A "FEKETE PÁRDUC" SÁRVÁRON JÁRT
A Gróf István alpolgármester által szervezett "Évezrednyitó beszélgetések" című előadássorozat idei utolsó vendége Grosics Gyula volt. A házigazda köszöntő szavai után, a még ma is életerős, talpig úriemberként megjelenő és viselkedő hetvenöt esztendős labdarúgó- legenda csaknem két órán át beszélt a nagyszámú érdeklődőnek az elmúlt fél évszázad labdarúgásáról, személyes emlékeiről, élményeiről.
"A Dorog akkor az NB II.-ben szerepelt, és a csapat éppen Komáromba indult bajnoki mérkőzésre. Én, mint kis-sréc, vasárnap délben kimentem a pálya elé, hogy figyeljem, hogy a "nagyok" teherautóra szállnak, és elindulnak az összecsapásra. Csakhogy beszállás közben kiderült, hogy a két kapus közül egyik sem tudott eljönni, lévén mindketten katonák voltak. Akkor az egyik játékos, aki látásból ismert engem, és tudta, hogy milyen szorgalmasan gyakoroltam a grundon, szólt a többieknek, hogy ha már más nincsen, engem vigyenek magukkal. Így lettem alig tizennégy évesen a Dorog kapusa. Képzelhetik, a magam 41-es lábméretével, az addigi kapus, Papp 45-ös cipőjében, a mez a térdemet verte, a nadrágot meg madzaggal kellett felkötnöm. Azt sem tudtam, hol vagyok! Ennek ellenére- a korabeli sporttudósítások szerint is- kellemes meglepetést okozva, jól védtem, előzetesen esélytelennek tartott csapatunk pedig 2:1-re győzött. A történet több, mint 50 év távlatából nézve szinte hihetetlen, pedig igaz!" Grosics Gyula ezután hét évig a Dorog labdarúgója volt, majd 1950-ben került a legendás Honvédhoz. Tagja volt a négy évig veretlen, 1952-ben Olimpiát nyert, az "Évszázad mérkőzésén" az angolokat 6:3-ra verő, ám az '54-es VB-n "csak" második helyen végzett "Aranycsapatnak".
Erről az időszakról a következőképpen szólt: " Az "Aranycsapatnál" tulajdonképpen minden összejött. A sok jó képességű játékoshoz néhány igazi klasszis, világnagyság társult, valamint az akkor újdonságnak számító 4-2-4-es felállás. A lelki pluszt pedig maga a kor adta! Mert igaz ugyan, hogy mi a XX. századi magyar történelem legsötétebb korszakában értük el világraszóló sikereinket, ám akkor mindezt itthon nem csupán sportteljesítményként értékelték. Az 1953. novemberi Wembley-beli győzelmünk után nem azt mondták, hogy a magyar csapat megverte az angolt, hanem azt, hogy "megvertük az angolokat!" Érti? Mi, magyarok! Mindannyian! A sikerek után ezért hatott elementáris erővel a VB- döntőbeli vereség, ezért kellett bennünket egyenként, személyautóval szinte hazacsempészni. A fővárosban pedig ezért válhatott politikai jellegű, rendszer ellenes megmozdulássá az a spontán összejövetel, amit eredetileg a vereség miatti elkeseredés váltott ki az emberekből. Akkor ugyanis nem egy csapat, hanem egy ország maradt alul! Arra a vereségre ezért nincs, nem is lehetett volna mentség! Az okokat persze lehet keresni, talán még magyarázatot is lehet találni- bonyolult, sok összetevős probléma mindez- ám felmentés az nincs!"
"A televízióban, újságon keresztül még figyelemmel kísérem a hazai focit, ám meccsre nagyon ritkán járok. Tudja, nekünk, akik a magyar labdarúgás vitathatatlanul legnagyobb eredményeinek részesei lehettünk, még nagyobb szomorúság ezt a mai állapotot látni! Megvan a véleményem erről az egészről!"
-Jr.-
Fotók: Novák Zsuzsa
Megjelent a Sárvári Hírlap XIII. évfolyamának 24. számában, 2001. december 7-én
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése