó városrész felújítási munkáira. A Kodály és a Bartók utcákban hamarosan sor kerül a fasorok teljes cseréjére. A világítás korszerűsítése, a szennyvízhálózat kiépítésének befejezése a következő évek feladata lesz. A várhatóan a jövő nyáron elkészülő (a várost) elkerülő út átadása után a városrész újra csendes lehet, ez pedig a privát szálláshelyek, panziók szaporodásával járhat együtt.

-M-

megjelent a Sárvári Hírlap XV. évfolyamának 22. számában, 2003. 11.21-én

BOB DYLAN, A ROCKTRUBADUR

Csak a legnagyobbakról, a stílusok, korszakok meghatározóiról írhatsz, -figyelmeztetem magam- akikről a sárvári olvasók is szívesen olvasnak. Így határoztam el, hogy a fenti kategóriába igencsak beletartozó Bob Dylan koncertjéről-a Rolling Stones,a Led Zeppelin, John Mayall után- beszámolok.
Volt szerencsém a sok évvel ezelőtti amerikai utamon a rövid New York-i városnézés programjába beletenni a Greenwich Village meglátogatását. Ez volt az 1960-as évek (és Manhattan) közepén, Bob Dylan, Andy Warhol, Woody Allen idejében a világváros bohém-negyede, ahol főként a jómódú zsidó középosztály elfajzott fiatal értelmisége élt, merített, és alkotott. Bob Dylan nyoma miatt mentem oda akkor, és az élő Bob Dylan miatt ültem autóba 15 év múlva, hogy Budapesten meghallgathassam.
Azt igazán nem lehetett elmondani, hogy az újonnan felépített és uniós hangzásra igazított Budapest Aréna megfelezett csarnokában zsúfolásig megtelt volna a nézőtér: jó, ha negyedrészben megtöltöttük a lelátókat és a küzdőteret. Ősz hajú, pulóveres várpalotai orvos „kortárs” ült mellettem. A kor, a stílus, az értékrend egyezett: összebarátkoztunk. Pontban nyolckor elsötétült a csarnok. A lassan 40 éve először tapasztalt izgalom lett úrrá rajtunk a kék- piros- sárga jelzőfények a dobszerelés krómján csillogása és a szólógitáros erősítője mögött rendben elhelyezett 8(!!!) darab gitár láttán. A pár másodperces bemutatás után a fény már megvilágította a művészeket.
Lendületes számmal, a tavalyelőtti nagylemezük nyitó számával, a „Tweedle Dee,Tweedle Doo-val” kezdtek. A 62 éves örök –kamasz a billentyűk mögött állt, mint a koncert idejének háromnegyedében szintén. Fehér, indiai motívumokkal díszített gyolcs öltönyben hajlongott az elektromos zongora mögött. Bongyor frizurája és cingár testalkata még a 60-as évek közepéből jött át. Hangja azonban erősebb, teltebb lett: már nem torokból jött a dal, a parlando, az ének és a szövegmondás határán levő előadásmód . Izzadt, dolgozott, a „maga módján” lelkesedett, lelkesített is, de túlzásba Dada király nem vitte a népszerűséghajszát. Se köd, se füst, se „hello everybody”, pláne trikolorunk lengetése nem volt. A koncert végén is csak ledarálta zenésztársai neveit, de tapsot megköszönő meghajlásra-, mint eddig sem soha-nem futotta.
Na, de nézzünk körül, kik a „band” tagjai. Imázsban és gitárstílusban (fiatal) Eric Clapton típusú srác a szólógitáros. Nagy, texasi kalap, fényes cowboy-csizma, szépen ápolt hosszú haj és a dús bajusz: fegyelmezett, határozott, profi gitárjátékot takart. Még a country- dalok nagylendületű improvizációinál sem ragadtatta el magát mozgásban, viselkedésben. Mind a nyolc gitárt-köztük a 16-húros Rickenbackert, az odaülősen pengethető steel- gitárt, a hápogó-tátogó Fender Stratocastert mesterien és magabiztosan szólaltatta meg. A ritmusgitáros, kísérő- gitáros, aki egy negyvenéves könyvelőnek inkább kinézett volna, mint rock- gitárosnak, mindig a főnököt nézte, alkalmazkodott annak változó ötleteihez, szolgált, izzadt, darált és még a rock’n’roll számokban szólózott is. A tipikus akkordgitáros, akire a beat-korszak hajnalán azt mondtuk: zenélni nem tud, de Ő hozta a „cuccot”, ezért a zenekar tagja – a beskatulyázás megváltozott ezen az estén. A konkvisztádor- öltözékű basszusgitáros pontosan, érzékkel végezte munkáját: a kontrapunktok csak úgy pattogtak hosszú ujjai alatt, a folk- rockban oly hatásos „húzott” kvart, kvint, oktáv-váltásokkal gyakorta élt. A legfiatalabb, Che Gevara sapkában doboló ritmusember is profi zenész volt: ha kellett, zörgött-csörgött a rock’n’roll, ha kellett, seprűvel kavarta a country- balladát, vagy variálta a progresszívbe hajló „Watchtower”-ben tucatnyi dobján és cinjén a ritmusokat.
1961 óta, a nagy Dylan első nagylemeze óta több mint négy évtized telt el. Ismét megállapíthattuk, hogy szerencsénk volt. A hangzás, annak tömöttsége valamit fejlődött, de az orrhangú ének, a jellegzetes kíséret, a folk- szövevények meghatározó gitárakkord-menete hajlós riffekkel, a blues-os hajlítást alig-alig használó, szinte csak egész hangokat fujtató magas szájharmonika- futamok, a Hammond- orgona önálló szólamot játszó háttér- kísérete, mind-mind a régiek. Újdonsült barátommal megnyugodtunk és vártuk a dalokat. A művész persze nagy művész, és nem úgy játssza a számokat, ahogy a lemezeken megismertük őket. Rögtön, az elején, az ének variációja révén, csak a II. strófa hallatán azonosítottam a Van Morrison által sikerre vitt dalt:

„Strike another match, go start anew,
And it’s all over now, Baby Blue”
(Gyújts másik szál gyertyát, kezdj új életet, szegénykém, most mindennek vége lett)

És jöttek a számok: zömében folk- rock. Zengett, csengett- bongott, lendületével sodort a zene, mintha a Mr.Tambourin Man dalában mi kértük volna a zenészeket. Ez nem őrjöngős, balhés zene. A Küzdőtéren is „csak hozták a négyet”, hallgatóan dülöngéltek a háromnegyedre, és vaskosan megtapsolták a szám végén a művészeket.
Becsuktam a szemem néhányszor: szinte a Jim McGuinn-féle Byrds-öt hallottam megszólalni 1965-ből.
És jöttek az új, szvinges, big- band-es, a 30-as évek hangulatát idéző dalok, melyekhez hasonlókat legutóbb az ex-Rolling Stone Bill Wyman és csapata visz sikerre utóbbi három nagylemezén. Itt lett nem igaz, hogy Földes Hobóhoz vagy Bródy Jánoshoz hasonlóan nincs hangja Bobnak. Időnként a gitárt a nyakába vette és elénekelt néhány régi dalt, persze rockos kísérettel és alaposan áthangszerelve (Subterranean Homestick Blues, Mr.Tambourine Man, Highway 61 Revisited). Erre most is azt mondtuk, vagy inkább éreztük, hogy kiállt egy szál gitárral és pofagyaluval és énekelt nekünk. Milyen érdekes jelző ez az „egyszál”- hangszerre. Van egy szál gyufa, egy szál fenyő, ennek analógiájára egy szép szál ember, de hogy gitár? Igaz, az is nagyrészt fából van......És jött Jimi Hendrix emlékére a progresszívre fogott „All Along the Watchtower” és egy fergeteges rock’n’roll a végére. Azután sötét, majd a szűnni nem akaró vastaps hatására nem egy, hanem három ráadás szám, legvégén a „Like a Rolling Stone”. A kései metrokocsiban azt vettem észre, hogy félhangosan dúdolom a dalt:

„How does it feel,To be without a home,
Like a complete unknown,Like a rolling stone..”
(Mi vagy Te így, Te sehol nem lakó, Te sehova se tartozó, Földönfutó)

Aztán, kilépve a vonatból, ott láttam a kora téli pesti aluljáróban Őt és Őket. Te mindent látsz és tudsz, Dylan bátyó?

Gróf István
Megjelent a Sárvári Hírlap 2003. november 21-i számában